Belső terek

Moncadát Silvia Pizarro szekrényében ismertem meg. Akkor fordult először elő velem, hogy egy szekrényben találkozzam valakivel, és őszintén szólva nem jósoltam volna nagy barátságot nekünk, ahogy ott ült összekucorodva, az arcát félig eltakarta egy ballonkabát alja, és óvatosan igyekezett, hogy ne égessen ki semmit a cigarettájával. Mégis így történt. Mihelyt túljutottam a kezdeti feszültségen, és tudomásul vettem a helyzet rendkívüliségét, beszélgetni kezdtünk, Moncada és én, és annak ellenére, hogy kezdetben elég közhelyes volt a társalgás, olyan, amilyet a borbéllyal vagy a taxissal szokott folytatni az ember, hamarosan belemelegedtünk. Moncada, tekintettel rá, hogy ő már akkor is ott ült, amikor én megérkeztem, magára vállalta a házigazda szerepét, bár a szekrény valójában egyikünké sem volt. Egy szív alakú dobozban, amitől nem tudta kinyújtani a lábát, talált egy szerelmes levelet, abból hajtogatott hamutartót, aztán megkínált cigarettával. Futballról, zenéről, a gyerekeinkről, kinti dolgokról beszélgettünk, a szerelmes szócséplés tetejére hamuzva közben, és az a különös érzésünk támadt, hogy nemcsak a várakozás idejét sikerül így jobban elütni, de valahogy saját magunkat is felfedezzük a másikban. Két, egymáshoz szemérmes lassúsággal közelítő lélek első testvéri dadogása volt ez, két léleké, amely leplezni próbálja lelkesültségét, vagy tán a reményvesztettségét, mintha nem akarnák feltárni a másik előtt, mennyire hiányzik az életükből az olyan mély barátság, amilyen láthatóan épp kirobbanni készül köztük.

Az az igazság, hogy társaságban sokkal könnyebb elviselni a szekrények sötétségét. Moncada pedig tökéletes társaságnak bizonyult: jó társalgó volt, és egy öves állat ügyességével húzta össze magát a szekrény egyik sarkában, nagyvonalúan teret adva ezzel a társa mozgásának. Mikor láttam, hogy egy termosz kávét és egy ételhordóban szendvicseket is hozott magával, rögtön tudtam, nem akárki az, akivel egy szekrényen osztozom. Moncada, a várakozás túlélője, tapasztalt volt az ilyesfajta küzdelmekben. A szekrényben nem volt fény, az öngyújtó villanásainál raktam össze fokozatosan az arcát. Két cigaretta közt, az öngyújtó lángja megtisztította az árnyékoktól a szögletes, csaknem lószerű arcot, melyben két mélyen ülő, fekete szem csillogott; mintha valami csöndes düh remegett volna e szemekben, akár puskagolyó a töltényűrben. Ez a kissé zavarba ejtő csillogás tette, hogy mégsem teljesen olyan volt az arca, mint a templomi képeké, amelyekre gyapotszerűen göndör haja és gyermeki ajkai miatt annyira emlékeztetett. Virrasztás közben volt egy pillanat, amikor Moncada elnézést kért, egy mobiltelefont húzott elő a zakója zsebéből, és amennyire ez lehetséges volt, elfordult, hogy némi intimitást szakítson ki magának abból az amúgy is épp elég intim univerzumból. Hallottam, hogy a feleségével beszél, pár szót váltottak, de nem értettem, aztán magával ragadta a gyermeteg becézgetés és az átverés sodra, amiből arra következtethettem volna, hogy a neje valamilyen pszichés fogyatékosságban szenved, ha nem jöttem volna rá, hogy a nő valószínűleg közben átadta a kagylót a kisfiának. Moncada, miután kimerítette a hízelkedés teljes repertoárját, kedves, mégis színpadiasan parancsoló hangon utasította ivadékát, hogy feküdjön le aludni, mert a papa aznap este nagyon későn ér haza. Aztán, most már újra a feleségéhez fordulva, átkozta a munkáját, mentegetőzött, és különféle kárpótlásokat helyezett kilátásba a jövőre nézve; a visszatérő dallamban az egyetlen újdonság valószínűleg az az érzelmes befejező sor volt, amelyet a hamutartóból olvasott fel menet közben. Moncada kétségkívül olyan fickó volt, aki hozzászokott már az ilyen szekrénybeli léthez, sőt, mintha némi bájt is talált volna a szűkös terekben, a homályban, a hosszú várakozásban; talán, mert egy távoli háború lövészárkának traumatikus emléke nyomta a lelkét, vagy, mert a lehető legfeketébb humorral úgy fogta fel a dolgot, hogy azok a belső terek végül is a koporsó végső szűkösségét előlegezik meg. Elmúlt már éjfél, fagypontra jutott a társalgás, amikor Silvia Pizarro finoman kopogott az ajtón, így adva tudtunkra, hogy előjöhetünk. Mindketten levettük a cipőnket, és az ujjunk hegyén himbálva őket, mint két döglött patkányt, a leghalványabb bizonyosság nélkül, hogy viszontlátjuk-e egymást, elhagytuk a szekrényt.

