Marek Kochan – Ballada a jólelkű telepi türhőről

 

Hallottatok már a jólelkű telepi türhőről? Újságban nem olvashattok róla, mert ha ott leírják azt, hogy „türhő”, akkor rögtön tudja az ember, hogy csakis rossz ember lehet. De igaz lenne ez? Egyébként jobb, ha meghallgattok. Aztán magatok is eldönthetitek.

Ricsinek hívták. Az anyjától kapta a nevét. Mint tudjuk, minden Ricsi jó srác. Az apjának nem jött be a név, de végül csak ráállt valahogy. Ő Zdzisław volt, még bírta is, hogy a fiának is hasonló neve lesz. Ricsi amúgy is hasonlított az apjára, bár nem mindenben. Ami a kinézetét illeti, kiköpött apja: szögletes arc, alacsony homlok, az orra meg mintha túl nagy lenne, igazi krumpliorr. Csak hát amikor megnőtt, nagyobb lett az apjánál. Belül meg mintha valahogy más lett volna. De ez csak későb derült ki.

Ricsi szülei dolgoztak. De nem vitték sokra. Nem lett belőlük miniszter, a diplomáciában sem működtek. Anyja iskolában takarított, apja hegesztő volt egy építőipari vállalatnál. Gocławban laktak.

Ricsi apja nem volt egy főnyeremény. Szeretett inni, megesett, hogy részegen cirkuszolt. Az anyja ilyenkor magával vitte a kisfiát az iskolába. Fogta a könyvtár kulcsát, bezárta Ricsit, ő pedig ment takarítani. Ricsi órák hosszat üldögélt ott, unalmában hol ebbe, hol abba a könyvbe olvasott bele. Aztán mikor nagyobb lett, megtanulta leugatni az apját, még be is nyomott neki párat. De az olvasásról nem szokott le.

Amikor elvégezte az általános iskolát, ötöse volt lengyelből. Jó dolgozatokat írt, a haveri körben senki sem falta úgy a könyveket, mint ő. De külsőre ugyanolyan volt, mint a többiek. Dohányzott, vodkázott is a csapattal. Ha kellett, verekedett, bár nem ő kezdte. Ha nem fél attól, hogy lejáratja magát a fiúk előtt, talán egy ujjal sem nyúl senkihez. Előfordult párszor, hogy összerugdoshatott volna valakit, de ha nem látta senki, békén hagyta, szabadon engedte a gizdákat.

Szakmunkásképzőbe ment, villanyszerelést tanult.

Lelkes irodalomtanárnőt vitt az útjába a végzet a szakmunkásképzőben. És a tanárnő rögtön ki is szúrta Ricsit. Bevonta a színjátszókör munkájába, könyveket adott neki, megkérdezte, mit gondol róluk. Azt akarta, hogy ember legyen belőle. Ricsi meg élt a lehetőséggel.

Amikor befejezte a szakmunkásképzőt, arra gondolt, szívesen tanulna tovább. De a szülei kiverték a fejéből. Szakmát adtunk a kezedbe – mondták neki –, ne akarj betolakodni oda, ahol nem kellesz. Meg ideje is volt már dolgozni, pénzt keresni. Már nem tudták eltartani a szülei. Az apja munkanélküli volt, mert tönkrement a cég. Az anyja nem keresett sokat, de így is állandóan attól rettegett, hogy leépítik, mert az iskolában már régóta téma volt, hogy megszüntetik a takarítónői állást, és kiadják a munkát egy cégnek.

Közben meg a pénz az utcán hevert. Ricsi összes telepi haverja városi népeknek dolgozott. Elég volt egyszer megcsípni valami munkát egy időre. Elvinni valamit, leverni valakit, vigyázni valakire. Ricsinek megvoltak ehhez az adottságai. Ismerte a megfelelő embereket, azok is őt, megbíztak benne. A kinézete is rendben volt. Borotválta a buráját, látogatta a telepi önkínzókört, sportcipőben és suseszben járt, csíkkal a nadrágján. Nem akart kitűnni, olyan volt hát, mint mindenki. Aligha tudhatta bárki is, hogy belül kicsit puha attól az olvasástól.

