A „Pusztai-botrány” hullámverései a nemzetközi és a magyar sajtóvisszhang tükrében

Ollózat

„Biztosítottak bennünket afelől,
hogy egészen biztonságos”
Pusztai Árpád

„A Pusztai-krumpli őrzi titkát”

Mindenkiben felmerülhet a kérdés: mások vajon miért nem ismételték meg Pusztai Árpádék vizsgálatait?

2005-ben a Természet Világában Venetianer Pál¹ kezdeményezésére közte és a Pusztai–Bardócz házaspár közt újabb éles vita zajlik le. Venetianer „Féljünk-e a génmanipulált élelmiszerektől?” című cikkében újra utal a GM-burgonya-kísérletre:

A brit Royal Society által megbízott semleges vizsgálóbizottság kritizálta e kísérleteket, és megalapozatlannak minősítette a következtetéseket […] Ezeket az eredményeket azonban azóta sem erősítette meg senki, és számos más hasonló irányú vizsgálat bizonyult negatívnak, azaz ezek semmi hasonló káros hatást nem mutattak ki. Igaz, hogy e vizsgálatok egy részét viszont Pusztai és hívei kritizálják módszertani szempontból.

„Szögezzük le, hogy a tudományos vitákat nem ismeretterjesztő szinten szokás lefolytatni” – reagál a házaspár. Válaszukban felhívják a figyelmet, hogy Venetianer Pál sem táplálkozástani, sem toxikológiai reputációval nem rendelkezik; semmiféle élelmiszer-biztonsággal foglalkozó, referált cikk nem jelent meg tőle, ezért pusztán cikkének korrekciójára szorítkoznak, mivel nem eltérő nézőpontokról van szó, hanem esetében a táplálkozástani alapismeretek terén olyan tévedésekről, melyeknek nem szabad hibásan bekerülni a köztudatba. „A Természet Világában megjelent cikkben sok az általánosítás, és a szerző a tények hiányát sajátos meggyőződésével pótolja.” Venetianer azt állítja például, szakirodalmi hivatkozások nélkül, hogy a GM-növényeket minden szempontból ellenőrzik. Pusztaiék rámutatnak:

Köztudott, hogy a biztonsági vizsgálatokat a biotechnológiai vállalatok végzik, és az eredményeiket majd minden esetben titkosítják. A kivételeket a referált cikkek eredményei képezik, amelyek száma a táplálkozástan területén nem haladja meg a húszat […] Az sem a mi hibánk, hogy a kísérleteinket senki sem ismételte meg. Ezeket leállították, és nekünk nincs olyan anyagi bázisunk, amely megengedné, hogy mások kutatómunkáját finanszírozzuk.

Valóban, ehhez a GM- burgonya-projekthez rengeteg pénzre és három éven át három intézet, valamint egy géntechnológiai cég 23 szakemberének összehangolt munkájára volt szükség.

Viszont irodalmi hivatkozások nélkül afféle állítások, amelyek számos más olyan hasonló irányú vizsgálatra hivatkoznak, amelyek negatívnak bizonyultak, a legjobb esetben is csak kávéházi csevelynek nevezhetők (Pusztai és Bardócz, 2006b).

Venetianer öt ével később, 2010-ben megjelent ismeretterjesztő könyvében azt írja – általánosságban – az „Élelmiszerbiztonsági problémák” című fejezetben:

[…] ha az eddig elvégzett kísérletek eredménye nem nyugtat meg mindenkit, vajon miért nem végeztek el sokkal több biztonsági vizsgálatot? A válaszhoz meg kellene kérdeznünk: kiknek kellene ezeket a kísérleteket elvégezniük, és kinek a költségére? A válasz elég egyértelmű, hiszen például a gyógyszerek esetében ez nem is kérdéses: a gyártó cégeknek. Igen ám, de az ellenzők nem fogadják el ezeket a vizsgátokat. Nem tartják hitelesnek a negatív, veszélytelenségről szóló eredményeket, és azt követelik, hogy semleges, a cégekkel semmilyen kapcsolatban nem álló szakértők végezzék el őket. Ezzel viszont az a baj, hogy a valóban semleges, ipartól független (egyetemi vagy akadémiai) kutatókat a kíváncsiság, a tudományos megismerés vagy a szakmai elismerés vágya motiválja. Minthogy óriási többségük […] nem hisz abban, hogy a GM-élelmiszerek fogyasztása veszélyes lehet, semmiféle indíttatást nem éreznek arra, hogy idejüket, energiájukat és korlátozottan rendelkezésre álló kutatási erőforrásaikat ilyen vizsgálatok elvégzésére pazarolják. A GM-technológia ellen küzdő, és a több vizsgálatot követelő civil szervezeteknél részben a szakértelem, részben a pénz hiányzik az általuk igényelt kísérletek elvégzéséhez (Venetianer, 2010: 112–113).

Bár a legutolsó, a civilszervezetekre vonatkozó gondolattal egyet lehet érteni, kétlem, hogy a kutatók többségének kollektív érdektelensége valódi magyarázó erővel bírna. A legelső idézetben található állítás pedig: „Ezeket az eredményeket azonban azóta sem erősítette meg senki” – eléggé félreérthető. Én tartok tőle: nem arról van szó, hogy más kutatócsoportok megpróbálták megismételni Pusztaiék kísérletét, és nem sikerült nekik, hanem: soha senki nem is akarta megismételni. Bizonyítani ezt a feltevést persze csak közvetetten, logikai úton lehet.

Takács-Sánta András és Vida Gábor már 2000- ben gyanakvásának ad hangot a Magyar Tudomány hasábjain:

Nagyon furcsa az is, hogy mind a mai napig senki sem ismételte meg Pusztai Árpád kísérleteit, noha pontosan így lehetne a legbiztosabb módon megállapítani, hogy a génkezelt krumpli fogyasztásának vannak-e káros következményei.

Maga Pusztai is azt sugallja már 2000-ben a Biokémiában megjelent cikkében, hogy az iparnak valójában nem állt érdekében megismételni a kísérletet.

Igaz, hogy a Lancet-cikkünk világosan utal arra a lehetőségre, hogy vagy a vektor befolyására, vagy pedig a bevitt gén ki nem számítható hatására változások állhattak be a burgonya saját génjeinek működésében, de ennek a pontos megállapítása további munkát igényelne, amit a géntechnológiát féltő tudománypolitikusok nem engedtek.

Pusztai ugyanebben a cikkben röviden ismerteti a honlapján részletesen közölt projektjük továbbfejlesztett változatát is, melynek lényege, hogy több generáción át kellene követni a patkányok fejlődését.

2006-ban pedig ugyanő azt írja Nina Fedoroffnak,² Fedoroff őt támadó cikkébe beírt kommentjeiben: „Érdekes módon, annak ellenére, hogy a jelentés [a Royal Societyé – CSE] határozottan ajánlja a kísérlet megismétlését, nyolc év eltelte után még mindig nem ismételték meg!”

Baintner Károly 2004-ben így vélekedik a Biokémia hasábjain:

A heves viták miatt feltétlenül szükséges lett volna a kísérletek mások általi megismétlése ugyanazzal a génkonstrukcióval, vagy egy másikkal. Ez nem történt meg, hacsak valamelyik biotech cég titokban meg nem tette. Független kutatók be tudnak szerezni ugyan GM-növényeket, de a biotech cégek nem árulják el, hogy melyik volt a módosítatlan („szülői”) törzs, tehát nincs meg a megfelelő kontroll, és pénzt is nehezen lehetne szerezni a kísérletekhez.

