Borbély Szilárd – Próteusz a pszichiátrián

 

1a

Hideg vasvázon izzadtság és pára. A lehelet meg-
látszik a levegőben. Az aranyhalak nincsenek már a
főépület előtti betonmedencében. Kiszedték onnan
őket. Valahol úsznak még a gondolatban. A sekély
víz túl meleg volt néhány hónapja. És láthatólag
fuldokoltak benne, ha lehet ezt így mondani. Vagyis
kevés volt az oxigén a vízben. A konyháról kóbor
macskák somfordáltak át ide. Csak ültek ott a parton,
tekintetük sóváran követte az élénksárga dísz-
halak csoportját. Lassúak voltak nagyon. A macskák
meg persze jóllakottak. Szunnyadt bennük
a vadászösztön a déli fényben. Lustálkodtak ott a
napsütésben. Ha közel jött egy hal, hátsó lábukon
kelletlenül ugrásra készülődtek. De az egészet nem
gondolták komolyan, ez látszott. Megszokták már,
hogy nincsenek ellenségeik. Úszkáltak hát gyanútlanul.
De ennek immár vége. A cementtel kisimított beton
medencébe gyűjtött száraz avar már gondoskodás a
télre. Bogarak lelnek majd menedékre itt. Ahogy a
rózsák tövére hordott trágya- és földrétegben is.
Az őszutó a búcsú évada. Az elszivárgó víz homálya.

1b

Délután öt óra volt, emlékszem, amikor a
bordó vakolatú, nemrég elkészült épület előtt
hozzákötöttem biciklimet az októberi ködhöz,
jó erősen. Vagy talán a november volt már épp.
Jó volt tekerni munka után át a városon. Járda-
szegélyeken ugratva, surranva át, mint a
hal, dugókban araszoló kocsik között. A
mozgás is, a koncentrálás is jól esett. Segített
kioldozni a feszültséget, a testi félelmet, amely
velem volt minden pillanatban. A szorongás a
megcsörrenő telefonok hangjától. Nem volt
más, csak a könnyű vasváz, a fogaskerekek át
tételei, a sebváltóval fokozható gyorsulás. De
valójában a fizikai erő az üzemszerűen működő
test az erőforrás. A mélyen belélegzett levegő nagy
páratartalma miatt a tátogás. Az utcákon a tömeg
hömpölyög, mint a partra vetett halak, tátogatnak.

2

Nyugodttá tett a kötelességteljesítés. Persze
tudtam, hogy mint máskor, most sem fogok
soká a kórházi ágy mellett maradni. A lázlap
mellől előre húzom az éjjeli szekrény felé,
amelyen ásványvíz, gyümölcslé, a bádogfiókban
banán vagy más gyümölcs szaga. Amit tegnap
hagytam itt. A fehér vasvázas, műbőrbevonatú
sámlin, itt szoktam ülni, de így sem hallom, amit
mond. Bólogatok csupán. Megkérdem majd, amit
szoktam, és ahogy szoktam: ’Hogy tetszik lenni?
Tudok valamiben segíteni? Mit hozzak? Mit
tegyek?’ – A szokásos kérdések után hallgatom a
szokásos válaszokat, melyeket a dermedt arcú
öregember mormol. Csak mormolása él, mint
a vizeknek. És egy tele pohár a szekrényen figyel.

3a

Emlékszem kikerekedő szemedre, amellyel
megrémítettél. Kiszámíthatatlanul jelent meg
ez a reakció néha. Kezdetben azokban a
pillanatokban, amikor idegen emberek léptek
be a kórházi szobába. De otthon nálunk is, amikor
a nyomozók veled beszélni hozzánk látogattak. A
kórházszobák szagára ébredek néha. Annyi ilyen
szoba emléke merül fel bennem, ahol szokás szerint
sehová sem vezető párbeszédeink rózsafüzérét
morzsolgattuk napjában háromszor. Aztán csak kétszer.
Majd, ahogy a remény csökkent, a fáradtság nőtt
és a szenvedés rutin lett, már csak egyszer. Évek
múlva két-három naponta. Nehéz és hosszú évek
omladoznak bennünk. A beszéd elveszett, mivel te
nem tudtál csak vele beszélni. Azzal, aki akkor már
nem volt ott velünk. Akiről hat év alatt talán háromszor,
ha szóltál. Mintha elfeledted volna mindörökre.

