Vita egyetlen nap eseményeiről

I

1941. július 10-én a Varsótól százhetven kilométerre északkeletre fekvő Jedwabnéban tömeggyilkosságot követtek el: a helyi zsidók többségét bekergették a kisváros határában álló pajtába, és elevenen megégették. Jedwabne – amely 1939-ig és 1945 után újból Lengyelországhoz tartozott – 1939 szeptemberében Lengyelország német–szovjet kettős inváziója, illetve a Ribbentropp–Molotov-paktum nyomán a Szovjetunióhoz került. Rögtön a Szovjetunió 1941. június 22-i megtámadását követően (június 23-án) a német hadsereg foglalta el Jedwabnét. A jedwabnei mészárlásról megfeledkeztek: mintegy elveszett a második világháború folyamán elkövetett szörnyűségek tengerében. Az ügyet az Egyesült Államokban élő lengyel történész, a Princetoni Egyetem professzora, Jan Tomasz Gross vette elő, amikor 2000- ben egy kis könyvecskét jelentetett meg Szomszédokcímmel.¹ A könyv nyomán fellángoló vita a lengyelek és zsidók világháború alatti viszonyáról egyes résztvevők szerint a háború utáni legkomolyabb számvetés volt Lengyelországban. Nemigen lehet eldönteni, hogy valóban így van-e, mindenesetre 1989 után kétségkívül ez a vita váltotta ki a leghevesebb érzelmeket mind a résztvevők, mind az olvasók körében.

Jan Tomasz Gross régóta foglalkozott a lengyelek sorsával a szovjet megszállás idején, vagyis 1939 szeptembere és 1941. június 22-e között. Többek között megjelentett egy válogatáskötetet az 1939. szeptember 17-e után a Szovjetunió belső területeire deportált lengyel gyerekek beszámolóiból (Negyvenben elvittek, anyám, Szibériába), valamint egy könyvet (Rémületes évtized. Három esszé a zsidókkal, lengyelekkel, németekkel és kommunistákkal kapcsolatos sztereotípiákról, 1998.). Gross eleven esszéstílusban írt munkái sosem merültek ki a tények rögzítésében, mindig interpretáltak egy-egy jelenséget, s a legújabb lengyel történelem fontos kérdéseit vetették fel. Széles körben ismertek voltak, vitára ösztönöztek, hatásuk azonban semmiben sem hasonlítható a Szomszédok keltette felzúduláshoz. A jedwabnei zsidókat ugyanis, írta Gross, nem a németek, hanem lengyel szomszédjaik gyilkolták le. A gyilkosok nem a söpredék vagy a társadalom perifériáján élők közül kerültek ki, „egyszerű, hétköznapi emberek” voltak. Gross ezzel (jegyzetében) Christopher Browning ismert művére, az Ordinary Men-re utal, amely zsidógyilkosságokban résztvevő rendőrökről szól.

Gross könyve nem túl hosszú; a Jedwabnéval kapcsolatos, a háború utáni büntetőperekben tett vallomások képezik az alapját, néhány zsidó túlélő beszámolója, mindenekelőtt Szmul Wasersztajné, valamint az események akkoriban még életben lévő tanúival készített néhány interjú. Remekül megírt könyv, amely nyíltan vállalja a szerző emocionális hozzáállását; irodalmi formája miatt is jó eséllyel pályázott arra, hogy eljusson azokhoz az olvasókhoz, akik egy terjedelmes szakmonográfiát nem olvasnának el.

A II. világháború alatti lengyel–zsidó viszony kérdéséről természetesen már Gross könyve előtt sokan írtak. A kommunista uralom idején az efféle viták korlátozottak voltak. A kommunista propaganda időnként (például 1968-ban) nyíltan antiszemita húrokat pengetett, általában azonban nem volt jellemző a nyílt vagy burkolt antiszemitizmus, inkább próbálták marginalizálni és nem létezőnek tekinteni az egész bonyolult zsidó–lengyel kérdéskört. A cenzúra érezhető lazulása az ún. „első Szolidaritás” idején (1980. szeptember – 1981. december) számos olyan témát felszabadított, amelyről nem volt szabad beszélni, köztük a zsidó problematikát is, de nem állt a korabeli történelmi viták homlokterében. Meg kell említenünk Jan Józef Lipskinek, az ismert publicistának, a demokratikus szocializmus hívének Két haza, két hazafiság című esszéjét. A cikk szembeállította a xenofób sovinizmust a nyílt hazafisággal, a zsidókérdéssel azonban csak érintőlegesen foglalkozott. A nyolcvanas évek ugyanakkor a zsidó kérdéskör iránti érdeklődés egyfajta reneszánszát hozták. Különösen nagy visszhangot keltett 1987-ben a Tygodnik Powszechny hasábjain (a katolikus hetilap különös érdemeket szerzett a lengyelországi zsidóellenes előítéletek elleni küzdelemben) az ismert kritikus és irodalomtörténész, Jan Błoński Szegény lengyelek a gettóra néznek című írása (1987/2.). A cikk, Czesław Miłosz hasoncímű versét idézve, a lengyelek zsidó holokauszttal szembeni passzivitásának kérdését boncolgatta.

A kilencvenes évek közepén jelent meg a Gazeta Wyborczában Michał Cichy cikke (Lengyelek – zsidók. A felkelés fekete lapjai. 1994. I. 29.),² amelyben az 1944-es varsói felkelés idején elkövetett zsidógyilkosságokról írt. Az ő írása is élénk vitát gerjesztett. Végül 1997-ben széles körű visszhangot keltett Stanisław Musiał jezsuita atya A fekete, az fekete című szövege, ez a keserű beszámoló arról, hogyan tűri meg a lengyel katolikus egyház az antiszemitizmust (Tygodnik Powszechny, 1997/46.). Ezek a viták azonban jelentéktelenek voltak a jelen cikk tárgyát képező vitához képest.

Már Gross könyvének megjelenése előtt magasra csaptak az indulatok. Néhány hónappal korábban látott napvilágot egy tanulmánykötet a II. világháború alatti lengyel konspiráció ismert kutatója, Tomasz Strzembosz professzor 70. születésnapjára A nem provinciális Európa. Változások a régi nemesi Köztársaság keleti területein címmel (Varsó, 2000, szerk. K. Jasiewicz). Jan Tomasz Gross ebben a kötetben publikálta 1941 nyara Jedwabnéban című cikkét, melyben későbbi könyve fő téziseit fogalmazta meg. Agnieszka Arnold dokumentumfilm-rendező filmet készített a témából, Andrzej Kaczyński újságíró pedig néhány cikket publikált Jedwabne kapcsán. Ez még Gross könyvének zajos fogadtatása előtt történt, s a lakosok viszonylag őszintén beszéltek Kaczyńskival: „Azok után, ami itt a szovjet megszállás alatt történt, nincs mit csodálkozni a lengyelek zsidókkal szembeni indulatain – mondta az egyik jedwabnei lakos.”³ Kaczyński később így fogalmazott:

Az igazságot a gyilkosságokról megőrizte a helyi szóbeli hagyomány. Paradox módon amíg nem vált széles körben ismertté, miként pusztultak el a jedwabnei zsidók […], a kisváros ismerte és átörökítette az igazságot, most, hogy nyilvánosságra került, viszont sokan hajlamosak tagadni.⁴

Ilyen körülmények között jelent meg 2000 májusának végén a könyvesboltokban Jan Tomasz Gross könyve.⁵

II

A könyv vitát keltett,⁶ az ennek nyomán született újságcikkek száma minden bizonnyal több ezerre rúg, eredményeként pedig újabb könyvek is születettek, melyek közül a legfontosabb a Pawe³ Machcewicz és Krzysztof Persak szerkesztésében megjelent, kétkötetes Jedwabne körül című kiadvány, melyet a Nemzeti Emlékezet Intézete jelentetett meg (az intézet a kommunista és náci bűntettek üldözésével, illetve az 1939–1989 közötti lengyel történelem kutatásával és dokumentálásával foglalkozik), valamint a GazetaWyborcza újságírónőjének, Anna Bikontnak a könyve, a Mi Jedwabnéból (2004). A két könyvet többször is idézni fogom, mindkettő a Jedwabne- irodalom alapműve.