Ez is igen fontos szempont. Ennek a vizsgálatnak az ugyanazon génkonstrukcióval való megismétléséhez szükség lett volna az eredeti, szülői vonalra és a két GNA-val módosított burgonyavonalra is, amelyek tulajdonságaikban még egymástól is eltértek kissé.

Az eredeti burgonyákat azonban – nem tudni pontosan mikor, de megsemmisítették, az Axis Genetics pedig abbahagyta tevékenységét (Rowell, 2003).

A hóvirág lektingénnel módosított burgonya szabadalma ugyanis, ha még emlékszünk, az Axis Geneticsnél volt. Mivel e technológia kiszámíthatatlan, így „genetikai eseménynek” nevezik azt, amikor belövik a génpuskával a gént a célnövény genomjába, és az ott valahová beépül. Tehát, ha még ugyanazt a hóvirág lektingént viszik is be – amelyre szabadalom van bejegyeztetve –, és azt az ismételt kutatás megrendelői ki is tudják fizetni, és még ha sikerülne is szerezniük az eredeti szülői vonal burgonyáiból, és így ismétlik meg az eljárást, az eredmény, amit kapnak, az eddigiektől eltérő lesz. Ezek vizsgálata sem lett volna érdektelen, de a géntechnológiai cégeknek ez sem áll érdekében.

Fülöp Sándor a jövő nemzedékek ombudsmanja a cikk első részében idézett, a parlament számára írt összefoglalójában olvasható, hogy a fajtatulajdonos géntechnológiai cégek – szellemi tulajdonjogokra hivatkozva – megtagadják, hogy környezetvédelmi célú ellenőrző vizsgálatokra adjanak, pl. a vetőmagból. Egy másik hivatalos forrás, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium munkatársának beszámolója szerint

[…] a Monsanto cég eddig kitért a Magyar Kormány hivatalos kérése elől, hogy biztosítson vetőmagot a független hatásvizsgálatokhoz. Megdöbbentő, hogy ezt meg lehet tenni nálunk, de sajnos többszöri levélváltás és személyes megbeszélések sem vezettek eddig eredményre. Kimondták azt, hogy nem érdekük olyan vizsgálatok vetőmaggal történő támogatása, amelyek a magyar moratóriumot támasztják alá (Rodics, 2007).

Bodoky Tamás Darvas Béla³ professzorral, az MTA Növényvédelmi Kutatóintézetének ökotoxikológusával készült interjújából még nyilvánvalóbb mindez:

– Hogyan viszonyulnak a fajtatulajdonosok a géntechnológiai úton módosított fajtákkal történő független kísérletekhez?

– Nem partnerként. Ellenőrzés alatt tartják azok körét, akik vizsgálhatnak. […] Igyekeznek szerződéssel megkötni a vizsgálók kezét, amely arra vonatkozik, hogy eredményeiket csak írásbeli engedélyük után publikálhatják. Az én osztályom addig kapott vetőmagot, amíg nem számolt be az első kritikus eredményről. Attól kezdve nem juthatunk vetőmaghoz, azaz a fajtatulajdonos akadályozza a vizsgálatainkat.

– Mire hivatkozik a fajtatulajdonos, miért nem működik együtt Önökkel?

– Arra, hogy nem érdekelt a célzott vizsgálatok elvégzésében. Ha ezt mégis kéri tőle a hatóság, akkor keres kevésbé skrupulózus együttműködőt, aki szállítja a kívánatos eredményt (Bodoky, 2006b).

Szeretném nyomatékosítani: valószínűleg nem arról van szó, hogy mások többször megpróbálták megismételni Pusztaiék kísérletét, és nem sikerült nekik, hanem: soha senki nem is akarta megismételni. A szóba jöhető szakemberek már csak egzisztenciális okokból sem akarhatták – kevesen szeretik ugyanis kockáztatni a karrierjüket. Fontos hangsúlyozni, hogy nemcsak Pusztai Árpádnak és feleségének, Bardócz Zsuzsának – akit 50 éves korában nyugdíjaztak –, hanem a patológus Stanley Ewennak a karrierje is kettétört amiatt, amit a hóviráglektint termelő GM-burgonya kapcsán leírtak. Ewen sorsáról leghosszabban Andrew Rowell Dont worry, it’s safe to eat (Nyugi, bátran fogyasztható) című dokumentumkönyvében találtam említést. A riporternek a patológus „fenyegetésekről” beszél:

„Tulajdonképpen sohasem közvetlenül az egyetem felső szintjeiről figyelmeztettek, inkább csak úgy lecsordogált hozzám az útmutatás, egy PhD diákom útján.” Az egyetemnek nem tetszett, hogy Ewen kritizálta Peter Lachmannt, a Royal Society tagjaként működő Orvostudományi Akadémia elnökét.

„Rossz pont volt az egyetemnél, hogy megtámadtuk őt. Szóltak, hogy ne legyek olyan provokatív. […] Úgy éreztem, valamennyi elismerésre szükségem van, de ezt nagyon magas szinten akadályozták. Mindez nem nagyon segítette a karrieremet”. […] Ewen végül is úgy érezte, hogy nincsenek további alternatívái és 2001. március 26-án nyugdíjba ment (Rowell, 2003: 119).

A slusszpoén egyébként az, hogy a Novartis nevű nemzetközi cég vette meg a hóvirághagymából származó lektin gént (Darvas, 1999a).

„A Monsanto felhívta Clintont…”

Miért nem állt ki Pusztai Árpád mellett a főnöke, Philip James, a Rowett Kutatóintézet igazgatója? Sőt, miért nyilatkozott két ízben is ellene?

Először azt mondta, hogy a tudós már idős, és összekevert két kísérletet (Takács-Sánta, 1999). Másodszor 1999 márciusában, amikor a brit parlamenti meghallgatáson azt állította, hogy beosztottjának „nem lett volna szabad ilyen horderejű adatokat a nyilvánosság elé tárnia más szakemberek jóváhagyása nélkül” – mely érvet a Monsanto szóvivője azonnal fel is használt a The Scotsmannek adott interjújában. A brit parlament tudományos és technológiai bizottságának egyik tagja, Dr. Alan Williams hívta fel rá a figyelmet, hogy Philip James tagja annak a konzultatív bizottságának, amely génmódosított élelmiszerek piaci engedélyezéséről dönt. Williams tipikus angol humorral válaszolt James magyarázatára:

Nincs jogunk olyan tanulmányokat véleményezni, amelyeket még nem publikáltak, másrészt viszont eddig egyetlen tanulmányt sem publikáltak. Ezért kénytelenek vagyunk a konzultatív bizottság és tiszteletre méltó tagjai véleményére hagyatkozni, akik elfogadják a kereskedelmi vállalatok elemzéseit, és a mi nevünkben hoznak döntéseket. Nem gondolja, hogy ez egyértelműen a demokrácia hiányossága? (Robin, 2007:208)

Philip James tehát – Pusztaival ellentétben – nem volt semleges, már ami a GM-burgonya-projekt eredményét illeti.