Ennek ellenére, ezután az első találkozásunk után, már semmi sem volt a régi. A párórás beszélgetés során, miközben cigarettánkkal szentjánosbogárként köröztünk az érzelmes hamutartó fölött, Moncada bevallotta, hogy nemcsak Silvia Pizarro szekrényét látogatja, hanem másokét is. Készségesen osztotta meg velem a tapasztalatait. Elmesélte, milyen kitűnő a szekrénye Elsa Puchénak, javasolta, próbáljam ki, mert a mérete épp megfelelő, a belseje pedig meleg és kényelmes, mintha kifejezetten a belé bújó férfiak kedvére alakították volna ki; aztán Verónica Alonsóéra, egy hatalmas öltözőszekrényre hívta fel a figyelmem, abban olyan védtelennek érzi magát az ember, mintha a semmibe zuhant volna, és hasztalan próbálná elérni az alját vagy a falait. Két szippantás között beszélt Carolina Pozóéról is, amely sötét és mély, akár a neve,* és Fátima Rivéráéról, amelynek levendula- és szárítottvirág-illata van, meg Leticia Burgoséról, amelybe beleette magát a nedvesség. Azt is elmesélte, hogy Sonia María de la Cruz szekrénye sántít az egyik lábára, és így az ember mozgásának ritmusára kacéran vele mozog, Pilar Colladóé pedig mindig fájdalmasan felnyög, ha behatol valaki, mert a zsanérok nincsenek rendesen megolajozva, Yolanda Noriegáé forró és sebes, mert a kazán ott izzik a fal másik oldalán; megemlítette Cristina Eugenia Ovejero szűzies szekrényét is, az egy örökké halogatott költözködés miatt a sosem használt dolgok izgató illatával büszkélkedhet, és Virginia Ballesterosét, amely a kora ellenére olyan üde, akár egy kislányé, babarózsaszín papírral van kitapétázva, az alján meg plüssállatkák szoronganak, amelyeket oda száműz az ágyából, ha vendéget fogad. Teljesen lehengerelt ez a szekrény-arzenál, és másnap azon kaptam magam, hogy nem kívánok visszatérni a megszokott szekrényembe. Úgy éreztem, levegő- változásra vágyom, új helyeket szeretnék felfedezni, szeretném kitágítani a látóterem. Egy szó, mint száz, szeretném Moncada tanácsát követni. Rájöttem, hogy minden szekrény külön világ, nincs kettő, ami egyforma lenne. Először Moncada útmutatása nyomán indultam el, akár a kölyökkutya, ha meg akar bizonyosodni egy területről szerzett információi helyességéről. Aztán, szinte azonnal, a saját szakállamra kezdtem kísérletezgetni, ilyen módon egészítve ki a mesterem által készített listát, és nagy szorgalommal sikerült is összeállítanom egy igen tiszteletre méltó, változatos nyilvántartást. Felfedeztem, hogy vannak nagy és vannak kicsi szekrények, vannak nedvesek és szárazak, némelyik nagyon hideg, és soha nem képes felmelegedni, vagy annyira szűk, hogy a legkisebb mozdulatra is szinte kiköpi magából az embert, mintha nem szívesen látná odabenn, de vannak tágasak is, amelyek mintha kinyúltak volna a sok használattól, a meglepett lelkek forgalmától. Volt olyan, amelyet fertőzés, moly vagy szú gyötört, volt bársonyos falú, amelyen élvezettel húztad végig az ujjad, és voltak érdesek, ahol a felújítás sok kívánnivalót hagyott maga után. Némelyiknek rozmaring-, levendula- vagy bezártság-illata volt. Másokban a gazdájuk utasításai szerint kellett elhelyezkedni, és olyan is akadt, amelyben tilos volt bármilyen hirtelen rögtönzött mozdulatot tenni. Volt, amelyik olyan gyönyörű volt, hogy csak nagy tisztelettel hatolt belé az ember, mintha titkos kamaszkori vágya teljesülne, voltak selyemmel párnázott, drága parfümmel illatosított gazdagok, ahol koldusnak érezted magad, és voltak külvárosi, árok menti szekrények is, amelyek megható szégyenérzettel tárultak ki, minden teketória nélkül befogadtak, titokban reménykedve, hátha örökre ott maradsz.

