Pygmalion

Eredeti, 1912

PICKERING. The floor is yours, Mr. Doolittle.

DOOLITTLE. I thank you, Governor. Well, the truth is, I’ve taken a sort of fancy to you, Governor; and if you want the girl, I’m not so set on having her back home again but what I might be open to an arrangement. Regarded in the light of a young woman, she’s a fine handsome girl. As a daughter she’s not worth her keep; and so I tell you straight. All I ask is my rights as a father; and you’re the last man alive to expect me to let her go for nothing; for I can see you’re one of the straight sort, Governor. Well, what’s a five pound note to you? And what’s Eliza to me?

PICKERING. I think you ought to know, Doolittle, that Mr. Higgins’s intentions are entirely honorable.

DOOLITTLE. Course they are, Governor. If I thought they wasn’t, I’d ask fifty.

HIGGINS. Do you mean to say, you callous rascal, that you would sell your daughter for £50?

DOOLITTLE. Not in a general way I wouldn’t; but to oblige a gentleman like you I’d do a good deal, I do assure you.

PICKERING. Have you no morals, man?

DOOLITTLE. Can’t afford them, Governor. Neither could you if you was as poor as me. Not that I mean any harm, you know. But if Liza is going to have a bit out of this, why not me too?

HIGGINS. I don’t know what to do, Pickering. There can be no question that as a matter of morals it’s a positive crime to give this chap a farthing. And yet I feel a sort of rough justice in his claim.

DOOLITTLE. That’s it, Governor. That’s all I say. A father’s heart, as it were.

PICKERING. Well, I know the feeling; but really it seems hardly right—

DOOLITTLE. Don’t say that, Governor. Don’t look at it that way. What am I, Governors both? I ask you, what am I? I’m one of the undeserving poor: that’s what I am. Think of what that means to a man. It means that hes up agen middle class morality all the time. If theres anything going, and I put in for a bit of it, it’s always the same story: „You’re undeserving; so you can’t have it.” But my needs is as great as the most deserving widow’s that ever got money out of six different charities in one week for the death of the same husband. I don’t need less than a deserving man:I need more. I don’t eat less hearty than him; and I drink a lot more. […] I ain’t pretending to be deserving. I’m undeserving; and I mean to go on being undeserving. I like it; and that’s the truth. Will you take advantage of a man’s nature to do him out of the price of his own daughter what he’s brought up and fed and clothed by the sweat of his brow until shes growed big enough to be interesting to you two gentlemen? Is five pounds unreasonable? I put it to you; and I leave it to you.

HIGGINS. Pickering: if we were to take this man in hand for three months, he could choose between a seat in the Cabinet and a popular pulpit in Wales.

Hevesi Sándor, 1914

PICKERING: Maga tette le a garast, Mr. Doolittle.

DOOLITTLE: Köszönöm, nagyságos úr. (Higginshez) Nos hát igazat szólva, nekem nagyon megtetszett a nagyságos úr; és ha kedve van a lányhoz, én sem kötöm magam hozzá, hogy hazajöjjön, ha barátságosan meg tudunk egyezni. Már ami a női személyét illeti, nagyon szép, nagyon derék lány. Mint lány igazán nem érdemli meg, hogy ragaszkodjam hozzá, én bizony kimondom, ahogy van. Én csakis az apai jogcímhez ragaszkodom; és tudom, hogy a nagyságos úrnak esze ágában sincs, hogy ingyen kívánja tőlem a lányomat; látom én azt, hogy a nagyságos úr is egyenes, becsületes ember. Ugye, hogy nem sajnál öt fontot? Én meg mit sajnáljam Elizát?

PICKERING: Azt hiszem, Doolittle, magának tudnia kellene, hogy Mr. Higginsnek tisztességes szándékai vannak.

DOOLITTLE: Hát hogyne volnának, nagyságos uram! Hiszen ha nem volnának tisztességes szándékai, ötven fontot kérnék.

HIGGINS: Hallja, maga megátalkodott gazember, azt akarja ezzel mondani, hogy eladná a leányát ötven fontért?

DOOLITTLE: Azt éppen nem mondom, de tessék elhinni, sok mindenre volnék képes, hogy a kedvébe járjak olyan úri embereknek, mint a nagyságos úr.

PICKERING: Ember, nincs magában erkölcsi érzék?

DOOLITTLE: Nem vagyok abban a helyzetben, nagyságos úr! Magában sem volna, csak lenne olyan szegény, mint én. Nem mintha rossz ember volnék, nem a! De hát ha Liza hasznát látja a dolognak, miért ne lássam én is?

HIGGINS: Igazán, Pickering, nem tudom, hogy mitévő legyek. Kétség nem fér hozzá, hogy erkölcsi szempontból határozottan bűn volna egy fillért is adni ennek a fickónak. És mégis úgy érzem, hogy van ebben a követelésben valami paraszti igazság.