Ami a lényegi problémákat illeti, a Szomszédok-ról folytatott vita a következő kérdésekre koncentrálódott:

– a lengyelek és zsidók közti korábbi (1939 előtti és 1939–41 közötti) viszony a területen és jelentősége a Jedwabne-ügy szempontjából; különösen ami a zsidóknak a szovjet megszállókhoz fűződő viszonyát illeti

– a németek részvétele az 1941. július 10-i eseményekben

– a meggyilkoltak száma

– a tettesek száma (a lengyelek többsége vagy csak egy csoportjuk?)

– társadalmi pozíciójuk (a városka elitje vagy a csőcselék?)

A vitázókat ezenkívül két metodológiai kérdés foglalkoztatta: a kontextualizálás általi megértés lehetőségének, illetve a források Gross által meghirdetett újfajta megközelítésének problémája.

Mindezek a kérdések persze erősen érzelmi töltetűek, az elemzés okán azonban igyekszem lényegi tartalmukra szorítkozni, az érzelmekre később térek ki.

Kezdjük a bűntettek genezisének kérdésével. Ez elválaszthatatlan a megértés lehetőségének fent említett elméleti problémájától. Úgy tűnik, Jan Tomasz Gross eleve elvetette a jedwabnei események kontextualizálásának még a lehetőségét is. Egy ilyen súlyú bűntett a szemében nem alkalmas arra, hogy akár csak megkíséreljük megérteni:

Léteznek-e paraméterek […] amelyek alapján a jedwabnei gyilkosságok, melyeket lengyelek követtek el zsidók ellen, „érthetőek” lennének? El tudunk-e képzelni olyan, a jedwabnei gyilkosságokhoz vezető eseménysort, amelynek konklúziójaként valami olyasmit mondhatnánk: „Aha, értem” […]?⁷

A témában nyilatkozó vitapartnerek közül Antoni Sułek szociológus foglalkozott legbehatóbban a témával Gross könyvéről szóló lelkiismeretes és alapos recenziójában.⁸ Azt írja, természetesen mindig marad valami megfogalmazhatatlan, valamilyen helye a döbbenetnek és értetlenségnek – de mégiscsak a megértésre kell törekednünk, s ez valamilyen mértékben lehetséges is. Lándzsát tört a „megértő szociológia” (verstehende Soziologie) mint olyan metodológiai megközelítés mellett, amelynek révén közelebb kerülhetünk a bonyolult igazsághoz. Grosst nem győzte meg: mindenfajta kontextualizálás, állította, számításon kívül hagyja, hogy hasonló tényezők működtek az egész, a Szovjetunió által 1939-ben elfoglalt területen, ilyen súlyos pogrom mégis csak Jedwabnéban és a környező kisvárosokban, Radziłówban i W‰soszban történt. Amíg nem tudjuk megmutatni, miben áll Jedwabne egyedisége, „mi különbözteti meg Jedwabnét a többi, szovjet megszállás alatt álló településtől”,⁹ addig a kontextualizációs kísérletek nem hozhatnak eredményt. Érdemes megjegyezni, hogy még Gross fent idézett szövegének megjelenése előtt Dariusz Stola (egy fontos cikkében, amelyről később még lesz szó) megpróbált választ adni a fenti kérdésre. Szerinte Jedwabne környékét az különbözteti meg a többi régiótól, hogy ez volt az egyetlen etnikailag lengyel (helyesebben lengyel-zsidó) terület, amely 1939. szeptember 17-e után szovjet megszállás alá került. Mármost, Stola szerint, az ukrán vagy litván többségű területeken a németek megjelenését követően igen hamar felszínre bukkant a radikális ukrán és litván antiszemitizmus. Mindez nem azért történt, mert az ukrán vagy litván antiszemitizmus általában véve erősebb lett volna a lengyelnél, hanem mert az ukrán és litván politikusok – a lengyelektől eltérően – a németekkel való együttműködésben láttak teret a politikai cselekvésnek. Ebben a helyzetben az ottani lengyelek, akik konfliktusban álltak az ukránokkal és litvánokkal, nem csatlakoztak tömegesen az antiszemita kilengésekhez, mert féltek az ukrán és litván nacionalisták felülkerekedésétől. Jedwabnéban és környékén nem volt más nacionalizmus, csak a lengyel, így nem volt akadálya, hogy a lengyelek kifejezésre juttassák antiszemitizmusukat.

Ami a gyilkosságokat illeti, a legvitatottabb kérdés az volt, amit Tomasz Strzembosz egyik cikkének címében „az elhallgatott kollaborációként” aposztrofált: a zsidók szovjetekkel való együttműködésének mértéke és jellege szeptember 17-e után. A problémát a legkülönfélébb módon érintik, néhány szöveget olvasva az embernek az az érzése, mintha szerzőik szemében a zsidó kollaboráció valamiképp igazolná a gyilkosokat, de mindenesetre kisebbítené bűnüket. De a Szomszédok szerzőjéhez világnézetileg nyilvánvalóan közel álló szerzők, mint Antoni Sułek vagy Andrzej Ÿbikowski is hangsúlyozzák a probléma jelentőségét. Mindketten úgy vélik, egy olyan mechanizmus működött, amelyben a zsidó társadalomnak a szovjet hatóságokkal együttműködő, viszonylag csekély kisebbsége szúrt viszonylag leginkább szemet, és ragadt meg a lengyelek emlékezetében, rögzítve a korábban már létező „zsidókommunizmus” szókapcsolatot. Ÿbikowski és egyes más szerzők ezenkívül hangsúlyozzák, hogy a szovjet rendszer terrorját nem származásbeli vagy vallási kritériumok irányították, a zsidókat pedig (korlátozott mértékben) beengedték az adminisztratív állásokba, amin sok lengyel magától értetődően megrökönyödött és felháborodott. Ahogy Jan J. Milewski fogalmazott, „a lengyel társadalmat egyenesen felforgatta a társadalmi szerepek felcserélődése”.¹⁰ A problémával foglalkozó szerzők felhívják a figyelmet, hogy különbséget kell tenni a megszállóval való együttműködés formái között, illetve az önkéntesség mértéke alapján. Viszonylag keveset foglalkoznak viszont azzal a kérdéssel, hogy van-e értelme egyáltalán a „kollaboráció” fogalmának a II. Köztársaság nemzeti kisebbségeivel kapcsolatban, melyek nem tekintették sajátjuknak a lengyel államot, nehezen vádolhatók tehát árulással. Ilyen hangnemben nyilatkozott a Rzeczpospolita hasábjain Marcin Kula történész és Klaus Bachman német történész és a német sajtó lengyelországi tudósítója.¹¹

Tomasz Strzembosz egyik nyilatkozatában mintegy mellékesen a gyilkosságok még egy aspektusára hívta fel a figyelmet: a lengyel falu kegyetlenségére. „A kegyetlenség, melyet a macskát kínzó gyerekeknél megfigyelhetünk; a kegyetlenség abban, ahogy falun a kutyákkal bánnak […], a kegyetlenség az idősekkel szemben”, akárcsak a tehetetlenné vált szülőkkel, a fogyatékosokkal, a kiskorúakkal szemben.¹² E mindent átható kegyetlenség kontextusában látta Strzembosz a zsidókkal szemben mutatott kegyetlenséget is. Amennyire tudom, ezt a szálat nem bontották ki a későbbi vitákban.