Emberekkel is megismerkedtem a barangolásaim során. A többségük újonc volt, olyan pasas, aki elfúló lélegzettel, arcán a rémület árnyékával, ruháját a kezében tartva érkezik, vasárnapi szekrénylátogató, aki a várakozás ideje alatt feszült csendbe burkolózik, és igyekszik kerülni a tekinteted, mintha megzavarta volna az eszét a bűntudat, és nem venné észre, hogy egy csónakban evezünk. Egyszer tanúja voltam egy ifjonc pánikrohamának, mert nagy sietségében kint felejtett egy áruló zoknit. Akkor hálás voltam a pszichológia szakon elvesztegetett két évnek, és mindenekelőtt az élvezetes hajnali bokszmeccseknek. Voltak azonban kellemes viszontlátások is, mint például, amikor egy régi osztálytársammal, Luisito Sanjuánnal futottam össze, aki annak idején már a krétatartó szekrénybe is szívesen bújt be. Előfordult olyan is – mint Remedios Garzo szekrénye esetében –, hogy többen jöttünk össze odabent. Egyik este heten voltunk a kabátok közt, egymás hegyén-hátán, mint a hörcsögök. Remedios Garzo szekrényének erényeit mindenki ismerte, de az, úgy tűnik, senkinek sem szúrt szemet, mennyire ügyetlenül tábláz be minket a naptárban, és ez a hozzá nem értés milyen bosszantó zsúfoltsághoz vezet. Mindamellett ez a tömegnyomor még szórakoztató is volt azokhoz a kellemetlen találkozásokhoz képest, amikor egy rokonnal futott össze az ember, vagy egy baráttal, akinek pénzzel tartozott.

A legkínosabb eset Elvira Pulido, a hivatali titkárnő szekrényében történt, mert ott a főnökömmel akadtam össze. Meglehetősen szorult helyzet volt. Mindketten a falnak támaszkodva, tekintetünket a földre szegezve hallgattunk, akár két ismeretlen a liftben. Nem egykönnyen ismertem fel a főnö- kömet abban az atlétatrikót és alsónadrágot viselő pocakos tagban; valószínűleg ő is kellemetlenül érezte magát, mert csakhamar rágyújtott egy Montecristóra, mintha a hatalom eme szimbólumával az ujjai közt szeretné visszaszerezni elvesztett tekintélyét. Lassan szívta, közben a négyszög rá jutó sarkából méregetett, le nem véve a szemét rólam. Végül, néhány szippantás után, rászánta magát, hogy megtörje a csendet, és életében először a nevemen nevezett. Tett pár udvarias megjegyzést a szekrény belsejével kapcsolatban, elsütött valami viccet, én szorgosan nevettem rajta, aztán, mintha ez elég lenne ahhoz, hogy régi bajtársakként csevegjünk egymással, magyarázkodni kezdett, hogy mit keres ott, abban a szekrényben, hiszen volt már gazdája, az anyaga pedig, ez a napnál is világosabb, méltóságán aluli. Bizalmasan közölte velem, hogy nem gyakran vetemedik ilyesmire, de bizonyos magasságokban olyan magány veszi körül az embert, amilyennek szerencsére én sohasem leszek kitéve, és ez a magányosság indítja olykor arra, hogy leereszkedjen pár lépcsőfokot, és elkeveredjen köztünk, bár – még említeni is szükségtelen – ez nem azt jelenti, hogy ne lenne elégedett a saját szekrényével. Majd javasolta, hogy borítsunk fátylat erre a szórakoztató kis közjátékra, vállon veregetett, és bizalmasan bevallotta, hogy mindig is igyekvő, felelősségteljes embernek tartott, és hónapok óta fontolgatja az előléptetésemet.