3b

Azóta is gondolkodom, hogy vajon láttad-e
életednek azon a hosszú és magányos napján
a baltával szétvágott arcot, a kilógó fogsort,
a krumplivá duzzadt, nyitva maradt szemeket? Talán
láttad, ezért a hallgattál arról, aki nem volt
már ott. Vagyis hogy nagyon is ott volt, csak
nem testként. Csak hallgattál, mert nem tudtál
beszélni, ahogy ma én sem. Pedig mindig gyűlöltem
benned ezt a darabosságot, amit sokáig puszta gőgnek
véltem, szárazságnak, mint a kicserepesedett ajkat,
amely nem csak a beszédet, a nyelvet is megveti.

4

Az ágy üresen állt, amelyben feküdtél máskor. Néha
az ablak felé fordultál, de többnyire a mennyezetet
figyelted. Nehéz szagok ülték meg a szobát, vagy inkább
megfeküdték. Ahogy lenni szokott az elfekvő
osztályokon. A klór, a vizelet, az ürülék szaga a mérgeket
termelő testek kipárolgásába vegyült. A rejtélyes
mérgekkel színültig telt testek kipárolgása. De most nem
voltál ott, csak a lepedő jelezte a test lenyomatát. Meg
valami beszáradt ebédmaradék az éjjeliszekrényen.
Õsz volt már, a park túl hűvös a sétához. Szemerkélt is
kicsit. Innen nem járthatott senki ki a kertbe. Ez zárt
osztály volt. De talán ma mégis kaptál engedélyt,
utána kellene nézni. Az ügyeletes szobában tudják talán,
gondoltam, még ott vannak, amíg az esti műszak majd
megérkezik. Váltás hat és hét óra között történik.
Elmentem a vizsgáló melletti kórterem előtt, ahol a
kataton lakott. Majd kérdeztem, hogy hol vagy. Mondták,
nyugtalan ma. Nem fogad szót. Mármint te. Ez szinte
nevetséges volt, hogy nem fogadsz szót, mint egy gyerek.
A folyosó végén kukucskálsz, ott megtalállak, mondták.
És visszamentem arra, ahonnan jöttem. A tűzlépcső nyílott
onnan, és dohányzót alakítottak ki. És valóban, az üvegajtó
mögött láttam, hogy leskelődsz. A gondozóktól féltél.
Akkor még nem értettem ezt. Nem ismertél meg, csak
hajtogattál valamit, hogy elmész. A botodra valami batyut
kötöttél, ahogy a mesékben. A botod a válladra vetted,
egyenesen és biztosan jártál, és folyton félretoltál.
Nyugtattalak, hogy gyere velem, pihenj le, még nem mehetsz
haza innen. Főként gyalog, hisz több, mint száz kilométer
a távolság. S már este van. Nyugodj meg. De te nem láttál
engem, démonokról beszéltél, akiket meg én nem láttam,
de mutattad, ott vannak. Éreztem, amikor a vállad át-
karoltam, és terelni akartalak, hogy még most is milyen
erős vagy. Én nem tudnálak visszahozni a kertből, ha
pizsamád szára csurom vizes lenne, és esni kezdene
netán eső. És fürdőköpeny nélkül túlságosan hideg van
már a sétálásra. Beláttam, hogy nem tudlak se kivinni,
se megnyugtatni, se visszahozni onnan, ha majd hirtelen
összegyűlne benned a harag, akár a céltalan futó vizek.

