Komoróczy Géza – Az ókori Elő-Ázsia a pesti egyetemen: nemzeti célok vagy tudományos kutatás

Egyetemünk bölcsészettudományi karán 1910-ben alakult meg a Keleti népek ókori történetének tanszéke, amely esemény centenáriumára 2010. október 28–29-én emlékeztünk, bár professzorát, Mahler Edét csak november 29-én nevezték ki ny. rk. tanárrá. (A ny. r. tanári kinevezést négy évvel később kapta meg.) Az Ókori történeti tanszék keretében 1980-ban jött létre az Assziriológiai tanszéki szakcsoport, ennek önállóvá válásával pedig 1989-ben az Assziriológiai és hebraisztikai tanszék (az 1987-ben felállított MTA Hebraisztikai kutatócsoportot az Akadémia és az Egyetem szerződése a Tanszékhez telepítette). Egyetemünk egyik, nemzedékem számára meghatározó jelentőségű professzora, Harmatta János (1917–2004), akinek mind az ékírásos, mind az arámi szövegek értelmezése terén komoly érdemei vannak: Harmatta professzor mondta volt, hogy a tudományos kutatásban rendkívül fontos az intézményi háttér stabilitása, lehetnek élükön jobb vagy gyengébb emberek, mert ha van intézmény, van hely a váratlanul felbukkanó tehetségnek. Mégis, az intézménytörténetnek rendszerint nem a szervezet változásai – megalakítás, vezetőváltás, szüneteltetés, megszüntetés, újrakezdés – jelentik a legizgalmasabb részét. A tudományos teljesítmény többnyire személyhez vagy személyek együttműködő csoportjához köthető. A jubileum alkalmából tanszéktörténet helyett én is inkább az ókori Kelet iránti érdeklődés szellemi hátteréről és különösen az assziriológiai kutatás néhány meghatározó személyiségről szeretnék beszélni.

I.

Hébert a középkor óta tanítottak az egyetemeken, hol azért, hogy a héber Biblia eredeti szövegére támaszkodva támadják a zsidókat, hol azért, hogy a theologusok felkészültek legyenek a Hebraica veritas feltárásához. Magyarországon az első példa Petrus Niger / Peter Schwarz (1435–1483), aki Mátyás király meghívására a rövid életű budai egyetem (Studium Generale) rectora volt. Zsidóellenes polémikus munkásságát a korábbi évekből jól ismerjük, jól tudott héberül, talán kitért zsidó volt, de budai működéséről nincsenek közelebbi adataink. Néhány évvel később, 1497/98- ban a hírhedten zsidóellenes iratáról ismert Johannes Pfefferkorn (1469–1521) tudós nagybátyja, a zsidósághoz hűséges prágai Méir Pfefferkorn tartott előadásokat Budán a Bava kamma talmudi traktátusról, alig néhány teleknyi távolságra az akkor már megszűnt egyetemtől: a Dunára néző várfal melletti, falaiban ma is meglévő gótikus zsinagógában. Katholikusok és zsidók hebraisztikája nem találkozhatott.

Az 1635-ben Pázmány Péter által alapított nagyszombati egyetemen kezdettől fogva és Budára, majd Pestre költözése után is folyamatosan tanítottak hébert, többnyire a hittudományi karon; a bibliai exegézis keretében, de ma is méltányolható színvonalon. Az 1770-ben kiadott szabályzat szerint húsvét előtt az újszövetségi görögöt, húsvét után az ótestamentumi hébert tanította a repetens linguarum Hebraeae et Graecae. Többek között Kaszaniczky Ádámtól (1748– 1804), aki a bölcsészeti fakultáson a keleti nyelvek tanára volt, és csak utóbb helyezték át a hittudományi karra, vagy Alber Jánostól (1753– 1830) nyelvtanok is megjelentek. Igaz, a leideni Albert Schultens (1686–1750) és majd a hallei Wilhelm Gesenius (1786–1842) nyelvtani korszakváltása inkább tükröződött a külföldön tanuló protestáns diákok kéziratos jegyzeteiben, mint a pesti egyetemen használatos tankönyvekben.

II.

A Nyugat-Európából kiinduló mezopotámiai tudományos kutatásoknak aránylag korán volt visszhangja Magyarországon. Bajza József (1804– 1858) kritikus és Kossuth-párti politikai közíró az Életképek-ben (1845) „A babyloniak s assyrok” címmel; Haas Mihály (1810–1866), akkor Pest kerületi iskolai tanácsnok, pár év múlva szatmári püspök 1852-ben (Danielik János, Emlékkönyv, 1852) „Az assyriai királyok levéltára”; Csengery Antal (1822–1880) a Budapesti Szemlé-ben(1857) „Nyugotázsia őstörténetei az ékiratok világánál” címmel írt jól tájékozott cikket. Rónay Jácint (1814–1889) bencés szerzetes, aki egyetemünkön doktorált (1841), 1848/49. évi tevékenysége miatt emigrációba kényszerült, Londonban, miután megtanult angolul, szorosabb kapcsolatba került Henry Creswicke Rawlinson (1810–1895) lieutenant-colonel-lel, az ékírás megfejtőjével: naplójában, melyet mindössze 10 példányban nyomatott ki, és nagyobbrészt elajándékozott a királyi család tagjainak (itthon Ferenc József és Erzsébet gyermekeinek nevelője volt), ír az ékírás megfejtéséről, része volt abban, hogy Rawlinson (1858) után az Akadémia a megfejtés egy másik úttörőjét, Jules Oppertet (1825–1905) is tagjává választotta (1865).

