Törött madár

Filmnovella

A magas partról nagy csapat fiú ront le a téglagyári tó mellé. Ott két ágra szakadnak, majd egy-egy félkört alkotnak a két legnagyobb fiú körül. Balázs Feri és Tajti Pista lemezteleníti a felsőtestét, ahogy azt a Koppányi aga testamentuma című filmben látta, és farkasszemet néz egymással. Balázs Feri gyerekotthonos fiú, Tajti Pista a városiak leghíresebb verekedője. Gyere, cigány, köp a másik felé Tajti. Balázs merev arccal nézi, mint aki nem hallja, amit amaz mond. De aztán hirtelen üt. Tajtinak elindul az orra vére, a gyerekotthonos félkör felzúdul. A vérző orrú gyerek sem marad adósa Balázsnak, már a földön hemperegnek, ütik, szaggatják, rúgják egymást, ahol érik. A nézők ordítva, teljesen transzba esve biztatják embereiket. A verekedésnek egy arra haladó, biciklis fiatal férfi akar véget vetni. Azonnal hagyjátok abba, gyerekek, ne akarjátok, hogy bevigyelek benneteket az iskolába, töri át magát az önkívületben szurkoló fiúkon. Tajti Pista szeme összeszűkül, Balázs Ferire pillant, aki hunyorít egy nagyot. Tajti, mintha rugó lökné el a földtől, az idegen férfi arcába szökken, minden erejét összeszedve üt, a férfi megtántorodik, egyik szeme azonnal bedagad. Balázs a hajába kapaszkodva gáncsolja a földre, és mindketten rugdosni kezdik a meglepetésében védekezni sem tudó embert. Dobjátok bele a szaros biciklijét a tóba, bömböli Balázs Feri, és a fiúk, kirugdosva előbb a kerekekből a küllőket, beledobják a biciklit a tóba. A férfi véresen és magatehetetlenül fekszik az agyagos parton, a két nagyfiú megmossa arcát a tóban, majd csapataik élén, immár teljes békében, elindul felfelé a meredélyen. Egyetlen kisfiú marad ott, egész testében remeg, hangosan cuppogva szopja a mutatóujját, és hangtalanul peregnek a könnyei. A férfi feltápászkodik, bedagadt szemeivel a gyerekre mered. Te mit állsz itt? És miért sírsz? A kisgyerek nem válaszol, csak rázkódik tovább. Balázs Feri jön vissza érte, mit sem törődve az összevert felnőttel. Gyere, kis bolondom, karolja át a vézna fiút, ne bőgj, és ne szopd az ujjadat, már így is előre áll a szád, akár a nyúlé. Bolyhos Jancsi a nagyfiúhoz támaszkodik, és csak annyit tud kinyögni a sírástól, ezt nem lett volna szabad, vele, a bácsival. Minek szólt bele, köp hegyeset Balázs Feri a fogai közül, és vonszolni kezdi a gyereket a többiek után.

Bolyhos Jancsi a zeneiskolai tanterem közepén áll, Vivaldit hegedül, lehunyt szemmel, bele- belehajolva a saját zenéjébe. Mi az ablakhoz lapulva nézzük, vagy inkább hallgatjuk a kiszűrődő hangokat. Mocskos kis mancsaink sötét nyomot hagynak az üvegen.

Bolyhos Jancsinak, közülünk egyedül, nagy jövőt jósolnak. Neki páratlan ujjai vannak, hangoztatja gyakran, mutatóujját fölemelve, a zeneiskola kövér igazgatója, a Béla bácsi! Ennek a kis szarosnak isten adta az ujjait! Meglássátok, hülyegyerekek, belőle még nagy hegedűművész lesz! Ez a gyerek egy csoda! Egy madár, aki a zene hátán repül. Egy Jenuhi Mehuni, vagy ki a kórság, akit emlegetni szokott. Belőletek meg csak nagy semmi lesz. Szarjankók maradtok, parasztok, ganajtúrók. Mi meg jót röhögünk ezen, vele együtt, és csak kicsit irigyeljük a Bolyhos Jancsit.

A hegedülés nekünk, halandó többieknek, a legundormányosabb elfoglaltság minden időben. Kezdődik az örökös cirkusszal. Anyánk, hazaszaladva kis időre a téglagyárból, úgy, bőrkötényesen, ahogy a nyerstéglákat szedi el a futószalagról, vörösre súrolja mocskos praclinkat, majd kimosdat bennünket a téglagyár porából. Fehér zokni a lábunkra, barna szandál bekapcsolva. Már hajt is kifelé a kapun, mennünk kell a bátyámmal a zeneiskolába, ahol Huszti hegedűtanár vár ránk. Ezt a Husztit nagyképű, beteges pesti görénynek tartjuk valamennyien, az egy Bolyhos Jancsit kivéve. Kávéillatú hosszú ujjai között fényes vaslap hintázik reggeltől estig, mellyel – nem kevés élvezetet okozva ezzel magának –, az ujj-, illetve a vonótartásunkat tartja rendben. A vaslapocska, a tanár gúnyos kacajától kísérve, sűrűn és szikrázva csap le az ujjacskáinkra. Meg a lelkünkre. Órák után így sokáig fájogat nekünk a művészet. Nulla, krumpli, legtöbbször ezt hallom, amikor beír az ellenőrző füzetembe. Fityiszt mutat nekem ilyenkor, mert kistermetű, vézna gyerek vagyok, alig nagyobb a Bolyhos Jancsinál, közben felhúzott ínnyel nevet, mint a szamarak vagy a lovak. A nikotintól sárgásbarnák a fogai, ez undorít bennünket. Ennyit se érsz, fityiszt se, mutatja valahányszor élvezettel, és sokáig nem húzza vissza a fogaira húsos, kissé lebiggyedő ajkait.