5

Álmomban ma is láttalak. A nyakamban ültél, és
én cipeltelek, valami mocsárban. Nem tudom, miért.
És azt sem, hogy hová. A fáradtságra emlékszem
csupán, a torokszorító, fojtogató szívdobogásra.
Nem tudom, hová vonszoltam magam veled. Hajnal
előtt, félálomban fordultam a bal oldalamra, hol a
szívtájék szorul ilyenkor. Izzadt a homlokom. Évek
óta nem találom a helyem. Mióta nem vagy már.
És nincs magyarázat arra, hogy milyen lehet a
létező, aki mégsem létezik együtt velünk. Csak
szomjazunk. Sivatag hullámzik itt velünk azóta.

6a

Egy várost szerettél volna. Egy várost, amelyet
építek neked, hogy otthonod legyen. Azóta
bolyongok itt, hol utcák, terek, közök, sugárutak,
sétányok rejtenek falak mögé. Mert minden
fal lesz, amely nem enged látni semmit önmagán
túl. A várost rólad elnevezni el, vagy arról, aki
voltál, kényelmes lenne most, amely szavak, jelek,
egymásra hullámzó alakzatok tornyai egymás
fölött. Közöttük kis zegzugok, sötét és árnyas
helyek, ahol cserépben, vályúban a tenger kő és
beton között a petrezselyem mélyzöldje rezeg
az étterem ablakában. A pincér kilép, néhány
szálat szakít, megöblíti, és a tálcára teszi.

6b

Emlékszem Isztriára, hová halálod hírét
vihettem csupán magammal el. A part mentén
városok figyelnek évezredek óta, ahol jártam
már veled, éreztem akkor biztosan. Elsüllyed,
korábbi életünkben. Görbe hajókon vagy gályákon
rabszolgaként, kalmár zsidóként szakállunk
rejtekében, vagy mint a hős Ilionból térve meg éppen.
6c
Egy bögrében áradó levendula kékje a hálószoba
ablakában ég. Nappal alszik, és fotoszintetizál
titokban, míg éjszaka illatot és oxigént termel.
Árnyékát az alvók homlokára fekteti a telehold
az éjben. Így telnek egy város napjai, melyet neked
alapítottam, hogy halálod ne süllyedjen el a dalmát
partokon, a sóvár tekintet lássa Láciában. Egy tenger
választ el azóta tőled. Láttam lenyugodni minden
estre a napot a Hesperidák távoli kertje fölött.

7

Ma szívszorongva ébredtem megint. Ahogy már
évek óta szoktam. Mint aki tengermélyből bukkan
fel lihegve. Légszomj és pánik, a fulladás görcsei és az
agyi oxigénhiány miatt a súlytalan halál kerülgeti.
Mellén a hatalmas víztömeg. Tüdejében a légszomj.
És csupa félelem a lelke. Jártam körbe-körbe a
szomszédos utcákon a reggeli ködben. Mert amikor
a hajnali derengésben még egyszer visszatértem
abba a világba, amelyet te már elhagytál évek
óta, nem volt bátorságom kinyitni a szemem. Bal
oldalamra fordultam, be a fal felé. És megint
arra az arcodra gondoltam, amelyet utoljára
láttam, három hónappal halálod előtt. És
a szokott önvádra, hogy miként tört meg benned
a férfi és az apa. A büszkeség és az erő helyére
hogyan költöztek be a depresszió alvilági démonai.

8

És arra a szépen induló délutánra gondolok megint,
mikor, mint minden este, bementem hozzád, és te
nem ismertél meg. Válladon a bot, valami bugyorba
csomagolva a holmid. Nem tudom, mi lehetett benne.
És útnak akartál indulni, valahová messze el. De nem
tudtad te sem, hová. Álltam ott, mint egy gyerek
mellett, ki hisztizik. Nem tudtad, ki vagyok, és azt
sem tudtad, hogy te ki vagy. A hideg lépcsőházban
pizsamában se fáztál. Csak én vacogtam akkor.
Az ablakon a lecsapódó pára csordogált alá.
Párbeszédünkben a szavak csak hulltak, hulltak,
a járólapra le. A mondatok jelentéstelen virágként
hervadtak el. Magházukban nem volt semmi termés.