A XIX. század utolsó harmadában már számos cikk és könyv jelent meg Mezopotámia történetéről magyar szerzőktől is; Ribáry Ferenc (1827– 1880) könyve (1875) jól tájékozottnak mondható. Az Archaeologiai Értesítő viszonylag rendszeresen közölt híreket az ásatásokról. George Smithről (1840–1876), a British Museum ékírás-tudó régészéről, aki Assur-bán-apli ninivei (Qújundzsiq: Déli palota) agyagtábla- könyvtárának maradványait kiásta, Pulszky Ferenc (1814– 1897), maga is mezopotámiai pecséthengerek gyűjtője, és Goldziher Ignác (1850–1921) is írt, utóbbi az Egyetemes Philologiai Közlöny-ben több folytatásban, részletekbe menően méltatva Smith annak idején tudományos szenzációt jelentő könyvét (Assyrian Discoveries, 1875), a ninivei könyvtár és az ékírásos irodalom első nagyszabású panorámáját. Ha Goldziher nem oly szégyenteljesen későn kap egyetemünkön ny. r. tanári kinevezést (1905), e cikke alapján úgy vélhetjük, az assziriológia is hamarabb foglalhatott volna helyet a bölcsészettudományi karon.

Számos mezopotámiai agyagtáblán kétnyelvű szöveget lehetett felismerni. A bilingvisek egyik nyelve az akkor már sok más feliratból ismert „asszír” volt, minden kétséget kizáróan sémi nyelv, a héber, arab, ethióp stb. rokona; mai elnevezéssel: a keleti-sémi akkád. A másik nyelv teljesen ismeretlennek mutatkozott. Ezt a nyelvet Oppert nevezte először, az egykori akkád név nyomán, sumernek (1875). Az ékírásos orthográfia több olvasathoz nyújtott lehetőséget, a szavakat az akkád szöveg jelentése alapján ismert régi vagy újabb nyelvekből próbálták megfejteni. A sumer nyelvvita mintegy negyedszázadon át folyt. Történetét aprólékosan ismerteti Varga Zsigmond (1886–1956) debreceni theologiai tanár, könyve (Ötezer év távolából, 1942) azonban végső következtetésében a sumer–urál-altaji (–magyar) nyelvrokonság mellett foglal állást. A vitában mindjárt kezdetben felmerült, hogy a sumer esetleg az altaji (török stb.) vagy „turáni” nyelvekkel rokon. Maga Oppert „a nagy uráli nyelvekre” gondolt (1854), majd turáni (méd– szkítha), árja, török, tatár, mongol, magyar stb. szófejtéseket javasolt. Joseph Halévy (1827– 1917), kiváló hebraista és semitista nyelvész, úgy vélte (1874), hogy az ismeretlen nyelv esetében egyfajta rejtjelezett írásról van szó: ez nem más, mint az „asszír” szöveg más írásmódja, olyasmi, mint az egyiptomiaknál a hieroglyph és démotikus írás. A vitában, Halévy nézetét elutasítva (Goldziher inkább Halévynek hitt), François Lenormant (1837–1883) a turáni rokonítás mellett kötött ki (1875), s különösen a finnugor nyelveket ajánlotta a sumer megfejtéséhez, többek között a magyart. Ekkor kattantak be a magyar szittyák, ekkor fogant meg – a pusztán nyelvészeti célú külföldi ötletekhez képest némi késéssel – a sumer–magyar rokonság eszméje.

III.

Ma már tudományos körökben nincs kétség az iránt, hogy a sumer az i. e. negyedik–harmadik évezredben igazi, élő, önálló nyelv (volt), tudományos bizonyítékokkal igazolható rokonságot azonban mindeddig nem sikerült találni hozzá, és vannak, akik úgy gondolják, magam is, hogy az ismert régi és élő nyelvek között – az ókori Közel- Kelet több más nyelvéhez hasonlóan – nincs is ilyen értelemben rokonsága: egy korábbi nyelvi állapot rekvizituma, Mezopotámiában használták, az itt élő népesség ethnogenezisének terméke, első írott nyomai a legelső ékírásos agyagtáblákon lelhetők fel.

A XIX. század végén a nagy mezopotámiai felfedezések, az ékírás megfejtése, a sumer nyelv felismerése és a sumer kérdés körüli vita új teret nyitottak Magyarországon a keleti rokonság keresésének, átlebegett a magyar tudományos világon a „szumir” / „sumér” eredet kísértete. Ismét aktuálissá vált Kézai, és – fél évszázaddal nevetséges bibliai–magyar etymologiákat gyártó könyve (Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történeteiből, 1825) után – feléledt a derék hazafi és dilettáns őstörténész Horvát István (1784–1846), a Nemzeti Múzeum könyvtárának őre, a pesti egyetemen az oklevél-, címer- és pecséttan és nemzetségtudomány (genealogia) tanára; feltámadtak a szittya ősök és a héber Biblia magyar nevű hősei. S amikor a külföldi tudományosságban határozott alakot öltött az ókori Mezopotámia két nagy nyelve, a sumer és az akkád, a magyar közélet azonnal a sumer felé fordult, értsd: elutasította a zsidó-gyanús sémi akkádot, ugyanúgy, mint ahogyan népszerűséget szerzett Vámbéry Ármin (1832–1913) török őstörténeti elmélete is, amely a szégyenlett finnugor rokonsághoz kínált alternativát. Ez volt a magyar nemzeti dicsőség hirdetésének primitiv: tudatlan, de annál öntudatosabb és agresszivebb szintje. Eleinte, mint az ethnográfus Nagy Gézánál (1855– 1915), a Magyar Tudományos Akadémia tagjánál, ami a mezopotámiai oldalt, nyelvet stb. illeti, naiv, tudatlan ábrándozásnak mondható, később – mára – azonban nyelvészeti, kontinenseket behálózó történeti, világteremtési rögeszmévé terebélyesedett. Szorosan kapcsolódott a turanizmushoz, amely orientalisztikai és geopolitikai koncepció 1910-ben szervezetté alakult, és egyre sűrűbben átitatódott az antiszemitizmussal.