A főnököm felesége, Rosa Alvarado szekrénye mély volt, gyöngyház berakásos és kellemesen illatos. Ott találkoztam másodszor Moncadával, akinek a jelenléte megerősíteni látszott mindazt, amit a főnököm a társadalom csúcsán elhelyezkedőket kínzó olthatatlan magányosságérzésről mondott. Rájöttem arra is, hogy létezik egy láthatatlan kapcsolat-univerzum, egy földalatti világ, ahol egészen más a felállás a felszínen élő személyek között, meglepő viszonyok jönnek létre, és a gabalyodás folytán teljességgel valószínűtlen szálak szövődnek, amelyek odafent elképzelhetetlenek lennének. Nem tudom, miféle hascsikarásokat kellett produkálnia az életnek ahhoz, hogy a főnököm szekrényében lássam viszont Moncadát, de akkor vettem észre, amikor megláttam, hogy mennyire hiányzott, mennyire szerettem volna már látni ennek a nőcsábásznak a gépies mozdulatait, ahogy a szájához emeli a cigarettáját, ezt a szoknyavadászt, aki nem tudja kivonni magát bizonyos cselekedetek tehetetlenségi nyomatéka alól, bár ezek valójában már mit sem jelentenek a számára. És legfőképpen azt, ahogy a szekrényben viselkedik: azt a természetességet, ahogyan befészkeli magát az egyik sarokba, ahogy szétteríti a holmiját, mintha nem valami kellemetlenség vagy véletlen következtében tartózkodna ott, mintha valójában a kint töltött idő lenne esetleges. Moncada számára annyi jelentősége volt a szekrényen kívüli létnek, amennyit egy álomnak vagy egy színházi előadásnak tulajdonítunk. Csak a szekrények belsejében szűnt meg végre báb, a körülmények kénye-kedvének kitett játékszer lenni, csak ott adhatta át magát szabadon a feladatnak, hogy önmaga legyen. Ott nyugodtan gondolkozhatott, egy remete aprólékosságával boncolgathatta a lelkét, nem háborgatta senki. A kinyilatkoztatásaitól fellelkesülten én is kényelembe helyeztem magam az egyik sarokban, és megpróbáltam kívülről szemlélni az életem, akárha egy kémlelőnyíláson át figyelném magam. Újra átgondoltam a napom, úgy éreztem, abszurd cselekvések gyűjteménye a létem, és visszavonulásom a szekrénybe az egyetlen logikus esemény benne.

Moncada szintén úgy vélekedett, hogy a nőket a kapcsolat e szekrényben rejtőzködő szakaszában ismerni meg igazán. Elég kinyitni egy fiókot, hogy tárgyilagosan, a vágy zavaró befolyása nélkül tanulmányozhassuk a fehérneműjüket. Elég leemelni egy pulóverek közé dugott doboz tetejét, s rögtön valami hajmeresztő titok homokszemcséje szökik a szemünkbe, esetleg egy gyűrött borítékban lapuló irat, amely más irányba fordíthatná egy örökség sorsát, vagy egy örökbefogadás sohasem gyanított, bizonyos vérségi kapcsolatokat megsemmisítő kísértete. Végül is elég kutakodni egy kicsit, hogy ráeszméljen az ember, milyen kétfedelű az a bizalom, amellyel, úgymond, megajándékoznak bennünket. Moncada szerint a férjeknek rendszeresen át kéne nézniük a feleségük szekrényét, csak így akadhatnának a bennük elzárt rejtélyek nyomára. Persze nem ránk gondol, hisz bennünk aztán nem sok rejtélyes akad, ahogy ott ülünk összehúzódzkodva, hátfájósan, álmos képpel.