Takács-Sánta András már 1999 szeptemberében, a Ligetben megjelent esszéjében felveti, hogy James viselkedésének 180 fokos fordulatában a Monsanto is szerepet játszhatott, mivel a Rowettnek két szerződése is volt a céggel, amely jelentős összegekkel támogatta a kutatóintézetet. „Nem tudni, így történt-e, de könnyen elképzelhető, hogy a tévéinterjú után a Monsanto sietve az intézet igazgatójának tudomására hozta, hogy megvonják a támogatást a kutatóintézettől, amennyiben nem távolítják el Pusztait, és nem cáfolják határozottan az állításait” (Takács-Sánta, 1999: 90). Tudnunk kell azt is, hogy Philip James is tagja volt a Munkáspártnak, Tony Blair és ő meglehetősen jó kapcsolatban voltak. Sőt. „A Rowett igazgatója Philip James, politikai karrierre készül” – nyilatkozta Pusztai Darvas Bélának az Élet és Tudományban 1999. október 1-én. „A kormány az élelmiszeripar vezetését – amerikai mintára – leválasztani készül a mezőgazdaságról. A Food Standard Agency (Élelmiszerbiztonsági Hivatal) első számú lehetséges miniszteréül őjött szóba.” Több oka is volt tehát, hogy igazodjon.

De vajon mi állt konkrétan Philip James pálfordulásának hátterében? Stanley Ewen, a patológus az egyik közvetett tanúja annak, hogy – legalábbis erősen valószínűsíthetően – a nagypolitika avatkozott be a Pusztai-ügybe. A történet e pontján érdemes hosszabban is idézni Andrew Rowell tényfeltáró könyvéből:⁴

A másik sokat vitatott esemény is a keddi nap ⁵ krónikájához tartozik. Pusztainak elmesélték – mint ezt ő maga mondja –, hogy Jamest, az igazgatót kétszer is felhívták a miniszterelnöki hivatalból. Egyszer „dél körül, és egyszer valamivel előtte”. Ezt a Rowett két alkalmazottjától tudta meg, akiket, ha fölfednénk kilétüket, nyomban kirúgnának. A Rowett egyik munkatársa, aki ma az intézet felső vezetéséhez tartozik, azt is elmondta Pusztaiéknak, hogy Bill Clinton telefonon szólt oda Blairnek, hogy intézze el ezt az ügyet. „Minden baj ott kezdődött – Árpádot amiatt tették lapátra, ami abban a telefonbeszélgetésben elhangzott” – állítja egy jó barát.

1998 augusztusa mindig rejtély volt Stanley Ewen számára is. Sokszor eltűnődött azon, vajon mi okozta a pálfordulást a Rowettnél. Most, az aberdeeni egyetemtől való nyugdíjba vonulása után beszél először erről az ügyről, és megerősíti Pusztai verzióját, és ami igazán lényeges, hogy a Rowett egy másik felső vezetőjétől is így értesült. Ez azt jelenti, hogy a Rowett-től összesen négyen említették magánbeszélgetésekben a telefonhívásokat. „Blair azon a kedden kétszer is felhívta a Rowettet, bár ezt mindenki tagadja” – mondja Ewen.

Azt is elmondja, hogy derült ez ki a számára. Aberdeenben részt vett egy jótékonysági vacsorán, 1999. szeptember 24-én. […] Mint VIP-vendéget, a főasztalhoz ültették, a Rowett egy másik alkalmazottja mellé. […] Én csak megjegyeztem, milyen rémes idők járnak ránk a Rowettnél, mennyi probléma van, hogy szerintem túlzás volt Árpád felfüggesztése, és hogy nem is értem az egészet. Nem értem, hogy lehet valami hétfőn még a legnagyszerűbb áttörés, kedden pedig veszedelmes kutatás, amit azonnal el kell tőle venni.”

Ez az illető a Rowett-től azt mondta „nem is egy, hanem két hívás érkezett Tony Blairtől kedden”, vagyis a World in Action ominózus adását követő második napon. Ő ezt mondta… Szerintem [Ewen szerint – CSE] ez azt jelenti, hogy a Monsanto felhívta Clintont, Clinton Blairt, Blair pedig a Rowettet.”

„Azt hiszem, az az illető a Rowett felső vezetéséhez tartozhatott” – jegyzi meg a patológus. „Bizonyára egy titkárnőtől értesült, aki akkor ott tartózkodott.”

Ewen azt mondja, leesett az álla, amikor ezt meghallotta. „A beszélgetés minden szava az emlékezetembe vésődött. Aztán ez az ember sietve és hirtelen távozott. Gondolom, rájött, hogy elszólta magát. Nyomban megbánta az egészet, és gyorsan lelépett.”

„Egyszerre minden világossá vált, meglett a hiányzó láncszem. Leesett, hogy az igazgató valószínűleg kénytelen volt bólogatni, és – mint ajánlották neki – »bármi áron kinyírni a kutatást«, ezért függesztették fel azonnal Árpádot, és ezért fenyegették meg, hogy megvonják a nyugdíját, amennyiben nem tartja a száját. Hatalmukban áll mindezt megtenni.” […]

A Rowett ebben a kérdésben hallgatásba burkolózik, a személyzetet pedig megfenyegették, hogy ha megszólalnak, azt az állásuk bánja, mondja Pusztai. A Rowett és Philip James tagadja, hogy a politikai szféra beavatkozott volna a Tudományos és Technikai Különbizottság munkájába. „A Rowett Kutatóintézet” – így a Rowett – „soha semmiféle politikai, ipari vagy más nyomásnak nem volt kitéve.” Erre James is visszatért, mondván, hogy a Pusztai felfüggesztésére vonatkozó döntés „minden befolyástól mentes, semmilyen szinten, sem politikai, sem ipari nyomás nem érvényesült ezzel kapcsolatban”. Még azt is hozzátette, hogy ha bárki fel is hívja őt, „figyelembe se veszem”.⁶

Az egyik egykori alkalmazott, aki hajlandó beszélni, a Brit Birodalom Érdemrendjével kitüntetett Robert Orskov professzor, aki 33 éven át dolgozott a Rowettnél. […] A professzor jelenleg a FAO tanácsadója, továbbá a skót Royal Society tagja. Neki is tudomására hozták a telefonhívások tényét.

Orskov professzor azt állítja, hogy a Monsanto telefonált Clintonnak, majd „Clinton felhívta Blairt, Blair pedig Jamest, hogy jobb lesz befogni annak az embernek [Pusztainak] a száját. James nem tudta, mi tévő legyen. Ahelyett, hogy azt mondták volna Jamesnek, fogja be Pusztai száját, azt kellett volna mondaniuk neki, hogy még dolgozni kell a kísérleteken. Kétség sem fér ahhoz, hogy Blair sürgette, csináljon valamit James. Az egész ügy ártott az Egyesült Államok és Nagy-Britannia viszonyának, mert azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy amennyiben a génmódosítás során használt promóter, a karfiolmozaik-vírus a hibás, az a Monsanto számára nagy csapást jelent.

Mint már említettük, a GM-növények átalakításához a géntechnológusok a promótert a karfiol- mozaikvírusból vették „kölcsön”, mivel a vírusok és baktériumok olyan agresszív szervezetek, amely képesek a DNS védőrendszerét áttörni. A promótert még a genetikai módosítás megkezdése előtt hozzákapcsolják az átvitelre szánt génhez. A promóterek, mintegy kapcsolóként szabályozzák, hogy a gének „dolgozzanak” vagy „pihenjenek”. A forgalomban lévő majdnem minden GM-növényben ezt a promótert használták. A karfiolmozaik-vírus licence pedig, mint tudjuk, a Monsantóé.