9a

Mert nem tudok felejteni, és ez is gyengeség.
Annyi gyengeség lakik a részletekben. Hogy
sajnálom, hogy nem tehettem többet, mondanám,
ha jelentene ez bármit is neked. Másnap reggel
korán mentem újra, mert olyan gyorsan küldtek el
az éjjelis nővérek este hétkor, hogy rossz érzést
hagyott bennem. Már ágyadban voltál. Csak
nagyon fáradtan, mint aki hosszú útról tért meg.
Megismertél újra. De mintha nem emlékeztél
volna az előző napra. A kezelőorvos megnyugtatott,
hogy semmi baj. A gyógyszer az oka. Ha váltanak,
az néha zavart okoz. A szíved erős, de semmi baj,
az Alzheimer bár megállíthatatlan, az újabb
gyógyszerek kiválók. Meg érthető, egy trauma
után, hogy néha elhagy… Aztán egy másik osztályra
hívták. Az ember megnyugszik, ha megnyugodni
vágyik. Azt csak napokkal később, egy szobatársad
ejtette el, hogy éjszakára hálós ágyba vágtak. És
éreztem, megszédülők. A gyávaság jutott eszembe.
De ma sem tudom, hogy mit tehettem volna. Nem
akartam látni végső arcodat, amelyet a halálnak
tartottál oda. Kezedre adtam csókot utoljára,
és hogy megbocsáss, nem tehetek többet. Mondtam,
aminek jelentését csak utólag érthetted meg. Így
árultalak el, csókkal, ahogy az már szokás.

9b

De ma, a születésnapodon eszembe jut az egész
borzalom megint. Ha tudnék felejteni. Minden
részletet nem tudni többé. Csak a lényeget. Vagy
inkább mégis a tanulság lenne biztos. Pedig
a reggeli dúlt séta az ősz díszletei közt mondhatni
békés volt. Így Szent Mihály után a park már
aranysárga és édessége csurran le a fűre, mint a méz.
Néhol még zöld a fák lombja talán. Ahogy enged
el az ősz és összegyűjt minden színt, amely a
ködként szertefoszló a test után maradt.

10a

Lásd, ennyi volt, de nincs még vége semmi.
Hetvenhét éves lennél, mint a népmesékben,
az öreg király fia lehetnék akkor én is, pedig
már négy fullasztó éve vagy halott. Négy ősz
hullámzott át a kereteken azóta. Négyszer hulltak
le a levelek a tölgyekről. Négyszer rejtett el a
köd. A bükk is négyszer váltott már ruhát. A
makk mind a földre terítve, mint disznók elé.
De nincsenek már disznók erre egy sem. És a
makkokban fehér kukac lakik, megemésztve az
ízes termés kemény húsát. A négy a halál száma.
És tíz év telt azóta el, hogy megölték azt, akit
szerettél. A tíz a teljességé, az istenség száma,
amely a tökélyre mutat. És a vízé, amelyből egy
liternyi pont nyom pont egy kilógrammot. És ha
metaforaként a víz jut most eszembe, nem is tudom,
miért siklik ki minden emlék már a kezemből is.

10b. [Ajánlás]

Sosem tegeztelek, míg éltél. Megbocsáss most.
Nem tiszteletlenség, ha mégis ezt teszem. De
halottakat az ember hogyan magázzon? Mert
nincs ott korkülönbség, ahol nincs idő. Csak
a nyelv marad talán, a grammatika eltűnő
személye a felelősség elmosódó tengerének
partján. Jel csupán, amit kimos a beszéd
áradása után a hallgatás apálya. Egy hang lebeg
a víz felett, amely nem önmaga. Csak mint a
visszhang, úgy van, útban önmagához.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.