Novellák

Gipsz

Először csak kisebb tárgyak voltak. Mást nem nagyon készített. Alma, kalapács, madárka. De azt már azelőtt is, hogy én megismertem volna. Kisfiúként is vett le mintákat. Valami szakkörön tanulta, vagy a cserkészeknél. Azok nem voltak ember nagyságúak, mint például a nagypapa. Oh, a zöld szeme! Nekem elég volt ahhoz, hogy beleszeressek. Még lány voltam, abban az időben nem volt szokás csak úgy összeállni a házasság előtt. Rólam is vett mintát, nem is egyet! Negyvennyolc év házasság. Másnak életből sem jut ennyi. Jaj, az a zöld szem! De arról nem lehetett mintát venni. Semmilyen színről sem. Mondta is mindig, hogy ott a forma tökéletesen, de a színe az csak emberi tökéletlenségen és hibákon keresztül lesz. A festékkeverés női dolog, állítólag jobb a színlátásunk. Hamar ki is tanultatta velem. A tökéletest kereste. A szagos festék nem vált be, mindig lehámlott. Valahogy nem bírt megtapadni a gipszen. De az illatok nem is vonzották annyira, az csak olyan mellékvágány volt. Főként az elmúló tárgyak kötötték le a figyelmét. Mindig mondta, hogy a legszebb alma is megrothad néhány héten belül, bármilyen csodás is volt még, mikor leszakították a fáról. De szépen is tudott fára mászni, folyton kereste a legszebb almákat. Volt olyan gyönyörű termésünk is az egyik éven, hogy az egész fát meg akarta mintázni. Mert az alma bizony elrothad, és nem marad más, mint egy kis ráncos, fekete gubó. Meg az emlék, de az tökéletlen. A bátyja az művelt ember volt, Isten nyugosztalja, mérnök. Õ a fotografálást javasolta a kevesebb komplikáció, és a tárolás végett, de az uram ragaszkodott a kézzel fogható tárgyakhoz. A gyerekek is szerették, minden kirándulásról volt valami, amit eltett örök időkre. Más családokban a fényképfelvételeket gyűjtik, miért lenne baj az, hogy az ember szeret emlékezni. Volt, hogy a házassági évfordulónkon a komplett terítéket fogásokkal együtt kiöntötte gipszből. Jaj az a sok finomság! Két napig sütöttünk- főztünk a sógornőmmel. Tyúkleves sok hússal meg zöldséggel, rántott csirke tizenkét személyre, főtt sonka, tömött liba mája, sült kolbász, kompót, friss krumplipüré, krémes, meg linzerek. Lehetett mind kidobálni, mert a negatív készítésekor telement gipsszel. Teljesen ehetetlen lett. Aztán megöntötte belőle a pozitívot, és én festettem ki életszerű színűre. Ettünk zsíros kenyeret, abból csak az első tálat öntötte meg. Áldott jó ember volt, csak egy kicsit ragaszkodott az emlékeihez, de hát ki nem ragaszkodik. Csak abból gyúrhatunk magunknak jövőt, amit a múltból hozunk. Hogyne lett volna olyan, hogy haragudtam rá, ilyen van minden házasságban, de még ilyenebb is! De a nagytatát tényleg nem én döntöttem föl. Kilencven fölött volt már, mikor magához szólította a Teremtője. Az én apám volt, csak a gyerekek miatt hívtuk nagytatának. Nagyok már a gyerekek is, a kisebbik jogi egyetemet végzett, itt bíró, biztosan ismerik. Van tőle két szép unokám! Nekik is pont olyan zöld a szemük! A kisebbik mindig is odavolt a csokoládéért. Az apja hozott neki a hatodik születésnapjára egy olyan nagyobb forma tömböt, de nem is az volt a pláne, hanem meg volt faragva. Tiszta tömör csokoládé, űrrakéta alakra formázva. Még az ablakok és a borítólemezek is ki voltak dolgozva. Felmentett valami cukrászt a gondatlan süteménykészítés vádja alól, szalmonella, vagy mi, aztán az hozta. Gyönyörű