James professzor azonban köti az ebet a karóhoz, hogy ez a telefonhívás nem történt meg. „Szó sincs arról, hogy bárkivel is beszéltem volna” – mondja. „Ez szemenszedett hazugság. Egyetlen szót sem váltottam Blairrel az 1997-es parlamenti nyitóülés óta.”

Noha nincs bizonyíték a két telefonhívásra, Pusztai megemlít más, a Blair és a GM kapcsolatára vonatkozó bizonyítékot. Közismert, hogy Blairt Clinton beszélte rá a GM-technológia támogatására, hogy a GM-vitában még a BBC is arra a megjegyzésre ragadtatta magát, hogy „igencsak kétséges, mennyire független a kormány Washington nyomásától”.⁷

Az 1990-es évek közepén Clinton kormánya „mindenek fölött” támogatta a biotechnológiai iparágat. A Fehér Ház személyzetének egyik tagja azt mondta, az 1990-es évek várhatóan „a mezőgazdasági biotechnológiai termékek kereskedelmi forgalmazásának sikerét” hozza.⁸

Mint Clinton mezőgazdasági minisztere, Dan Glickman mondja, „maga a technológia jó volt. Szinte a jó erkölcsbe ütközött, ha valaki azt állította, hogy nem jó, hiszen ettől várták az emberi faj gondjainak megoldását, azt, hogy az éhezők jóllakhatnak, a ruhátlanok felöltözhetnek. És hát rengeteg pénzt fektettek bele, így aki ellene van, az fejlődésellenes, az ostoba… Már-már ufónak és árulónak érezte magát az ember, ha meghallotta a kérdéssel kapcsolatban fölvetődő bizonyos nézeteket. Így aztán én is azt szajkóztam, amit mindenki más körülöttem. Bele volt írva a beszédeimbe.”⁹

A Clinton-adminisztráció nem először alkalmazta a kemény kéz politikáját az európai országokkal szemben. Clinton és Gore állítólag az ír és a francia kormányra is igyekezett nyomást gyakorolni a GM-kérdésében. Közismert, hogy a Clinton-kormány és a Monsanto között mintegy „forgóajtón keresztül” cserélődtek a vállalati és a kormányzati kulcsemberek. Egy időben például a Monsanto igazgatótanácsának tagja volt az a Mickey Kantor, aki korábban Clinton kereskedelmi minisztereként, illetve egyik közeli tanácsadójaként tevékenykedett, az a William Rucklehaus, aki korábban a Környezetvédelmi Ügynökséget igazgatta, valamint az a Gwendolyn King is, aki azelőtt a Társadalombiztosítási Hivatalt vezette.¹⁰

Clinton legfőbb támogatói, köztük Charlene Barshefsky, az Egyesült Államok kereskedelmi főmegbízottja, Madlaine Albright külügyminiszter, Dan Glickman mezőgazdasági miniszter és William Daley kereskedelmi miniszter mindnyájan képviselték a Monsantót Európában.¹¹

Itt fontos közbeszúrni, hogy a Monsanto az Egyesült Államokban a választási kampányok idején – teljesen legálisan – mind a demokratákat, mind a republikánusokat jelentős összegekkel támogatta. A Monsanto-könyvben megnézhetjük a republikánus éra „forgóajtós” politikusainak listáját is (Robin, 2009: 185–186). A lényegi azonosság elvének elfogadása még az idősebb Bush kormányzata alatt történt, 1992-ben az a James Mariansky „nyomta át”, aki a Monsantótól került az FDA (Food and Drug Administration – Élelmiszer- és Gyógyszerügynökség) döntéshozói közé.

Az Egyesült Királyságban a Munkáspárt 1997-es választási győzelmében főszerepet játszott Dave Hill és Stan Greenburg. Hill 25 év után otthagyta a Munkáspártot, hogy a Bell Pottinger PR-cégnél folytassa pályafutását, ideje nagy része azonban állítólag azzal telik, hogy médiatanácsokkal látja el a Monsantót. Greenburg, aki Clintonhoz és Blairhez is közel állt, manapság szintén a biotechnológiai óriáscég szekerét tolja (Rowell, 2003: 89–91).¹²

2000. február 14-én hozzák nyilvánosságra, hogy a Rowett 140 ezer font támogatást kapott a Monsantótól; némelyek szerint Pusztai megfegyelmezéséért (Darvas, 2000: 298).

„Egy kérdés – egy karrier”

1995-ben, ugyanabban az évben, mikor Pusztaiék elkezdték a hároméves kutatást, a Monsantónak Robert Shapiro személyében karizmatikus vezérigazgatója lett, aki új szlogennel állt elő: „Élelem – egészség – remény”. A Monsanto-guruként vagy a biotechnológia fő evangélistájaként emlegetett vezetőt szinte vallásos áhítattal vették körül beosztottjai, miközben Shapiro – más nagy géntechnológiai cégekhez hasonlóan – megpróbálta környezetbarátnak beállítva – vagyis „zöldre festve”, ahogy a szakirodalom mondja – eladni a portékáját.

1998 júniusában a Monsanto Németországban, Franciaországban és Nagy-Britanniában óriásplakátokra alapozott erőteljes kampányt indított. „Az éhező emberek nevében nem engedhetjük meg magunknak, hogy fékezzük az új technológia befogadását” – állt például az egyik plakáton. A sors iróniája, hogy ugyanazon a napon – 1998. augusztus 10-én – mikor Pusztai a tévéadásban szerepelt, a brit reklámfelügyelethez négy keresetet is benyújtottak „megtévesztő reklám” jogcímen a cégóriás plakátjai ellen…

1998 szeptemberében pedig a The Ecologist jelentetett meg egy 75 oldalas különszámot az alapításától (1905) feltárva a cég viselt dolgait (egészségkárosító vegyszerek, korrupció, fehérgalléros bűnözés, tanulmányok meghamisítása – ijesztően hasonló mechanizmusokkal „ismétlődő” esetek). Az újság első 14 000 példányát a nyomda – amely pedig már 25 éve dolgozott a kiadónak – bezúzta. Az igazgatónak sikerült másik nyomdát találnia, de két nagy lapterjesztő cég is megtagadta a lap terjesztését (Robin, 2007: 223– 224). Ez azt is bizonyítja, hogy Monsanto nemcsak az imázsépítésben, hanem a negatív kampány műfajában is leleményes. Andrew Rowell tényfeltáró könyve, Marie-Monique Robin Monsanto szerint a világ című filmje és azonos című könyve, valamint Bertram Verhaag Scientists under attack (Tudósok célkeresztben) című dokumentumfilmje egyaránt beszámol egy mexikói származású kutató, a Berkeley Egyetem alkalmazásában állt Ignacio Chapela esetéről. Meghurcolásának számos ponton hasonló a forgatókönyve, mint a Pusztaiék elleni lejárató kampánynak.

[A hasonló mozzanatokat szögletes zárójelbe tett nagybetűkkel jelölöm – CSE.]

Chapela azt mutatta ki, hogy Mexikóban, Oaxaca államban, a kukorica őshazájában, ahol moratórium volt a GM-kukoricára, transzgénnel szennyeződött a tradicionális kukorica. A tudós felfedezése nemcsak azt jelenthette, hogy a pollenek nagyon messzire el tudnak vitorlázni, hanem azt is nyilvánvaló tette, hogy a bevitt transzgének nem stabilak, ami a géntechnológiai cégek szempontjából kínos eredmény volt.