Az assziriológia a XIX. század utolsó harmadában külföldön, jelesül Németországban, ifjabb édestestvérként fejlődött a hebraisztikával és a zsidó tudományokkal. Az ékírás a héber Biblia történeti hátteréhez ígért – és adott – fontos forrásanyagot, az akkád nyelv a héber közeli rokonának számít: protestáns biblikusokból és ahaszkala – a zsidó felvilágosodás – szellemében nevelkedett zsidó tudósokból lettek az első assziriológusok. Eberhard Schrader (1836–1908) és Friedrich Delitzsch (1850–1922), akik Németországban az ékírás tudományát meghonosították, ebből a körből kerültek ki: Schrader Heinrich Ewald (1803–1875) tanítványa volt, Delitzsch az övé, s nem mellékesen Franz Delitzsch (1813– 1890) fia; az apa középkori héber kéziratokat adott ki, egyik alapítója volt a lutheránus zsidómissziónak, lefordította héberre az Újszövetséget, s nem utolsósorban a tiszaeszlári per idején ő is a védelem oldalán lépett fel a zsidóellenes rágalmakat határozottan cáfoló külföldi tudósok között.

Amilyen élénken reagáltak az ékírásos felfedezésekre a magyar őskutatók, ugyanolyan visszhangot keltett az irodalomban a ninivei könyvtár gazdag irodalma. Adyt most mellőzve, csak felvillantani tudok néhány mozzanatot. Zempléni Árpád (1865–1919) Turáni dalok című kötetében (1910) jelent meg először, laza utánköltésben, a babylóni Istar- és Gilgames- eposz („Istar és Gilgamosz”), akkor már anakronisztikusan egybekapcsolva, vogul és osztják hősénekek átköltéseinek társaságában. Szomory Dezső (1869–1944) a Levelek egy barátnőmhöz (1927) XXII. fejezetében egy ékírásos szöveget idéz, megadva a forráshelyet is (ugyanebben a regényében olvasható, a VIII. és a XXXIII. fejezetben, az Orczy-ház leírása, oly megkapó színekkel, hogy szinte sajnáljuk e nagyvárosi stetl eltűnését a pesti városképből), nála az ékírásos hivatkozás a modern műveltség jelzése és a zsidó identitás megerősítése.

IV.

Itt kapcsolódnak be az eszmetörténetbe azok, akik egyetemünkön az assziriológiát meghonosították.

Mahler Ede (1857–1945) életrajzát Rezsabek Nándor e konferenciára megjelent adatgazdag könyvéből (Az utolsó magyar polihisztor: Mahler Ede kronológus emlékezete, 2010) részletesen ismerjük. Néhány mozzanatot, melyek nem szoktak hangsúlyt kapni, részben e könyvtől függetlenül, kiemelek. Amikor megszületett, apja, Mahler Salamon (1823–1895) egy Nagyszombathoz közeli községben, Cifferben (más néven: Biksárd) volt rabbi, az 1868/69. évi zsidó kongresszus után Pozsonyban, a magyar orthodoxia fővárosában a „haladó” (értsd: neológ) hitközség rabbija lett (1873). Így tanulhatott Mahler – az orthodoxia hagyományával szakítva – világi tárgyakat Pozsonyban és Bécsben. A bécsi egyetemen, matematikai és asztronómiai tanulmányai után, egy híres csillagdában végzett munkája mellett, David Heinrich Müllernél (1846–1912) kezdett keleti nyelveket tanulni. Ez akkor kánonikusan hébert, arámit, szírt, arabot jelentett.

Müllert ma inkább mint sémi-afrikanistát és dél-arabistát, nyelvészt és múlhatatlan érdemű dél-arábiai terep-kutatót ismerjük, de nem szabad feledni, hogy tudományos egyéniségére a fiatal korában látogatott jesiva, a haszkala és a breslaui Seminar gyakorolt döntő hatást. 1885-ben lett Bécsben Ordinarius, 1889-ben az Osztrák Tudományos Akadémia rendes tagja, társadalmilag is befogadott, 1912-ben kapott birodalmi nemességet. Bosznia-Hercegovina annektálása után Bécs kiállítást rendezett a szarajevói könyvtár keleti kézirataiból, ezen a kiállításon szerepelt az egyik leghíresebb középkori képes Haggada, ma így nevezik: Szarajevói Haggada, és ennek – mint más kiállított kéziratoknak – első tudományos feldolgozását Müller adta (1898). Mahler nyilvánvalóan zsidó – általánosabban: hebraisztikai – érdeklődése folytán csatlakozott Müllerhez. Lefordította és kommentálta Maimonides Misné Tora-jának egyik fejezetét (III/8: Kiddus ha-hodes), ez is a naptárral (újhold-szentelés) foglalkozik. Az egyiptológia és assziriológia Mahlernek erre a zsidó alap-érdeklődésére csak rákapcsolódott, és nem kronológiával kapcsolatos munkáiról a legjobb, amit ma mondani tudunk, az, hogy valamivel-magasabb-mint-elemi fokon, semitisztikai alapon ismerte a nyelveket, az egyiptomit jobban, az akkádot talán kevésbé, és tájékozott volt a szakirodalomban.

