Főszerkesztői értekezletek a Kádár-korszakban

A kádári sajtóirányítás megkövetelte ugyan a szerkesztőségek lojalitását, ám azt a ’rendteremtés’ időszaka után igyekezett a mézesmadzag és a korbács eszközeinek vegyítésével biztosítani. A politika és a szerkesztőségek érintkezésének emblematikus formája volt a főszerkesztői értekezletek rendszere, amely vegyítette a számonkérés és dicséret, beavatás és utasítás motívumait. Az alábbiakban azt tekintjük át, hogyan került középpontba 1956 után a sajtóbeli, a rádiós és a televíziós munka befolyásolásának ez a módja, milyen formái, fórumai alakultak ki, milyen érvek indokolták a bizalmas szóbeli tájékoztatás rendszerének kibővítését, illetve hogyan zajlottak e főszerkesztői értekezletek, mik voltak a hatalom számára a legfontosabb kérdések.

A főszerkesztői értekezletek helye a kádári sajtóirányítás rendszerében

A kádári vezetés 1956 után nem szakított azzal a bürokratikus hatalmi intézményrendszerrel, amely a Rákosi-korszakban szovjet mintára kiépült Magyarországon. E mögött ott húzódott az a felismerés, miszerint az adott és fennálló keretek révén biztosítható a politikai stabilitás – ám 1956 végén, 1957 elején Kádár nem is nagyon támaszkodhatott egyéb komoly társadalmi csoportra, mint a fenti struktúrát megtestesítő pártfunkcionáriusi körre.

Nem volt ez másképp a sajtó irányításának területén sem. A párt meghatározó befolyásának visszaállítása különösen élesen vetődött fel az újságírók esetében, hiszen ez az értelmiségi csoport az egyik legaktívabb tényezője volt az 1956 októbere előtti szellemi erjedésnek. Mind 1954 őszén, mind 1956 nyarán heves kirohanásokat intéztek arákosista pártvezetés nyilvánosságpolitikája – és politikájának egésze – ellen,¹ majd 1956. november 4. után is az ellenállás egyik legaktívabb bázisát alkották. „Egy sort se Kádárnak” jelszóval hetekig tartott az újságírók sztrájkja, miközben a vezető újságírók a MÚOSZ-on belül igyekeztek a hatalommal való tárgyalási alapként olyan koncepciót kidolgozni, amely alapvetően szakított volna az ötvenes évekkel. Ennek alapgondolata a pluralizmus minimumának biztosítása volt: eszerint a szerkesztőségek és lapjaik között verseny folyt volna az olvasóért, és a közönség, vagyis a piac mondott volna ítéletet az egyes lapok között, amelyek bizonyos határokig eszmei-politikai különbségeket is megjeleníthettek volna. Mindezt kiegészítették a lapterjesztés, lapkiadás és papírellátás rendszerének hasonló irányú átalakításával, ugyanakkor hitet tettek az állami-társadalmi tulajdon kizárólagossága mellett.² A Népszabadság szerkesztőségének november végi sztrájkja pedig azt jelezte, hogy a párttag újságírók körében is erős törekvések éltek a végrehajtó pártkatona szerep meghaladására: fellépni a politika alakítójaként és ellenőrzőjeként.³

A monopóliumok rendszerének ilyen jellegű megtörése természetesen nem szolgálhatott tárgyalási alapul a hatalommal szemben. A nyilvánosság szerkezetének átalakítása nemhogy a szétesett pártvezetés, de a magabiztos, konszolidált kádári hatalom éveiben is megbicsaklott, hiszen az a legszorosabban összefüggött olyan tabuk megsértésvel, mint a párt irányító szerepe vagy a pártegység kérdése. Így Kádár nem látott más választást, mint a szigorú rendteremtést a sajtó területén. 1957 elején felszámolták az újságíró-szövetség autonómiáját, amelyet csak 1958 májusában állítottak helyre, amikor már lezárult a tagrevízió. A kizárások és pályaelhagyások eredményeképp a hatalom biztosította az újságíró-társadalom lojalitását.⁴

1958-ra a sajtóirányításban is visszaállt a „rend”: a pártközpont visszavette a meghatározó szerepet az 1956 decemberében életre hívott Tájékoztatási Hivataltól, amit egyrészt jelzett a vezetés két meghatározó személyének, Szirmai Istvánnak és Darvasi Istvánnak az átirányítása az Agitációs és Propaganda Osztályra, másrészt a Tájékoztatási Hivatal rangjának, feladatkörének, létszámának megkurtítása 1959-ben.⁵

A sajtó irányításának alapelveiről az MSZMP 1957 szeptemberében döntött. Itt fogadták el az egyszemélyi főszerkesztői felelősség elvét, vagyis a pártközpontot elvileg megszabadították a mindennapi gyámkodás terhétől.⁶ A politikai feladatok elvégzésének és az íratlan szabályok betartatásának ódiuma a főszerkesztő vállát nyomta, akinek a kinevezése és leváltása – a hatásköri lista révén – a különböző szintű párttestületek és pártfelügyelet alatt álló lapgazdák kezében maradt. A főszerkesztő személyén túl a szerkesztőségi munka megbízhatóságát az ott dolgozó kommunista újságírók fegyelmezett magatartása volt hivatva biztosítani. Minden nagyobb szerkesztőségben, illetve a kiadóvállalatoknál működött pártszervezet, ami elvileg a főszerkesztő munkáját segítette; többnyire a főszerkesztő volt egyértelműen domináns helyzetben.