Kapott pár jó ajánlatot a fiúktól, de ezeket visszautasította, végül biztonsági őrként helyezkedett el egy rtv-boltban. Nyugis munka volt, jó melegben dolgozhatott. Éjszakai ügyeleteket vállalt, hogy a nappal megmaradjon neki. És mit művelt nappal?

Nagyot néztek volna a telepiek. Mert nappal, amikor kicsit már kialudta magát, Ricsi rohant a könyvtárba. Titokban beiratkozott levelezőn lengyel szakra. Az egyetemre járt olvasni és tanulni, néha beült egy előadásra.

Furán néztek rá, amikor beállított suseszben, tök kopaszon. De legalább senki sem szólt be neki. Rosszabbul járna, ha úgy öltözne, mint egy egyetemista. Először is furán nézne ki lapított fejével, nyaka semmi, a homloka alacsony, közben meg divatos cuccokban járna. Másodszor, ha az ember éjszaka buszozik Goc³awba, vagy azzal jön be, akkor jobb a susesz. Tudják az emberről, hogy telepi, és békén hagyják.

És ez így is ment öt évig. Rengeteg ideje volt olvasásra, nappal meg éjszaka is, munka közben. Megírta ötösre a szakdolgozatát. Összehasonlította Mickiewiczet ésS³owackit abból a szempontból, hogy melyik szereti jobban a fiúkat, és melyik a lányokat. Időszerű volt a téma. A romantikus irodalmat előadó professzor még föl is akarta ajánlani neki a doktori iskolát, ami azért, mint mondta Ricsi, levelezőn nem nagyon fordul elő. De mikor meglátta a fiút azzal az arccal, inkább futni hagyta. Arra gondolt, aligha tud magától ilyet írni ez a baltaarcú telepi türhő. Bemérte, és rögtön egyértelmű volt – kiadta a munkát négernek, méghozzá nem is egy egyszerű diáknak vagy végzett hallgatónak, hanem valamelyik oktatót bízta meg vele. Régóta köztudott volt, hogy a nyomorgó előadók dolgozatokat írnak, így egészítik ki a jövedelmüket. Minek a telepi türhőnek lengyel szakos magiszteri cím, ezt föl nem foghatta a professzor. De nem mert belebonyolódni az ügybe, nehogy kihúzza a gyufát. Ricsi ugyanis rémisztően nézett ki – nagydarab, bikaszerű alak, az arca meg egy bokszolóé. Így hát a professzor inkább lemondott a magyarázatról. A doktori iskolát meg ejtette. Lerázta Ricsit valamilyen ürüggyel, azzal magyarázta ki magát, hogy szeretne felhasználni a cikkében egy részletet a dolgozatából, természetesen megadja a forrást, ehhez akarta kérni az engedélyét. Ricsi csalódott volt, mert már kezdett reménykedni. De mit mondhatott volna? Hozzájárult az idézet felhasználásához, és már ment is.

Untatta az őrködés. Várt még egy hónapot, átvette a diplomáját, aztán új munka után nézett. Megírta az életrajzát, elküldte pár újságnak, kiadónak és iskolának. Be is hívták pár helyre, de mindenhonnan kibukott a beszélgetés után. Baj volt a kinézetével. Pedig kölcsönkérte az interjúkra az apja zakóját, de mivel a nadrág nem ment föl rá, mert az apja sokkal vékonyabb volt, a csíkos suseszhez vette föl a zakót. És mindenütt, ahol csak meglátták a baltaarcát, alacsony homlokát, a suseszét és a sportcipőjét, rögtön azon kezdtek agyalni, mire megy ki itt a játék: a telepi türhő lengyel szakos diplomával szellemi munkát keres. Föl sem merült bennük, hogy alkalmazzák. Rögtön megköszönték a jelentkezését. Az egyik magániskolába be sem akarta engedni a biztonsági őr, azt hitte, dílerkedni jött.

Így keresett munkát két hónapig. Végül kikészült, elment a szakközép irodalomtanárnőjéhez, aki annak idején rábeszélte az egyetemre, és útba igazította, hogyan kell munkát keresni. Nem reklamálni ment hozzá, hanem tanácsot kért, hogyan tovább.