Ugyancsak lényeges problémaként merült fel Jedwabne és környéke II. világháború előtti helyzete. A kérdéssel foglalkozó kutatók többsége hangsúlyozta az antiszemitizmus fokozódását a łom¿ai régióban és a Nemzeti Demokrácia (röviden ND, vagy „endecja”) erejét: ez a nacionalista párt volt az ellenzéke Piłsudski marsall 1926 óta kormányon lévő híveinek. A zsidók természetesen nem támogathatták az antiszemita jelszavakat hirdető endecját, zömmel többé-kevésbé a piłsudskistákat támogatták. Így azonban még inkább elkülönültek a régió nem zsidó lakosainak többségétől. Arra is felhívták a figyelmet, hogy a Nemzeti Demokrácia a harmincas években a katolikus egyház támogatásával zsidóellenes akciókat szervezett: zsidó boltokat bojkottáltak. Nemegyszer sor került zsidóellenes zavargásokra. Ezek a konfliktusok a II. világháború kitörését követően igencsak kiéleződtek.

A második kérdés a németek szerepére vonatkozik a gyilkosságokban. A vitában résztvevők közül sokan csúsztattak Jan Tomasz Gross álláspontját illetően, azt sugallva, hogy szerinte a németek semmiféle szerepet nem játszottak, legfeljebb fényképeztek és filmeztek. Gross azonban világosan fogalmaz:

Természetesen a németek voltak Jedwabnéban a helyzet urai. És csakis ők hozhatták meg a döntést a zsidók lemészárlásáról. […] Ha Jedwabnét nem foglalják el a németek, más szóval – ha Hitler nem rohanja le Lengyelországot, a jedwabnei zsidókat nem mészárolták volna le saját szomszédjaik. […] A jedwabnei zsidók tragédiája csupán epizód az élethalálharcban, amelyet Hitler indított a világ zsidósága ellen. […] De a németek közvetlen [az én kiemelésem – M. J.] részvétele 1941. július 10-én mindenekelőtt a fényképek készítésére és […] az események lefilmezésére korlátozódott.¹³

A szélsőséges vélemények arra a meggyőződésre redukálódnak, hogy az egész bűntettet németek követték el, esetleg némi lengyel részvétellel. Általában a radikális jobboldali publicisták vélték így, a történészek közül Tomasz Strzembosz fejtett ki ehhez közel álló nézeteket egyik-másik nyilatkozatában; általában azonban az ügyről író történészek többsége elismerte, hogy a gyilkosságokat fizikailag lengyelek követték el, de a németek bujtották fel, vagy akár kényszerítették őket. Andrzej Ÿbikowski részletesen elemzett a jedwabneihoz hasonló gyilkosságokat, melyeket más környező kisvárosokban, Radzi³ówban és W‰soszban követtek el.¹⁴ Több kutató (Ÿbikowski, Tomasz Strzembosz, Tomasz Szarota,¹⁵ Dariusz Stola, és az ő nyomán Marek Wierzbicki) figyelmeztetnek a pogromok ismétlődő sémájára. Különösen Dariusz Stola tanulmányának van jelentősége: rámutat a pogrom szervezettségére, amely jóval meghaladja azt, amit egy spontán lakossági kezdeményezéstől várhatnánk. Stola abból a megállapításból indul ki, hogy a jedwabnei mészárlás nem klasszikus pogrom: a történészek által alaposan kikutatott 1918–19-es ukrajnai pogromokban a zsidók kb. 80%-a életben maradt. A „normális” pogrom bizonyos számú áldozatot és nagyszámú sebesültet hagy maga után, majd fosztogatásban és ivászatban oldódik fel. Az összes zsidó legyilkolásának ötlete kívül esik a „normális” pogrom tetteseinek horizontján. Az ötletet minden bizonnyal a németek sugallták, valószínűleg a mészárlás előtti napon a városházán zajlott találkozón – ezt Jan Tomasz Gross „tanácskozásnak” minősítette, bár valójában – írja Stola – inkább eligazítás volt. A bolsevikok elmenekülése után spontán módon megalakult vagy a németek által életre hívott városi hatóság legkevésbé sem volt komoly partner a németek szemében, csak tudomásul vehette a német utasításokat. Mi több – a mészárlás folyamata a tettesek belső szervezettségét bizonyítja, amely egy teljesen spontán pogrom esetén elképzelhetetlen. Létezett egyfajta „gyilkolási rend”, az „önkéntes tettesektől” a közönséges „főtéri ácsorgásig”, a kettő között az átmeneti viselkedések egész skálájával.

Stola szerint Gross találóan mutatott rá írásaiban a lentről jövő viselkedések szerepére a totalitárius rendszerben, mondván, nem mindent lehet az állam működésével magyarázni. Ezúttal azonban „Gross túl messzire ment a bemutatott események »államtalanításában«”. Ezt írja:

A július 10-i eseményekben felfedezni vélek […] valamiféle rendet […]. Ez a rend az államtól származik, úgy is mondhatnánk, ez a rend az állam. A július 10-i eseményekben egy egész különleges, már-már groteszk állam jelenik meg – egy területileg aprócska jedwabnei állam, amely a megszállók akaratából létezik, és amelyet helyi kollaboránsai (társ)kormányoznak. Nem láthatjuk benne pusztán a társadalmi önszerveződés egy formáját, a polgári társadalom termékét. […] Ennek a kis államnak […] van egy alapvető állami tulajdona: rendelkezik kényszerítőeszközökkel, és meghatározza, ki és milyen szabályok szerint alkalmazhat erőszakot. Ilyen alapon július 10-én lehetővé teszi mindenki számára, korlátozás nélkül az erőszak használatát, azzal a feltétellel, hogy a zsidókkal és csakis a zsidókkal szemben használják.

