Szöllősi Mátyás – Állapotok

 

(33.)

suffocatio 1

Nyúzottak és szánalmasan
elesettek voltunk, akár a fegyver,
amit használtak, és amivel öltek.
Így indultam neki az éjszakának.
Dühösen, de inkább kedvetlenül
ereszkedtem alá a félhomályban,
elhagyva szavakat, végül indulatot
söpörve el magam elől egy mozdulattal.
A lépcsőházban még visszhangra vártam,
sarokba szorított alakra,
aki megmenthető –
de csak a küszködő sötét. Egy fulladás,
ami ott bent szilárdan megkötött.

Az utcán azonban már émelyített
a busz-göngyölte aszfalt dupla csíkja,
a korlátokról pattogzó zománc
csöndje, s hogy a város túlérett gyümölcsként
csak (t)ehetetlenül rohad tovább.
A járműben egy gombnyomásra nyílik
az ajtó. A fehér fénytől meg csak izzadok,
akárha vallatás volna az út,
ahol minden tekintet fojtott indulat,
és minden indulat belül
létfontosságú szerveket emészt.
A két mutató pont most egyesül.
A tegnap úgy bomlik, akár a mész.

A táj cserélődik, arcok soha.
Az éjjel is korhad, hogy újra reggel
legyen, s a körforgás sem újraéleszt;
hanem örvényként szív le, visz magába,
és minden pislog, reszket, mintha fájna –
pedig nem.

  1. fulladás
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.