A szerkesztőségi munka irányításának több, egymást átfedő módszere létezett: eleve lapengedély – azaz párthatározat is – kellett egy-egy lap indításához, ahhoz, hogy a szerkesztőség papírhoz, nyomdai szerződéshez jusson. Az előzetes kontroll közvetlen eszközei végig megmaradtak: a fontosabbnak ítélt kérdésekben központi sajtótervek készültek, egyes kampányok esetében a szerkesztőségi sajtóterveket kérték be és egyeztették, a sajtóirányítás időnként kötelező utasításokat, pro domokat juttatott el a lapokhoz, illetve sürgős esetben a K-telefonhoz nyúltak. Az előzetes kontroll áttételes eszköze volt a Magyar Távirati Iroda monopóliuma a külföldi és a jelentősebb belföldi hírek szelekciója és keretezése terén. Az utólagos ellenőrzés nehezebb ügy volt: a nyomtatott sajtó területén kimondott cenzúraszerv nem működött, az Agitációs és Propaganda Osztály és a Tájékoztatási Hivatal sajtóval foglalkozó munkatársai – az 1960-as években mindössze tucatnyian voltak –, akik egyben irányító-szervező feladatokat is végeztek, képtelennek bizonyultak arra, hogy átlássák, nyomon kövessék a megjelenő sajtó- és médiatartalmakat. A vezető pártszervek bizonyos időközönként megtárgyalták egy-egy szerkesztőség munkáját, ám ebben rendszerességet nem sikerült tartani. Az értékelést többnyire maguk a szerkesztőségek készítették el a maguk semmitmondó egyrészt-másrészt stílusában, amelyhez a pártközpont időnként kiegészítő véleményt fűzött. A hetvenes években vált gyakorlattá az aktív újságírók bevonása több lap munkáját értékelő tematikus jelentések készítésébe.

Az előzetes és utólagos kontroll sajátos ötvözete volt a főszerkesztői értekezlet. Nem volt új keletű intézmény, az újságírók eligazítására szolgáló fórumot a második világháború alatti magyar kormányok is működtettek.⁷ Az 1956 utáni felállásban azonban, amelyben a feladatokat, felelősséget a szerkesztőségek vezetőinek delegálták, megnőtt az előzetes információk, a beavatás jelentősége. A párt által kiválasztott főszerkesztők – illetve a szerkesztésben résztvevő többi újságíró – csak úgy láthatták el feladatukat, a párt politikájának képviseletét, ha tisztában voltak azzal, hogyan értelmezendő egy-egy párt- vagy kormányzati intézkedés, milyen kérdéseket tekint a pártvezetés az adott pillanatban lényegesnek, hogyan értékeli a nemzetközi folyamatok alakulását, illetve milyen problémák felvetése „nem aktuális”, mert éppenséggel nincs rá, vagy még formálódik a válasz.

A bizalmas tájékoztatás rendszere

A bizalmas jellegű tájékoztatók rendjét a Politikai Bizottság 1958. januári sajtóhatározata rögzítette először. Ez előírta, hogy a Központi Bizottság első titkára félévente, a KB „illetékes” titkára⁸ negyedévente, míg az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője havonta tájékoztassa a sajtó vezető munkatársait saját területük lényegbevágó kérdéseiről, illetve a párt határozatairól, amelyeket a szerkesztői-lapvezetői tevékenységük során figyelembe kell venniük. Ezen felül a KB első titkára és a vezető újságírók külön negyedéves találkozóit is előírták, amely arra szolgált, hogy a párt első embere átfogó képet adjon a párt politikájáról. A Kádár János által tartott főszerkesztői értekezletek azonban soha nem váltak rendszeressé, sőt kifejezetten ritkaságszámba ment, amikor az első titkár formális keretek között leült a sajtó képviselőivel. Ugyanakkor Kádár néha „üzent” a tömegkommunikációban dolgozóknak, amelyre néha a KB, a PB üléseit használta, olykor viszont az országgyűlés széles nyilvánossága előtt tett megjegyzéseket.

A határozat szólt a Tájékoztatási Hivatal feladatairól is: eszerint az volt hivatva tájékoztatni a sajtó vezetőit (a határozat sem itt, sem a párt esetében nem a főszerkesztő kifejezést használta) az állami szervek – kormány, Elnöki Tanács, országgyűlési bizottságok – üléseiről, rendelkezéseiről. A Hivatal számára viszont nem írt elő kötelező rendszerességet, a tájékoztatók sűrűsége nyilvánvalóan a fenti szervek menetrendjéhez igazodott.⁹

Az ötvenes évek végén és a hatvanas években a Tájékoztatási Hivatal nagyjából havonta megtartotta a maga sajtótájékoztatóit. Erre a szerkesztőségek viszonylag széles körét – az országos és megyei napilapok, hetilapok, MTI, rádió, televízió, Filmhíradó, illetve a MÚOSZ vezetőit – hívták meg. A megbeszélésekre elsősorban a főszerkesztőket várták, de a helyetteseik, vagy a szerkesztőbizottság tagjai is képviselhették őket. A meghívottak köre a tematika szerint változhatott. Az elhangzottakról összefoglaló is készült, amelyet a tájékoztatókról legtöbbször hiányzó megyei főszerkesztők írásban megkaptak. E találkozókra rendszerint a kormány egyik tagját vagy egy-egy terület állami irányítóját hívták meg, aki az adott területről tartott előadást. A Tájékoztatási Hivatal eleinte igyekezett sajtótájékoztató-jelleget kölcsönözni ezeknek az alkalmaknak, így a szerkesztőségeket megkérték, hogy előzetesen adják le a hivatalnál, milyen kérdésekre várnak választ a miniszterektől. A tájékoztatók rangját mutatja, hogy a főszerkesztők vajmi kevéssé törték magukat a kérdések összeírásán. Amíg Gyáros László volt a hivatal elnöke, időnként nyilvános sajtótájékoztatókat is tartottak, amelyen külföldi újságírók is jelen lehettek. Ezért érvelt Gyáros a követezőképpen a főszerkesztők passzivitása ellen

Ha azonban az elvtársak kizárólag a nyugati sajtóügynökségeknek engedik át a teret, akkor megeshet, hogy azoknak lesz igazuk, akik ezeket a szóvivői értekezleteket amúgy is feleslegesnek tartják.¹⁰

A Hivatal feljegyzést is készített az államvédelem számára arról, hogy a külföldi sajtó képviselői mire voltak kíváncsiak egy-egy ilyen alkalommal.¹¹