A kutató 2001. november 29-én a Nature-ben publikálta a közleményét. Ugyanazon a napon – ami azt bizonyítja, hogy valaki kiszivárogtatta az eredményeket [A] egy Andura Smetacek és egy Mary Murphy nevezetű tudós e-mail kampányba kezdett ellene. [Emlékezzünk, Pusztai esetében 5 nappal a publikálás előtt támadta meg a sajtóban a Lancetet a vizsgálatuk eredményeinek publikálása miatt az egyik szaklektor, az állam embere – CSE.]

Chapela előzőleg konfliktusba került berkely-i egyetemi kollégáival egy 25 millió dolláros szerződés miatt, amit a Syngenta kötött a laboratóriumukkal. A szerződés értelmében a pénzért cserébe a csapat felfedezéseinek 1/3-ára szabadalmi jogdíjat kap a multinacionális cég. Ez megosztotta a kutatókat, Chapela azok közé tartozott, akik a tudomány függetlensége mellett kardoskodtak. Chapelát először megpróbálták nevetségessé tenni, [B] s ezáltal kikezdeni szakmai hitelét. A kutatóról a Syngentának elkötelezett egyik kollégája azt állította, hogy a szakember saját laboratóriumának szennyeződéseit „mérte”. [Pusztairól, ugye, az jelent meg, hogy el sem végezte a vizsgálatokat, illetve összekevert két kísérletet. Ekkor mondta Pusztai baráti körben: „Most már nem csaló vagyok, hanem hülye!” (Baintner, 1999) – CSE.]

Nemcsak a televíziót és a nyomtatott sajtót, hanem az internetet is célzottan használták hangulatkeltésre. [C] Mary Murphy és Andura Smetacek egy, a géntechnológia iránti elkötelezettségéről ismert honlapra küldte az e-mailjeit, a honlap pedig leveleiket továbbküldte világszerte 3600 szakembernek. A levélözönnel Chapelát környezetvédő aktivistának próbálták meg beállítani.

[Pusztainál, ha még emlékszünk, az interneten névtelen rágalmazók a mellette kiálló tudósokat csepülték, és Memorandumukat a Greenpeace akciójának tulajdonították – CSE.]

Utóbb Smetacek e-mailjeinek IP-címét azonosítva a szálak egy kommunikációs céghez, a Biving Grouphoz vezettek. „Vírusos marketing: hogyan lehet megfertőzni a világot? – olvasható a PR-cég honlapján. „Egyes reklámkampányoknál nem kívánatos, sőt sokszor ártalmas, ha a széles nagyközönség megtudja, hogy melyik vállalat áll a kampány mögött.” Ez esetben a Monsanto állta a számlát. Kiderült, hogy Andura Smetacek nem létezik. És Mary Murphy sem.¹³ A fantomhölgy mögött a Guardian egyik ismert újságírója a Monsanto internetes stratégiai osztályának vezetőjét gyanítja, aki egyszer azt mondta: „Az internetre úgy kell tekinteni, mint egy az asztalunkon fekvő fegyverre – vagy Ön kaparintja meg, vagy a konkurense, de az előadás végére valamelyiküket megölik vele.”

Eközben a Nature szerkesztőségére is nyomást gyakoroltak. [D] Jelen esetben a géntechnológiának elkötelezett kutatók levelet írtak, követelve Chapela elbocsátását, és hogy aNature vonassa vissza vele a publikációt. Annak ellenére, hogy a Science-ben az előző hónapban két kutatócsoport is megerősítette a transzgén mexikói jelenlétét, 2002. árpilis 4-én a Nature 130 éves történetében eladdig elképzelhetetlen dolog történt: a szerkesztőség önkritikát gyakorolt, miszerint Chapela dolgozata módszertanilag gyenge volt, nem lett volna szabad közölniük. Miközben előzőleg négy szaklektor adta rá áldását! A tudományos közvélemény felháborodottan tárgyalta az esetet, az egyik hozzászóló hívta fel a figyelmet arra a tényre, hogy a Nature hirdetéseinek 80 százalékát a géntechnológai cégek hirdetései alkotják.

2005 áprilisában egy, az Egyesült Államok Tudományos Akadémiája által [E] fenntartott tekintélyes szaklapban – különös körülmények között – megjelent egy ellentanulmány.

Még jóval korábban a Berkeley Egyetem vezetősége visszavonta a döntését, hogy Chapelát kinevezzék professzornak, és nem hosszabbították meg a szerződését. Magyarán kirúgták az egyetemről, [F] ám ő munkajogi pert indított, amelyet 2005-ben megnyert, így visszahelyezték állásába, jóllehet onnantól „nincsen keret” a kutatásaira (Rowell, 2003: 149–169; Robin, 2007: 273–286). Ebben a szakmában „egy kérdés – egy karrier. Felteszed a kérdést, megkapod a választ. Lehet, hogy tudod publikálni, lehet, hogy nem. És ez a karriered vége. Az én esetem különlegessége, hogy én »túléltem«” – foglalja össze Chapela a filmkészítő Verhaagnak.

Tünetegyüttesek – együttes tünetek

A fantompolgárok esete ismerős lehet a gyógyszeripar gyakorlatából is, amely számos párhuzammal szolgál. Nem mellesleg jó néhány géntechnológiával foglalkozó vállalatnak a gyógyszergyártás is a profiljába tartozik. Tekintsünk át néhány analógiát!

Szendi Gábor Depresszióipar (2005) című könyvében szó van arról, hogy gyógyszergyárak erre szakosodott PR-cégekkel íratnak tanulmányokat gyógyszerekről, és azt jó nevű pszichiáterek nevén publikálják, akik jelentős summákat kapnak érte.¹⁴ Sőt, olykor perek kapcsán kiderül, a név nem takar létező személyt. Kovács József professzor¹⁵ Bioetikai kérdések a pszichiátriában és a pszichoterápiában című könyvében szintén beszámol a gyógyszeriparban alkalmazott befolyásolási arzenálról – a könyv egyik fejezetének részleteit éppen a 2000 2009 decemberi számában olvashattuk. „Egy 1998-as vizsgálat szerint 6 rangos USA-béli folyóirat cikkeinek 11%-a tűnt »szellemírtnak«. Ez az adat azonban valószínűleg jelentősen alábecsült” (Kovács, 2007: 540).

Egy placobekutató pszichológiaprofesszor, Irving Kirsch és Guy Sapirstein statisztikus 1992-ben egy metaanalízist jelentettek meg, melyben kimutatatták, hogy az új típusú (SSRI) antidepresszánsok lényegében a placebóval egyenértékűek.¹⁶ (A hatástalanságot az azóta eltelt években több metaanalízis is megerősítette.) 1500 vizsgálatból csak 19 megfelelő színvonalút tudtak beválogatni „Hogy lehet az, hogy az antidepresszáns vizsgálatok 1,2 százaléka felel meg csupán a tudományos vizsgálatok kritériumainak? Úgy, hogy gyógyszeripar nem abból a célból folytat le ilyen vizsgálatokat, hogy ellenőrizze, hanem hogy bizonyítsa az antidepresszánsai hatásosságát” – írja Szendi Gábor Boldogtalanság és evolúció című könyvében.¹⁷

A géntechnológiai cégek titkosítják a dokumentációjukat, amelyek gyakran alacsony szakmai színvonalúak, sőt, esetenként szándékosan torzító, meghamisított adatokon nyugszanak (Darvas, 2003; Darvas, 2005). Az élelmiszerbiztonsággal kapcsolatos patkánykísérleteknél például a legjobb módszer arra, hogy egy esetleges káros hatás ismeretlen maradjon, ha túl idős kísérleti állatokat használnak (Robin, 2007: 200).