Az internetet ajánlotta neki a tanárnő.

– Menj el színházba – mondta –, vagy olvass el egy könyvet, hisz úgyis olvasol, meg színházban is voltál már.

– Voltam hát – mondta Ricsi.

– Szóval menj el, vagy olvass, aztán írj kritikát, hisz írni is tudsz.

– Tudok hát – helyeselt Ricsi, aki sokat olvasott, írni is tudott, de beszédben még mindig megvoltak a telepi szokásai.

– Ha megírod a kritikát, küldd el e-mailben pár lapnak – mondta. – Van egy srác a gépteremben, majd megkérem, hogy tanítson meg a levelezőprogram használatára. De el ne felejtsd, hogy nem telefonálhatsz. Mert nem úgy beszélsz, mint egy kritikus. Szóval mindent írásban intézz. Mellékelheted a kritikához a lengyel szakos diplomád fénymásolatát meg egy rövid levelet. Közlik a kritikát, te meg írhatod a következőt. A szerződést postán, a pénzt meg számlára kérd. Van számlád?

– Van – mondta Ricsi.

– Akkor munkára – mondta a tanárnő. – Ha nem jön össze, kitalálunk valami mást.

De nem kellett kitalálni semmi mást, mert bejött az ötlet. Ricsi olvasott pár kritikát, hogy levegye a stílust, csiszolgatta egy kicsit a piszkozatot, aztán kezdte küldözgetni az anyagot. Az első egy kalap szart sem ért, a második dettó, de a harmadikat már közölték, aztán havaj. Jobban bejött neki a színház, mint a könyv. Mert, először is, a könyvekkel személyesebb kapcsolatban volt, a színházzal kevésbé, azt nem ismerte annyira. A színház valahogy idegenebbnek tűnt, nem volt teljesen az övé. Ezért könnyebb volt írni róla, durvábban, egyszerűen fogalmazott, ez pedig tetszett a szerkesztőknek. Másodszor pedig, ha este elment otthonról, könnyebb volt úgy tenni a szülei előtt, mintha még mindig annál az őrző-védő cégnél dolgozna. Mindennap színházba ment, néha többször is megnézte ugyanazt a darabot. Így nagyobb rálátása nyílt, a kritikái agyilag jobban meg voltak csinálva, többet vájkált a témában, mint mások, mert ritkán fordult elő, hogy a kritikus egynél többször is be akart ülni ugyanarra.

Így írt vagy fél évig, aztán az egyik lap átalányt kínált neki, vagyis havi fixet kapott, és állandóan küldenie kellett az anyagot. Ha be kellett volna néznie a szerkesztőségbe, mindig kivágta magát valahogy, mert az újságírók mindig rohannak, és végül is nem volt olyan fontos nekik, hogy lássák; az igazolványhoz meg parókás képet küldött. Kezdték rendszeresen rakni a zsetont a számlájára. Jól ment neki, egyre jobban.

Kapta az e-maileket a szerkesztőségből, dicsérték, és megmondták, kinek kell kicsit jobban odavágni és kivel legyen elnézőbb. Nem mindig értett egyet velük, de a telepen volt alkalma megtanulni az egyetlen alapelvet, amely rövidítve így hangzott: „húzdöbossz”. A húzdöbossz fizet,
a húzdöbossz követel. A haverjainak megmondták, kit kell megdorgálni, viszont nem jártak rosszul. Õ sem járt rosszul, akkor meg miért ne hallgatna rájuk?

Szóval amúgy valahol ebben a szakaszban változhatott volna valami Ricsi sztorijában, a fiú idővel tényleg révbe juthatott volna, telepi srácból idővel normális emberré változva. De sajnos pont ekkor kezdett minden kicsit szétcsúszni.