Stola megjegyzi, a forrásokban nincsen utalás „németek által végrehajtott, konkrét gyilkosságra ezen a napon”, s frappáns észrevételt tesz: „Az események leírásából hiányzik […] a lövések hangja. Meghökkentő a beszámolókban a csönd, amelyben a városon kívül, a szántóföldön dolgozó emberek hallják az áldozatok hangját. […] Hisz legalább egy tucat embert a pajtán kívül mészároltak le. Ez a csönd azt mutatja: nem lőfegyverrel ölték meg őket”, ahogy a németek tették volna.¹⁶

Stola szövege volt az egész vitában az egyik legmélyrehatóbb kísérlet, hogy részletesen elemezze és interpretálja az 1941. július 10-i események lefolyását. Hasonló nyomon indulva Tomasz Szarota, Edward Dmitrów i Andrzej Ÿbikowski¹⁷ részletesen elemzik a német vezetők viselkedését és döntéseit a zsidókérdésben, különös tekintettel Reinhard Heydrichnek, a Birodalmi Biztonsági Főhivatal főnökének 1941 júniusa és júliusa fordulóján adott parancsaira, melyekben szó esik arról, hogy ösztönözni kell a helyi lakosságot a zsidókkal való leszámolásra.

A polémia egyik központi eleme „a források affirmatív megközelítésének” Gross által megfogalmazott követelménye volt. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy a „krematóriumok korát” kutatva eleve tekintsük hitelesnek a „majdnem- holokausztáldozatok” beszámolóit, s csak akkor utasítsuk el őket, ha komoly érveket találunk amellett, hogy hamisak; más szóval azt terheli a bizonyítás, aki el akarja utasítani a túlélők tanúságtételét. Gross kétféleképpen indokolja ezt: először is pragmatikus szempontokra hivatkozik, vagyis azt állítja, annak a lehetősége, hogy ezzel a megközelítéssel tévedést követünk el, kisebb, mint az ellenkező megközelítéssel. A másik érv komplikáltabb: az, amit a beszámolókból tudunk „pusztán attól, hogy elmondták, nem reprezentatív mintája a zsidó sorsnak”, hiszen olyan emberektől származik, akik életben maradtak, s ha feljegyzéseket készítettek a háború alatt, és nem érték meg a végét, az írás időpontjáig akkor is „sikerült szerencsésen elkerülniük a halált. A legmélyebb bugyorról, az utolsó árulásról, melynek áldozatul estek, a háború előtti lengyel zsidóság kilencven százalékának keresztútjáról már nem tudunk semmit. És ezért kell szó szerint vennünk az információmorzsákat, amikkel rendelkezünk”, hisz „az igazság a zsidó közösség pusztulásáról csak tragikusabb lehet, mint a túlélők beszámolói alapján alkotott elképzelésünk.”¹⁸ Függetlenül attól, hogy egyetértünk-e ezzel a megközelítéssel, véleményem szerint komoly és vitára érdemes ajánlat, Gross opponensei azonban rendszerint az abszurdumig vitték, mondván, Gross szerint „valamiképp eleve el kellene döntenünk, hogy a holokauszt-túlélők beszámolói igazak”¹⁹ Nem hiszem, hogy Gross bármelyik megfogalmazása alapot adhatna nézetei ilyen interpretálásához.

Bogdan Musia³ terjedelmes, igen kritikus Szomszédok-recenziója pontosan a tanúk hitelességére összpontosít: kétségbe vonja egyikük-másikuk szavahihetőségét, rámutatva a vallomások belső ellentmondásaira, illetve arra, hogy legalábbis egyesek nem lehettek ott Jedwabnéban július 10-én, tehát csak közvetett ismeretekkel rendelkeznek.²⁰ Gross válaszában Musiał több érvét is megkérdőjelezte, hanyagsággal, sőt egyes esetekben rosszindulattal vádolva szerzőjüket.

A németek jelenlétéhez vagy éppen hiányához hasonlóan csaknem ugyanilyen fontos, hogy milyen mértékben vett részt a lengyel közösség a történtekben. Vajon csupán izolált egyének voltak (a „söpredék”?), vagy tisztes emberek, akik semmiben sem különböztek a társadalom többi részétől? Kis csoportjuk volt, vagy nagy részük, esetleg a jedwabnei lengyel közösség többsége? Antoni Sułeknek kétségei voltak afelől, hogy valóban „egyszerű, hétköznapi emberek” lettek volna; feltételezi, hogy „az erőszak szolgálatában álló felesleges emberek” lehettek. (Ez idézet Stefan Czarnowski klasszikus cikkéből – a lengyel szociológia egyik alapszövegéből – a társadalom perifériáján élők szerepéről a hitlerizmus társadalmi bázisának építésében.) Gross válaszának hatására, amely kiegészítéssel szolgált a tettesek családi helyzetéről, Su³ek visszavonta feltételezését. Másfelől azonban Dariusz Stola fentebb idézett szövegében figyelmeztetett, a jedwabnei mészárlás aktivistái, családi és szakmai helyzetük jellegzetességeitől teljesen függetlenül, mégsem voltak „egyszerű, hétköznapi emberek”, mint Browning könyvének hősei; megkülönböztette őket a mód, ahogy kiválasztódtak a népesség egészéből. A rendőröket, akikről Browning ír, egyszerűen mozgósították, míg a mészárlás aktivistái az autoszelekciós folyamat során maguktól választódtak ki; tehát ex definitione különbözniük kellett valamilyen lelki tulajdonságukat illetően (ha társadalmi pozíciójukat tekintve nem is) a többi lakostól. Ahogy Stola írja, inkább „önkéntes tettesek” voltak, mint „egyszerű, hétköznapi emberek”: Daniel Goldhagen könyvének címe (Hitler’s willing executioners) jobban jellemzi őket Browning könyvének címénél.

Gross maga bizonyos értelemben árnyalta radikális kijelentését a kisváros lengyel részéről, amely lemészárolta a zsidó részt.

Mindenki, aki aznap kirángatta a rejtőző zsidókat a bokorból, rámutatott a ház sarka mögött megbújókra, elkapta a szántóföldre menekülőket, belerúgott a tömegbe tereltekbe, kővel dobta meg a halálba vezetetteket, szidta őket, röhögött, köpködte őket – részt vett a népirtás bűncselekményében. Ez a Jedwabnéban történtek lényege.²¹

Egyértelműen kitűnik, hogy a lehető legszélesebben értelmezi a bűncselekményben való részvételt, ide értve a passzív támogatást is. Mindazonáltal a zsidók elfogdosásában és a pajtába vezetésükben részt vevő lengyelek pontos száma továbbra is ismeretlen.

Akárcsak a tettesek számát illetően, az áldozatok számát illetően sem sikerült konszenzusra jutni. Gross 1600-at ad meg; az egyik forrásból veszi, és ez a szám került be a köztudatba. Gross maga, ahogy később magyarázta, nem foglalt állást a kérdésben, csupán idézte a számot. Úgy néz ki, már az 1941 júniusában állandó jelleggel Jedwabnéban lakó zsidók száma sem ismert;²² persze ez a szám nem azonos azzal, ahányan jelen voltak a városkában a tragikus 1941. július 10-i napon, mert az állandó lakosok egy része elutazhatott, másfelől lehettek Jedwabnéban menekültek más településekről. Radosław Ignatiew ügyész, aki a Nemzeti Emlékezet Intézete megbízásából a jedwabnei gyilkosságok ügyében folytatott nyomozást vezette, Anna Bikont interjújában azt mondta, részletesen megalapozva a véleményét, hogy július 10-én Jedwabnéban „nem több, mint pár száz” személy halt meg, az aktív gyilkosok pedig „Jedwabne és környéke lengyel lakosai voltak, vagy negyven férfi legalább.”²³