Nem példa nélküli az sem, hogy az arra illetékes testületek egyetlen tanulmány alapján hoznak meg valami nagy horderejű döntést.

[…] Pusztai Árpád, aki kísérleteiről nem állít többet (kéretlen „magyarázóit” tessék róla leválasztani!), mint amit azok sugalltak, s arra figyelmeztet, hogy táplálkozástani területen csupán egyetlen publikált vizsgálat alapján engedélyezték a glyhposate-toleráns kukoricafajtákat, s ezen keresztül a technológiát. Az egyetlen, ugye, csakis egybehangzó lehet (Darvas, 1999b).

A szorongásos zavarok esetében korábban elsősorban szorongásoldókat alkalmaztak (Xanax, Frontin) mostanában azonban főleg új típusú antidepresszánsokat (Prozac, Zoloft) írnak fel. „Ezt a váltást – írja Patricia Bearney egy 2007-es metaanalízisben¹⁸ – nem támasztják alá az újabb antidepresszánsok hatására irányuló, meggyőző összehasonlító vizsgálatok”. Kutatócsoportja a témában publikált 969 közleményt tekintett át, amelyekből csak 274 bizonyult megfelelő színvonalúnak, és csupán egyetlen (!) vizsgálat hasonlított össze egy bizonyos szorongásoldót közvetlenül egy újabb típusú antidepresszánssal. „Ez csak egy példa arra a világszerte elterjedt gyakorlatra, hogy megfelelő összehasonlító adatok hiányában térnek át egyik gyógyszer felírásáról egy másikra.”

Marie-Monique Robin Monsanto-könyvében vagy fél tucat olyan szakember esetét ismerteti, aki az ipar számára kínos eredményeket publikált, vagy egyszerűen csak a főnökségnek jelezte a szakterületén talált mizériákat, mondjuk egy vizsgált anyag egészségre káros mivoltát – s ez a lépés az állásába került. Manuela Malatesta kutatócsoportja például 2002-ben megismételte a Monsantónak egy patkányokon végzett gyanús GM- szója kísérletét. Furcsa elváltozásokat találtak az állatok máján, hasnyálmirigyében és heréjén, de 2 év után abba kellett hagyniuk a vizsgálódást. Nem adtak nekik pénzt a további kutatásokra, arra hivatkozva, hogy nincs olyan adat, amely bizonyítaná, hogy a génmódosítás problémákat okoz, ezzel tehát felesleges kísérletezni. Malatestát pedig kitették az urbinói egyetemről (Robin, 2007: 201).

Kovács József előzőleg idézett könyvében részletesen tárgyal olyan eseteket, melyekben kutatókat meghurcoltak, mert a kutatásuk egy bizonyos pontján a nyilvánossághoz fordultak. David Healy a Prozacról írta meg, hogy fokozza az öngyilkossági késztetést. Nancy Olivieri egy olyan vizsgálatot vezetett, amelyben egy kísérleti gyógyszer májzsugorodást okozott a kipróbálásban részt vevő bizonyos gyerekeknél. Mindketten – lelkiismereti okok miatt – szerződést szegtek, és az állásukkal fizettek érte. Bevallom, némi elégtétellel töltött el, hogy a gyógyszeripari párhuzam nem csupán az én asszociációm, amikor Andrew Rowell könyve végén olvastam „A tudomány integritásának korrumpálása – a tudomány elüzletiesedése” elnevezésű, 2001-es konferenciáról, amelyen nem más, mint Nancy Olivieri is felszólalt. Olivierit a szakma tiltakozása miatt visszahelyezték az állásába, majd menetrendszerűen ismét eltávolították, 2001-ig összesen négyszer! Olivieri éppen a Pusztai-affért emlegetve vont párhuzamot s saját és a tudós sorsa között (Rowell, 2003: 182–183), ami azt nyomatékosítja, hogy Pusztaiék esete nem kivétel, hanem inkább szabály.

„A tudás hatalom – de kié?”

A Magyar Tudomány 2001. januári számának egyik cikke a fenti címmel számol be a Budapesten megtartott Tudományos Világkonferencia záró kerekasztal-beszélgetéséről. A téma az volt, merre halad a tudomány, és milyen akadályokba ütközik az új évezredben? Felvetődött, hogy a két évszázada létező szabadalmi jog a kutatás gátjává és a világban tapasztalható egyenlőtlenségek fenntartásának eszközévé válhat. Az egyik hozzászóló egy amerikai szoftvercég vezetőjét idézte, aki szerint a szabadalmi jog alapján ma lehetetlen különbséget tenni egy új, hatékonyabb egérfogó és az egérfogás általános gondolatának monopóliuma között. A Nobel-díjas fizikus, Leon Lederman szerint is zavar van annak megítélésében, hogy mi a felfedezés és mi a találmány: mi lett volna, ha 1897-ben, amikor Thomson felfedezte az elektront, szabadalmaztatta volna azt, vagy a felfedezés módszerét?

A gondolatok szabad áramlása haldoklik – figyelmeztet a New Scientist főszerkesztője is.

Például az egyik nagy amerikai egyetemen végzett felmérés bebizonyította, hogy az ott született összes publikáció 30 százalékának szerzőit anyagi érdek fűzi az adott tudományos laphoz. Bár ezt a kapcsolatot sohasem hozták nyilvánosságra. Vagyis nemcsak arról van szó, hogy az egyetemeken dolgozó kutatók pénzt kapnak a magánszektortól, hanem arról is, hogy – részben – a magánszektor határozza meg, mit is kutassanak. Ezek az ellentmondások különösen élesen vetődnek fel olyan vitákban, mint amilyet nemrég folytattunk Nagy-Britanniában a génmódosított élőlényekről. Angliában eljutottunk arra a pontra, amikor a kormány nem talál kutatót, aki hajlandó erről vitázni, és ne lenne valamilyen üzleti érdekeltsége. Nem meglepő, ha az emberek elvesztik a tudósok iránti bizalmukat, amikor kiderül, hogy a tudománypolitikáról vitatkozó kutatók mindegyike így vagy úgy hasznot húz az általuk formált tudománypolitikából (Sárkány, 2000).

Kéri Szabolcs¹⁹ nemzetközi hírű kutató-pszichiáter egy újabb antidepresszáns-mizéria – tudniillik a szer hatástalanságát bizonyító eredményeket újfent elsüllyesztették – kapcsán a lényegre kérdez rá „Quo vadis pszichofarmakológia?” című cikkében: „Hogyan teremthető meg a vizsgálati eredmények megfelelő közzététele? Hogyan valósítható meg és miként finanszírozható a gyógyszerek gyártótól független hatékonysági és biztonságossági ellenőrzése?”²⁰

De míg 2005 óta a gyógyszervizsgálatokat legalább nyilvánosan regisztráltatni kell, s ezenfelül a szakfolyóiratok is összefogtak, hogy csak a kezdetektől regisztrált vizsgálatok eredményét közlik, addig az élelmiszerbiztonság esetében – tudtommal – még ilyesmi sincs.

Ám mindkét területen azonos gyökerű problémákról van szó. Ma az Egyesült Államokban az emberen történő orvostudományi kutatások 60 százalékát a gyógyszer- és biotechnológiai ipar finanszírozza, ezért a döntés is az övék, hogy a vizsgálat eredményét publikálják-e (Kovács, 2007: 523–556). Az Egyesült Királyságban a Thatcher- érától datálható ez a tendencia.