Mindamellett az assziriológia magyarországi történetének Mahler az első igazi nagy hőse. Archimédeszi pontot jelölt ki a sumer–magyar vitában. A Magyar Nyelvőr1904. évi kötetében kis cikke jelent meg „Országhalom szumér szó?” címmel. Akkoriban igen erős bizonyítékként pertraktálták egy sumer kifejezés magyar etymologiáját: hurszag-kalama = „ország halma”. A bizonyítónak tekintett szófejtést különösen értékessé tette, hogy a hármashalom a magyar címerben is benne van. Mahler cikke nem tesz mást, mint kimondja: igen, a kifejezés jelentése ugyanaz, csakhogy az összetétel két szava külön-külön éppen fordítva értendő, mint a magyar szavak: a sumer hurszag annyi mint „hegy”, „halom”, a kalam pedig „ország”. A nyelvészeti cáfolat egyszersmind nevetségessé tette az egész eszmét. Igen, a magyar őstörténeti – Arisztophanész–Arany János és Zsirai Miklós későbbi kifejezésével – felhőkakukkvár ostromának Mahler Ede a hőse.

Mahler egyetemi működésének tudományos tartalma nem túlságosan változatos: évtizedeken át ugyanazokkal a címekkel tartotta óráit: történelmet, nyelvi bevezetést. Öregkorában már legtöbb hallgatója a rabbi-jelöltek közül került ki. De még így is maradandó érdeme volt, hogy az ókori Kelet történetét megtartotta az egyetemes történelem részeként (másképpen fogalmazva: az egyetemi oktatásban, eltérően a középiskolától, nem a klasszikus antikvitással kezdődött a történelem). Szemináriumi könyvtára a két háború közötti könyv-ínségben szellemi és tudományos értéket jelentett, mi, a háború után, már csak roncsainak maradványaiból tudtunk egyet-mást összeszedni. Magánkönyvtárát is az egyetemre hagyta, pedáns módon könyvespolcostól. Egyike volt azon kevés professzoroknak, a bölcsészkaron még Marczali Henrik (1856–1940) és Goldziher, akik a kinevezés elnyerése végett nem keresztelkedtek ki. Élete végéig megőrizte kapcsolatát a pesti izr. hitközséggel, 80. születésnapjára is a hitközség adott ki, tekintélyes külföldi szerzők közreműködésével, emlékkönyvet (1937). 1944-ben vitéz Pálfi János (1889–1951) egyiptológus, magántanár ajánlására és Lukinich Imre (1880– 1950) egyetemi tanár, bölcsészkari dékán közbenjárásával kapott kormányzói mentességet, s hajlott korára tekintettel lakásában (V., Széchenyi utca 1) maradhatott a zsidók összeköltöztetése és a gettó idején is. 1945 nyarán húnyt el, sírja a Kozma utcai neológ temetőben van, temetésén beszédet mondott Kornis Gyula (1885–1958), aki nem sokkal korábban a Gestapo foglya volt, s akkor éppen az Akadémia elnöke, és Lukinich Imre is; kiállásukat tüntető gesztusnak könyvelhetjük el, mint ahogyan az volt öt évvel azelőtt Szekfű Gyula beszéde Marczali temetésén.

Mahler az egyetemen töltött 50. féléve alkalmából az 1922/23. tanévben alapítványt tett a bölcsészkaron évente egy szegénysorsú szorgalmas diák számára, aki a II. évfolyamon „a keleti nyelvekben vagy az ókori keleti népek történetében (esetleg az egyetemes ókori történetben)” kiváló eredményt ér el, egyetlen kikötéssel: páros években csak keresztény, páratlan években csak izr. vallású hallgató kaphatja meg a támogatást. Az alapítvány összegéhez fia és veje is hozzájárultak, utóbb rendszeresen emelték. A jutalmazottak között volt Friedmann Dénes és Frenkel Jenő (1925), Lőwinger Sámuel (1929), Hahn István (1933), Telegdi Zsigmond (1933), az 1938/39. (keresztény) tanévben az előterjesztettek között szerepelt Ivánka Endre, Mollay Károly, Nagy Tibor, Radnóti Aladár – neves tudósok lettek mind.

V.