Úgy dagadt azokban a szekrényekben a barátságunk, mint a szuflé a sütőben. És miután elhagytuk a rejtekhelyünket, megint valami tehetetlenségféle fogott el, amiért nem folytatódhat a barátságunk odakint. Mintha laboratóriumi körülmények között létrejött volna valami, ami rögtön is elpusztul, mihelyt érintkezésbe lép a külvilággal. Az arcunkat takaró kabátok, a félhomály meghitt melegsége, a bizalmatlanságot kizáró kényszerű közelség nélkül sokkal kimértebb, sokkal hidegebb lett volna minden. Erőltetett lett volna megbeszélni egy találkozót például egy bárban vagy egy parkban, minden ok nélkül, pusztán azért, hogy szorosabbra fűzzük a köztünk lévő szálakat; egy ilyen ajánlat mögött gyanítható lett volna a másik vágya rá, és végső soron megfosztotta volna a találkozást természetességétől. Másfelől, a szekrényen kívül valószínűleg kellemetlen és középszerű volt a másik élete, sosem elégíthette volna ki a fantáziánkat, és legfőképp nem emelkedhetett volna olyan magasságokba, amelyek Moncada esetében, elmondhatjuk, irigylésre méltóak voltak. Amikor megadtam neki a telefonszámom, és ő kénytelen volt lehajolni, mint egy zsiráf, mikor a földön kutat valami után, nekem meg ki kellett nyújtóznom, mint egy kiskutyának, ha a gazdája kezében keres valamit, mindketten tudtuk, hogy nem fogjuk soha felhívni egymást, nem beszélünk meg semmilyen találkozót, csakis a szekrények jótékony dimenziójában folytatódhat méltó módon ez az egész.

Így álltak a dolgok, és csaknem három hónapig nem láttuk viszont egymást, míg végül újra összetalálkoztunk egy limlomokkal megrakott, leginkább valamiféle végkiárusításra emlékeztető szekrényben. Mind a kettőnket nagy örömmel töltött el a viszontlátás, bár igyekeztük titkolni: a nőkkel ellentétben a férfiak között íratlan szabály, hogy sohasem szabad túlzásba vinni a szeretet- megnyilvánulásokat, mert fennáll a veszély, hogy ez túlságosan is emlékeztethet azoknak a férfiaknak a viselkedésére, akiknek az érzelmei is szélsőségesek. Így egy férfias kézszorítással intéztük el a dolgot, noha nem éreztük elégségesnek, de így legalább a férfibüszkeségünk nem szenvedett csorbát.

Találtunk abban a zsibvásárban egy sakktáblát meg bábukat hozzá, és eldöntöttük, hogy játszunk egy partit. Én átengedtem neki a fehéret, aztán amíg felraktuk a bábukat, megkérdeztem, merre járt, hogy színét se láttam a szekrények környékén. Moncada álmatagon elmosolyodott, és királycsellel nyitott. Azonnal észrevettem, hogy fogalma sincs a sakkról, görcsösen mozgatta a bábukat előre, mintha szét akarná szórni őket, nem törődve a nyomuló hadsereg tisztjeinek védelmével. Miután levettem egy parasztját, és sakkot adtam neki, ami megakadályozta, hogy elsáncolhasson, várakozó tekintetemet szegeztem szembe a kihívó csenddel. Ez volt az első eset, hogy puhatolóznom kellett nála. Miközben kénytelen voltam visszaáldozni a lenyert parasztot, hogy szétteríthessem a fehér lavinától kissé megszeppent feketéimet, végre bevallotta, hogy megtalálta élete szekrényét, s az utóbbi hónapokban szívvel-lélekkel ennek adta át magát. A vallomásától meglepetten húztam fel a szemöldököm. Olyan csodálatos, annyira kényelmes az a szekrény, hogy minden idejét felemészti, tette hozzá szerelmes elragadtatásban, s ez a figyelmetlenség egy huszárjába került. Kamaszos lángolására érzéketlenül, könyörtelenül csaptam le rá, egyúttal kiszámított közömbösséggel tudakozódva a rendkívüli szekrény tulajdonosnője iránt. Aurora Rivas szekrényéről van szó, vallotta be, és mattot adott a futójával, miután elzárta előlem a menekülési útvonalat, arra késztetetve ezzel, hogy óvatlanul nyitva hagyjam a soraimat, ez viszont védhetetlenül a királyomhoz vezetett. A markomba szorítottam a legyőzött bábut; igyekeztem megemészteni a váratlan húzást, ezt a hirtelen jött, kétélű, halálos késszúrást. Aurora Rivas szekrénye az egyetlen, ahova én sohasem léphetek be. Egy cseresznyefából készült, empire, pompás beosztású, kéttükrös ruhásszekrény, amelyben még egy elektromos kütyü is van, ami a nyakkendőket forgatja. Ezt a szekrényt az első fizetésemből szereztük be, azonnal, ahogy megpillantottuk méltóságteljes képét egy katalógusban. Tágas volt, és meleg, mintha már a megvásárlásakor Moncadára gondoltunk volna. Arra a szekrényre esett utolsó pillantásom elalvás előtt, és sohasem sejtettem, hogy, éppen úgy, ahogy bármelyik másik, ő is titkokat rejt.

