I. Hidalgó
Sancho, segíts. Add a kezed. Felállok.
Testvér. Mindjárt. Fölegyenesedem.
No, megvolnék. Megint regénybe szállok –
egy újabb egyenlőtlen küzdelem.
Erőtlen a test! Nem értjük egészen,
minket a végzet mért erre ítél –
dísztribün és mauzóleum a téren,
tankok tornya, golyó és kötél.
Óvatlan szavak – vagyonunk csak ennyi.
Művészetünk – szeretet és halál.
Fizetségünk – ha ki fogunk szenvedni,
árok a bolygón, útszéli sár.
Lovag, szónok, híve kockázatoknak:
arcomon géppisztoly írta jelek.
Már nem először, hogy elpusztítottak.
Már nem először, hogy létre kelek.
1956
II.
Azt, aki hallgatott, latra veti újra
az együttérző kín és szenvedély.
Majd alszik a holt – mauzóleum, urna.
De nem fog szemet hunyni, aki él.
1956
III.
Egy pillanat: közösen elszalasztott,
vissza nem térő alkalom.
Novemberi töredék az a rajz ott
a Dunán, a barna folyamon.
A régi verset idézzük elénk ma:
„az Aldunától a Kárpátokig…”.
Egy másik kor. A miénk: milyen béna.
Torkig van. Mégis hozzászokik.
Az agónia és a végtelen tér,
levegő nélkül, a mai honé.
Mily rövid ősz! Mily távoli lettél,
nővérem, Antigoné!
1959. VIII. 10.
FORDÍTOTTA HALASI ZOLTÁN
Joszif Brodszkij mondta annak idején, hogy a mi nemzedékünk számára 1956 nagyjából az volt, mint Hemingwaynek, Orwellnak és Audennak a spanyol polgárháború. Az ember alighanem tizenöt és húszéves kora között a legérzékenyebb a benyomásokra, az ekkor szerzett tapasztalat életében a legfontosabb. 1956-ban én tizenkilenc éves harmadéves bölcsészhallgató voltam, s naivabb mint kortársaim túlnyomó többsége: én ugyanis hittem a kommunizmus-szocializmusban – amiben körülöttem szinte senki már nem hitt, hanem egyszerűen alkalmazkodott hozzá, hol félelemből, hol karrierizmusból, leggyakrabban mindkettőből. Az ’56-os magyarországi felkelés, s különösen annak vérbefojtása világosan megmutatta, hogy mit ér valójában a szocializmus: megértettem, hogy a szocializmust nem lehet javítgatni, csak szembeszegülni lehet vele. Ez az álláspontom a későbbiekben sem változott, szinte semmit. Ezeket a verseket a felkelésről írtam – korai verseim közül az elsők, amelyeket talán érdemes újraközölni. Naivnak naivak, de tükrözik a korabeli hangulatot.
A Hidalgó a Don Quijote-motívumot bontja ki, ami ugyan az évszázadok során közhellyé kopott, akkor mégsem találtam nála alkalmasabb jelképet a felkelés számára, s őszintén szólva ma sem találnék. Don Quijotét gyakran fogják fel Hamlet ikertestvéreként, de ellenpárjaként is. Ezért talán nem meglepő, hogy a vers ritmusában és szerkezetében Borisz Paszternák Hamlet című költeményére emlékeztet (bár nem nagyon emlékszem, hogy akkor már olvastam volna).
A ciklus második darabját (ami tulajdonképpen töredék) valamivel korábban írtam, akkor, amikor a felkelés még nem volt leverve. A moszkvai Vörös téren lévő mauzóleumot említem benne, amelyben akkor még nem csak Lenin, hanem Sztálin holtteste is ott feküdt. A harmadik verset 1956 novemberében kezdtem írni, de csak később fejeztem be. Benne 19. század végi nemzeti klasszikusunk, Maironis – minden litván által kívülről tudott – sorait idézem („A Fekete tenger partjától/ A Kárpátok bérceiig tavasz járja be a földet”). E sorok akkor, de később is, számunkra aktuális jelentést hordoztak: a kommunizmus elleni harc Magyarországon, a Kárpátoktól nem messze vette a kezdetét, s aztán néhány évtized alatt elért hozzánk is. Az első versszak a magam és egy haldokló magyar felkelő nevében beszél.
A ciklus a cenzúra miatt természetesen közölhetetlen volt, s csak szamizdatban terjedt. Sok költőbarátom is olvasta (Judita Vaièűnaité, a később Weöres Sándort és József Attilát fordító Vladas Šimkus és mások). Sőt, Kazys Boruta kézzel lemásolta a Hidalgó harmadik versszakát, s ez a kéziratból majdnem bekerült Boruta műveinek halála utáni összkiadásába.
Fordította Bojtár Endre