A főszerkesztői értekezlet azonban éppen annak a helyzetnek volt az egyik intézményes elismerése, hogy a hatalomtól való távolság növekedésével fordítottan arányosan alakult az információhoz jutás „joga”. Miután 1959-ben Naményi Géza vette át a hivatal vezetését, a Tájékoztatási Hivatal bizalmas tájékoztatók megszervezésére rendezkedett be. Ezek sorában 1960 őszén volt egy kezdeményezés, hogy rendszeressé tegyék a kormányfővel történő találkozókat. Ezen alkalommal Kállai Gyula – és a kormány több képviselője – ült egy asztalhoz a főszerkesztőkkel, hogy megvitassák, a két fél mit vár a másiktól, és miben érez hiányt. Született is egy megállapodás, amely rögzítette a felek kötelességeit, a további rendszeres kormányfői találkozók azonban – akárcsak a párt első titkára esetében – elmaradtak.¹² Az 1963-as áttekintésből az derült ki, hogy első titkári találkozóra csak egyetlen alkalommal került sor, így Kádár János – 1961 után – kormányfőként gyakrabban állt a nyugati sajtó, mint a magyar főszerkesztők elé. A KB-titkári találkozók a sajtóhatározatok utáni időszakban negyedévesnél sűrűbbek voltak, de aztán egyre ritkábbá váltak, míg az APO vezetőjének „értékes és hasznos” megbeszélései szintén az előírtnál nagyobb szünetekkel követték egymást.¹³

Az osztály és a hivatal – valamint a MÚOSZ – munkamegosztását 1969-ben fektették le írásban, mindez tehát egybeesett a Tájékoztatási Hivatal rangjának megemelésével, hatáskörének kiterjesztésével. Itt már az szerepelt, hogy az állami szervek üléseiről, munkájáról a Hivatal a rovatvezetőket – és nem a főszerkesztőket – informálja. A szabályos ritmusban zajló kormányülések után a Hivatal egyrészt kiadta a kormány vezetőivel és az érintett minisztériumokkal egyeztetett kommünikét az MTI szignójával, másrészt az elnöke, aki részt vett a kormányülésen is, tájékoztatta az országos lapok és az elektronikus média belpolitikai és gazdaságpolitikai rovatvezetőit a tárgyalt kérdésekről, a sajtóban érvényesítendő szempontokról. A gazdaságpolitikai-közgazdasági rovatvezetők a Gazdaságpolitikai Bizottság és a Tudománypolitikai Bizottság munkájába is betekintést kaphattak. A Hivatal ezen felül féléves látogatási tervet készített a Magyar Hírlap számára, amelynek a kormány félhivatalos lapja lévén igyekeztek egyfajta privilegizált helyzetet teremteni a kormánytagok szerkesztőségi látogatásainak rendszerével. A korábbi miniszteri tájékoztatók nyilvános sajtótájékoztatók formájában éltek tovább: a Hivatal minden félévben a kormány elé terjesztette a minisztériumokkal egyeztetett tervet, amelyben átlagosan három-hat nyilatkozatnak jutott hely, és újra felvették a külföldi tudósítók sajtótájékoztatóinak a rendszeresítéseit is.¹⁴ Ezek a legtöbb minisztérium kapcsán konkrét eseményekhez, intézkedésekhez, törvények elfogadásához kötődtek, nem naptári beosztáshoz, így könnyen halasztást szenvedtek, ha a jogalkotás elhúzódott vagy a kérdés lekerült a napirendről. Ezen felül a Tájékoztatási Hivatal a jelentősebb szerkesztőségekkel egyeztette azt is, milyen vezető politikusokkal, milyen tárgyban igényelnének konzultációt. A tömegkommunikáció kéréseinek összegzése után a hivatal döntött, mely látogatásokat támogatja.¹⁵

Az Agitációs- és Propaganda Osztály a vezető pártszervek üléseiről és munkájáról tartott bizalmas tájékoztatókat – immár valóban rendszeresen – a főszerkesztők részére. Az APO nem szakterület, hanem laptípus szerint szervezte meg tájékoztatóit: az országos napilapok főszerkesztőit kéthetente, az országos hetilapok vezetőit havonta látták el információkkal, instrukciókkal, míg új elemeként megjelent a külföldre irányuló tájékoztató-propaganda tevékenységet végző szerkesztőségek vezetőinek kéthavi értekezlete. Emellett a Pártközpont rendszeresítette a sajtóterület alsóbb szintű irányítóinak a bevonását is: a tömegszervezetek, tömegmozgalmak agitprop vezetőit kéthavonta, a lapgazdák vezetőit és a szerkesztőségi párttitkárokat félévente hívták össze.¹⁶ Az eltérő tájékoztatási rendet az eltérő megjelenési gyakoriság – és célközönség – indokolta.

Különböző – politikusok, szakemberek meghívásával zajló – tájékoztatókat a MÚOSZ szakosztályai is szerveztek. 1960-ban az a döntés született, hogy a MÚOSZ-ba látogató vezetők beszélgetései ne legyenek bizalmas jellegűek – mint a Tájékoztatási Hivatalban és a pártközpontban is rendszeresített megbeszélések –, ám ezzel párhuzamosan a meghívottak rangja is tükrözze a különbséget: a MÚOSZ csak miniszterhelyetteseket vagy alacsonyabb beosztásban dolgozókat kérjen fel.¹⁷ A „kérés” mögött nemcsak az állt, hogy a pártközpont szerette volna megőrizni a főszerkesztői tájékoztatók exkluzivitását, hanem az is, hogy a sajtóirányítás a szakosztályok tagságának szintjén nem látta garantáltnak sem a titoktartás biztonságát, sem a felelősség megállapításának lehetőségét indiszkréció esetén. Ez viszont oda vezetett, hogy számos, túlságosan általánosságban mozgó vagy apró kérdéseknél leragadó tájékoztatót szerveztek, amely iránt az érdeklődés is meglehetősen gyér volt, ráadásul a megjelenést sem tartották számon úgy, mint a főszerkesztői, rovatvezetői értekezleteken.¹⁸ Réti Ervin ellenben arról számol be, hogy az 1980-as évek első felében a külpolitikai szakosztály szervezésében kifejezetten nyílt konzultációk folytak a külügyi vezetőkkel.¹⁹