Bolyhos Jancsit gyakran meglessük így a hegedűterem ablakán keresztül, különösen sötét téli alkonyokon. Huszti ilyenkor leteszi a vaslapocskát, egészen és megtévesztően embernek néz ki, hátradől vakító fehér ingében a zeneiskola kopott tonettszékén, és élvezettel szemléli, ahogy a kis nyúlszájú fölhevülve rángatja a vonót. Annyira szépen húzza, hogy még mi is élvezzük, pedig mi sem áll távolabb tőlünk, mint Lully, vagy a többi anyaszomorító zeneszerző világa. A kettes kocsma kirakatablakában is csak azért ácsorgunk, hogy a délután vendég és munka nélkül maradt cigányokat bámuljuk, akik unalmukban ilyenkor mindig billiárdoznak egyet az olajos padlójú helyiségben. Nekik talán még a Husztiénál is fehérebb és vakítóbb az ingük, ők soha nem vetik le a zakójukat, nem dőlnek hátra, hogy pocakjuk az égre meredjen, elegancia van bennük, és sok méltóság. Csak kicsit húzzák fel játék közben a zakójuk ujját a mandzsettájuk fölé, hosszú és nyugtalan, sötét kezükben szinte lebeg a dákó, fehér foguk kiragyog barna arcukból, egy-egy sikeres lökés után. Nézzük őket, de a zenéjüket már nem szeretjük hallgatni. Bolyhos Jancsit nem szeretjük nézni, de szeretjük hallgatni, ahogy hegedül. Mi is érezzük, hogy messze előttünk, vagy inkább fölöttünk jár. A madár, aki a zene hátán…

A gyermekotthon udvarán megáll a rendőrautó. A nevelők ordibálva megszállják az udvart, és beterelik az összes gyereket a nagy társalgóba. Tilos kinéznie bárkinek is az ablakon, hangzik el a parancs, de erre már nem is kell figyelmeztetni a melegítős kis kölyköket, mindenki maga elé mered, rá az asztal lapjára. Tudják, meghozták Varga Jóskát, aki a múlt héten szökött meg az otthonból.

A rendőrök átadják az igazgatónak a hosszúra nőtt, sovány gyereket, majd elhajtanak. Az igazgató valamit sziszeg Varga Jóska fülébe, azután int Artúr bácsinak, a kövér és nagy fenekű nevelőnek, aki megragadja a fiú karját, és végigvonszolja az öreg kastély hosszú folyosóján. Belöki az egyik szobába, ő is belép utána, az ajtó döngve becsapódik.

A társalgóban vágni lehet a csöndet. Amikor a puffanások átszűrődnek a terembe, Varga Jóska jajgatásával, a nevelőtanár fölkapcsolja a valahonnan ott maradt, vagy valakitől adományba kapott, néprádiót. Indulószerű zene nyomja el a közeli szobában zajló verés hangjait. Bolyhos Jancsi Balázs Feri oldalába fúrja a fejét. Nem szólnak neki, tudják, gyenge az idegzete, de a bújás így se nagyon tetszik a nevelőknek. Az anyukáját kereste a Varga Jóska, nyöszörög Bolyhos Jancsi. Az egyik tanár odalép hozzájuk, nem túl nagyot, de keményt üt Balázs Feri fejére. Szátok befogjátok! Balázs Feri álkapcsa föl-alá mozog az idegességtől, mintha a nyelvét rágná. Tanulni, mindenki tanuljon, ordítanak a nevelők. A gyerekek visszahajlanak a könyvek fölé, a rádiót fölerősítik.

Délután Dugóval, örökké pállott szájú barátommal, elmegyünk a téglagyári boltba, várjuk a toronyépítőt, akit napokkal megelőzött a híre. Indulás előtt azonban Dugó dohányt rendel tőlem, te vagy a fiatalabb, te hozol, ami azt jelenti, én lopok a nagyapámtól egy paklival, hogy rá tudjunk gyújtani a bolt mögött. Hangtalan settenkedem végig a tatáék gangján. Belesek az ajtó üvegén, csak a mama van a szobában. Gyorsan benyitok, rám se néz. Adjon cukros kenyeret! Nincs. Akkor adjon zsírosat! Még mindig nem néz rám. Ha ad, lövök magának a holnapi levesbe vadgalambot. Ez hat, szuszogva elindul kenyeret vágni a konyhába. Egy percbe sem telik belé, a pakli dohány már a trikóm alatt van. Iramlok kifelé, szinte fellököm befelé igyekvő nagyapámat. A hétszentségit, ha megint elloptad a dohányomat, esküszöm, hogy agyonverlek, és próbál elkapni, de kicsúszom a hóna alatt. Hát a kenyér, kiabál utánam a nagyanyám, én egyem meg a két fogammal? Ez a szaros megint ellopta az összes dohányomat, süvölt a falucska fölött pár pillanattal később a tata hangja. Dugó megdicsér, nagyot csap kopasz fejemre, amikor meglátja a pakli dohányt. Jól van, haver, igazi kopasz vagy!

A bolt mögött újságpapírból sodrunk cigarettákat, szívjuk, köhögünk. Nemsokára elviszlek a Kövér Margithoz, és ott meglesheted, hogy kell. Megremegek, nem válaszolok. Kövér Margit a városka szélén lakik egy omladozó vityillóban, a lányával. Azt mondják, bolond és kurva. Olyan kövér, hogy szinte szétfolyik. A lánya meg piszkafa, nincs is segge, szokta mondani apám, amikor nagy, fűző nélküli bakancsában, amit nyáron is hord, elkrasnyog a házunk előtt az anyjával. Félek oda menni. Dugó azt mondja, mindenkinek túl kell esnie a Kövér Margiton. Beavatásnak hívják. Olyankor nem mondok semmit, tudom, akkor elhagyja.

Várjuk a toronyépítőt, Reich néni boltja előtt ülve. Reich nénitől rendszeresen cukrot lopunk, ő ezt tudja, és most is úgy tesz, mintha nem venné észre. Csak mosolyog ránk, amikor oldalgunk kifelé a nagy dunsztos üvegből kimarkolt dianás cukrokkal. Engem nem hat meg azzal a bárgyú mosolyával, mondja odakint Dugó, ami nekem nem esik jól, mert Reich néni végül is feladhatna bennünket. Ha anyánk megtudná, szíjat hasítana a hátunkból, ha az iskolában jelentené be, még ki is csapnának bennünket. Majszoljuk a cukrot. Alkohol van benne, úgy edd, ingatja nagy fejét Dugó. Úgy eszem, hogy alkohol van benne.

A toronyépítőt könnyű megismerni, mert idegen. A téglagyári boltba nem nagyon jár más a környékbelieken kívül. Csak a fuvarosok. A fuvarosokat meg arcról már ismerjük, így azok nem idegenek számunkra. Egészen kicsi, sőt, cingár, sötét a haja, sötét a bőre, fekete atlétatrikót visel és kék munkásnadrágot – a toronyépítő. Ez cigány, súgja Dugó, ez nem lehet a toronyépítő! Egy cigány is lehet toronyépítő, sújtok le most én egy léccel Dugó kopasz fejére, ezzel véget is vetve a kételkedésnek. Menjünk be, nézzük meg, mit csinál odabent… ha egyáltalán… ha ő… Szerintem, ő az! A toronyépítő, már ha tényleg ő az, Reich néni pultjához támaszkodva ácsorog, előtte nyolc-tíz féldecis pálinkásüveg, melyeknek jó részét már kiürítette. Cseresznye, szagol bele a levegőbe Dugó. Ha ez most betép, le fog esni a kéményről, fogadásom van rá! A kis fekete ember bámul kifelé az ablakon, és folytatja a felesek módszeres pusztítását.