Régi ismerősünk, a Lancet főszerkesztője, Richard Horton is publikált 2004-ben egy cikket e témában. Horton a pénzmosás analógiájára információmosásnak nevezi azt a jelenséget, amikor is gyógyszercégek komplett mellékleteket vesznek meg neves szakfolyóiratoktól, így az alapvetően reklámcélokat szolgáló cikkek az olvasók szemében tudományosan „hitelessé” válnak (idézi Kovács 2007: 539). Nem csoda, ha életének fordulópontja után Pusztai Árpádot is egyre inkább érdekelni kezdték a kutatással összefüggő etikai kérdések. A kutatók ipartól való függésének következményeire hívja fel a figyelmet „Pressure on science” (Nyomásgyakorlás a tudományra) című cikkében (Pusztai, 2008).

Pusztai Árpád 2005-ben Whistleblower-díjat kapott a német tudósok szövetségétől. Az angol szót „figyelemfelhívó”-nak szokták fordítani.

Szöveg és interpretáció

Végezetül érdemes megvizsgálnunk Venetianer Pál Génmódosított növények – mire jók? című, a korábbiakban már többször idézett, 2010-ben megjelent tudományos-ismeretterjesztő könyvének a Pusztai-ügyről írt összefoglalóját. A bevezetőjében a tudós leszögezi, hogy molekuláris biológus kutatóként soha nem állt kapcsolatban géntechnológiával foglalkozó cégekkel, sem környezetvédő szervezetekkel, és hogy könyvét többek között biológiatanároknak, tudományos újságíróknak, mezőgazdasági szakpolitikusoknak szánja.

Figyeljük meg, hogy mely események ismertetését mellőzi: például, miközben majdnem négyflekknyi terjedelemben ír, sem a felfüggesztés derült-égből-villámcsapás jellegéről, sem Pusztai Alternative Reportjáról, sem a mellette kiálló tudósok Memorandumáról nem ejt szót.

Megjegyzéseimet szögletes zárójelben közlöm. Terjedelmi okokból magának a kísérletnek az ismertetését elhagytam.

Pusztai e vizsgálatok lezárása előtt, 1998-ban, egy népszerű angol tévéműsor csúcsidejében mondott néhány – általa óvatosnak és mértéktartónak tartott – szót arról, hogy milyen aggasztó jelenséget tapasztalt, majd hozzátette, nem tartja helyesnek, hogy a fogyasztókat kísérleti tengerimalacnak tekintik.

Nem számolt azzal, hogy mekkorát fognak szólni csendesnek és tárgyilagosnak tűnő szavai abban az angliai közvéleményben, amelyet a kergemarhakór hihetetlenül érzékennyé tett az élelmiszerekkel kapcsolatos vélt vagy valós veszélyekre. (És amit tovább élezett az ő tévészereplése előtt kitört belgiumi dioxin- botrány).

A bulvárlapok azonnal harsány szalagcímekkel tudósítottak arról, hogy milyen halálos veszedelmek leselkednek a génmanipulált élelmiszerek mit sem sejtő fogyasztóira. A botrány akkora volt, hogy Pusztait ezután felfüggesztették állásából, és rövid úton nyugdíjazták (már túl volt a nyugdíjkorhatáron) a szakmai normák megsértése miatt. (A tudományos kutatás világában súlyos normasértésnek tekintendő egy még le nem zárt, be nem fejezett kísérletsorozat előzetes eredményeit úgy a nyilvánosság elé vinni, hogy azokat semmilyen szakmai fórum nem bírálta el.) Természetesen ennek az intézkedésnek az lett a hatása, hogy Pusztaiból – a géntechnológia ellenzői szemében – mártír és szent lett, akit a „big business” kíméletlenül eltakarít az útból, mert megsértette érdekeit. A botrány elérte a nagypolitikát is, Blair miniszterelnök a tévé nyilvánossága előtt megevett egy génmanipulált krumplit, hogy bebizonyítsa annak ártalmatlanságát, de ez nem aratott sikert, menesztenie kellett illetékes miniszterét, Lord Sainsburyt, akit azzal vádoltak, hogy anyagi érdekeltség miatt védi a génmanipulációt. [Ezt a mondatot úgy is lehet értelmezni, mintha Sainsburyt alaptalanul vádolták volna! Pedig ténylegesen volt érdekeltsége neki is két géntechnológiai cégben (Rowell, 2003: 174–175.) – CSE.]

A továbbiak során még annyi történt, hogy nyilván a kedvezőtlen sajtóvisszhang hatására, Pusztai nyugdíjazását visszavonták [csak a szólásszabadságát nyerte vissza – CSE]. A Royal Society pedig kiküldött [kinevezett – CSE] egy semleges alkalmi bizottságot az ügy kivizsgálására. Ez a bizottság megállapította, hogy az ominózus kísérletek hibásan tervezettek, túl kevés állattal történtek, a nyers krumpli diéta önmagában is árthatott a patkányoknak, nem voltak megfelelőek a kontrollok, és így semmiféle következtetés levonására nem alkalmasak. [A végső jelentésben – én legalábbis – a nyers krumpli ártalmasságára utaló mondatot nem találtam, egyébként az állatokkal főtt és nyers krumplit egyaránt etettek – CSE.]

Szó szerint a következőket mondták: „E közlemény alapján tévedés lenne arra következtetni, hogy akár a rekombináns DNS-technika önmagában, akár a konkrét gén bevitele a burgonyába az emberi egészségre veszélyes volna.” [Ez a mondat – legalábbis „szó szerint” – nem szerepel az általam megtalált és belinkelt dokumentumban (Royal Society, 1999) – CSE.]

Jóval később Pusztai közölte eredményeit egy tekintélyes tudományos lapban is. Ebben a közleményben sokkal kisebb és ártatlanabb hatásokról ír, mint eredeti nyilatkozatában, lényegében csak az állatok belhámjának szövettanilag megfigyelhető elváltozásairól (és a szakmai kritika erről a dolgozatról is meglehetősen ellentmondásos volt.) [Az immunműködésről is szó van, valamint arról is, hogy ezt vagy a génbevitel technológiája vagy a promóter okozta – CSE.] A folyóirat egy szerkesztőségi cikkben indokolta, hogy miért járult hozzá a közléshez: „Ewen és Pusztai eredményeinek közlése nem jelenti Pusztai korábbi állításainak igazolását, ahogy ezt egyes újságok kommentálták. Ellenkezőleg: a közlés – számos kritika és revízió után – egy olyan kísérleti beszámoló, amely további tudományos figyelmet érdemel. Ewen és Pusztai adati előzetesek és nem általánosíthatók, de most legalább a nyilvánosság elé kerültek megvitatásra” [Horton diplomatikus mondatait – mint azt a Lancet-vitánál láthattuk az első részben – az egész cikkének, korábbi karakán magatartásának és egzisztenciális fenyegetettségének kontexusában érdemes értelmeznünk – CSE.]