Moncada vallomása után hátrahanyatlott, és a jobb szemével – azzal az eggyel, amivel látott – értetlenül nézett rám. A másik szemébe belenyomott fekete király zavarta a látásban. Mindez nagyon gyorsan történt mindkettőnk számára. Vártam, hogy nehézkes légzése végképp megszűnjön, és nem tudtam, mit mondhatnék neki. Arra gondoltam, biztos tudni szeretné ennek a hirtelen, táblán kívüli mozdulatnak az okát, de nem sikerült idejében megtalálnom a megfelelő szavakat, amelyekkel megindokolhattam volna a halálát. Mikor kilehelte a lelkét, akár a kirakati babának a kirakat- rendező, összekulcsoltam a kezét az ölében, és abban a laza testtartásban hagytam ott, amilyet ő szokott felvenni, aztán észrevétlenül kijöttem a szekrényből.

Heteken át próbáltam magyarázatot találni erre a felindultsági rohamra, de nem sikerült tisztáznom semmit. Amikor eszembe jutott Moncada, amint a szekrénynek támasztva rágcsálja nyugodtan a halál, a leghalványabb lelkiismeret-furdalást sem éreztem. Mintha attól, hogy egy szekrényben követtem el, nem lenne következménye a tettemnek. Mintha nem számítana, mintha csak álmomban gyilkoltam volna. Mintha a szekrények világában nem számítanának a törvények, ezek a helyek mentesülnének a jog alól, mintha az ember ott szabad utat adhatna a feszültségeinek, akár a fabudikban, kiüríthetné a lelki szemetét, és megkönnyebbülten térhetne vissza a társadalomban elfoglalt pozíciójába. Mintha a mindenütt jelenlevő isteni tekintet se hatolhatna be oda, és a ruhák rendezgetésének ürügyével az ő fojtogató vizsgálódása előli mene- külésnek is mentsvárat nyújtanának az ember eme teremtményei. Csak akkor szégyenkeztem kissé, ha arra gondoltam, hogy esetleg valaki felfedezi halálos tettemet. Nehéz volt megérteni, és túl könnyű elítélni a rám törő rohamot. Hiszen nem ugyanazt a játékot játszottuk mindannyian? Én talán nem látogattam mások szekrényét? Egyedül az vigasztalt, hogy a sakktábla Moncada lábai közt talán egy kevésbé szégyenletes magyarázatot sugall. De nagyon szegényes vigasz volt ez. Én tisztában voltam az igazsággal, és ez, bárhogy is van, mindenképp fájdalmas volt. Minden este, szeretkezés után, Aurorita nosztalgiával nézte a szekrényt, és talán arra gondolt, mi lehet vajon azzal a fehér rigóval, amelyik az utóbbi hónapokban fészket rakott benne. Én rá se bírtam nézni, kinyitni meg még kevésbé állt szándékomban, mintha azzal a mozdulattal megsérteném a játékszabályokat. Végül, sok átgyötrődött éjszaka után, beletörődtem, hogy olyan vagyok, amilyen vagyok. Arra a következtetésre jutottam, hogy nincs meg bennem a szekrénybeli léthez kellő szellem. Nem vagyok rá méltó. Le kell mondanom arról, ami elviselhetővé tette számomra a létezést.

Szerencse, hogy volt más választásom is.

Julia Cuevas ágya alatt nem éreztem annyira rosszul magam. Meleg tölgyfából volt a padló, és a sodrony elég magas ahhoz, hogy, miközben mozognak rajta, ne nagyon üssem be az orrom. Ott ismerkedtem meg Herrerával. Először fordult elő velem, hogy egy ágy alatt találkozzam valakivel, és őszintén szólva, ahogy ott feküdt, teljes hosszában kinyújtózva, a porcicákat tisztogatva az arcáról, és igyekezett minél kisebb zajt ütni, mikor az éjjeliedényt használta, nem jósoltam volna nagy barátságot nekünk.

FORDÍTOTTA IMREI ANDREA

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.