A lényegi kérdésekben folytatott vita nem vezetett egyértelmű eredményre. Feltételezhetjük azonban, hogy a vita eredményeként a történészek többsége alighanem egyetértene azzal, hogy Gross könyve inkább esszé jellegű, mintsem tudományos munka, és találhatunk benne pontatlanságokat, elhamarkodott következtetéseket, illetve szakmai hibákat. Minden bizonnyal kevesebben haltak meg azon a végzetes napon, mint amennyit Gross megad; úgy tűnik, kevesebb lengyel, mint minden második felnőtt férfi vett részt a bűntettekben; és valószínűleg a színfalak mögötti német inspiráció erősebb volt, mint amit a Szomszédok alapján gondolhatnánk. A történészek többsége ugyanakkor minden bizonnyal egyetértene magát a tényt illetően: ahogy Marek Wierzbicki írta: „nem kétséges […], hogy a nyugat-białystoki terület lengyel lakosságának egy része részt vett a zsidóellenes pogromokban”.²⁴ Wierzbicki egyetértően idézi Radosław Ignatiew igen óvatos szavait, melyek egyfajta „minimumaként” tekinthetők annak, ami megállapítást nyert (bár Gross opponensei minden bizonnyal elutasítanák): „A legvalószínűbb feltételezés, hogy a németek felbujtására helyi lengyelek követték el a gyilkosságokat.”²⁵

III

A fenti ismertetőben a tudományos érveket szándékosan „tisztítottam meg” mindenféle érzelmi, politikai és modern kontextusuktól, amelyben szerepelnek. Fontosnak tartottam megmutatni ugyanis, hogy a Jedwabnéval kapcsolatos vitának lényegi tartalma is van. A vita témájára tekintettel azonban természetes, hogy a kutatók minden megnyilatkozása egy érzelmi közegben történik, amely a végkicsengés szempontjából olykor fontosabb, mint maga a lényegi tartalom. Ez az érzelmi töltet, párosulva világnézeti különbségekkel, mindkét oldalon szembeötlő, de más-más jellegű. Magánál Jan Tomasz Grossnál mindenekelőtt az olvasó erkölcsi érzéseire, együttérzésére, felháborodására, empátiájára való apellálás formájában nyilvánul meg; „nem az volt ugyanis a legfontosabb, hogy minden egyes szót, ami a Szomszédok-ban le van írva, eleve végső igazságként fogadjunk el, hanem az, hogy részvéttel gondoljunk a jedwabnei gyilkosságok áldozataira”.²⁶ Anna Bikontnál hasonló érzelmekkel találkozunk, amihez még hozzájárul az érezhető keserűség is annak kapcsán, hogy a lengyel társadalom nagy része nem akarja tudomásul venni a lengyel részvételt a jedwabnei mészárlásban. Korántsem titkolják ezeket az érzelmeket; Gross, Bikont vagy más, hasonló gondolkodású szerzők nem tesznek úgy, mintha csupán tárgyilagos szöveget akarnának írni. Persze nem mondanak le következtetéseik tény- és forrásadatolásáról, de úgy vélik, az érzelmeknek maximálisan helye van egy ilyen tragikus ügyben, segítenek az olvasónak, hogy jobban átélhesse és megérthesse Jedwabne problémáját.

Más szerepet töltenek be az érzelmi és világnézeti hivatkozások Gross opponenseinél. Az ő szövegeik rendszerint az objektív történész eszményére hivatkoznak, aki dokumentumokat kutat, és azok alapján jut el a múlt megismeréséhez. „A kutató feladata nem az »affirmatív hozzáállás«, hanem a hivatalból való szkepszis, és minden egyes beszámoló gondos elemzése. Gross metodológiai követelményének alkalmazása azzal jár, hogy személyes elfogultságok és a tanúk ellenséges indulatai kerülnek bele verifikálatlanul a tudományos diszkurzusba” – írta Bogdan Musiał.²⁷ „A történész kötelessége minél több dokumentumot megvizsgálni, hogy válaszoljon a kérdésre: mi? ki? hogyan? hol? miért? […] A történész feladata elválasztani az igazságot a fikciótól”²⁸ – jelentette ki Marek Jan Chodakiewicz. Ugyanakkor nemegyszer igen kategorikus, értékelő és érzelmileg fűtött megfogalmazásokkal találkozunk gyakran ugyanezekben a szövegekben, mintegy egész más poétikát követve, mint ugyanezen szövegek többi része. Ha fogalmazhatunk így, érzelmi többlet mutatkozik az előzetes elméleti deklarációkon és bemutatott tényeken felül. Így például Chodakiewicz, mindvégig hangsúlyozva a precíz kutatások szükségességét, ami nélkül nem lehet ítéletet alkotni, hirtelen arról ír, hogy Lengyelországban, ahol a média és az értelmiség többsége liberális nézeteket vall, nem kell nagy bátorság a lengyel antiszemitizmus nézetének hangoztatásához.²⁹ Hasonlóképpen Piotr Gontarczyk, miközben a Szomszédok konkrét pontatlanságaira hívja fel a figyelmet, következőképpen foglalja össze Gross könyvének fő téziseit:

A lengyelek hitlerista kollaboránsok, akik egyezséget kötnek a németekkel a zsidók lemészárlásáról. A németek megmentenék néhányukat, de a lengyelek nem mennek bele, s kegyetlenül legyilkolnak majdnem minden zsidót – a szomszédjaikat. […] Az egyetlen hely, amely valamelyest garantálta a zsidók biztonságát a vérszomjas lengyel vadállatokkal szemben, a hitlerista csendőrposzt volt. Tulajdonképpen nincs miért csodálkozni a lengyelek gyilkos természetén, elvégre a katolikus egyház lelkipásztorai gyakoroltak fölöttük lelkigondozást. Gross csak kettőt említ, mindketten közönséges bűnözők…

E megállapítás után következik a tudományos konklúzió:

Nem az a kérdés, hogy tetszik-e valakinek ez a kép a múltról, hanem hogy nagyjából megfelel-e a valóságnak, vagyis – a tudomány nyelvére fordítva – a történészszakma követelményeinek megfelelően alkották-e meg. Nos, azt állítom, hogy nem. A Szomszédok szerzője igen szegényes és tendenciózusan összeválogatott forrásbázist használt fel, nem végezte el a kellő kritikát […], mellőzi és torzítja azt, ami nem illeszkedik az állításaiba […], a tudományos érvelésben nem tartja be a logika és a tudományos objektivizmus szabályait, végül pedig megalapozatlan, metafizikai-ideológiai, tudománytalan ítélet mond. A fenti hiányosságokra tekintettel Jan Tomasz Gross könyve nem képezheti komoly vita alapját történelmünkről. A jedwabnei gyilkosságokról különösen nem.³⁰

Nem kétséges, hogy a Gontarczyk szerint a Szomszédok-ból kibontakozó, fentebb lefestett általános kép a könyv – finoman szólva – igencsak rosszindulatú olvasatából fakad, amelynek célja inkább a botlások vadászata, mintsem az olvasott munka gondolatainak és érvelésének megértése. Több szerzőnél találhatunk példát hasonló olvasási stratégiára, amelyben Gross könyvének minden kis részletét úgy interpretálják, hogy minél értelmetlenebbül hangozzék: így könnyebb lesújtó kritikát megfogalmazni.