Ennek ellenére az eredeti tévényilatkozatot már senki és semmi nem tudja meg nem történtté tenni, a génmanipulált élelmiszerek súlyos veszélyként való felfogása menthetetlenül eluralkodott a brit és jelentős mértékben az egész európai közvéleményen. Pusztai (akinek becsületességét és jóhiszeműségét kritikusainak többsége sem vonta kétségbe) természetesen változatlanul ragaszkodik állításaihoz, és elfogultnak tartja a Royal Society bizottságát. Kísérletei eredményeit azonban senki sem tudta [akarta – CSE] megismételni. Érdemes ehhez azt is hozzáfűzni, hogy Pusztai 6-6 patkány vizsgálata alapján tette megállapításait. Egy hasonló célú élelmiszer-biztonsági vizsgálat, amely semmilyen káros hatást nem mutatott ki, azt a negatív eredményt 100-100 patkány vizsgálata alapján mondta ki. [A szerző nem jelöli meg a forrást – CSE.] (Venetianer, 2010: 115–117.)

Próbáltam utánanézni a 100-100 patkány adat alapján ennek a tanulmánynak, és találtam is egy összesen 400 patkányos vizsgálatra való utalást, Darvas Bélának a „Kinyílnak a dossziék” című, az Élet és Irodalomban 2005-ben publikált interjújában. A Monsanto ipari titoknak minősítette a Bt-kukorica vizsgálati adatait, ezért a német állam beperelte az óriáscéget. Megnyerte a pert, majd – nyilván nem véletlenül – éppenséggel Pusztai Árpádot kérte fel szakértőnek. A tudós újraelemezte a Monsanto-dokumentációt és legelőször is megállapította, hogy a „kevesebb több lett volna”. Ráadásul a patkányok túlkorosak voltak, és a kezdősúlyuk is erősen különbözött, tehát nem lehetett releváns közvetkeztetéseket levonni a súlynövekedésükből.

„Akadémiák felelőssége”

A Magyar Tudomány 2007. áprilisi száma – melynek Dudits Dénes akadémikus volt a vendégszerkesztője – jelentős terjedelmet szentel a géntechnológiát népszerűsítő tanulmányoknak. Dudits bevezető cikkében azt írja:

Az ellentétektől, harcos szembenállásoktól terhes világunk betegségei nem kímélik a tudományos kutatás birodalmát sem. A tudósi elefántcsonttornyok alapjaikban szenvednek sérüléseket, és fokozatosan átadják helyüket a nagyüzemesített, csúcstechnológiákkal felszerelt tudásgyáraknak, ahol már szellemi termékek termelődnek a piac irányította igények szerint. A növények életének titkait kutatóknak sincs igazán sok választásuk, mint hogy éljenek a modern módszerek kínálta lehetőségekkel, és szolgálják a zöld biotechnológiára épülő biogazdaság fejlődését.

Majd később megjegyzi:

Túl az információhiányon, szervezett ellenkampányok is elbizonytalanították a közvéleményt a GM-növények hasznosságát illetően.

Ugyanebben a számban Bánáti Diána „A genetikailag módosított élelmiszerek megítélése Magyarországon és az Európai Unióban” című tanulmányában beszámol egy reprezentatív magyar felmérés eredményiről is, melyben a szakemberek közötti vita érvrendszerére is kiterjedtek a vizsgálataik.

A szakmai közvéleményben […] elsősorban az ellenérvekhez társul árnyalt kifejtés, illetve sokoldalúbb megközelítés. A szakemberek szűkített, fókuszált ellenérvei közül a következők emelhetők ki: nem csökken a vegyszerfelhasználás, kártevőkben is kialakulhat a rezisztencia, csökken a biodiverzitás, nem ismerjük a hosszú távú következményeket, csak a monopóliumoknak előnyös, kevés a rendelkezésre álló információ, géntranszfer veszélye, nem oldja meg az éhezés problémáját, allergén gének új szervezetbe jutása, beláthatatlan környezeti károk, etikai és ideológiai aggályok, a szegény országok nem jutnak hozzá, háttérbe szorítja a hagyományos gazdálkodást és a biogazdálkodás megszűnéséhez vezet. Amíg a szakemberek jelentős része sokoldalú és árnyalt ellenérvek kifejtésével vesz részt a GMO-vitában, addig nem várható, hogy ezen ellenérvek tekintetében a fogyasztók megengedőbbek legyenek.

Dudits Dénes másfél évtizeden át az MTA Szegedi Biológia Központ főigazgatója volt (2009-ig), jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke és 1999 óta egyszersmind a Barabás Zoltán Biotechnológiai Egyesület alapító elnöke is. Az egyesületről Bodoky Tamás „Aki ostoba, nagyon le fog maradni” című interjújában is olvashattunk fontos adalékokat:

– Ön alapította a Barabás Zoltán Biotechnológiai Egyesületet (BZBE), amely a multinacionális fajtatulajdonosokon túl számos hazai, állami kutatóintézetet is a tagjai között tudhat. Kritikusai szerint ez egy pro- GM lobbiszervezet.

– A BZBE-t 1999-ben alapítottuk, és tényleg benne vannak a biotechnológiában érdekelt cégek is. Én ezt nem tartom rossz dolognak, ipari partnerek nélkül nem lehet egyesületet szervezni. Ebben az inkorrekt, tudománytalan szituációban segítséget jelent, ha ki akarok adni egy könyvet, vagy konferenciát akarok szervezni. A magyar társadalom, beleértve a politikusokat is, meg kell ismerje a tudományos tényeket és a világtendenciákat.

– A BZBE havonta megjelenő hírlevele miért nem közöl szkeptikus vagy nem teljesen egyetértő megközelítéseket?

– Olyan helyzetbe kényszerítettek, amikor arra vagyok rászorítva, hogy az alapinformációkat közöljem az olvasóval, a közvéleménnyel, a politikusokkal.

– Ki finanszírozza a hírlevelet?

– Egy Agricultural Biotechnology of Europe nevű, Brüsszelben működő szervezet.

– Vagyis a Monsanto, a Syngenta…

– Ez engem nem érdekel. Ha elmennék a Monsantóhoz, valószínűleg közvetlenül is megkapnám ezt a pénzt (Bodoky, 2008b).

Dudits Dénest 2008-ban választották az MTA Élettudományokért felelős alelnökévé. Darvas Béla 2010 júniusában az Élet és Irodalomban publikált cikkében (bár nem nevesíti) nehezményezi, hogy „egy akadémiai bizottság – benne az osztályelnökkel és az MTA egyik alelnökével – a nemzetközi cégek érdekében szólal fel? Hová tűnt az akadémia függetlenségének alapelve? Nem esne ezért az alapító Széchenyi kétségbe?”

Dudits Dénes „Akadémiák felelőssége” című válaszcikkében – többek között – szorgalmazza, hogy

[…] tudományos ismeretterjesztéssel kell elősegíteni a géntechnológia társadalmi elfogadottságát. A Magyar Tudományos Akadémia közreműködésével program indult a biológia oktatás színvonalának javítása érdekében. Új szemléletű tankönyvek születnek, amelyek közelebb viszik a molekuláris biológiai, géntechnológiai ismereteket a fiatalokhoz. Számukra már nem lesz probléma a génsebészet helyén kezelése, akár mint nemesítési eszköz elfogadása. Pályázatok is segítik az ismeretterjesztést, aminek eredményei csak lassan érnek (Dudits, 2010).

* **

Hayden White írja „A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás” című esszéjében:

[…] a legtöbb történelmi eseménysor számos módon cselekményesíthető, hogy különböző értelmezéseket adhassunk neki. Így például azt, amit Michelet a francia forradalomról írt hatalmas munkájában a romantikus nagyság drámájaként fogott fel, kortársa, Tocqueville ironikus tragédiaként cselekményesítette.²¹

A tanulmány első része februári számunkban jelent meg, a hivatkozott szakirodalom jegyzékét is akkor közöltük.