darab volt az, kérem! Ilyenek voltak régen a céhremekek. Na az uram arról is le akarta venni a formát, hogy meglegyen későbbre, de a gyerek az meg vigyázni akart rá. Mondtam neki, hogy legyen elég, ha leveszi a sógorom a kamerájával, de csak erősködött. Az emlékezés megőrzéséért mindig is nagyon határozottan tevékenykedett. Még a helyi tűzoltóegyletnek is tagja volt! Rápakolta a gipszet, a gyerek meg bőgött a csokoládé miatt, de ő csak mondta, hogy az a rakétaforma gipsz lesz az igazi ajándék, és örüljön, hogy az előző ajándékát is megcsinálta, a hullámos papagájt, mert azóta elpusztult, de a gyerek csak még jobban bőgött, hogy még mindig élne, ha nem fulladt volna bele a folyós gipszbe. Az uram meg csak egyre győzködte, hogy biztosan megette volna már a macska, vagy elütötte volna a távolsági busz, de a gyerek csak üvöltött tovább. Nem nézhettem tétlenül, de semmiféle tettlegességre nem gondoltam, a nagypapára meg pláne nem, mert az akkor még élt is ráadásul, Isten áldja még az emlékét is az apámnak! Az uram is hogy szerette! Azért is öntötte ki gipszből, mikor meghalt. Na de akkor még élt, és össze is kaptunk az urammal, mert mi apámmal a gyerek mellé álltunk, és végül igazunk is lett, mert a negatív nem jött le a rakétáról, úgy kellett kiolvasztani belőle. Ott volt vagy egy kiló csokoládémassza, telis-tele gipsszel. A gyerek bőgve kezdte volna kikanalazni, de az anyja nem engedte neki, mert félt, hogy beleköt a kis gyomrába. Na akkor ők is összeszólakoztak egy kicsikét, a gyerek meg csak üvöltött. Apámat is nagyon szépen megformázta. Beleültettük a fotelébe, ahol az utolsó éveiben mindig üldögélt, és úgy csinálta meg a negatívot. Ülő pozícióban. Én tartottam, amíg meg nem kötött, a gipsz teljesen kiszívta a kezemet, ahol fogtam. De nem én löktem meg. Az üvegszem az új dolog volt. Sosem csinált még ilyet. Mindig csak a forma volt addig, meg a festék. De az uram nagyon szerette az én apámat, és megint a tökéleteset akarta. Szerinte egy embernek igenis kell szem, olyan igazi. Meg disznószőrből tett hajat a fejére, olyan kefeformát, mint amilyen tényleg volt neki életében. A ruháit is ráadta, és szépen kifestette az arcát. Tudom, hogy nekem kellett volna, de akkoriban nem láttam túl jól a sok sírástól, mondta is az uram, hogy hagyjam abba, mert nem fogok tudni festeni, ha elromlik tőle a szemem. Ott ült az ágyunk mellett, és nézett! Egész éjszaka. Olyan volt az az üvegszem, mint az igazi, vagy még olyanabb. Nem állhattam azt, nem is hasonlított az én szelíd apáméra, de az uram elégedett volt vele. Pont a cipőjét kötötte, mert kibomlott. Egy szobor cipője hogyan is tud kibomlani? Hiszen nem megy az már sehova. De nem én löktem meg. Tyúkhúslevest főztem a torra, meg tökös-mákos rétest sütöttem. Kis híján egy mázsa volt az öntvény. A felemelt mutatóujja fúrta át az uram koponyáját, én ott sem voltam. Tetszik tudni, azt a pillanatot formázta meg, amikor mesélt az unokáinak, és mutatta nekik az állatokat az udvaron. Sok vére kifolyt, láttam, mikor később besiettem a szobába a dübögésre. Nagy hangot adott az apám, mikor kettétörött. Csak a drótvázon rugózott a felseje, olyan volt, mintha hajolgatna az uram fölé. Én már csak akkor láttam az egészet. Azt sajnálom, hogy nem lehetett akkor elintézni, hogy kiöntsék a formáját az uramnak. Megérdemelte volna, áldott jó ember volt.