Először az öltözékével voltak problémái. Azt gondolta Ricsi: egyszer úgyis be kell mennie abba a szerkesztőségbe. Ha így állít be közéjük, abból megint baj lesz. Most muszáj lépni valamit. Amikor begyűjtötte a második havi fixet meg egy kis honoráriumot, ment a Centrumba, és beszerzett egy jó kis öltönyt. Rögtön át is öltözött, berakta a suseszt egy reklámszatyorba. Kicsit kényelmetlen volt, szorított, de mit számít. Csak hát amikor elindult Gocławba, zavarában rossz buszra szállt. Kettő járt arra, hasonló volt a számuk, de egy ponton szétvált az útvonaluk. Amikor észrevette, hogy rosszfelé megy, már el is hagyta két megállóval azt a helyet, ahol még átszállhatott volna. Mit csináljak, gondolta, legföljebb majd átmegyek. De mikor kiszállt, túl messze volt, vagy tíz háztömb választotta el a házuktól. Rögtön ki is szúrták, mert még mindig azt a fura öltözéket viselte. Először ketten mentek utána, aztán öten, aztán meg tízen. Hiába magyarázkodott, hiába mondta, hogy ő is telepi. Amikor megtudták, hová megy, még jobban elborult az agyuk, mert azt hitték, rászállt egy telepi csajra. „Majd mi leszoktatunk a gocławi csajokról!” – ordítottak rá, aztán meg rendesen meg is agyalták.

Szarrá verték, alig tudott hazamenni. Hogy ne faggatózzanak a szülei, visszavette a suseszt a lépcsőházban, az új öltönyt meg leküldte a szemétledobón, mert úgy megtépték, hogy rongyokban lógott rajta.

Aztán jött a lakáskérdés. Többet keresett már, mint amikor még biztonsági őr volt, gondolta, bérelhetne valahol. Talán nem pont Gocławban – kombinált. De már az első helyen, ahová költözött, bajok voltak. Nyugodt környéknek tűnt Bemowo, nem messze a repülőtértől, nagypapik kutyussal, kölykök a játszótéren. Havaj. De mikor meglátták a helybeliek suseszben, rögtön azt hitték, kémkedni jött. Megint tízen mentek rá, s bár keményen védekezett, rommá verték, de úgy, hogy majdnem ott maradt. Ezért amikor megpillantott egy hirdetést, és látta, hogy a szomszéd panelben lakás kiadó, a tulajdonos meg az egyik általános iskolai haver távoli ismerőse, és nem is kér sokat, mert nem nagyon akart senki sem Gocławban lakni, Ricsi elhatározta, hogy kiveszi.

Szóval mintha megváltozott volna az élete, de lényegében mégis pont olyan volt, mint azelőtt. Legalábbis a felszínen. Ott lakott, ahol azelőtt, úgy nézett ki, mint azelőtt. Alkalmazkodott a környezetéhez. Ki tudhatott arról, hogy belül más volt? Amikor már keresett annyit, hogy vehessen számítógépet, és otthon írhatta a kritikákat, meg el is küldhette otthonról, akkor is el kellett dugnia a gépet a szekrénybe, mert mit mondhatna a haveroknak vagy a szüleinek, ha kiszúrja valamelyikük? A hivatalos változat szerint most is biztonsági őr volt.

A telepen nem tudták, mivel foglalkozik mellékesen, de amazok sem tudták, kicsoda ő valójában. Nyert ügye volt. Amikor a színházban ült, senki sem nézte ki belőle, hogy egy ilyen alak pár nap múlva agyagba döngölő kritikát ír. Ricsi ásítozott, vakarózott, piszkálta az orrát. Néha még el is fingotta magát, hogy ellenőrizze, figyel-e rá valaki. Ugyan már. Nem szívózott senki, mert aki ránézett fényesre borotvált burájára, rögtön rájött, hogy jobb csendben maradni.

Ricsinek meg egyre nagyobb arca lett. Keményen odavágott, nem kímélte magát, már csak azért sem, mert állandóan hergelték a szerkesztőségből, hogy ne szarozzon, meg kell írni férfiasan, konkrétan, ha nem tetszik a darab.