Musiał, Gontarczyk, Chodakowski vagy Gross más opponenseinek szövege, akik szakmai kérdésekkel foglalkoznak, sok esetben valóban kijavítják a Szomszédok szerzőjének tévedéseit, felhívják a figyelmet a forrásokban rejlő ellentmondásokra, s ilyen értelemben gyarapítják tudásunkat a jedwabnei gyilkosságokról. Mindazonáltal nem szükséges különösebben alapos hermeneutikai elemzés ahhoz, hogy észrevegyük szerzőik ideológiai elkötelezettségét, amely szöges ellentétben áll deklarált elkötelezettségükkel a történelem mint egzakt, bármilyen érzelmi befolyástól vagy a kutató személyes nézeteitől mentes tudomány objektivista modellje iránt. (Zárójelben: igencsak szélsőséges változatát vallják e modellnek, mikor a történész munkáját az úgynevezett „szakmára” redukálják: még a 19. századi pozitivizmus idején is kevesen gondolták így, a 19. század kilencvenes éveiben bekövetkezett antipozitivista fordulat óta pedig általánosan megkérdőjeleződött ez a modell.)

A fent idézett kutatóktól eltérően Tomasz Strzembosz nyíltan beszélt az érzelmi tényező szerepéről abban, ahogy a minket érdeklő kérdéshez közelített.

Az egész üggyel – mondta egy interjúban – kizárólag azért kezdtem foglalkozni, mert elkötelezve éreztem magam a Jedwabnéban és környékén lakó emberek iránt. Pontosan azért, mert ezek az emberek a kommunizmus alatt, amikor Lengyelország északkeleti vidékének szovjet megszállásával foglalkoztam, óriási bátorságról és jóindulatról tettek tanúbizonyságot. Saját házukban fogadtak, és olyan dolgokról és eseményekről beszéltek, amelyek nyilvánosságra kerülése rettentő megtorlással fenyegetett. Nem hallgathattam… […] Hogy is fordulhattam volna el ezektől az emberektől? Jártam köztük, beszélgettem velük, kérdezgettem őket. Most mondjam azt, hogy fütyülök rájuk? Elhatároztam, ellenőrzöm, hogy is volt valójában, mert kész voltam és vagyok elfogadni minden rosszat, ami történt és amit lengyelek követtek el, azzal az egy feltétellel, hogy csakugyan megtörtént!³¹

Strzembosz évek óta anyagot gyűjtött az 1939–41 között Jedwabne környékén működő szovjetellenes lengyel konspirációról szóló könyvéhez, s érthető (ha nem is elfogadható) reagálása Gross könyvére, amelyet úgy tekintett, mint hősei igaztalan megvádolását.

Az eddig tárgyalt szövegekben a szerzők érzelmi viszonyulása nem érvényteleníti lényegi érvelésüket. Létezik azonban a szövegeknek egy csoportja, amelyekben a Jan Tomasz Gross nézeteivel szembeni radikális ellenkezés szélsőségesen emocionális agresszióban nyilvánul meg; olyan szövegek ezek, melyekben minden (csekély) információs érték egyértelműen alá van rendelve az agresszív kifejezésnek. „Érvelésük” (ha megtesszük szerzőiknek a szívességet, és ezt a szót használjuk) fájdalmasan egysíkú. Általában nem mennek bele lényegi kérdésekbe. Hangsúlyozzák, hogy Gross könyve és hívei nyilatkozatai egy nemzetközi összeesküvés részei, amelynek hátterében a zsidók „lengyelellenessége” áll, valamint az a szándék, hogy minél nagyobb pénzeket sajtoljanak ki Lengyelországból, kártérítés címén a zsidó vagyonért. A Gross pártját fogó publikációkat „lengyel nyelvűekként” emlegetik (vagyis nem „igazi” lengyel írások, csak a lengyel nyelvet használják). Az egész vitát a „lengyel” és a „zsidó” vagy „kozmopolita” (ami majdnem ugyanaz) nézőpont ütközésének látják. A Gross- szal polemizáló lengyel történészeken kívül A holokauszt-ipar című könyv szerzőjére, Norman Finkelsteinre hivatkoznak mint tekintélyre. „Még a zsidók is azt állítják, hogy…” – ilyen hangnemben idézik nézeteit. Ami különösen fontos: Lengyelországot és a lengyelséget, mint ebben a gondolati rendszerben általában, úgy állítják be, mint koncentrált támadások célpontját, melyek egyszerre irányulnak Lengyelország és a katolikus egyház ellen: ebből a szempontból a kettő lényegében azonos. Néhány szöveg szerzője ellenségeként ír a kozmopolitizmusról és a liberalizmusról, sok azonban a klasszikus antiszemita érvelést használja, amely alapjában véve nem sokban különbözik attól, amelyet az európai jobboldal a 19. század második felében kialakított. Nagyjából kijelenthetjük, hogy a Jedwabne-ügyről jelenleg (2010 ősze) az interneten hozzáférhető szövegek többsége ezt a szélsőjobboldali orientációt képviseli. Mint a közéletben oly sokszor, elmosódottak a határok: néha nehéz eldönteni, hogy az adott szöveg „még” racionális polémia Jan Tomasz Gross állításaival, vagy „már” szélsőjobboldali figurák ideológiai deklarációja. Az itt tárgyalt irányzat legklasszikusabb képviselője, akinek írásai semmilyen klasszifikációs kétséget nem hagynak maguk után, Jerzy Robert Nowak, aki főleg a Mária Rádióhoz (ultrajobboldali katolikus adó a redemptorista rend vezetése alatt) közel álló nacionalista-katolikus Nasz Dziennik-ben publikál. Nincs okunk részletesebben elemezni ezeket a megnyilatkozásokat.

IV

A jedwabnei bűntettekkel kapcsolatos erkölcsi probléma egy alapvető fontosságú és néhány mellékes ügyet illetően merül fel. Az alapvető fontosságú ügy: hogyan reagáljunk mi – mi, lengyelek, vagy inkább: mi, lengyel értelmiségiek – egy ilyen évekkel ezelőtti bűntettre, vagy Jerzy Jedlicki szavaival – „hogyan birkózzunk meg vele”.³² Azon szerzők válasza, akik igyekeznek mindenekelőtt erkölcsi aspektusból tekinteni Jedwabne problémájára, más-más megfogalmazásban körülbelül így hangzik: tudomásul kell venni, nem szabad megpróbálnunk tagadni, és azzal a tudattal kell tovább élnünk, hogy nemzeti történelmünknek, akárcsak más nemzetek történelmének, vannak szebb és sötétebb, nagyszerű és gyalázatos lapjai.

A különböző szerzőknek a Jedwabne-kérdés erkölcsi aspektusához fűződő viszonyát tekintve megkockáztathatjuk: az alapvető véleménykülönbség az e cikk tárgyát képező egész vitában nem annyira a tényekre, mint inkább érvényességük kritériumaira vonatkozik. Az egyik fontos reagálás Gross könyvére az ismert újságíró, Jacek Ÿakowski beszélgetése volt Tomasz Szarotával a Gazeta Wyborcza hasábjain. Szarota alapvetően nem kérdőjelezte meg azt, ahogy Gross az eseményeket láttatta, azt mondta, el kell fogadnunk, hogy bűntettekről van szó, ez is része a holokausztnak, és lengyelek követték el. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Gross könyve nem hiteles a részleteket illetően, amelyek kiderítésére még sok kutatásra van szükség.