A kisfiú és a sötét

Valami egészen halk zihálás, szaggatottan sípoló vagy csipogó hang hallatszott a sarok felől. A kisfiú felébredt, nagyra nyitotta szemét, és belebámult a sötétbe. Édesanyja már koraeste gondosan leeresztette a redőnyöket, hogy semmi fény se zavarhassa álmát, így nem látott semmit.
A valami elhallgatott. A kisfiú szeme újra lecsukódott, ám ekkor egy újabb elfojtott nyikkanást hallott. Egészen biztos volt benne, hogy valaki, vagy valami motoszkál abban a beláthatatlanul sötét sarokban. Talán a vele egy szobában lakó bátyja kelt fel, hogy megnézze a hörcsögeit. Kedves kis zsemlebarna jószágok voltak, folyton izgő-mozgó orrocskával, és a kisfiú tudta, hogy nem szabad megfognia őket.

– Bátyuska? – kérdezte a kisfiú a sötéttől, és felült a kiságyban. Amaz nem válaszolt, de elhallgattak a neszek a sarokban. Nemsokára egy nagyon enyhe, hűvös légáramlat legyintette arcon a kisfiút, pont olyan, mint mikor az édesanyja kinyitja az ajtót, hogy megnézze őket. Eszébe jutott a meleg ölelése, és nyugtató szavai, amivel vigasztalta, mikor rosszakat álmodott. Megfogta a kiságy rácsát, és felállt. Már kitűnően tudott állni, sőt szaladgálni, és beszélni is. Elnézett az ajtó felé, de nem látott semmit.

– Anyácska? – tette fel az újabb kérdést a sötétnek.

– Olyasmi – sziszegte a sötét, és közelebb húzódott.

– Te nem vagy az én anyácskám – jelentette ki a kisfiú, és megpróbálta kitalálni, hogy ki lehet az. –

– De nem is apácska hangja vagy – egészítette ki némi töprengés után.

– Nem – hagyta rá a sötét, és egy lélegzetvételnyivel ismét közelebb szívta magát a kiságyhoz.

– Akkor ki vagy? – kérdezte mindenféle félelem nélkül a sötétet.

– Ssss, aludj! – susogta a sötét, és egészen körbefolyta a kiságyat. – Nemsokára reggel, és még nem pihentél eleget.

– Vannak hörcsögeink is – próbálta folytatni a beszélgetést egy kis gondolkodás után, mert cseppet sem érezte magát álmosnak. És különben is, délután majd alszik eleget az óvodában.

– Nincsenek – párologta ki magából nedves megkérdőjelezhetetlenséggel a sötét.

– De vannak – jelentette ki teljes határozottsággal a fiúcska. – Ott a sarokban, az asztalon. Két barna.

– Ja, azok? Igen. Hörcsögök voltak. Éreztem őket az imént. – sóhajtott a sötét egykedvűen – De már megsimogattam őket.

– Csak a bátyuska nyúlhat hozzájuk, mert különben bajuk lesz! – próbálta kicsit hangosabban rendre utasítani a kisfiú, és izgalmában megütögette párszor a kiságy rácsának tetejét.

– Nekik már semmi bajuk nem lehet – tágult ismét nagyobbra a sötét ezzel a kijelentéssel, és a kiságy fölé hajolt. – Akárki is fogdossa már őket.

– Megmondalak a bátyuskámnak! – fenyegette meg a kisfiú, és mérgesen megrázta felé a mutatóujját, ahogy az édesanyjától látta, mikor haragudott. A sötét nem látta a mozdulatot, de érezte a dühöt.

– Ugyan – kezdte cinikusan, cseppnyi sértődöttséggel. – Nem akartam szólni, de jobb, ha tudod: már nincs kinek megmondanod – rövid hatásszünetet tartott. – Egyke lettél. A kisfiú nem értette. Egyke az a bátyja volt, mielőtt megszületett volna ő. Aztán ketten lettek, úgyhogy nem lehet egyke, mert a gyerekek születni szoktak, nem megszűnni.