DOOLITTLE: Hát hogyne, nagyságos úr. Én is csak ezt mondom. Az apai szív beszél belőlem.

PICKERING: No, ezt az apai szívet jól ismerjük, de én igazán nem találom jogosnak.

DOOLITTLE: Ne tessék már ezt mondani, nagyságos úr. Ne így tessék felfogni a dolgot. Mi vagyok én, nagyságos uram? Mi vagyok én? Az érdemetlen szegények közül vagyok; az vagyok én! Tessék meggondolni, mit jelent ez egy emberre nézve. Azt jelenti, hogy mindenkor szembeszáll a középosztály erkölcseivel. Ha valahol van egy kis kilátás és én pályázok, mindig ugyanezt a nótát hallom: Maga érdemetlen és nem kaphatja meg. De mikor nekem is éppúgy kell nélkülöznöm, mint a legérdemesebb özvegynek, aki hat különböző jótékonysági egyesülettől kap pénzt; pedig csak egy férje halt meg. Nekem nem hogy kevesebb kellene, mint egy érdemes embernek, még inkább több kell. Nem eszem kevesebbet, mint az érdemes szegény, de sokkal többet iszom. […] Nem pályázom rá, hogy a jóravaló emberek közé számítsanak. Nem vagyok jóravaló ember és nem is leszek soha jóravaló. Én jól érzem magamat. Ez az igazság. Azért, hogy ilyen a természetem, ne semmizzenek ki a jussomból, adják ide a lányomért járó pénzt, hiszen én arcom verejtékével neveltem, tápláltam, ruháztam azt a lányt, amíg annyira megnőtt, hogy mind a kettőjüknek megakadt rajta a szemük. Hát sok érte az öt font? Kérdem az uraktól, döntsék el maguk.

HIGGINS: Pickering, ha vállalkoznánk rá, hogy pár hónapig foglalkozzunk ezzel az emberrel, kitűnő miniszter vagy egyházi szónok válhatnék belőle.

Mészöly Dezső, 1953

PICKERING: Magáé a szó, Doolittle.

DOOLITTLE: Köszönöm, uram. (Higginshez) Megmondom én úgy, ahogy van, igencsak megszerettem én a direktor urat! Hát ha kedve van a lányhoz, én nem akadékoskodok. Velem lehet beszélni. Mer ami a női személyit illeti, igen rendes, gusztusos lány, de mint gyerek, nem éri meg a kosztját se. Teccik látni, becsületes ember vagyok. Én csak az apai jogomhoz ragaszkodok: tudom én, hogy a direktor úrnak esze ágában sincs, hogy ingyenbe kívánja tűlem a lányom. Látom én, hogy a direktor úr is becsületes ember. Mi vóna, ha öt fontot kigombóna? Mi az az öt font egy szegény apának?

PICKERING: Azt hiszem, Doolittle, önnek is tudnia kellene, hogy Higgins tanár úr szándéka minden tekintetben tisztességes.

DOOLITTLE: Hát hogyne vóna tisztességes! Ha nem vóna az, ötven fontot kérnék.

HIGGINS: Ötven fontért eladná a tulajdon lányát?!

DOOLITTLE: Isten mencs! Akárkinek nem, de hát mit meg nem tennék egy olyan úr kedvire, mint a direktor úr!

PICKERING: Nincs magában egy csepp erkölcsi érzék sem?!

DOOLITTLE: Nem vagyok abba a helyzetbe, kérem. Az úrba se vóna, ha olyan rosszul állna, mint én. Nem akarok én rosszat senkinek se, de hát ha Liza jól jár, mér járjak én rosszul?

HIGGINS: Tanácstalan vagyok, Pickering. Semmi kétség, hogy erkölcsileg nézve valóságos bűn csak egy fityinget is adni ennek az alaknak, mégis úgy érzem, van a követelésében valami kíméletlen igazság.

DOOLITTLE: Ez az, direktor úr! Én is csak ezt mondom. Az apai szív beszél belőlem.

PICKERING: Megértem, a zavarát, de attól tartok, mégsem volna helyes.