A kémény tövében előkészítve várja a tégla, ládában a megkevert habarcs. Valami tarisznyafélébe belepakol a téglákból néhányat, és kúszni kezd felfelé a kémény oldalára erősített meredek vaslétrán. Megy, megy felfelé, megy a kis fekete ember az égbe, egyre kisebb lesz, aztán még annál is kisebb, mikorra felér, már annyira kicsinyke, mint egy szitakötő. Hideg futkározik a hátunkon, miközben nézzük, hogyan járkál odafönt körbe-körbe, biztosító kötél nélkül a pálcikaember, és – dudorászik. Dudorászik, bök meg Dugó. Hallgatunk. Az meg csak dudorászik.

A zeneiskola első jótékonysági koncertje, mely a gyermekotthon megsegítésére jött létre, meg- mozgatja a falucska apraját-nagyját. Az iskola kapujában Béla bácsi fogadja a vendégeket jobb időket látott fekete frakkjában, hatalmas mosollyal és igen hangosan. Ez a pingvin meg hogy hasonlít a Béla bácsihoz, lök meg a bátyám, röhögünk, pedig nem szabadna, fehér ingbe bújtatva mi állunk sorfalat a vendégeknek. Majd a Bolyhos Jancsira tessenek odafigyelni, ő a mi kis zsenink, a mi nagy zenei madarunk, mondja el ugyanazt mindenkinek, mindenkinek ugyanezekkel a szavakkal. A zeneiskola nagyterme virágokkal feldíszítve, a dobogón már fent terpeszkedik a többnyire tanárokból összeverbuvált szimfonikus zenekar, élükön a nyomorult Husztival. Elsőhegedűs, fityiszkém, első- hegedűs leszek, nagyképűsködött a kávészagú ember, miközben éppen beírta az eddigi ötöt követő hatodik krumplit az ellenőrzőmbe, te sose leszel az, mondta kedvesen, a farkasok kedvességével, és egy kicsit emlékeztetett abban a pillanatban Béla bácsira, aki szerint semmi sem lesz belőlem, se, maradok szarjankó, paraszt és ganajtúró. Bezzeg a Bolyhos Jancsi!

Bolyhos Jancsi a koncert utolsó számának a szólistája. Nem Huszti, aki a tanárok dölyfével, de a rossz hegedűsök sápadt irigységével nézi egész hegedülése alatt különös kis kreatúráját. Már amikor kilép a nyúlszájú, felcsattan a taps. Arca vörösben játszik az izgalomtól, szemei vadul fénylenek, egész ártatlan, áttetsző kis lényében van valami betegesen üldözött. Álla alá igazítja a hegedűjét, és nekilódul. A vonó időnként olyan sebesen vágtat fel-alá, hogy összefolyik előttem a hegedülő fiú látványa. A menekülő fiú látványa, gondolom valamiért, és rögtön ezután azt, hogy én mennyi hülyeséget tudok összegondolni. Szemét lehunyva húzza, közben felsőtestével úgy ringatózik, mintha saját magát akarná elaltatni. Néha meg rángatózik, mintha fájdalmat okozna neki valami, talán a zene, talán más. Béla bácsi vezényel, időnként teátrálisan nagy gesztussal beint Bolyhos Jancsinak is, aki mindebből mit se vesz észre. Persze, azt meg a közönség nem veszi észre így, hogy nem a zene- iskola frakkos igazgatója irányítja a zenekart, hanem az előttük hajladozó vékony nádszál-legény. A dörgő taps elől Bolyhos Jancsi szinte kimenekül a teremből. Az emberek felállva ünnepelik, várják, hogy visszajöjjön, de nem jön vissza. Csak jóval később tűnik fel nekünk is, hogy valami nagy baj lehet, amikor már nem csak az ingét verejtékesre izzadó Béla bácsi rohangál fel-alá az épületben, Bolyhos Jancsi nevét kiabálva, hanem az összes intézetes nevelőtanár is. De Bolyhos Jancsit, a jótékonysági koncert főszereplőjét, elnyelte a föld.

A mákszárból készített dárda gyilkos fegyver volt. A gubóitól megfosztott, szürkére száradt mákszárakat lekopasztjuk leveleiktől, a végükbe százas szöget dugunk, amit madzaggal vagy dróttal odaerősítünk, hogy a repülés ki ne tépje onnan, és lehet dobni. Elkészülök eggyel, eldobom. Beleáll az eperfába. Rendben van. Dugó a veranda lépcsőjén üldögél, egy elfogott szitakötővel piszmog. Kocsit fogok készíteni, egy kicsi kocsit, a farkára kötöm, és felküldöm egy üzenettel az égbe. Az égbe, kérdezem. Mit fogsz ráírni? Még nem tudom. Talán azt, küldjön vissza a kocsin egy pakli dohányt, hogy meg tudjuk adni a nagyapádnak a tartozásunkat. Röhögünk. Kihúzom az eperfából a dárdát, Dugó felé fordulok, aki már a kapu előtt ácsorog, megfeledkezve szitakötős fogatáról. Utána megyek, mutatom neki a dárdát. Príma, mondja. Mit tudhat ez? Téged biztosan átverne, mondom, és játékosan a fejem fölé emelem a fegyveremet. Dugó disznófeje eltorzult, apró szemei hatalmasra nyíltak a félelemtől, szája széle reszketni kezdett, sarkon fordult, és rohant az utca vége felé. Ne izélj már, majom, kiabálok utána, tudod, hogy nem bántalak. De csak fut, fut. Futás közben egyfolytában visszafelé mutogat, mint aki engem félt valamitől, nekem üzen valamit a zagyva kézmozdulatokkal, mint aki, megnémulva a félelemtől, engem figyelmeztet üres szájával a veszélyre, és nem magát menti.

Megfordulok. Lábam a földbe gyökerezik, bizonyára a szívem is megáll ebben a pillanatban. Fölöttem magasodik Báró, a falu bolondja, az őrült, akitől még a felnőttek is félnek. Áll fölöttem, mint Belfegor a felügyelő fölött a tévében. Nem tudok mozdulni. Nézem a Bárót, akit valahányszor kigúnyolunk falkákba verődve, aki télen-nyáron talpig érő vastag bőrkabátban, legtöbbször véres, agyagos, sáros arccal rója a maga titokzatos útjait, eltűnve, előkerülve, nézem a rettegett rongy- kupacot, akinek ősz haja a vállát veri, szeme vérben forog, aki hatalmas husángját a válla fölött ingatva fürkészi az arcomat.