Amikor egyszer az irodalomtanárnő, aki elolvasta az írásait leadás előtt, azzal kezdte kábítani, hogy túl kemény, és azt ajánlotta, csiszolja még a stílust, könnyedebben kezdett írni, de ebből is csak baja lett. Mert amikor könnyedebbre vette, egyszer-kétszer még átment, de aztán odaszóltak, hogy kezdi elveszteni a fonalat, nem tudja tartani a színvonalat, nehezebben olvasható, mint korábban. Az a legjobb, ha rendesen odapörköl, az tetszik az embereknek. Jól van ez így? Aki elmegy, annak úgyis lesz valamilyen véleménye, aki meg nem megy el, az legalább olvas egy tökös írást, amelyben odakúrnak a nagy neveknek.

Ezért harciasan írt. Minél nagyobbakat mosott be, annál jobban tetszettek a cikkei. Némelyiket fontos szerkesztők dicsérték, még prémiumot is kapott értük. Követte hát a csapásirányt, csak arra vigyázott, hogy ne lépjen a nyakára olyan embereknek, akikkel jóban voltak a főnökei. Mint tudjuk, húzdöbossz. Komoly lap volt, nem fizetett rosszul. Érdemes volt szót fogadni.

Egyik kritikája után egy héttel levették a műsorról a darabot, mert a többi kritikus is átvette ezt a hangnemet, és ugyanazt írta. Ekkor győződhetett meg arról, hogy olvassák az írásait. Erősnek érezte magát. Hatalma volt.

Így hát Ricsi tényleg nem szarozott. Már nem érte be olyan minősítésekkel, hogy „égés”, „blama”. Ezeket már gyengének találta. Konkrétban utazott, úgy írt, ahogy a telepen beszélnek. Az előadás „kurva szar” volt, a rendező „süketel és kiakaszt”, „ki nem nyögné, hová akar kilyukadni”, egyébként is „nyomulós, de sansztalan”, a színésznő meg olyan pofákat vág, mintha „belerottyantott volna a bugyiba, és attól félne, hogy már a többiek is érzik a bűzt”.

Néha érezte, hogy túl messzire megy, de senki sem mondta neki, hogy ez így nem az igazi. Nem volt, aki szóljon. Egy ideje már nem járt ahhoz a tanárnőhöz, aki az irodalmat tanította, mert egyszer nagyon leszólta azt a kritikáját, amelyet annyira dicsértek a szerkesztőségben, a kultúrrovat vezetője még külön is gratulált neki. Sőt, más lapokban is hivatkoztak a véleményére, idézték. Tudta értékelni, hogy ekkora hatalma van, bár nem ismeri senki. És egyre jobban fizettek, mert a szerkesztőség nagyra tartotta a tehetségét. Vagdalkozott hát tovább, egyre vadabbul, egyre kevésbé aggasztotta, hogy igaza van-e. Csak az számított, hogy tetszik, olvassák, ezért a főnökei meg vannak elégedve vele. Tudta, hogy ez itt a lényeg.

De végül jött a válság.

Ricsi lerántotta egy rendező munkáját. Igaz, ez nem volt teljesen tisztességes dolog, végül is látott már rosszabbat is, de a rendező valamivel elvágta magát a kultúrrovat vezetőjénél, és az volt a fölállás, hogy le kell gázolni. Világosan meg volt mondva. Ricsi meg tette a dolgát. Tudjuk, húzdöbossz.

A rendező levelet írt a szerkesztőségbe, elmondta mindennek, puha pöcsű telepi türhőnek nevezte, aki csak papíron ilyen bátor. Ricsi azt akarta, hogy közöljék a levelet az ő ledorongoló válaszával együtt, de ebből nem lett semmi. A bosszok úgy gondolták, gyalázták már eleget a rendezőt a kritikában, egyébként is abban egyeztek meg, hogy soha nem közölnek tőle semmit.

És most bajban volt Ricsi. Vérig sértette a rendező azzal, hogy letürhőzte. Ez fájt. Még hogy ő türhő? Megint a régi lemez. De ez már nem róla szól. Hisz elvégezte az egyetemet, ismert kritikus volt, olvasták, számított a szakmában. Most meg ilyeneket írnak róla. Róla?! Ezt nem hagyhatta annyiban, viszont a bosszok is világosan megmondták: nekiestünk, most kussolunk. Nem tudta rendezni az ügyet papíron. De azért ott még nem tartott, hogy emiatt rögtön le is nyelje a sértést.