DOOLITTLE: Ne tessék mán ezt mondani! Ne így tessék ezt nézni! Mer mi vagyok én kérem, uraim? Azt kérdem, mi vagyok? Csak olyan lógós szegényember. Teccik tunni, mit jelent ez? Azt, kérem, hogy az embernek mindig baja van az úri tisztességgel. Mer valahányszor úgy láccik, hogy no most leesik nekem is valamicske, mindig azt vágják a fejemhöz: „Maga olyan lógós ember, maga mennyen innen.” De mikor nekem éppúgy kéne a segiccség, mint annak a szentfazék özvegynek, aki egy halott férj után hat helyrül húzza a segélyt! Nekem nemhogy kevesebb kéne, nekem még több is kell, mint a jámbor szegényeknek. Én is éppúgy eszek, mint ők, inni meg még többet is iszok. […] Lógós ember vagyok – kész! Az is akarok maranni! ilyen a gusztusom, ez az igazság! De most aztán ne akarjanak ebbül hasznot húzni, hogy mos maj kisemmiznek a lányombul, mer őtet én neveltem, én kosztoltam, én ruháztam „orcám verítékével”, kérem – tuggyák maguk, mennyit strapáltam én magam, amíg az a lány olyan szép nagyra megnőtt, hogy két ilyen úrnak is megakadt a szeme rajta! Hát sok érte az az öt font?! Maguktól kérdem: maguk döncsék el – igaz lelkükre!

HIGGINS: Azt mondom, Pickering, ha ezt az embert három hónapra kezelésbe vennénk, nyugodtan elmehetne miniszternek, vagy egyházi szónoknak!

Nádasdy Ádám, 2010

PICKERING: Doolittle úr, öné a szó.

DOOLITTLE: Hálás köszönet, doktor úr. (Higginshez) Megmondom az igazat, doktor úr, maga szimpatikus nekem, és ha köll magának a lány, én nem ragaszkodok hozzá, hogy hazavigyem, hanem én kész volnák elrendezni ezt a dolgot. Úgy nézve, mint fiatal lány, hát nagyon is egy szép darab. De úgy nézve, mint lányom, hát nem éri meg a ráköltött pénzt, most ezt nyíltan megmondom. Én csak az apai jussomat akarom, és maga aztat végképp nem kívánhassa, hogy ingyen elengedjem, mert látom ám, hogy maga rendes ember, doktor úr. Mit jelent magának egy ötfontos? Ahhoz képest, hogy mit jelent az Eliza énnekem?

PICKERING: Vegye tudomásul, Doolittle, hogy Higgins tanár úr szándékai teljességgel tisztességesek.

DOOLITTLE: Hát persze, doktor úr. Ha nem annak gondolnám, akkor ötvenet kérnék.

HIGGINS: Maga szégyentelen gazember, ötven fontért eladná a lányát?

DOOLITTLE: Úgy általános értelemben nem, de egy ilyen úriember kedvéér’ az ember sok mindent megtesz.

PICKERING: Nem ismer erkölcsöt?!

DOOLITTLE: Arra nekem nem fussa, doktor úr. Magának se futná, ha ilyen szegény volna. Nem akarok én rosszat senkinek. De ha Lizának csurran-csöppen valami, hát nekem miért ne?

HIGGINS: Nem tudom, mit csináljak, Pickering. Ha erkölcsileg nézzük, egyenesen bűn volna ennek az alaknak egy fillért is adni. Ugyanakkor a követelését valami primitív értelemben jogosnak érzem.

DOOLITTLE: Így van, tisztelettel. Ezt mondom. Az apai szív, ha úgy vesszük.

PICKERING: Ezt én is érzem, de az mégsem tűnik helyesnek, ha—

DOOLITTLE: Ne mondjon ilyet, nagyon kérem. Nem innét köll ezt nézni. Mert mi vagyok én, doktor urak? Kérdezem, mi vagyok én? Én vagyok a társadalom legalja,ércsük? No mármost mit jelent ez az egyes személynek? Azt jelenti, hogy minduntalan beleütközök a polgári erkölcsbe. Ha bármi kínálkozik, és én is próbálnák szedni belőle, mindig ugyanaz a nóta: „Te legalul vagy, kár beléd!” Pedig az én szükségletem, az ugyanannyi, mint a legtisztesebb özvegynek, aki hat különböző alapítványtól szerzett támogatást egy hét alatt, mikor csak egy férje halt meg neki. Énnekem se köll kevesebb, mint a fönt lévőknek: énnekem több köll. Ugyanolyan jó étvággyal eszem, viszont sokkal többet iszom. […] Én nem játszom meg, hogy fönt vagyok, mikor egyszer lent vagyok, a legalján, és ott is akarok maradni. Jó ez így nekem, ez a nagy helyzet. Képes lennének kisemmizni valakit, mert emberi természete van? Kiforgatni abból, ami jár neki a lányáért, akit arca verejtékével nevelt, táplált, öltöztetett, míg föl nem nőtt olyan szép naggyá, hogy itt a két úr is érdeklődik iránta? Olyan sok ezért öt font? Ezt kérdezem én, és majd maguk megmondják.

HIGGINS: Pickering, ha ezt az embert kézbe vennénk három hónapra, utána választhatna, hogy parlamenti képviselő legyen vagy hitszónok egy velszi bányavárosban.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.