Ahhoz, hogy lelkiismeretünk megrendüljön, elég az, amit Gross a Szomszédok-ban leírt. Ahhoz azonban, hogy megértsük az egész helyzetet, ismerni kell a részleteket. Minden történész tudja, hogy az ördög sokszor a részletekben rejlik.³³, Gazeta Wyborcza, 2000. november 18–19.]

Jerzy Jedlicki a Gross könyvéről a Lengyel Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében rendezett vitán polemikusan viszonyult a fenti beszélgetéshez: „Az ördög Jedwabnéban és Radziłówban nem a részletekben, hanem az általános kérdésekben rejlik.”³⁴ Ezt a megfogalmazást aztán Gross opponensei, Bogdan Musiał és Piotr Gontarczyk kritizálták.³⁵

Úgy tűnik, Jedlicki, Hanna Œwida- Ziemba³⁶ és sokan mások számára (nyilván maga Gross számára is) végső soron nem az a lényeg, hogy a meggyilkolt zsidók száma 1600, vagy ennek a fele vagy harmada, hogy a tragikus napon Jedwabnéban tucatnyi vagy több tucatnyi német tartózkodott-e, s hogy a nem zsidó lakosok közül a felnőtt férfiak fele, vagy csak minden ötödik vagy hatodik rángatta-e ki a zsidókat házaikból, fosztotta ki őket, hurcolta el a vesztőhelyre és gyilkolta meg. A lényeg az erkölcsi probléma, ami független a számoktól. Ha túlságosan is a technikai jellegű, szakmai kérdésekre koncentrálunk, az könnyen háttérbe szoríthatja a valóban fontos problémákat. Jedlicki írta:

Lehet persze továbbra is kibúvókat keresni. Lehet azt írni, hogy túl korai még ítéletet alkotni, hogy vannak tisztázatlan momentumok a beszámolókban, hogy nem számolták meg pontosan, hány gyilkos és hány áldozat volt. Hogy még kutatásokat kell végezni ebben vagy abban a levéltárban. Kutatni mindig érdemes, bár évekkel ezelőtt meg kellett volna tenni, ez azonban nem változtat semmin. Az igazság nem lesz kényelmesebb, és előbb-utóbb meg kell birkóznunk vele.

(„Hogyan birkózzunk meg vele.”) Úgy tudom, Gross opponensei nem válaszoltak erre az állításra; nem adtak magyarázatot arra, miért lenne fontos (a történelmi faktográfián mint öncélon túl) ez a pontosítás a Jedwabne-ügy etikai megítélése szempontjából.

Nemigen találunk nyílt polemizálást azokkal a szerzőkkel, akik a jedwabnei bűntettek kapcsán erkölcsi kérdéseket vetnek fel. Gross ellenfelei, mikor szakmai kérdésekre hivatkoznak, nemegyszer szélsőséges csoportként, a radikális jobboldal pandanjaként állítják be a „moralistákat”. „First, there are deniers. […] Second, there are the moralizers. […] They are as irrational as their counterparts on the right”³⁷ – írta Marek Jan Chodakiewicz, de hasonlóképpen vélekedett Bogdan Musiał is:

egyesek megalapozatlannak ítélik és elvetik a vádakat. […]. Mások megerősítik Gross állításait: érzelmileg túlfűtött vádakat fogalmaznak meg, és filozófiai-moralizáló fejtegetésekbe bocsátkoznak. […] Felszólítanak, hogy szaggassuk meg a ruháinkat.

Musiał úgy látja, a hozzá hasonló gondolkodású emberek középen állnak: „Van a tárgyilagos álláspont, amely azt mondja, hogy vitára van szükség a témában.” Nehéz megmondani, miért kellene a tárgyilagosságnak kizárnia a történelmi események etikai dimenziójával kapcsolatos reflexiót. Erre részben Musiał további szavai adnak választ ugyanebben a szövegben:

Nem hiszem, hogy Lengyelországnak szüksége lenne arra, hogy a németek módjára legyőzze a múltat. […] Lengyelországnak ma arra van szüksége, hogy újra emlékezzen. A háború utáni lengyelek történelmi tudatát nagymértékben eltorzította a kommunista állam. Alapos történeti kutatásra van szükség.³⁸

Musia³ mintegy azonosítani látszik Gross állításainak kritikáját az alapos történeti kutatással. Az olvasónak nemigen lehet kétsége afelől, hogy a deklarált pozitivista minimalizmus ellenére ebben és a hasonló szövegekben ugyanolyan erős értékelő attitűddel van dolgunk, mint Jan T. Gross és hívei esetében, csak ellenkező előjellel. Már a Jedwabne-ügy „morális feldolgozásának” szándékát kritikusan ítélik meg, nem csupán arra való tekintettel, hogy – Gross opponensei szerint – hiányoznak a tények, amelyeknek bármiféle „vezeklésre” kellene késztetniük, de azért is, mert ellenszenvvel viseltetnek mindenfajta szándék iránt, hogy elgondolkodjunk a lengyel történelem kevéssé hízelgő lapjain. E szándékok Gross opponensei szemében felszínesek és őszintétlenek, lényegileg megalapozatlanok, ráadásul a nemzetre nézve ártalmasak. Vélhetnénk, az ő nézőpontjukból tulajdonképpen nincs is min elgondolkodni: a Jedwabne-ügynek nincs erkölcsi dimenziója, a németek felbujtására és részvételével a társadalom perifériáján élő emberek kis csoportja által elkövetett gyilkosságok elítélendők, de nem befolyásolják érdemben a lengyelek megszállás alatti viselkedéséről kialakult képet.

Andrzej Nowak krakkói történész aggodalmának adott hangot, hogy minden nemzeti felelősségre vonás a múltban elkövetett bűnökért gyengítően hathat a nemzeti közösségre – elvégre nem építhető fel a szégyen közössége. Szövegének Nowak a Westerplatte vagy Jedwabne címet adta, két jelképes szót állítva kontrasztba: a Westerplatte a gdański lengyel katonai helyőrség neve, amely a II. világháború első hét napjában hősiesen védekezett a németek ellen, a hazafias hősiesség szimbóluma, Jedwabne viszont – a mészárlásé és kollaborációé. Nowak természetesen a Westerplattéra szavaz, mint olyan gyújtópontra, ami köré identitás építhető. Az akkoriban a Nemzeti Emlékezet Intézetében dolgozó történész, Paweł Machcewicz Westerplatte is, Jedwabne is című szövegével válaszolt Nowaknak, érveit pedig egy cikkben foglalta össze, amely egyben a Jedwabne-ügyről a NEI által megjelentetett kétkötetes tanulmánykötet bevezetője. „Az nem segít semmit […], ha elfordítjuk a fejünket. […] A történelmére büszke nemzet a múltjával kapcsolatos legsúlyosabb igazsággal is szembe tud nézni” – írja.³⁹ Machcewicz szövegében hivatkozik Jerzy Jedlicki néhány évvel korábbi, Kollektív örökség és felelősség című cikkére, amely nem érintette a zsidókérdést, de azok felelősségéről beszélt, akik olyan bűnökért érzik az adott kollektívumhoz (nemzethez, valláshoz, társadalmi osztályhoz) tartozónak magukat, amiket e közösség más tagjai, szórványosan réges-rég követtek el. Mint olyan, bizonyos értelemben előkészítette a talajt a Jedwabne etikai problémájáról szóló vitához.