Elhatározta, hogy akcióba lép. Nem probléma, egyszerűen elmegy a színházba, és lefenyíti. Nem szeretett verekedni, úgy gondolta, ez már egy elmúlt korszak, azóta más ember lett, de elragadták az érzelmei. Rendesen megagyalni – ez az, amit tennie kell. Amúgy is erősnek érezte magát verésben,
ki tudja, nem volt-e ütősebb, mint írásban. Még mindig járt a telepi önkínzókörbe, bár nem olyan gyakran, mint korábban. Meg egyébként is úgy gondolta, könnyen elbánik egy ilyen gizda rendezővel. Ahogy a telepi mondás járja: „Két parasztlengő, jöhet a mentő; vágd állon meg gyomron, oszt túl vagy a gondon”.

Elment hát, hogy emberi módon lerendezze az ügyet. Nagyjából kiismerte magát a színházi szokásokban. Kileste azt a pillanatot, amikor az illetőnek már a helyszínen kell lennie, de még nem ért be mindenki a reggeli próbára. Hátulról ment be, afféle gazdasági bejáraton, ahová beálltak a díszleteket szállító autók.

A bejáratnál lekapcsolta az öreg portás.

– Kit keres? – kérdezte.

– Maci Lacit – felelte Ricsi, és a portás szemébe húzta a sapkáját.

Végigment a folyosón, és megtalálta a megfelelő ajtót.

– A rendező urat keresem – mondta a nevet egy ingben és csokornyakkendőben virító girnyó alaknak.

– Ne fárasszon már – felelte az illető. – Egyszerűen vigyenek mindent a raktárba! Vadbarmok, mindent lépésről lépésre el kell magyarázni nekik, mert maguktól nem tudnak kitalálni semmit – zsörtölődött még magában.

Nem is az volt a legnagyobb baj, hogy trógernek nézte. Ricsi igazából ettől a megjegyzéstől készült ki. Útban a színház felé még azt fontolgatta, hogy tényleg az-e a legjobb módja a nézeteltérés tisztázásának, ha beüt néhányat annak a gizdának, vagy jobb lenne mégis inkább papíron megdolgozni, de most már eloszlottak a kételyei.

– Na várj csak, te szemét! – szólt be neki, és úgy megmarkolta az ingét, hogy csak úgy pattogtak
a gombok. – Te szánalmas hatásvadász, experimentális köcsög – mondta öklével a buráját zúzva. – Rólad nem érdemes kritikát írni, elég pépesre verni a valagadat, te sękocini bohóc, szappanozott sarkú, takonyfaló nyüzge.

Pár perccel később a rendező laposra volt verve, már csak azért is, mert nem védekezett. Ekkor értek oda a portás által riasztott biztonsági őrök, Ricsi még harcolt velük egy kicsit, de nem sokkal utánuk a rendőrök is megérkeztek, és akkor meg kellett adnia magát.

Leültették negyvennyolc órára, de a rendező már másnap följelentette testi sértésért, így Ricsi hosszabb időre sittre került.

Hamar megkapták a fülest a szennylapok, lefényképezték, ahogy kiszáll a meseautóból
a kapitányság előtt. Másnap megjelentek a fényképek a rendező rommá vert pofájáról készült közelképekkel és a biztonsági őrökkel vívott harcban súlyos károkat szenvedő szobáról készült fotókkal együtt. Kicsit már uborkaszezon volt, kivételesen a politikában sem történt sok minden,
a rendező meg elég ismert volt. Rá is harapott a témára a média. A rendező kihasználta az ügyet, csapott egy kis reklámot a műsoron lévő darabnak, a vérszegény utánérzésnek. Még azon melegében, szétvert arccal megjelent a híradó utáni esti vitaműsorban és két talkshow-ban. A publicisták is lecsaptak a témára, az erőszak és a művészet szempontjából tárgyalták (a rendező azzal hülyített mindenkit, hogy ideológiai háttere van az ügynek, így állnak bosszút rajta, amiért föltépi a nemzet sebeit, vagy valami hasonló), arra is kitértek, milyen viszonyban áll a művészet az erőszakkal. Az igazságügy-miniszter is ki akarta használni az alkalmat arra, hogy észrevétesse magát, és javítson valamit a közvélemény-kutatások szerint rosszul álló pártja népszerűségén, így hamar bíróság elé került az ügy. Egy hónappal az eset után volt az első tárgyalás.