Kmoskó Mihály (1876–1931) r. kath. papként élt, ő is osztotta gr. Zichy Nándor (1829–1911) Keresztény Néppártja és Prohászka Ottokár (1858–1927) püspök heves antiszemitizmusát, de mint filológus komoly tudós volt, ahogyan ezt az assziriológiai munkáit ismerők mindig is tudták, ma azonban, miután a sztyeppei népekre vonatkozó szír és arab forrásokat feltáró kézirata megjelent, minden történész számára kétségen felül áll. A Pázmáneum papnövendékeként, majd az Augustineum Felsőbb Papi Továbbképző Intézetben ő is Bécsben tanult keleti nyelveket, ő is – megismétlem: a zsidó – David Heinrich Müllernél. A bécsi egyetem theologiai karának Lackenbacher utazási ösztöndíjával – amelyet, mellesleg, egy Nagykanizsáról Bécsbe került és ott katholizált zsidó kereskedő testvérpár alapított (1840) – hosszú tanulmányutat tett a Közel-Keleten (Beirut, Jeruzsálem, lóháton Jordánia), majd Nyugat-Európa nagy közel-keleti kézirat-gyűjteményeiben is. Habilitációs dolgozata (1906) a zsidók politikai történetét tárgyalta a hellénisztikus korban. 1908-ban magántanár, 1910-ben nyilvános rendes tanár lett a hittudományi karon. Azért, hogy gondolkodásának és tevékenységének sötét oldalától lelkiismeretfurdalás nélkül elfordulhassunk, megemlítem, hogy 1919 április elején elmenekült Pestről, mint igazolásakor írta, a zsidók bosszújától való félelem miatt, csak augusztus végén tért vissza, az ellenforradalom őszén még népgyűléseken is uszított a zsidók ellen, több antiszemita iratot tett közzé (Miért lett antiszemitává a magyar középosztály?, 1919; Zsidó–keresztény kérdés, 1919; A zsidóság világuralmi törekvései, 1919; Semi lélek – zsidó lélek, 1923). 1920-ban, a numerus clausus-törvény előkészítése idején javasolta, hogy a törvénynek ne vallásellenes éle legyen: helyezzék a cionizmus elvi alapjaira, és tekintsék a zsidóságot nemzetiségnek. Fellépései már egyháza számára is kínosak lehettek, a hittudományi kar megvált tőle, és kihelyezték a tárnoki / pusztazámori plébániára, de Goldziher Ignác halála után a bölcsészkar őt hívta meg a sémi filológiai tanszékre (1923). Ekkor nyilatkozatot tett, amely szerint a politikai szereplést értelmetlennek és céltalannak találja, és a továbbiakban csak tudományos kutatásaival fog foglalkozni. A bölcsészkaron arabot, hébert, arámit, szírt tanított, egy félévben még jiddist is (ez volt a jiddis tanítására a legelső és további jó fél évszázadig az egyetlen kísérlet egyetemünkön). Kmoskónak az ékiratok terén az első világháború előtt jelentős, a Mahlerénél vitathatatlanul eredetibb és mélyebb assziriológiai tudásról tanúskodó munkássága volt: fordításában jelent meg Urukagina / Uru-inim-gina felirata és Hammurápi törvénykönyve; egyik dolgozata a Zeitschrift für Assyriologie-ban (29, 1914) Gudea inkubációs álmáról máig maradandó értékű. Vulgáris antiszemitizmusa nem feledhető, de tény, hogy pályáját igazi tudományos művek keretezik: sumer tárgykörben az elején, arab és szír tárgykörben a végén.

Arab és szír kútfőket feltáró forrástanulmányait, amelyek egy kiadatlanul maradt hatalmas kéziratban összegeződtek, Kmoskó az 1920-as években végezte. Ez gr. Klebelsberg Kunó (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter kultúrpolitikájának kora. Trianon után, a nemzeti konzervativizmus jegyében, a miniszter, egyfelől, sokat tett az oktatási és tudományos intézmények megerősítéséért, másfelől, a társadalomtudományokban kiemelten támogatta a nemzeti érdekű témák kutatását, háttérbe szorítva az egyetemességet. Klebelsberg 1920-ban a nemzetgyűlésben távol maradt (nem ellene szavazott, csak távolmaradt) a numerus clausus-törvényszavazásától, a Népszövetségben 1925-ben mégis ő vállalkozott a védelmére, de 1928-ban támogatta a közvetlenül zsidóellenes rendelkezés törlését. Mint miniszter – az egyetem (Hekler Antal dékán) szűkítő javaslatát felülírva – 1930-ban 12-ről 20-ra emelte a „korlátolt jogú” zsidó hallgatók – a rabbiképzősök – keretszámát: mindez a javára írandó. (A csatlakozó kari rendelkezés külön rögzítette, hogy ezek a „korlátolt jogú” hallgatók Kerényi Károly óráját nem látogathatják. Talán a Rabbiképző kívánságát akceptálva, merthogy Kerényi péntek este tartotta nagyelőadásait.) Azt a tudománypolitikai fordulatot, amely a magyar tudomány feladatává preferáltan a nemzeti érdekű témák kidolgozását tette, a nacionalizmus intellektuális szintjének nevezem. Nincs rá egyenes bizonyítékom, de biztos vagyok abban, hogy Kmoskónál a politikai antiszemitizmus feladása és a nemzeti célú forráskutatás egyaránt a klebelsbergi kultúrpolitika hatása alatt állt. Mindenesetre, széles történeti ívet kanyarított ki, mint a bizantinológus Moravcsik Gyula (1892–1972) is, a klebelsbergi kultúrpolitika egyik igazi reprezentánsa.

VI.