A hetvenes évek során jellemző tendencia volt, hogy ezek a szerkesztői-rovatvezetői tájékoztatók azon túl, hogy szabályos periodicitást vettek fel, szaporodni kezdtek, újabb és újabb lapkategóriákat fedve le. Az évtized második felében a Tájékoztatási Hivatal tematikus és laptípusok szerinti tájékoztatókat is tartott. Előbbiek sorát gyarapították az országgyűlési tudósítók számára az ülésszakok előtt megrendezett eligazítások, illetve a tudományos kérdésekkel foglalkozó újságíróknak szánt megbeszélések. A sajtóirányítás előszeretettel hozta létre egy-egy szakterület újságíróinak (honvédelmi, belügyi, tudományos, országgyűlési stb.) csoportjait, amelyeknek időnként speciális programokat is szervezett. A napilapok és az elektronikus sajtó képviselői mellett – ritkábban – más-más lapcsoportok szerkesztőit is összehívták, hogy tájékoztassák őket a kormány politikájáról. A hetilapok és megyei lapok vezetőinek havonta, az üzemi lapok szerkesztőinek hathetente, a levelezési rovatvezetőknek kéthavonta adtak útmutatást.²⁰ Az Agitációs és Propaganda Osztály állandó értekezletei között szintén megjelentek a megyei lapok (havonta) és az üzemi lapok (alkalomszerűen) számára rendszeresített összejövetelek.²¹

A nyolcvanas évek első felében az elégedetlen pártvezetés még mindig talált lyukat a fenti rendszeren: a kulturális újságírók tájékoztatásának koordinálatlanságát.²² Igaz 1982 közepén az Agitációs és Propaganda Bizottság már úgy határozott, hogy az APO és a Tudományos Kulturális és Közoktatási Osztály szervezze meg a kulturális rovatvezetők legalább kéthavi találkozóit – az egyéb értekezletekkel azonos módon.²³ A Bizottság úgy foglalt állást, hogy a kulturális újságírók tájékoztatása elsődlegesen maradjon a kulturális irányítás feladata. A Tájékoztatási Hivatal a következő évben olyan javaslattal állt a kormány elé, hogy további 50 olyan szerkesztőséget – heti-, havilapot, folyóiratot – kell bevonni a központi informálás rendjébe, amelyeknek „egyes olvasói rétegekre befolyásuk számottevő”. Egyúttal a „fehér foltok” felszámolása érdekében sűrűbbé, azaz folyamatosabbá kívánták tenni az információs értekezleteket.²⁴

A beavatások rendje tehát egyre összetettebbé, már-már kuszává vált, amelynek a hetvenes években még elsősorban az előző évtized „lazaságai” utáni bürokratikus rendszerezés állt a hátterében, a nyolcvanas években azonban már az egyre fegyelmezetlenebbé váló újságírók megregulázásának szándéka. A pártvezetés ekkor már nem a lefedetlenségben, hanem a hiányos belső tájékoztatásban látta a problémák fő okát. Az Politikai Bizottság azt állapította meg, hogy a sajtóirányítás által nyújtott eligazítás az apróbb hiányosságaival együtt is alapvetően megfelelő, biztosítani képes azt, hogy a szerkesztők az elvárt, helyesnek tartott irányvonalat vigyék. A gond a szerkesztőségi fegyelemmel, a kapott tájékoztatás felhasználásával, továbbadásával, illetve az annak megfelelő újságírói munka megkövetelésével van – különösen a nagy szervezettel működő Magyar Rádió, Magyar Televízió és MTI esetében.

A tömegtájékoztatás központi intézményeinél a korábbi, általában jól működő belső irányítási-ellenőrzési mechanizmus – az információk biztonságos továbbadási rendszere, az információk hasznosításának következetes számonkérése, a publikációk közlés előtti szigorú ellenőrzési rendje – fellazult. A belső irányítási-ellenőrzési rendszerek lazasága veszélyezteti az irányítás eredményességét –, különösen a rádiónál és a televíziónál – ahol az intézmények bonyolult felépítésűek, továbbá nagy a publikációk és a külső szerzők száma. Az információk elakadása a szerkesztőségek, intézmények felső vezetésének szintjén, a munkatársakig húzódó információs láncok hiányosságai, valamint a rendszeres és következetes vezetői ellenőrzés, illetve a felelősségre vonás elmaradása nyit tág teret az eszmeileg zavaros, politikailag káros, pontatlan, aránytévesztő publikációk, műsorok, gyakran a privatizálás, az elvtelen szenzációhajhászás számára.²⁵

A fenti probléma kezelésére a PB a sajtóirányítás módszereinek finomítását javasolta. Valóban tény, hogy a kiadott információk áttételekkel jutottak el a címzettekhez, a műsorokat készítőkhöz. A Magyar Rádiónál például a főszerkesztői értekezleteken az intézmény elnöke vett részt. Õ adta tovább az intelmeket a Politikai Adások Főszerkesztőjének, aki a turnusvezetőket igazította el. Így a tényleges döntéseket meghozó szerkesztőkig három lépcsőn át vezetett az út.²⁶

Az újabb és újabb szerkesztőségi csoportok bevonása helyett a – Tájékoztatási Hivatalnál már régebb óta létező – témánkénti, illetve új elemként a szerkesztőségi hierarchiában elfoglalt poszt szerinti értekezletek vetődtek fel. Ebben egyúttal a szokásos passzív, információbefogadó jellegű értekezletek helyett az aktív részvétel, a tényleges konzultáció és együttgondolkodás útját látták. Ezt célozták volna azok a sajtóirányítás és a tömegkommunikáció vezető szakemberei közötti tanácskozások is, amelyeknek egy-egy projekt kidolgozásánál – nagy horderejű események, intézkedések tájékoztatási tervei, a tájékoztatás elvi, módszertani, fejlesztési kérdései – szántak szerepet.²⁷ Első lépésben ugyanakkor a sajtóirányítás egyszerűbb, bár addig ritkán bevetett eszközhöz nyúlt: számos főszerkesztőt eltávolított. Három éven belül minden központi napilap főszerkesztőjének is mennie kellett.²⁸

Az az elgondolás, hogy a főszerkesztői-újságírói megbeszéléseket a ténylegesen partneri viszony, együttműködés felé mozdítsák el, később is felmerült. Ám az, hogy a tömegkommunikáció irányítóinak és a vezető újságíróknak a találkozóit egyfajta „tájékoztatáspolitikai munkaközösségekké” alakítsák, ahol közösen alakítják ki a fontos kérdésekben a soron következő hetekben követendő taktikát, megmaradt a tervek szintjén.²⁹