És itt már néhány újabb körülménnyel is számolni kellett. Ricsi elmesélte kritikusi pályafutását a hivatalból kirendelt ügyvédnek, aki el is ment a szerkesztőségbe, ahol világosan megmondták neki, hogy nem fogják elismerni a munkatársuknak. Ha rákérdez valaki, letagadják, és azt mondják, ez csak névazonosság. Volt ostor, volt cukor is: ha Ricsi nem hozakodik elő az együttműködéssel (amin persze nagyon sokat vesztene a lap), akkor még visszajöhet, ha elalszik az ügy. Amíg távol van, majd ír valaki kritikákat a neve alatt, és ő is kap huszonöt százalékot a honoráriumból.

Amikor a tanárnő, aki tanúskodhatott volna mellette, minderről értesült, úgy megviselte a dolog, hogy agyvérzést kapott. Eszméletlenül feküdt, infúzióra kötve, és nem lehetett tudni, fölébred-e valaha.

Az illető, akitől lakást bérelt Ricsi, eldugta a cuccait, lecserélte a zárat, és azt mondta, majd ha szabadul, megbeszélik, hogyan tovább. Attól félt, hogy ha elkezdenek szaglászni Ricsi után, akkor kiderülhet, hogy feketén vette ki a lakást, nincs bejelentve az adóhivatalban, abból meg baj lehet. Eltűntek hát a papírok a számítógéppel és minden más holmival együtt.

A témavezető tanár is becsődölt, pedig tanúskodhatott volna Ricsi mellett. Megijedt, hogy elítélik: összedolgozik a civilekkel, és kasszíroz, amiért átengedi a szakdolgozatokat. A pálya- futása végéig kísérhetné a bűz, s mivel féltette az irháját, azt mondta, nem tesz vallomást, és külföldre utazott.

Nem maradt semmi az új Ricsiből. A leendő kereset reményében és a számos nehézség miatt a fiú nem mondhatta el a bíróságon, kicsoda ő, és mire ment ki itt a játék valójában. Arra jutottak, hogy a telepi türhő elintézte a kultúrembert.

A rendező a legjobb ügyvédeket fogadta föl, akik hajlandók voltak ingyen dolgozni neki, mondván, hogy védelmére kelnek a banditáktól fenyegetett civilizációnak, valójában ez persze önreklám volt, mert tudhatták, hogy ilyen sztorit nem hagy parlagon heverni a média. Õk találták ki, hogy be kell hívni a bíróságra Ricsi telepi haverjait. Bár azt hangoztatták a tanúvallomásaikban, hogy jó srác, végeredményben mégiscsak ártottak neki, mert ha a bíró elgondolkodott egy kicsit, mégis hogy néznek ki és hogy beszélnek ezek, akkor Ricsiről sem lehetett olyan jó véleménye.

Na és kapott a fiú egy évet csont nélkül a nagy verésért.

A könyvkritikákból nem lett semmi, mert Ricsinek elment a kedve az olvasástól a rács mögött, ezek után meg amúgy sem volt szíve írni abba az újságba. Ki talált volna ebben bármi kivetnivalót azok után, ahogy bántak vele? De látom, ír valamit a füzetébe, amit a nevelője intézett el neki, amikor Ricsi beszélt egy kicsit magáról. Nagyon helyes. Írjon csak. Lehet, hogy akár egy regény is összejöhet belőle? Azt mondom neki:

– Írjál csak, Ricsi, írj, az írásban van az erő. Az emberek szeretik az életből vett történeteket. Kifizetődnek még neked ezek a tanulóévek.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

Marek Kochan: Ballada o dobrym dresiarzu (Warszawa, W.A.B. 2005) – a novelláskötet címadó elbeszélése.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.