Dávid Antal (1890–1967), aki egyszerű családból származott, apja kocsigyártó volt, 1908-ban lett a hittudományi karon Kmoskó Mihály tanítványa. Elvégezte a theologiát, de – mint vázlatos önéletrajzában írta – „a pappá való szentelés elől visszalépve” rövid ideig hitoktató volt, majd Berlinben, a Friedrich Delitzsch vezette Vorderasiatisches Museumban ékírásos tanulmányok hatása alatt a tudományos pálya mellett döntött. Hazatérve a pesti egyetemen sémi filológiát (Goldziher), ókori keleti történelmet (Mahler) hallgatott. A világháborúban végig frontszolgálatot teljesített, ő is, mint a a hettita nyelvet megfejtő bécsi cseh Hrozný, pihenőszabadságán védte meg doktori disszertációját (1918. március 2), melyet Hammurápi törvénykönyvének forrásairól írt. Számos frontharcos kitüntetéssel mint főhadnagy szerelt le. A Fővárosi Könyvtárban dolgozott, emellett 1920-ban a Keleti Szemináriumban Goldziher Ignác, nem más: Goldziher, maga mellé vette tanársegédnek (május 28), „részint az ékiratos nyelvek oktatására”, éveken át tanított arabot is. 1923-ban habilitált assziriológiából, Kmoskó és Mahler tüzetes pozitiv véleménye alapján. Kmoskó: „Egyik legkedvesebb és túlzás nélkül hozzátehetem, legtehetségesebb tanítványom.” Közben terjedelmes cikke jelent meg, disszertációja anyagából, aTörténeti Szemlé– ben, és ami még fontosabb, a Revue d’Assyriologie-ban (20, 1923), melyet abban az időben Jean-Vincent Scheil (1858–1940) szerkesztett, ő találta meg Szúszában (Délnyugat-Irán) és adta ki először Hammurápi bazalt sztéléjét (1901). Dávid és père Scheil évtizedeken át kitüntetően baráti hangú levelezésben álltak egymással, az RA máskor is közölte cikkét.

A botrány Dávid Bábel és Assúr című könyve (I: 1926, II: 1928) körül robbant ki. Mahler 1928-ban nyugdíjba ment, tanszéki utódjaként Dávid Antal volt az esélyes jelölt. Bleyer, Cholnoky, Domanovszky, Gerevich, Gombocz, Heinlein, Hekler, Hornyánszky, Horváth János professzorok álltak ki mellette. Németh Gyula (1890–1976), az egyetemre 1918-ban, egészen szokatlanul fiatalon kinevezett turkológus professzor, akinek 1914 óta mintegy fenntartották a Keleti nyelvek és irodalmak tanszéket, megvádolta Dávidot, hogy könyvében Bruno Meissner (1868–1947) berlini professzor néhány évvel korábban megjelent, hasonló című és ugyancsak kétkötetes könyvét (Babylonien und Assyrien, I: 1920, II: 1925) plagizálta. Az egyetem fegyelmi eljárást indított magántanára ellen. Fennmaradt Dávid Antal védekező irata, amelyben mintegy 80 oldalon cáfolja Németh Gyula állításait; elképzelhetjük, a mindig aprólékos, de mondjuk akár így: kicsinyes Németh mennyi energiát fektetett a támadásba. A fegyelmi bizottság végül, döntően Kmoskó véleménye alapján, felmentette Dávidot. Az ügy azonban a kedvező döntés ellenére megakasztotta egyetemi pályafutását. Mahler tanszékét bezárták. Dávid megmaradt a Fővárosi Könyvtár aligazgatói állásában, és csak magántanárként taníthatott, könyvtári nyugdíjazása után már csak a lakásán, a Rákóczi úton (nem volt számára hely a Piarista közben). De tanítványai közül került ki az urartológusnak készülő – később munkaszolgálatban életét vesztett – Némethy László; az egyiptológus Dobrovits Aladár (1909–1970), aki fiatal korában az eredeti szövegből készítette el a Gilgames-eposz prológusának fordítását, egy klasszicista-avantgárd folyóiratban (Argonauták, 1938), s aki 1958-ban az újraindított Ókori keleti történeti tanszék vezetője lett; Reiner Erika (1924–2005), aki élete java részében az assziriológia évszázados nagy vállalkozását, a Chicago Assyrian Dictionary-t szerkesztette; az akkor még hettitológus Szemerényi Oszvald (1913–1996), aki mint a freiburgi egyetem világhírű indoeurópai nyelvészet professzora zárta le gazdag munkásságát; Mihalik Imre (1920–1995) római katholikus pap, aki a háború után Budapesten bibliaismereti versenyeket szervezett katholikus fiatalok számára, majd kijutván külföldre New Orleansban a Notre Dame Seminary biblikus professzoraként alapítványt tett a magyar egyház javára. Tanult Dávidnál az 1952/53. tanévben Gunst Péter (1934–2005), aki később gazdaságtörténetre váltott; s még 1956 őszén is, még a külföldre távozása előtti napokban is, Herzog/Hetzron Róbert (1937–1997), aki később az ethiópiai nyelvjárások – és mellékesen a magyar nyelvészet – kiváló szakértője lett. Gunst önéletrajzi jegyzete említi (Korall, 21–22, 2005, 185 sk.), hogy valamivel korábban „Dávid Antal két harmadéves tanítványa disszidált, s azonnal felvették őket a Sorbonne-ra harmadévesként, Dávid ajánlólevele alapján, akinél rendszeresen folytak rendőrségi vizsgálatok”; e tanítványok egyike éppen Reiner Erika volt.