A kötelező főszerkesztői értekezletek rendszere 1988 második felében szűnt meg. A sajtóirányítás ekkortól más rendszerben kereste a befolyásolás és informálás lehetőségeit a pártsajtóban, a nem pártlapoknál, illetve az állami intézményekben (Magyar Rádió, MTV). Az előbbieknél fenntartották volna a Társadalompolitikai Osztály által szervezett főszerkesztői értekezletek rendszerét. A többi orgánumot konzultatív formákkal kívánták befolyásolni: egyrészt a pártvezetők által tartott konzultációs fórumok, másrészt elkötelezett, kommunista szakújságírók kisebb csoportjaival kialakított tartós munkakapcsolat révén. A Magyar Rádió, az MTV és az MTI esetében a kormányzati felügyelet nyújtott volna alapot a párt akaratának érvényesítésére, az akkor életre hívni tervezett Tájékoztatási Kollégiumon keresztül.³⁰

A párt párttagok általi érdekérvényesítésének azonban nem volt kialakult gyakorlata. Ilyen kísérletként értékelhető a Társadalompolitikai Osztály 1989. júliusi levéltervezete, amelyben a Magyar Rádió és Magyar Televízió MSZMP-tag munkatársait szólították fel a párt helyzetéről, törekvéseiről, állásfoglalásainak értékeléséről, a nyilvánosság fejlődéséről szóló párbeszédre. A levélben a pártközpont immár valóban nem követel, hanem kér, nem kijelent, hanem kérdez.³¹ Ám kényszerítő erő nélkül, a megváltozott belső és külső feltételek mellett a párttag újságírók együttműködési készsége is kérdésessé vált.

A főszerkesztői értekezletek koreográfiája

A főszerkesztői értekezletek koreográfiája nem sokat változott a három évtized során. A megbeszélések többirányú funkciójának megfelelően váltotta egymást a számonkérés és az informálás.

A találkozók a megelőző időszak sajtómunkájának értékelésével indultak. Az igazán súlyosnak tekintett ügyekben a sajtóirányítás addigra már bizonyosan lépett: odatelefonált a szerkesztőségbe, igazoló jelentést kért, amely feltárta a „hibás közlések” körülményeit, és felhasználhatóak voltak a felelősség megállapítására is. Ám az értekezleteken is terítékre kerülhettek – ennek funkciója a pellengérre állítás, a hasonló hibáktól való elriasztás, avagy a tanulságok közkinccsé tétele volt.

A kevésbé súlyos és sürgős ügyek várhattak a következő főszerkesztői értekezletig. Ez a fajta számonkérés kifejezetten véletlenszerű és szubjektív jellegű maradt: az került be, amin fennakadt a sajtóirányítók szeme, illetve amit a különböző szervek és személyek az adott periódusban szóvá tettek. Sajátos részét képezték az értékeléseknek azok a megjegyzések, kérések, amelyeket a párt és állami élet vezető politikusai ejtettek el a sajtó munkájával kapcsolatban. Így Kádár János szóvá tette azt is, hogy a lapok nem helyesen – nem a PB határozat szellemének megfelelően – indokolták az oldalszámemelést, de azt is, hogy a Híradó túlságosan hosszan – 14 percen át – foglalkozott egy külpolitikai szenzációval, az NSZK Lufthansa gépe elleni terrortámadással, illetve a sikeres kommandós akcióval. Egy PB-tag külön felrótta, hogy „jól volt látható ebben a filmben, hogy a gyakorlatokon az ellenséges terroristákat olyan öltözetű emberekként ábrázolták, amilyen ruhadarabokat elsősorban a Szovjetunióban viselnek”.³² Más alkalommal a Münnich Ferenc miniszterelnöktől származó megjegyzések között is találunk kisebb és nagyobb horderejűt: egyrészt 1960 augusztusában felrótta, hogy a sajtó túl sokat foglalkozott az Ybl-fürdő körüli ügyekkel, így abból a SZER is tudott csemegézni, másrészt 1960 decemberében arra hívta fel az újságírók figyelmét, hogy járassák a Magyar Nyelvőrt, hogy megtanulják végre a névutók helyes használatát.³³

Vörös László, a Tiszatáj főszerkesztője szerint – aki az irodalmi újságok vezetői számára rendezett tájékoztatóit látogatta – a tabuk rendszere idővel a főszerkesztőin elhangzottak alapján is összeállt a szerkesztők fejében. A legszigorúbb tilalmak között három külpolitikai témát is említett: a szovjetellenességet, a külpolitikai irányvonal megsértését, illetve a nacionalizmust. Egyetérthetünk a Tiszatáj volt főszerkesztőjével abban, hogy külpolitikai téren az első számú „tabu” a szovjetellenesség vagy a Szovjetunió bírálata volt. Bár Vörös hozzáteszi, „nem volt akkor épelméjű szerkesztő Magyarországon, aki egyértelműen szovjetellenes részleteket tartalmazó írásokat közölni mert volna”.³⁴ A belpolitikai újságírás határait leegyszerűsítve úgy fogalmazhatjuk meg, a sajtó nem viselkedhetett „ellenzéki” módra, megengedhetetlen volt a rendszer bírálata. Utóbbin belül Vörös László szerint a legkevésbé tolerált megnyilvánulásoknak a pluralizmus igénylése, az alternatív társadalmi-gazdasági elképzelések bemutatása, a demokrácia és autonómiakövetelések, illetve a személyi kultusz, a törvénytelenségek és legfőképp 1956 tárgyalása bizonyult. Vörös szerint azonban a sajtóirányítás rosszallással fogadta a „puhább” rendszerbírálat formáit is, így a hatalommal való visszaélés leleplezését, a „fekete lakkozást”, a rossz társadalmi közérzet felszínre hozását, a hivatalostól eltérő történelemkép hirdetését és a nem marxista szellemű írásokat.³⁵ A felsorolás tetszőlegesen folytatható az emberi jogok, a sztrájkjog felvetésével,³⁶ de akár olyan kisszerű tiltások is említhetők, mint hogy bizonyos kérdésekről – például a zsidóságról, holokausztról – csak évfordulón, munkaterv szerint lehet írni.³⁷