Báró, fütty! – ordítjuk valahányszor utána, amikor már kellő távolságra elhagyott bennünket. Mindannyiszor felhördül, artikulálatlanul üvölt, taknya-nyála összefolyik az idegességtől, mi meg röhögve szaladunk előle. Pedig nem üldöz soha bennünket, csak áll, és visít, mint öléskor a malac.

Nagyon álmos vagyok, bácsi, mondom neki, és valóban úgy érzem, hogy azonnal elájulok. Báró meglepődve bámul rám, majd csak annyit mond, furcsa, érdes kedvességgel, ha álmos vagy, eredj haza, és aludj! Meglepődöm én is. Miért nem bánt? Hiszen annyit bosszantottam már a „báró, fütty!”-tyel, hogy akár szét is lapíthatná az agyamat. És tud beszélni! Soha nem hallottuk beszélni, csak ordítani, hörögni és vonyítani. Meztelen talpamat szinte föl sem emelve a porból, lassan csúszom, centiméterről centiméterre, elfelé. Egyszerre felüvölt mögöttem a sátán, erre rohanni kezdek. Beleütközöm a bokrokba, föltépik bőrömet karomon a tövisek, meztelen lábujjammal kövekbe rúgok, beszakad a körmöm, vérzik, de most nem érdekel. Csak a saroknál merek visszanézni. Báró ott ugrál, ahol hagytam, bámul utánam, rikácsol, és a husángját rázza. Dugó az árokban lapul, papsajtot rágicsál.

Megúsztad, csámcsog Dugó. Én a helyében szétvertem volna azt a rohadt kopasz fejedet. Hallgatok. Na, elmegyünk megnézni, halad-e a kis ember a toronnyal, kérdezi Dugó, amikor már nem bírja tovább elviselni a sértődött képemet. Mehetünk, hagyom rá. Nem, még ne, tartom vissza, most kezd remegni a lábam az előző rettenet nyomán, most jut el a tudatomig, hogy tulajdonképpen halálos veszedelemben voltam.

A toronyépítő épp akkor ereszkedik le a kéményről, amikor odaérünk, és indul el Reich néni boltjába. Megvárjuk, amíg eltűnik a színek között, azután a kémény lábához lopakodunk. Milyen magas lehet, kérdezi Dugó. Ötven méter. Bolond vagy. Megvan ez száz is, kontrázok. Kétszáz. Négyszáz. Ezerháromszázhatvannégy, tódít, és röhög. Mindenesetre, kurva sok! Nézünk felfelé mindketten. Egyre gondolunk, kérdezi Dugó. Ki lesz az első, kérdezek vissza. Sunyin és pengére szorított szájjal hallgatunk. Gyáva dög! Ezt nekem mondtad? Neked. Hát akkor figyelj, kispajtás! És Dugó nekivág az ég felé vezető vaslétra megmászásának. Három gyűrű után megáll, lenéz, kimeredő szemmel felém köp, vár, feljebb nyúl, de visszahúzza a kezét. Majd savanyú pofával aláereszkedik. Szédülök, mondja, és sehova se néz. Pedig még az elején sem jutottam túl. Na, eredj! És nekem most indulnom kell. Felnézek és elborzadok. A torony teteje nem látszik, vagy a felhők takarják, vagy belefúródott már az égbe. Az első gyűrűnél megállok. Hihetetlenül magasnak tűnik, és hátra van még vagy ötven. Dugó a földön ül, és engem bámul. Tovább mászom. Az erős naptól felforrósodott vas égeti a kezemet. Émelygek, a verejték belecsorog a szemembe. Már csak annyit akarok, hogy én is elérjem a harmadik gyűrűt. Dugó egyre kisebb odalent. Innen már halálos a leszédülés. Remegés fog el, lassan, óvatosan, remegő lábakkal ereszkedem lefelé. Leülök Dugó mellé, aki, csodák csodája, nem gúnyol ki. Hogy csinálhatja, az a szemét? Nem tudom, mormogom megszégyenülten. Lehet, hogy nem cigány, hanem indián! Dugó diadalmas arcát egészen közel tolja az enyémhez. Miért lenne indián, álmélkodom. Mert az indiánoknak nincs tériszonyuk, bólogat, valahol olvastam. Te meg az olvasás, legyintek, és ismét visszatér minden a megszokott kerékvágásba.

Azért csak megvárjuk a toronyépítőt, aki kissé ingatagan ballagdál visszafelé Reich néni boltja irányából. Dugó vállalja föl a kérdező szerepet. Hogy nem tetszik szédülni odafönt, állja el illedelmes arccal a fekete emberke útját. Mi van, förmed rá értetlenkedve a toronyépítő. Hogy… hogy nem tetszik ott… odafönt szédülni… hogy tetszik-e? A kis ember megáll, mintha rosszul hallaná. Mintha nem hinné el, hogy egy gyerek meg merte állítani. Félrehajtja a fejét, majd valószerűtlenül harsányan ráordít Dugóra. Van közöd hozzá? Anyádat kérdezgessed!

Dugó vacogó fogakkal hátrál vissza hozzám az emberke tekintete elől. Ez bolond, suttogja, ez totál őrült, ennek a kurva anyját! Megmarkolom a karját, hogy érezze, vele vagyok. Hagyjad, látszik a fazonon, hogy sík hülye. És… dafke, hogy le fog esni, szakad ki Dugóból. Le hát, hogy rohadna meg! Innentől kezdve már csak azért ácsorgunk alkonyatig a kémény tövében, lássuk, mikor esik le az ember. Szurkolunk neki, félhangosan bíztatjuk, hogy essen le. De nem hatjuk meg ezzel. Járkál, dudorászik az ég kapujában félrészegen, és komótosan rakosgatja egymásra a téglákat.