Dávid Antal felesége Angyal Dávid (1857– 1943) professzor, a Történeti Szemle szerkesztőjének leánya volt (Dávidné Angyal Paula néven irodalomtörténész), 1919-ben vette el, két gyermekük született, később elváltak ugyan, de Tamás fiuk szintén sémi nyelvészetet tanult. 1944- ben apjának tanítványaival a német megszállók ellen röplapokat terjesztettek, Tamás Dachauban halt meg, 1944. december 31-én. Mozgalmukról túlélő társuk, Bárány Tamás (1922–2004) dokumentum értékű regénye tanúskodik (Apátlan ifjúság, 1960).

Az egyetemi kudarc Dávid Antal tudományos aktivitását is megtörte. Évtizedeken át dolgozott kéziratán, amely a sumer nyelvemlékek alatt rejlő – sejtett – egyik, önállóként nem megfogható nyelvi réteget és a legrégibb mezopotámiai logográfia és a kínai írás közötti morfológiai hasonlatosságokat, esetleges kapcsolatokat elemezte. Ezt nevezte „második sumér kérdés”- nek (az első a sumer nyelv megfejtése volt). Kis részlet jelent meg e tanulmány anyagából az Oriens Antiquus-ban1945-ben, majd később a Hrozný-emlékkönyvben (Archiv Orientální, 18/3, 1950). Ugyanezekkel a kérdésekkel foglalkozott a második világháború idején, kényszerű törökországi professzorsága alatt, a Lipcséből a nemzetiszocialista rezsim által eltávolított Benno Landsberger (1890–1968) is, korának egyik legnagyobb tudású assziriológusa. Dávid dolgozatát évekkel később, amikor a Magyarországon páratlan értékű, folytatás nélkül maradt Oriens Antiquus Reiner Erika révén Chicagóban ismertté vált, Ignace J. Gelb (1907–1985) mint jelentős úttörő kezdeményezést méltatta. A Dávid által felvetett kérdések egy része ma még megoldatlan – s talán megoldhatatlan is, ki tudja.

Magam, éveken át Tóni bácsi lakásán töltve, ékírásos szövegek fölött, az estéket, szinte nap mint nap hallottam évtizedek múltán is keserű szavait Németh Gyula vádjáról. Azt hiszem, nem tévedek, ha a szemében élete végéig csak emberi rosszindulatnak és féltékenységnek látszó támadást, bár kétségtelenül az volt, tágabb összefüggésbe állítom. Németh Gyula, aki török nyelvtannal kezdte pályáját (Sammlung Göschen, 1917–1918), az 1920-as években keresett tudományos kutatási területet magának, s ezt a turkológia nemzeti vonala mentén találta meg (nagy műve: A honfoglaló magyarság kialakulása, 1930). Bár maga szembefordult a turanizmussal, és vitán felül jelentős tudományos munkásságot folytatott, nyilván úgy találta, hogy a kurzus tudománypolitikájába nem illik bele egy olyan kutatási terület, amelynek nincs köze a nemzethez. Dávid Antal assziriológiai kutatásainak valóban nem volt, többszörösen. Egyrészt, mert nem csatlakozott a sumer–magyar nyelvhasonlítási dilettantizmushoz, másrészt pedig mert az ókori Kelet a sémi népeké, többek között, horribile dictu, a zsidóké. A nemzeti célok nem foglalták magukban az egyetemes érdekű tudományos kutatást. Jellemző módon, Dávid Antal tudására csak Kerényi Károlynak – a pesti egyetemen szintén magántanár – volt szüksége, amikor az Egyetemes történet ókori kötetéhez (1935) szerzőket keresett.

VII.

Idősebb volt Dávidnál a korszak nemzetközi hírnevet szerzett ókori Kelet-orientalistája, Aistleitner József (1883–1960). Római katholikus pap volt, 1925 óta a hittudományi karon a keleti nyelvek (héber, arámi, szír) tanára, formálisan is Kmoskó utóda, meghirdetett tárgyai között volt az edesszai arámi nyelvtan, ez nyilvánvalóan klasszikus szír, a palesztinai arámi nyelvtan, ez nyilván keresztény arámi. Több ízben volt kari dékán, 1944/45-ben az egyetem rektora. Pályája elején ő is tett közzé sumerológiai dolgozatokat a Revue d’Assyriologie-ban, az egyik egyetemi közgyűlésen a hittudományi kar dékánjaként tartott előadása is az ékírásos törvények jogrendjével (családjog) foglalkozik (1941). Nagy korszaka az ugariti nyelv megfejtése után érkezett el. Azonnal bekapcsolódott a szövegek értelmezésébe, s már a háború előtt is, de még inkább a háború után, az ugaritológia élvonalába került, nyelvtan (1954), a szövegcorpus első teljes német fordítása (1959), a postumus szótár (1963) fűződik a nevéhez. Külön méltánylandó érdeme, hogy a háború előtti és alatti években, de néhány évig még a háború után is, ő fogadta mintDoktorvater a Rabbiképző Intézet hallgatóit. A magyar tudomány hivatalos vezetőinél a fordulat éve (1948) után ő is akadályokba ütközött. Hosszú időn át nem sikerült nagyobb ugaritológiai munkáit Magyarországon megjelentetnie. Első könyvének kéziratát magánlevelek sorozataként küldte ki az NDK-ba, Halléba, az evangélikus Otto Eissfeldt (1887– 1973) professzornak, abban az időben a Biblia-tudomány nemzetközileg egyik vezető személyiségének, aki azután a Szász Akadémia (Jena) sorozatában jelentette meg, s ugyanígy jutott el az Akademie Verlaghoz ugariti szótárának kézirata is, amelyet Eissfeldt rendezett sajtó alá. Aistleitner esetében Ligeti Lajos (1902–1987) mongolista és turkológus professzor, „a sárga isten”, az MTA alelnöke volt az akadály: ugyanaz a nemzeti tudománypolitika, mint Dávid Antalnál, de most a dölyfös hatalmaskodást hivatalos egyházellenesség és titkosszolgálati bizalmatlanság színezte. Mint Dávid Antal, Aistleitner is utolsó éveiben lakásán, a Naphegyen tartott szír órákat, és kézből árulta sokszorosított nyelvtanát: rászorult a pár forint bevételre; egyébként rendőri felügyelet alatt állt. Kmoskó is, ő is az egyetemünkből kivált – kizárt – Hittudományi Akadémiára hagyta könyvtárát, a második világháború előtti évekből ez a két gyűjtemény és Varga Zsigmond hagyatéka a debreceni Református Kollégium könyvtárában jelentik az assziriológiai irodalmat: nem az Egyetemi Könyvtárban.