A tilalmak rendszere azonban – főleg a fenti úgymond „biztos pontok” ellenére mozgásban volt, így a főszerkesztői értekezlet a falak kitapogatásának is egyik fontos terepe volt. Ám nemcsak a lassú mozgások, enyhülések és merevebb időszakok befolyásolták a közléshatárokat, hanem pillanatnyi szempontok, érdekek és ellenérdekek is. A minisztériumoktól, országos hatáskörű szervektől érkező tárcaérdeket képviselő észrevételek, ad hoc igények könnyen eredményezhettek olyan helyzetet, hogy az egyik héten az egyik szerv kifejezetten elvárta volna egy-egy téma feldolgozását, népszerűsítését, míg egy másik szerv – amely épp azt a területet érintő intézkedésen dolgozott vagy csak más szemüvegen át nézte az adott kérdést – pont annak mellőzésére szólított fel. Ilyen érdekellentét állhatott fenn például a mezőgazdasági és a külkereskedelmi tárca között. Az egyik a bő termés miatt azt kérte, hogy a sajtó helyezze előtérbe a betakarítás kérdéseit, míg utóbbi jobb alkufeltételeket remélt attól, ha a sajtó egyáltalán nem említ a termés mennyiségére utaló információkat.³⁸

A sajtóirányítás munkáját segítő rendszeres és rendszerezett cikkösszefoglalók igényét határozott formában csak meglehetősen későn, 1982 májusában fogalmazta meg az Agitációs és Propaganda Osztály.³⁹ Az ott körvonalazott elképzelések végül 1985-től valósultak meg – a Tájékoztatási Hivatal szerkesztésében ekkortól kivonatolták a hazai sajtóban megjelent cikkeket. Az összeállítás hetente pásztázta végig a tömegkommunikáció anyagait. Ez elsősorban a sajtóban megjelenített fontosabb témák, legnagyobb jelentőségű cikkek összefoglalására, mintsem a hibás közlések, újságírói mulasztások kiszűrésére koncentrált.

A főszerkesztői értekezleten elhangzó bírálatok között nem a direkt politikai hibák voltak többségben, persze a legjelentősebbek ezek voltak. Ilyen hiba volt, amikor 1979 nyarán a Magyar Ifjúság II. János Pál pápa lengyelországi látogatásáról az előzetes intelem ellenére fényképes összeállítást közölt, vagy a 168 óra negyedórás anyaga a koncepciós perekről, amit a sajtóirányítás a körkörös nyilvánosság íratlan szabályainak megszegéseként értékelt: kis példányszámú könyvként feldolgozható, potenciálisan milliós hallgatótábor számára készülő műsorban kerülendő.⁴⁰ A kormányszervek nehezményezték, ha a hivatalos kommünikéket a lapok átszerkesztették, mert abban minden szónak jelentőséget tulajdonítottak.⁴¹ Számtalanszor róttak meg a lapokat azért, mert nem vagy nem jelentőségéhez mérten elvárt módon dolgozott fel egy-egy témát, legyen az az indonéz delegáció látogatása vagy a szocialista munkaverseny-mozgalom. A sajtóirányítás azt is rendszeresen megjegyezte, ha éppen az a lap nem foglalkozott a kérdéssel elég mélyen, amelyiknek a profilja szerint feladata lett volna. Például, mikor a Népszava nem foglalkozott a munkások és mérnökök által kapott romániai Munka Érdemrenddel, illetve mikor pont a kormány félhivatalos lapja szerkesztette csak a 4. oldalra a Minisztertanács leszereléssel kapcsolatos állásfoglalását.⁴²

A sajtóirányítás sokszor közvetített bírálatokkal kapcsolatos szemrehányásokat. Ám fellépett az olyan írásokkal szemben is, amelyek eredeti célja az eredmények népszerűsítése volt, de valamilyen okból a vezetés tartott tőle, hogy a propaganda visszaüt. A Könnyűipari Minisztérium az Esti Hírlapot feddte meg, amiért megírta, hogy egy gyárban megszüntették az éjszakai műszakot, mert annak nyomán hasonló igény más gyáraknál is felmerülhetett. Szintén inkább azt kérték, hogy a sajtó ne aknázza ki egy-egy réteg fizetésemelését az életszínvonal javulásának bizonygatására, mert akkor más foglalkozási csoportok követelései is felerősödhetnek.⁴³ A Minisztertanács azért kérte az újságírókat, hogy ne írjanak lelkes cikkeket a modern szegedi tanácsi és pb-székház építéséről, mert olyanféle ellenséges propagandától tartottak, amely szembeállítja a pártluxust a rossz lakáshelyzettel.⁴⁴

Hasonló kategóriába esett a tervek végső döntés előtti nyilvánosságra hozása, akárcsak bizonyos gyógyszerekről, gyógykezelésekről azok bevezetése előtt írni. E tett minősített esetének tekintették, amikor a hatalom azt feltételezte, hogy a sajtót egyik vagy másik érdekelt a maga javára sikeresen használta ki, helyezett el nyilatkozatot, amivel a döntéshozókat kész helyzet elé állította. Lehetett ez egy vezető – még jóvá nem hagyott – látogatásának bejelentése, mint Apró Antal részvétele a szatymazi falusi ünnepségen, vagy az Erzsébet-híd felújításának sajátos megszellőztetése.⁴⁵

Különösen érzékeny volt a hatalom a külügyi érdekek megsértésére. A sajtóirányítók kemény szavakat használtak a nyugati politika túlságosan pozitív ábrázolásával, valamint a „baráti országok” kritikájával szemben. Ez utóbbi jegyében torkolta le 1960-ban Naményi Géza az Ország- Világot, amiért beleszólt Lengyelország ügyeibe azzal, hogy azt írta, az ottani narancsital még a Bambinál is rosszabb kátrány. Egy másik – NDK- ról szóló – riportban pedig egy út menti bisztró kávéjáról odavetett minősítést tett szóvá, mondván ezzel már az újságíró az adott ország belügyeibe avatkozott:

Nem írunk egyéb ottani dolgokról bíráló megjegyzéseket, ne is írjunk, de akkor meg minek piszkálódunk ilyen… jelentéktelenségekkel.”⁴⁶

Nagyobb kihívást jelentett azonban az, hogy a sajtóirányítás visszatartsa az újságokat a magyar- román viszony, illetve a román politika bírálatától. A Nyugat kritikája sem volt egyszerű feladvány: az MTI bizalmas cikkgyűjteményét ajánlották a szerkesztők figyelmébe, hogy vegyenek át onnan bíráló írásokat, hiszen hitelesebb, ha azt nyugati források támasztják alá. Ám arra is figyelmeztettek, hogy havi egy-két ilyen cikk felett ez visszaüthet, mert az olvasónak olyan érzése támadhat, „milyen fene nagy demokrácia van Nyugaton, ahol még ezt is megírhatják”.⁴⁷ Szintén zokon vette a sajtóirányítás, ha a sajtó engedett a „fellazításnak”, akár a nyugati hírek fogalmi keretének átvételével – ezt nevezték álobjektivizmusnak –, akár nyugati eredmények és divatok népszerűsítésével. Ennek jegyében szólította fel a szerkesztőket a Tájékoztatási Hivatal vezetője, hogy inkább „hallgassák agyon” a hullahopp-karika őrületet, mint hogy színes kis írásokban kritizálják.⁴⁸