A szünet szokás szerint túl hosszúra nyúlik. A nyitva felejtett tanári ajtón át látni, hogy Rozsos tanár néni még kávézik az asztalánál. Miniszoknyás hosszú combjait hanyagul átveti egymáson, egészen a fenekéig felcsúszik a fekete ruhadarab, és bár gyerekek vagyunk, csorog a nyálunk. Valamennyien szerelmesek vagyunk a tanárnőbe, de csak Balázs Feri meri kimondani, mit csinálna vele. Lehet, hogy ő meg is merné csinálni, állítása szerint ő már próbálta a Kövér Margitot is. A lányával együtt. Hetes vagyok, nekem kell várnom a tanári előtt, kell-e segíteni valamilyen szemléltető anyag becipelésében az osztályba. Rozsos tanárnő most előre hajol, valamit felvesz a földről, kivágott ruhájában szinte kibuknak telt mellei, megkapaszkodom az ajtófélfába, csak én látom, amit látok, az ilyesmit elmesélni sem lehet. Feláll, lesimogatja magán a blúzát és a szoknyáját, lassan, ringva, lépteit egymás elé rakva, mint a manökenek, elindul, hogy kivegye az osztálynaplót a tartójából. A tanári mélyéről valahonnan Jenő bácsi, a százfogú testnevelő tanár kerül elő, a „nemvagyoktornatanár”, odalép az osztályfőnökünkhöz, nem hiszek a szememnek, mert hátulról átkarolja, és nevetve a nyakába csókol. Vagy csak úgy látom, zúgni kezd a fejem, zsibbad a karom, lehet, hogy csak úgy látom. Rozsos tanárnő, akinek amúgy férje van, kibontakozik az ölelésből, és fejét csóválva elindul az ajtó felé. Amikor megpillant, kicsit zavarba jön, bolond ember, mondja piros ajkait szinte ki sem nyitva, mit képzel ez a bolond ember, nincs jelentősége. Nem viszünk ma semmit, simítja meg a hajamat, beleborzongok, mert orromba ér az illata, illat, amelyet csak akkor lehet érezni, ha Rozsos tanár néni elhalad az ember mellett. Megy előttem az osztály felé, karcsún, lengve fiatal ragyogásában. Nézem a lábát, tekintetem följebb csúszik a combjaira, és azon tűnődöm, honnan tudják a nagyobb fiúk, hogy melyik nőnek van jó lába, és melyiknek rossz. Számomra minden nőnek ugyanolyan a lába, csak egyiknek vastagabb, a másiknak meg vékonyabb.

Jelentek. Jelentem, hogy Bolyhos Jancsi hiányzik. Még mindig hiányzik a Jancsi, kérdezi a tanárnő, és szórakozottan lapoz a naplóban. Hol lehet már ez a Jancsi, rázza meg a fejét, hullámokba rendezett haja ide-oda csapódik. Nem értem, föl nem foghatom, hümmög, hogy hol lehet ez a gyerek! A gyerekotthonosok maguk elé meredve hallgatnak. Mi, városiak, a tanárnőt nézzük, próbáljuk elkapni a civil tekintetét, elkapni ruhájának egy-egy árulkodó megnyílását. Már vala- mennyien tudjuk, hogy a nyúlszájú megszökött az otthonból, a felnőttek napok óta csak erről beszélnek. Azt is, hogy a szökést keményen büntetik a gyerekotthonban. Akit visszahoznak, azt egy ideig nem engedik iskolába jönni. Amikor pedig végre jöhet, teli van ütésfolttal az arca, véralá- futással a karja, fojtogatásra utaló sárgás-zöld ujjnyomokkal a nyaka. Erről nem beszélnek, erről nem kérdez tőlük senki semmit. Napokig nem szólalnak meg, ülnek magukba szívódva, tanítás után nem jönnek focizni, csökézni, snúrozni. Ha az óráknak vége, némán visszasompolyognak a gyerek- otthonba. Ha a szüleinket kérdezzük erről, nem válaszolnak, csak a fejüket ingatják. Azt nem feltételezzük, mert azért titokban csak megbeszéljük egymás között, mi történhet ilyenkor, hogy a nevelő bácsik bántják őket, hiszen finom, jó humorú, kedélyesen cigarettázó emberek ők vala- mennyien. Talán a zsaruk verik őket, szokta mondani Gyapjas Laci, de erre senki sem szokott válaszolni. Ahogy Rozsos tanárnőnek sem válaszol senki. Feláll, némi zavartsággal az arcán szórja szét a feladatlapokat, s amíg mi a megoldásokon töprengünk, a padsorok között sétafikál szórakozottan, eperfapálcát lengetve a kezében. Néha megáll Varga Jóska széke mellett, úgy tesz, mintha a munkájába lesne bele, valójában a magas és hallgatag gyerek állapotára kíváncsi. Varga Jóska arcán, nyakán már alig látszanak a bántalmazás nyomai. Most nyugodtan lesz egy darabig. Sikerült mindent pótolnod, Jóska, kérdezi, és a fiú vállára ejti a kezét. Az felnéz, bólint, és elhúzza a vállát. Tekintete elkínzott, szája szorosan és makacsul összezárva.

Amúgy Bolyhos Jancsi már csak érintőleges téma. Annyi kering, hogy Debrecenbe mehetett, a szüleit keresni, de senki sem hallott semmit róla, mióta elment. Béla bácsi teljes lelki beteg Bolyhos Jancsi eltűnése óta, öltözéke elhanyagolt, ingerlékeny lett, vége a tréfáknak, a hangos nevetéseknek a zeneiskola udvarán. Az intézetieseket egészen más izgatja már. Az udvari vécé mögött kuporgunk páran, fiúk, a kerítés betonján ücsörögve. Balázs Feri viszi a szót. Marica ének- tanár néniről beszél, akit kifigyeltek. A szép hangú fiatal tanárnő, aki év elején került az iskolába, esténként Jenő bácsihoz, a legfiatalabb nevelőhöz lopózik be, állítja Balázs Feri, és reggelig nem is jön elő a szobájából, olyankor meg hátra van simogatva oldalt a haja. Én ezt nem hiszem el, mondom bátran, megkockáztatva, hogy a nagyfiú, aki már harmadszor végzi ugyanazt az osztályt, pofán vág, de nem tudom kihozni a sodrából. Tehetetlen vagyok, azt nem merem elmondani nekik, mit láttam a tanáriban az előbb, csak a hátulról ölelő férfi képe forog az agyamban, aki hol a Rozsos tanárnőt öleli, hol Marica énektanár nénit, hátulról, utóbbinak még a haját is simogatja visszafelé… Sírni volna kedvem, de azt sem merek. Nézd majd a haját, löki felém, és gőgösen arrébb megy.

Nézd a haját, súgja énekóra elején Fodor Laci, nézd, oldalt hátra van simogatva, biztosan ő volt alul tegnap! Nézem, és zokogok belül, mert titokban szerelmes vagyok Marica énektanár nénibe is. A nyaka meg ki van szíva, mutat a saját nyakára Gyapjas Laci. Az a vörös folt, az a kiszívás. Megsemmisülve látom, hogy tényleg ki van szíva a tanárnő nyaka, ott vöröslik kulcscsontja fölött az árulkodó folt. Beleég a tekintetembe.