VIII.

Nemzeti célok – írtam előadásom címében. Akik a mezopotámiai ásatások és a nyelvi megfejtés, szövegismeret gyorsan gyarapodó eredményeit a magyar történelemhez kapcsolták, a nemzet dicsőségét akarták hízlalni. Ez az eszme minden változatában hamis volt és maradt: kopasz sumer fejek mellé kitűzött árvalányhaj. A Fővárosi Könyvtárban Dávid Antal aligazgatónak folyton a fehérlófia Zajti Ferenc (1886–1961), a Keleti gyűjtemény vezetője ellen kellett hadakoznia. Az ősmagyar történeti virtuskodás volt a primitiv szint, az egykori patak mára folyóvá duzzadt, és ki tudja, merre halad, hová érkezik meg rajta a sumer–magyar málhát szállító Selyemsárhajó (Szőcs István, 1979), nem kapcsolódik-e össze a hagyományos sumer–magyar nyelvrokonítás a nemrég kulturális államtitkári szinten belengetett Julianus barát programmal, a magyarság keleti génjeinek tervezett kutatásával. „Magam is kíváncsi vagyok, hogy a finnugor elmélet hogyan állja ki a genetikai összevetés próbáját…” – hallhattuk nemrégiben a program meghirdetése alkalmából (2010. június 11). Magam is kíváncsi vagyok, hogyan lehet merítési mintát meghatározni a magyar, s különösen a „keleti gének” vizsgálatásához; hogy mi a kapcsolat a nyelv és a gén között. Magam is kíváncsi vagyok, hogy az ifjabb Szőcs emlékszik-e még nagyszerű megnyitó beszédére a Szépművészeti Múzeum umber–etruszk kiállításán (1989), amikor is kihalt nyelvként beszélt az etruszkról (utalással a magyart fenyegető veszélyre Ceauºescu Romániájában).

Az egyetemen a Turáni Társaság megalakulása óta az ókori Kelet nyelvi és történeti kutatásának két szélsőség között kellett meghatároznia önmagát: a nacionalizmus primitív szintje és az intellektuális szint, a komoly tudományos eszközökkel folytatott nemzeti célú kutatás között. A szenzációéhes sumer–magyar tömegkultúra, amely mára meghódította a könyvkiadást, megtömte a szittya-boltok polcait, árad az internetről: egyetemi tanszéken eddig sehol nem jutott szóhoz. A tudományos életben más jelenti a fenyegetést: a kutatás leszűkítése a nemzeti érdekű tárgyakra, még ha anyagi megszorítottságra hivatkozva is. Ennek mintája az 1920-as évek óta, többször változó politikai rendszerekben, az orientalisztika nemzeti tudományágaiban dolgozó professzorok törekvése a kutatási témák meghatározására, a személyes hatalomra – még ha Németh vagy Ligeti a maguk területén valóban kiváló tudósok voltak is. Mahler, Kmoskó, Dávid, Aistleitner kutatásai mindvégig a nemzetközi tudomány horizontján belül mozogtak, magyar érdek nélkül: gyanúsak voltak, idegenek maradtak.

Évekkel ezelőtt egy soros egyetemi reform-értekezleten a TTK egyik professzora figyelmeztette az akkori minisztert a Nobel-díjas Werner Heisenberg (1901–1976) kijelentésére: amelyik egyetemen nincs jó assziriológia, azon nincs jó atomfizika sem. Heisenberg a lipcsei egyetemen éveken át együtt tanított Landsbergerrel: tudta, miről beszél. A tudományos kutatás és az egyetem számára nem lehet más igazodási pont, mint az egyetemesség, a nemzetközi mérce.

Rövidebb változatában felolvastam a 100 éves az ókori keleti kultúrák kutatása az ELTE Bölcsészettudományi Karán című ünnepi ülésszakon, a Gólyavárban (2010. október 28).

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.