Külkereskedelmi vonatkozásban még több súrlódásra adódott alkalom, mivel az állami szervek irtóztak attól, hogy tevékenységük részleteinek nyilvánosságra kerülése gyengítse tárgyalási pozíciójukat. Ezért nehezményezték a sajtóirányítók, ha egy lap megírta, hogy a bő termés miatt raktározási nehézségei adódtak, vagy hogy egy termék kapcsán tárgyalások folynak egy bizonyos külföldi céggel (amiről egy másik nem tudott). Ám a balatoni halpusztulásról sem volt ajánlatos írni, nehogy elriassza a tótól a jelentős devizabevételeket hozó nyugati turistákat.⁴⁹

Nemegyszer az újságírók viselkedése került terítékre. Az ismételt panasz jól mutatja, hogy az újságírók távolmaradásukkal jelezték, egy-egy hivatalos esemény mennyire nem bírt hírértékkel a szerkesztőségek számára. Így nem jelentek meg kellő számban – és ezért az utolsó pillanatban „vattázni” kellett – a parlamentben az iráni és szudáni küldöttség, a MÚOSZ-ban a japán delegáció látogatásakor. Az 1960. november 7-i koszorúzáson a Szabadság téren pedig mindössze egy főszerkesztő jelent meg a meghívottak közül, ami azért volt a hatalom számára kínos, mert „mekkora csemege lenne, ha az emlékmű szomszédságában lévő amerikai követség ablakából lefényképezhetnék, hogy alig néhány ember lézengett a téren”.⁵⁰ Szintén beszédes, hogy a szerkesztőségekben tartott kihelyezett marxizmus-leninizmus előadásokon a rendkívül alacsony részvétel miatt pironkodhattak a főszerkesztők: a Ludas Matyinál senki, a Nők Lapjánál, a Magyar Rádió agitprop főosztályán és az üzemi lapoknál egy-két munkatárs jelent csak meg, de máshol is sok volt a hiányzó.⁵¹

A fejmosás mellett előfordult dicséret is, a rossz példákon túl szóltak a politika munkáját „megfelelően segítő” feldolgozásokról is. Pethő Tibor szerint a hetvenes években új főszerkesztőként pozíciójának, tekintélyének sokat jelentett, hogy ezeken az értekezleteken a Magyar Nemzetet elsősorban a jó példák között emelték ki.⁵²

A szerkesztőségek vezetői a bizalmas információk, párthatározatok – pozíciójuktól függő nagyságú – részéhez hozzájuthattak. A főszerkesztők jogosultak voltak a zárt körben terjesztett kiadványokra. Azt, amit ezekből és ezen túlmenően a pártvezetés fontosnak tartott, a főszerkesztők értekezletein igyekeztek tisztázni. Az egyik napirendet így mindig a „beavatás” adta, amelybe beletartozhatott a várható események, határozatok sajtóbeli kezelésének megbeszélése – legtöbbször kérésnek álcázott utasítások formájában. Ezek egyik részével kapcsolatban azt kérték, hogy különböző megfontolásokból – még nincs döntés, nincs rá forrás, titkos határozat stb. – a sajtó mellőzze az adott kérdés, vagy valamilyen aspektusának tárgyalását. Másik részük kifejezetten felhívta a figyelmet egy-egy közelgő eseményre, rendezvényre, évfordulóra, illetve feldolgozandó témára, támogatandó törekvésre tett javaslatot. Utóbbiakból mindig akadt valami népszerűsítendő, a véradó vagy testnevelési mozgalomtól kezdve, a szabványosítás ügyén és a biztosítás fontosságán át az őszi mezőgazdasági munkákig. Egy- egy határozat mindig kötelező témát jelentett – hacsak nem kérték kifejezetten az ellenkezőjét. Nemegyszer néhány példa, tipp is elhangzott, hogyan lehetne feldolgozni az adott kérdést.

A főszerkesztőiken a sajtóirányítók formailag kéréseket tolmácsoltak. Ám afelől, hogy az értekezleten ténylegesen utasításokat osztanak – a forma ellenére –, a sajtót irányítók nem hagytak semmiféle kétséget. Naményi Géza például így emelte fel hangját az elmondottak nyomatékosítására: „a szerkesztői értekezleten elhangzó hasonló jellegű kívánságok – nevezzük nyíltan: instrukciók – érvényesítése nincs kellőképpen és megnyugtató módon biztosítva a szerkesztőségekben”.⁵³ A főszerkesztői értekezletekre egyébként is jellemző volt a felsőbbség kinyilvánítása, egyfajta fölényeskedés. Megjelent ez olyan fordulatokban, mint „azt hiszem egyetértünk”, „mondanom se kell”, illetve még inkább az olyan – egyenlőtlen helyzetet tükröző – tréfákban, mint Naményi Géza következő megjegyzései.