– Nem – dacolt a kisfiú, kizárólag logikai alapon, hiszen ha ketten vannak, akkor ő nem egyke, és igenis megmondja a bátyjának. – Ott alszik a kihúzható ágyon. Nézd csak meg! – utasította erélyesen.

– Én nem látok – hárította el a sötét .– De éreztem a szagát.

– Ugye ott alszik – húzta ki magát a fiú, igazának tudatában.

– Úgy is lehet mondani – gondolkozott el a sötét, és benyomult a kiságy résein. – De nem túlságosan pontos megfogalmazás.

– Akkor? – kerekedett el a kisfiú szeme, és egy kicsit megijedt, hogy a bátyjával történt valami, bár az igen valószínűtlen, mert az ő bátyja erősebb volt mindenkinél. Természetesen az apjukat kivéve.
– Bántottad?

– Nem, dehogy – tiltakozott a vád ellen a sötét. – Csak megsimogattam.

– Nem hiszem el – vetette ellen a kisfiú. – Õ már nagyfiú és nem engedi magát simogatni. Biztosan megvert volna, mert ő erősebb ám mindenkinél.

– Én mindenkinél erősebb vagyok – recsegték az ágyrácsok a sötét igazát.

– Még nála is? – ijedt meg egy kicsit a kisfiú.

– Még nála is – hagyta rá a sötét.

– Bántottad? – görbült sírásra a kis száj.

– Dehogy bántottam, csak megsimogattam. – nyugtatgatta a sötét, mert nem szerette a komplikációkat.

– Ha bántottad, akkor megmondalak anyácskának, és ő majd megmondja apácskának, hogy védjen meg minket – erősködött a kisfiú családtagjainak védelmező erejében bízva.

– Nem is említettem még – kezdte a sötét komótosan –, hogy árva is lettél. Nincs kinek panaszkodni.

– Mi az az árva? – kíváncsiskodott a kisfiú.

– Olyan, akinek nincsen se apja, se anyja – darálta gyorsan a sötét, mert már türelmetlen volt, és rögtön el is árasztotta teljesen a kiságyat.

– Ki fog engem elaltatni? – tört elő a sírás a kisfiúból, mert azt ugyan nem tudta pontosan elképzelni, hogy milyen az, amikor valaki teljesen egyedül marad, de az nagyon is világos volt, hogy az anyja melegen ölelő ringatása, és szelíd éneklése nélkül nem tud elaludni.

– Majd én elringatlak – ajánlkozott a sötét.

– Biztos? – hüppögte a kisfiú – És nem bántasz?

– Én nem bántok senkit – súgta egészen közelről a fiúcska fülébe a sötét, és ringatni kezdte.

– Énekelsz is? – kérdezte reménykedve a kisfiú, miközben lazán belegömbölyödött a sötét ölébe.

– Énekelni? – lepődött meg a sötét. – Azt nem szoktam. De ha nagyon szeretnéd… – és a kisfiú fülének teljesen ismeretlen, hűvös dallam kezdett áradni a sötétből.

– Álmos vagyok. – súgta a sötétnek a kisfiú, mert ólmosan nehéznek érezte a szemhéját.

– Aludj csak! – biztatta a sötét. – Majd én vigyázok, hogy mély legyen az álmod. – ölelte szorosabbra a kisfiút, akinek szája szélén megjelent egy nyálcsepp, és egyenletesen szuszogni kezdett. A sötét ekkor beszivárgott a két pici orrlukon és a lebiggyedt száj kicsiny résén, megkerülte a fogakat, kicsit hátrébb tolta a nyelvet, aztán először kitöltötte a tüdőt, majd az egész testet. Ekkor abbamaradt a szuszogás. A kis test eldőlt az ágyon, ahogy a redőny apró résein beszűrődő első hajnali fénypászmák megszűntették a sötétséget, ami eddig az ölében tartotta.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.