Délután nem megyek el Dugóval a téglagyárba, hogy a toronyépítőt leimádkozzuk az égből, hiába csal, békákat sem vagyok hajlandó lövöldözni a téglagyári tó partján, nincs kedvem cigarettázni, vadgalambokra és verebekre vadászni, betegnek érzem magam, fekszem a sarkon a papsajtos fűben, rágcsálom a növény aprócska termését, de azt is megunom, hanyatt fekszem, az eget bámulom, képek forognak a szemem előtt. Bolyhos Jancsit látom, ahogy a kettes kocsmában billiárdozik az unatkozó cigányokkal, majd valamilyen mocsárban dagasztja a sarat, eső esik és egészen eltorzul az arca az erőlködéstől, Rozsos tanárnő próbál a segítségére sietni, hosszú combja tövéig ér már a sár, de nem éri el a kisfiút, aki áll a sárban, lassan süllyed bele a mocskos vízbe, áll és hegedül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A parton a toronyépítő áll, féldecis poharakkal az ujjai között, hol egyikbe, hol a másikba húz bele, nevet, látod, hogy egy mákszáron is meg tudok állni, és ekkor veszem észre, hogy tényleg egy elszáradt mákszáron áll, mintha arra lenne felszúrva, a következő pillanatban már Marica énektanárnő fésülködik a gyermekotthon fülledt kis szobájában, és meglepetésemre Béla bácsi, a zeneiskola igazgató tápászkodik föl mögüle az ágyban, öncélú diadallal mutogatja egészséges és túl fehér fogsorát, ami eddig a Jenő bácsié volt, a tanárnő öltözete hiányos, ez szégyennel tölt el most a szokásos érdeklődés helyett, Béla bácsi hátulról átöleli a nőt, és a nyakát kezdi el kiszívni, mint a vámpírok, a haját pedig oldalt hátra simogatja. Rángatózva ébredek. Azonnal a csúzlim után kapok, kitapogatom a fűben elhagyhatatlan fegyveremet, megvan, nyugszom meg. Még a kavics is benne van a bőrpapucsban. Visszahanyatlok a hátamra. Az ég teljesen befelhősödött, mióta aludtam, különös figurák mozognak a felhőalakzatokban. A berregésre emelem föl a fejemet, motor, talán Pannónia, de az is lehet, hogy csak Berva. A Mantyú apja, a rendőr fordul be az utcánkba, nagy, kövér, izzadós ember. Visszaejtem a fejemet, és nézem tovább az eget. Csak a kezem mozdul, ellenőrizetlenül. A csúzlit mellettem, megtöltve kaviccsal, az előbb már ellenőriztem, azt markolom meg. Mint a filmekben a komoly férfiaké a pisztoly markolatára, ráfonódnak az ujjaim. A berregés egyre hangosabb lesz, azután egészen a fejembe költözik, ahol elviselhetetlenül fölerősödik. Belül roncsol a motor, ezt már nem tudom elviselni. Senki sem szereti, ha a fejében idegen hangok zörögnek. Fölemelkedem. A Mantyú apja, akit a nagyfiúk megfogdostak már, mármint a Mantyút, nem a kövér és izzadós rendőrt, a Mantyút, akinek valami lövése lehet, mert összevissza beszél, ha beszél, és úgy kódorog az iskola körül, mint akinél nincsenek soha otthon, a rendőr éppen előttem halad el. Nem egészen értem, miféle indulat költözik belém, talán épp a Mantyú lehetetlensége miatt, de fölkapom a csúzlit, és lövök. Egy vadgalambhoz képest nem nagy a feladat. Tarkó fölött lövöm meg, a Mantyú apját. A rendőrt. Még látom, ahogy a vér lecsordul a nyakán, még látom, hogy a motorról hogyan esik le, egyik oldalra a motor, másik oldalra a kövér ember zuhan, azután már csak futok, és nem nagyon látok semmit. Lehet, hogy megöltem a Mantyú apját, villámlik belém futás közben, de mert hallom, hogy a kövér rendőr ott átkozódik mögöttem, csak rövid ideig tart ez a tulajdonképpen fölemelő, de lényegében annyira mégse fontos gyilkosság- tudat. Nagyapám a gangon ült, és a semmibe bámul.

Nem tudom, mióta ül így ott, lehet, hogy oda született, a nagyapám, a gangra, és a semmibe bámulásba. Hogy így legyen. Tényleg nem tudom. Nem magyarázkodom, bevetem magamat a deszka takarásába, és zihálva fekszem a forró kövön. Rám sem néz, nem kérdez semmit. Én meg nem válaszolok előre.

A kövér rendőr, a Mantyú apja, kint egyre vadabbul rugdossa a kaput. Nagyapám bámul maga elé, bámulja a semmit, ahogy szokta. Azután komótosan feláll, és elindul a hang irányába.

Kezdem átérezni a lövés súlyát. A rendőr most meg fogja ölni a nagyapámat, vagy mindkettőnket megöl. Vagy, csak engem. A forró kövek visszaverik a szívdobogásomat.

Mit akar itt, kérdezi a nagyapám a Mantyú apját, a rendőrt, amikor elcsoszogott a kapuig. Hol a gyerek, üvölti a rendőr, a Mantyú apja. Milyen gyerek? Aki ide szaladt be!

Nagyapám sokáig hallgat. Talán a semmibe bámul. Vagy csak gondolkodik. Vagy, csak mérlegeli, hogy egy tomboló rendőrrel szemben milyen esélyei vannak egy semmibe bámuló, szódásüveg-talp szemüveget viselő öregembernek.

Semmilyen gyerek, mondja csöndesen, ide nem. Láttam, hogy ide szaladt be, süvölt a rendőr.

És ha ide szaladt? Maga meg mit akar tőle, kérdezi, újabb hatalmas szünet után, az öregember. Fejbe lőtt, harsogja a rendőr. A fejembe lőtt egy kavicsot. Fölemelkedem, és látom, hogy megfordul, mutatja nagyapámnak a tarkójáról csorgó vért.

Azután olyasmi történik, amit nem tudok elképzelni, mert soha nem láttam hasonlót. A nagyapám kacagni kezd, kacag, mint a boldog emberek. A rendőr a tarkóját mutogatja, az öregem kacag tovább, én meg vacogok a félelemtől a kövön.

Mit akar egy gyerektől, maga nagy marha, kérdezi a nagyapám, amikor visszatér belé az élet, és ismét a semmibe bámul. Nem szégyelli magát?

A rendőr szembefordul az öreggel, és tovább rángatja a kilincset. Engedjen be, üvölt az öreg arcába. Engedjen be, mert… Mert? Hihetetlen csönd támad. Fekszem a gang forró kövén, és tudom, most tényleg nagy baj van. Kínomban nézni kezdem az eget, és kicsit érteni kezdem a nagyapámat, aki egész nap a semmibe bámul. Van ott valami, vagy, ott van épp a valami – csak még gyerek vagyok, akinek nincs esze és nincs ideje eldönteni az ilyesmiket.