Általában jól értesült több egybehangzó forrásból származó hír szerint ma már 17-e van, sőt dél is elmúlt, javaslom tehát, hogy mindenki tartsa meg a kért határidőket, mielőtt goromba leszek.⁵⁴

Vagy:

Nem akarom azt mondani, amit a moly mama, hogy aki nem eszik a télikabátból, az nem kap majd a fürdőruhából sem.⁵⁵

A hierarchia megerősítését szolgálták az olyan cinikus beállítások is, mint Szirmai István részéről a következő:

Az újságírók… követelik a szocializmus építésének alapjain és a szocialista perspektíván belül a sajtószabadságot, de nyilvánvaló dolog, hogy a sajtószabadság joga megilleti a Minisztertanács tagjait, a minisztériumok vezetőit is. Nem lehet az, hogy mi csináljuk az újságot, csak a mi véleményünk kerülhet be.⁵⁶

A hangnem természetesen a sajtóért felelős vezető személyiségétől függően változhatott, de a főszerkesztőknek a nyolcvanas években is tudniuk kellett, mit is takar a „kérés”. Egy főszerkesztő szerint az értekezleten elhangzottak „kérések [voltak], hangsúlyozom, sohasem tiltások: az ellenzéki színezetű monori találkozó után fölolvasták a résztvevők névsorát, olyan sebességgel, hogy azt senki sem tudta követni, s amikor felállt valaki, hogy most ez annyit jelent-e, hogy rájuk szilencium van, akkor a válasz elhárító volt – azért az ott ülők körében világos lehetett, hogy a tanácskozásról nem illik írni”.⁵⁷

A beavatásnak a gyakorlati funkcióin túl volt egy további fontos szerepe: megteremtette a politikai vezetés és a főszerkesztők, rovatvezetők „közösségét”. A médiumok elöljáróit – még ha egyenlőtlen viszony volt is köztük – a sajtóirányítók partnerré, tettestárssá tették, a hatalom kooptálta az újságírókat, hétről-hétre újratermelve a rendszer iránt érzett felelősséget. A bizalom ára e felelősség volt, így rossz néven is vették, ha e titoktartási kötelezettséget egy-egy újságíró megszegte. Ezért torkolták le a Figyelő újságíróját, aki az egyik MÚOSZ-rendezvényen a hatalom felesleges tilalomfáit vette célba a bős–nagymarosi vízerőmű kapcsán. A tiltás ugyanis a főszerkesztői értekezleten hangzott el, míg a MÚOSZ-vitán annál jóval szélesebb kör vett részt.⁵⁸

Noha a sajtóirányítás kifejezetten hangsúlyozta, hogy az előzetes tájékoztatást, elvi útmutatást tartja kívánatosnak, és kerülni akarja az ad hoc eszközöket, nem tudott lemondani róluk. Ahogy Naményi Géza az egyik 1959-ben tartott főszerkesztői értekezleten felvetette: a hivatal

minimalizálni akarja a telefonos instrukciók számát, illetve azt, hogy megírandó eseteket adjon. Sokszor gondolunk arra is, nem minősítik-e feleslegesnek a telefonunkat, annyira kézenfekvő dologról van szó. De mindebben meggondolásra késztet a Hétfői Hírek súlyos hibája…⁵⁹

Persze egy főszerkesztőnek az aktuális viszonyok között külön megbeszélés nélkül is illett ’tisztában lennie’. Az Ötlet főszerkesztőjét 1984-ben egy olyan NSZK–NDK kapcsolatokat taglaló írás miatt részesítették utolsó figyelmeztetésben, amely kiválthatta az NDK és a szocialista országok érzékenységét. Az APO elutasította a főszerkesztő védekezését, miszerint nem kapott tiltást vagy kötelező útmutatást a témában. A sajtóalosztály vezetői szerint azon túl, hogy egy főszerkesztőtől megkövetelhető az „ideológiai biztonság” és a „politikai felkészültség”, annak kötelessége nyomon követni a napisajtót, hogy az alapján a párt tömegkommunikációban képviselendő álláspontját is képviselni tudja.⁶⁰

A korszakban – a Szovjetuniótól, Lengyelországtól eltérően – Magyarországon nem állítottak fel központi cenzúraszervet, a szerkesztőségekben nem ültek ott az állami cenzúra emberei, hogy nyomtatás előtt megszűrjék a cikkek, műsorok tartalmát.

Nem kívánunk semmiféle központi cenzúrát felállítani továbbra sem. A mi cenzoraink Önök. Nemcsak cenzorok, de egyben cenzorok is. Van szocialista ország és van kapitalista ország, ahol másképp van berendezve, nálunk így van berendezve, hogy akik a párt és az állam megbízásából ilyen feladatokat vállalnak, azoknak ezt is vállalniuk kell

– jelentette ki Aczél György egy 1979-es főszerkesztői értekezleten.⁶¹ E „kapuőri szerep” ellátásának nélkülözhetetlen fóruma volt a korszak egészében a bizalmas tájékoztatások – csak főszerkesztői értekezletként – emlegetett rendszere. Ugyanakkor az így megteremtett „százarcú cenzor” az egyik tényezője is lett a rugalmasabb, több szólamban játszó sajtónak is.

FORRÁSOK, FORRÁSKIADVÁNYOK

A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956–1962. Vass Henrik – Ságvári Ágnes (szerk.) Kossuth, Budapest, 1964, 174–175.

Bernáth László: Volt egyszer egy Esti Hírlap. Kézirat, 29.

Cseh Gergő Bendegúz – Kalmár Melinda – Pór Edit: Zárt, bizalmas, számozott. Tájékoztatáspolitika és cenzúra 1956–1963. Budapest, Osiris, 1999

Cseh Gergő – Krahulcsán Zsolt – Müller Rolf – Pór Edit (szerk.): Zárt, bizalmas, számozott II. Irodalom-, sajtó-, és tájékoztatáspolitika 1962–1979, 474.

Joó András (szerk.): „…a háború szolgálatában.” Főszerkesztői értekezletek 1942. szeptember 22. – 1943. augusztus 25. Napvilág, Budapest, 2007.

Pelle János: Információ, szórakoztatás. Kritika, 1977/11. 22–25.

Pethő Tibor-interjú. Készítette Murányi Gábor 1989-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 189. sz.

Réti Ervin-interjú. Készítette Molnár János 2007-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 851. sz.

Siklósi Norbert: Szövetségünk munkájáról. Magyar Sajtó, 1968/10–11., 289–293.

FELDOLGOZÁSOK

Havas Henrik: Pro domo avagy Fejezetek a 80-as évek sajtótitkaiból. Budapest, Alexandra, é. n., 7.

Hegedűs István: Sajtó és irányítás a Kádár-korszak végén. Médiakutató, 2001/2.

Kókay György – Buzinkay Géza – Murányi Gábor: A magyar sajtó története. Budapest, MÚOSZ, 1994.

Sipos Levente: A Népszabadság letiltott cikke 1956 novemberében. Múltunk, 1992/1., 131–144.

Takács Róbert: Újságírói szerepfelfogások 1954 és 1956 között Magyarországon. In Médiakutató, 2006/4.

Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok. Szeged, Tiszatáj Könyvek, 2004, 23.