Az én portámra még nem lépett be rendőr, töri meg a csöndet a nagyapám, és amíg élek, nem is fog. Csak, ha bilincsbe visz el innen, teszi hozzá nyugodtan.

Azután megint a csönd, a csönd, a csönd. A Mantyú apja tanácstalanul vakargatja vérző fejét. Nekem meg a Mantyú hatalmas, kerek mellei jutnak az eszembe, meg az, hogy ha túléljük ezt a mostani vészt, és nagyobb leszek, és a Mantyút még mindig meg lehet kicsit fogdosni, hát én megfogom mind a két markommal mind a két mellét.

Szégyellje magát, hallom a nagyapám hangját. Szánalmas. Egy rendőr, aki egy gyereket üldöz. Maga… jellemtelen. Csönd. Szarházi… alak. A rendőr zihál és hápog De hát nem érti, hogy fejbe lőtt egy kaviccsal? Nem látja, hogy folyik a vérem? Látom, válaszolja a kisöreg. És akkor? A vér folyik egy ideig. Azután eláll.

Nem tudom, mi történhetett még. Egyszerre felberren a motor, a Pannónia, vagy a Berva, és távolodik a hangja. A rendőr elment. Fölemelkedem. Nagyapám ismét a helyén ül, és megint a semmibe bámul. Közelebb mászom, de most sem néz rám. Várom, és nem szólal meg.

Tata, próbálkozom, én nem akartam. Nem válaszol. Tata, próbálkozom megint, csak úgy jött. Hogy, úgy, fejbe lőttem. Mert.

Továbbra sem néz rám. Olyan jó volt, hogy lőjek rá, tata! Visszakézből adja a pofont, hatalmasat, soha nem ütött meg eddig. Akár egy félre rúgott nagy béka, csúszom a forró kövön.

Nem értem miért, de egyszerre megint nevetni kezd. A kurva anyjukat, mondja, de nem értem, kikre érti. Nem a lövéssel van baj, fiam, hanem azzal, ami most következik. De, tudod mit? Nem érdekes. Ezt már nagyon megérdemelték.

Fekszem, nem nézem, és nem fogok föl semmit. Hallom, hogy az öreg bebotozza magát a házba, aztán megint visszaül a székébe. Egyél, mondja. Elébe kuporodom. Avas szalonna, kenyér, uborka. Ahogy mindig. Katonázgatja, a számba rakja, és megint olyan minden, mint azelőtt. Csak a tata, a tata, valahogy más. Talán kevesebbet bámult a semmi felé.

A gyermekotthon udvarán megáll a rendőrautó. A nevelők ordibálva megszállják az udvart, és beterelik az összes gyereket a nagy társalgóba. Tilos kinéznie bárkinek is az ablakon, hangzik el a parancs, de erre már nem is kell figyelmeztetni a melegítős kis kölyköket, mindenki maga elé mered, rá az asztal lapjára. Tudják, meghozták a Bolyhos Jancsit, aki két hete szökött meg az otthonból.

A rendőrök átadják az igazgatónak a vézna, karikás szemű gyereket, majd elhajtanak. Az igazgató valamit sziszeg Bolyhos Jancsi fülébe, azután int Artúr bácsinak, a kövér és nagy fenekű nevelőnek, aki megragadja a fiú karját, és végigvonszolja az öreg kastély hosszú folyosóján. Belöki az egyik szobába, ő is belép utána, az ajtó döngve becsapódik.

A társalgóban vágni lehet a csöndet. Amikor a puffanások átszűrődnek a terembe, Bolyhos Bandi nyüszítésével, a nevelőtanár fölkapcsolja a valahonnan ott maradt, vagy valakitől adományba kapott, néprádiót. Indulószerű zene nyomja el a közeli szobában zajló verés hangjait. Balázs Feri váratlanul feláll, a mellette lévő üres székre mered. A nevelőtanárok szinte egyszerre üvöltenek fel, leülni. De a nagyfiú nem ül le. Ott marad állva, az üres székre meredve. Az anyukáját kereste, mondja, szinte magának motyogva, a túlkoros cigánygyerek. Az egyik tanár odalép hozzá, és rettenetesen pofon vágja. Szádat befogod, cigány! Balázs Feri megtántorodik, de nem esik el, álkapcsa föl-alá mozog az idegességtől, mintha a nyelvét rágná. Legalább azt árulják el, megtalálta-e a szerencsétlen az anyját… az anyját, akit keresett! A nevelő egyelőre nem üt többet. Fölényesen mosolyog a fiúra, azután foghegyről csak annyit mond, nem is rá nézve, hanem úgy, hogy a többiek is értsék, a kölyök elintézte, hogy nem lesz belőle soha hegedűművész. Balázs Feri keze önkéntelenül ütésre rándul, tanulni, mindenki tanuljon, ordítanak a nevelők, a cigánygyerek már a földön fekszik, nagy teste idétlenül rángatózik, a tanárok körül állják, nézik. A gyerekek ijedten visszahajlanak a könyvek fölé, a rádiót valaki fölerősíti.

Kövér Margit a falu szélén lakik. Rettenetesen dagadt, folyton izzadó és örökké büdös asszony. A lánya meg, a falu másik bolondja, pipaszárteremtés, aki dadog és futva jár az utcán. Sárga kis putriban laknak, anya és lánya, egyetlen mocskos lyuk, se villany, se víz, se ágy, se bútor, csak földre dobált kabátok – azon alszanak. Szükségüket a ház körül végzik, a környékük teli összeszáradt ürülékkel, eldobált, használt újságpapírral, női maradékokkal…

Kanyik járnak hozzájuk. A szót apám használta nemrég, nem egészen értettem, milyen kanyik, nem is nekem mondta, tehát nem volt rá lehetőségem, hogy megkérdezzem, mit is ért rajta. Kanyiknak a hím disznókat hívjuk, azok meg miért járnának a Kövér Margitékhoz. Meg is kérdeztem Dugót.

A kanyik férfiak, te nagyon állat, magyarázza a nagyobb fölényével Dugó, és azért járnak a Kövér Margitékhoz. Tudod, na, azértAzért, kérdezem meglepődve. Azért. Nagy kurva a vénasszony, meg a lánya is. Hallgatok. Már ismerem a kurva szót, csak azt nem tudom, milyenek a kurvák. Hát, olyanok, mint a Kövér Margit. Nem lested még ki őket, kérdezi. Nem. Akkor most elviszlek oda, és olyat látsz, amit még soha. Ne, próbálok ellenkezni, de Dugóval nem lehet ellenkezni. Ezt látnod kell neked is, kisöreg! És ráncigálni kezd.

Még csak alkonyodik. Reszketve hasalok a ricinusbokrok között, Dugóba kapaszkodva. A bűz elviselhetetlenül sűrű, fojtogat bennünket. Kövér Margit és a lánya a putri előtt ül, szétvetett lábbal. Látod, hogy kopasz, mint a fejed? Látom. És látod, hogy a lányáé meg szőrös? Látom. Na, látod, vihorászik Dugó, és megsimogatja kopasz fejemet. Akkor most már tudod, milyen a fejed. A tied meg olyan, mint a Kövér Margit lányáé, vágok vissza mérgesen.

Nem bánt, mert egy öreg autó pöfög épp a putri mellé. Olyan sárga, mint a vityilló. Kövérkés, idősödő férfi kászálódik ki belőle. Odahajol a két nőhöz, magyaráz valamit nekik. Szolnoki a csávó, suttogja Dugó, tuti, hogy nem idevalósi. A szolnoki valamit Kövér Margit kezébe csúsztat, mire az asszony elkezdi lemezteleníteni a felsőtestét, aztán hanyatt dől, mint egy liszteszsák, be a házba, az ember meg veti magát utána. Hörgés és nyögés hallatszik, reszketek az idegességtől és a félelemtől, Kövér Margit lánya pedig az ablakból nézi őket és hangosan röhög. Dugnak, suttogja áhítattal Dugó. Undorítónak tartom az egészet, ha ilyen, akkor nekem majd nem is kell, határozom el. Neked nem állt fel még a cerkád, kérdezi hirtelen. Zavarba jövök, annyira, hogy őszintén válaszolok. Nem állt fel. Szégyellem, hogy nem. A férfi most a kis Margit rántja be a házba, aki nyomban sikongani és röhögni kezd odabent. Erre már nekem is feláll, noha a képzelt látvány változatlanul taszít.

A ház mögül valaki sötét árnya zuhan elő. Meg ne mozdulj, itt a Báró, rándul meg Dugó keze a vállamon. Az őrül fölemeli a fütykösét, az ajtó elé ugrik, és a kis Margitot dögönyöző férfi hátára csap vele, aki ordítva ugrik fel, és próbál félig letolt nadrágban elmenekülni az ütések elől. A félelmemen felül kerekedik a nevetés, olyan komikus a szolnoki, de Dugó befogja a számat. A kis Margit vézna, hosszú lábai céltalanul kaszálnak elő az ajtó ürességéből. Kurválkodnak, kurválkodnak, ordítja artikulátlan hangon a Báró, és husángjával nekiesik a sárga csotrogánynak. Csattog és reped a karosszéria, reccsen és törik a szélvédő. A férfi erre fölugrik, földre rántja az autóját csépelő Bárót, estében már fejbe is rúgja, aztán az arcát csépeli, tapossa nekivadulva az őrültet. Hamarosan csatlakozik hozzá Kövér Margit és a lánya, tépik, rúgják, tiporják a mind halkabban nyöszörgő embert. Azután csönd lesz. Biztos meghalt, mondja Dugó, és röhögni kezd. Úgy kellett neki. Minek avatkozik bele mások dolgába. Hallgatok. Az autós gyalog menekül, a Báró vérbe fagyva hever a putri mellett, anya és lánya ismét szétvetett lábbal üldögél az üres ajtókeret előtt, és a naplementét bámulja.

Nem láttunk semmit, megértetted, bök oldalba Dugó. Nem… Meg… Úgy kellett neki. Úgy… Ha lesz pénzem, befizetek a két Margitra. Én is… Hülye Báró. Hülye… Teljesen kopasz. Látom… Most nem simogatja meg a fejemet. Húzzunk innét a fenébe! A Báróval mi lesz? Hülye, horkant, és könyörtelenül lesújt kopasz fejemre. A csattanásra sem rezzen fel a két nő. Tekintetüket a lenyugvó napba akasztva, tátott szájjal, szétvetett lábbal hallgattak. Alkonyatba merülve, akár az alvajárók.

Bolyhos Jancsi csak egy napok múlva jön újra iskolába. Tudtuk, hogy visszahozták, de arról egyik gyerekotthonos sem beszélt, mi van vele. Még Balázs Feri is hallgatott, amikor kérdeztük, vagy szótlanul ütött, jelezve, hogy a téma nem helyénvaló. Zavartan köszön, nem szól senkihez, csak szótlanul leül a helyére. Nagyujja tövig a szájában, szopja, mint aki jól akar lakni vele. Bolyhos Jancsi most olyan, akár a szopós malac. A bal karja felkötve, begipszelve, még az ujjait se látni. Az arcán horzsolások, a szeme alatt véraláfutások, nyakán a sárgás ujjnyomok, és…

…ugyanolyan vörös foltok, mint Marika énektanár nénién. Mintha valaki megharapdálta volna a Bolyhos Jancsi nyakát. Kiszívta volna… Nem értem, és hirtelen nem is akarom érteni.

Szünetben, ahogy mindig, külön ücsörög a fiúvécé mögötti mohos kerítésbetonon. Mellé ülök. Nem néz rám. Nem nézem. Szopja az ujját, hallgatom az ütemes szürcsögést. Hozzá is érhetnék. Minek? Jenő bácsi volt, kérdezem. Nem. Artúr bácsi? Szájában matató nagyujja miatt alig értem, amit mond. Õ törte el a kezedet? Eltörte. Fojtogatott? Igen. Ököllel ütött? Ököllel. Sírtál? Néha. Hogy törte el a kezedet? Rátaposott. A földön feküdtél? A földön. A karodra taposott? Először a könyökömre. Utána? Az ujjaimra. Eltörtek? Négy… A nyakad? Fojtogatott. A vörös… foltok… Hallgass… Simogatta a hajadat… Hogyan? Hát… hátrafelé! Nem emlékszem… menj innen a kurva anyádba!

Nem beszélek erről senkinek, még Dugónak sem. Másnap nem jön iskolába. Soha többé nem jön iskolába. Egy héttel később Rozsos tanárnő kisírt szemmel bejelenti, elvitték a szülei az otthonból, hogy hegedűművésznek taníttassák. Mindenki megnyugszik. A gyerekotthonosok maguk elé meredve hallgatnak. Várjuk a kicsöngetést.

Szünetben Gyapjas Laci ujjnyi hosszú kötéldarabot húz elő a zsebéből. Cseréljük el a műanyag indiánodra, nyújtja felém. Ezt a vacakot, az indiánomért, háborodom fel. Akasztott ember kötele, súgja a fülembe a fiú, nagy szerencsét hoz! Kié, nézem a kötelet. Kacsint. Na, találd ki…! Megveszem. Viszi az indiánt. Kezemben ég a kötél… Szerencsét hoz. Mindketten jó üzletet csináltunk.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.