E fő kérdés mellett a Jedwabne-vita kapcsán előkerültek erkölcsi jellegű mellékszálak is. A publicistákat töprengésre késztette a lengyel nemzet definíciója (a tettesek, akárcsak az áldozatok, a Lengyel Köztársaság állampolgárai voltak; vajon ez azt jelenti, hogy az előbbiek és az utóbbiak is lengyelek voltak?), a kollektív bocsánatkérés problémája az elődök által elkövetett bűnökért, a mai lengyeleknek a lengyelországi zsidó múlthoz és örökséghez fűződő viszonya, és általában a múltról való kollektív emlékezet szerepe a társadalom életében. E kérdéseket most kénytelenek vagyunk mellőzni.

Az egyik ilyen szál, amit nem bontottak ki részletesen, pedig minden bizonnyal érdemes lenne, Jedwabne és környéke katolikus papságának hozzáállása az 1941-es pogromhullámhoz, ami nyilván része egy tágabb kérdéskörnek: a lengyel katolikus egyház viszonyának a zsidókhoz és az antiszemitizmus problémájához. Részletesen Dariusz Libionka foglalkozott ezzel, igen ékes bizonyságait adva közre általában a lengyel papság körében, de különösen a łom¿ai egyházkerületben a harmincas években dívó radikálisan antiszemita eszméknek.⁴⁰ Érdemes még futólag említést tenni Tomasz Szarota megrendítő cikkéről, amely azt elemzi, milyen képet ad a lengyel–zsidó viszonyról egy katolikus körökben született konspiratív jelentés a lengyel egyház állapotáról az 1941-es megszállás idején. A Szarota által tárgyalt dokumentum a keresztényi viselkedés eszményeként dicséri a hitlerista németek viselkedését a zsidókkal szemben (persze az 1941 előtti helyzetről írva). Szarota a maga szövegét egy folyamat részének tekinti, amely során fény derülhet a lengyel–zsidó viszony fájdalmas lapjára – vagyis valamiképpen a Gross könyvével kapcsolatos 2000-ben megkezdett vita folytatásának.⁴¹

A történelmi kérdéshez kapcsolódik az egyház mai viszonya a Jedwabne-ügyhöz. Ezt a hozzáállást sajnos passzívnak és kivárónak mondhatjuk: nem szívesen lépnek fel kezdeményezően. Józef Glemp bíboros, Lengyelország prímása kijelentette: nyilvánvaló tény, hogy a bűntettet lengyelek követték el, s e kijelentés jelentőségét nem szabad lebecsülni. A prímás szavai egybecsengenek mindazok véleményével, akik úgy vélik, az esetleges új ténymegállapítások nem változtatják meg Jedwabne erkölcsi tanulságát:

Erkölcsi szempontból lényegtelen […], hogy a nyomozás eredményei jobb vagy rosszabb színben fogják-e mutatni a lengyeleket. Marad ugyanis az alapprobléma – Jedwabnéban olyan emberek éltek, akiknek részük volt polgártársaik halálában.

Különös hangsúllyal beszélt Isten kiengesztelésének szükségességéről a Jedwabnéban és környékén elkövetett bűntettekért. Ugyanebben az interjúban azonban Glemp a zsidók lengyelekkel szembeni bűneiről is beszélt, a bolsevikokkal való zsidó kollaborációról; kijelentette: a lengyel egyházban „nem látok ellenségességet a zsidó hittel szemben, és még sosem észleltem olyan jelenségeket, mint az antijudaizmus. Ez a múlt. Ugyanakkor említést kell tenni a létező lengyelellenességről.”⁴²

2001. május 17-én ünnepélyes engesztelő istentiszteletet tartottak a varsói Mindenszentek templomban. Adam Boniecki tisztelendő, a Tygodnik Powszechny főszerkesztője azt írta: „Az, ami 2001. május 27-én, vasárnap történt a legnagyobb varsói templomban, amely mellett húzódott hatvan éve a gettó határa, olyan vallási esemény volt, amely örökre beíratik a lengyel történelembe. […] A vezeklés lila színébe öltözött prímás vezette”, részt vett rajta „közel ötven” püspök, „süveg és palást nélkül, fekete reverendában, piros vagy lila színű öv nélkül”. Boniecki tisztelendő mindazonáltal keserűen állapította meg, hogy a Mária Rádió volt az egyetlen lengyel adó, amely aznapi híreiben nem tudósított az istentiszteletről. Így kommentálta: „Íme, a pusztába kiáltott szó…”⁴³, 26. (A kiegészítés egy antológia a Tygodnik Powszechny-ben megjelent szövegekből, melyek az 1946–2009 közötti évek zsidó problematikájával foglalkoznak.)]

S valóban: a łom¿ai püspök és a jedwabnei plébános határozottan a városka lakóinak pártjára állt, akik visszautasítanak minden vádat,⁴⁴ a Mária Rádió pedig, az ideológiailag hozzá közel álló Nasz Dziennik mellett, amiképp a múltban, úgy most is fő terjesztője a lengyelellenes intrikáról és a nemzet és a katolikus egyház elleni támadásról szóló állításoknak. A Jedwabnéban 2001. július 10-én Aleksander Kwaœniewski jelenlétében tartott állami ünnepségen egyetlen püspök sem vett részt. Hogy a kép ne legyen túlságosan egyoldalú, emlékeztetnünk kell két katolikus folyóirat, a krakkói Tygodnik Powszechny és a varsói Wiê¿ komoly szerepére. Mindkettő igen erősen elkötelezte magát a Jedwabne-ügy tisztázásában, közölte Jan Tomasz Gross és más hozzászólók szövegeit.

V

Gross munkáját kiegészítve vagy vele vitázva néhány év alatt több könyv is született, melyek közül néhányra reflektált ez a cikk; különös helyet foglal el a fentebb többször is emlegetett Jedwabne körül két kötete, valamint Anna Bikont könyve, a Mi Jedwabnéból. A Gazeta Wyborcza újságírónője imponáló újságírói-történészi munkát végzett, felkutatva a világban szétszórt, Jedwabnéból és környékéről származó zsidó családokat, s megtalálva az események lengyel tanúit is. Az írás kiegészíti a helyi kontextussal kapcsolatos tudásunkat, aminek hiányát oly gyakran hányták Gross szemére vitapartnerei. A könyv egyik legmegindítóbb része Jedwabne képének vizuális rekonstrukciója (madártávlatból készített panorámakép formájában), ahogy 1939 nyarán kinézhetett.

A vita mindeközben valamikor 2002 második felében határozottan alábbhagyott, bár sosem halt el egészen. Mit változtatott meg ez a vita Lengyelországban? A remény hangjai mellett, hogy segíteni fog a lengyeleknek „kiegyezni” a múltjukkal, ellentétes vélemények is megjelentek, melyek rámutattak: a vita eredményeként nőtt az antiszemitizmus a lengyel társadalomban.

Ami a társadalom túlnyomó többségét illeti, nyilván nem változott a hozzáállás, legalábbis rövid távon. Anna Bikont keserű hangú könyvéről (Mi Jedwabnéból) írt esszé-recenziójában Jerzy Jedlicki azt írta, Bikont

mesterséges akadályokat lát, melyeket számos beszélgetőtársa épít a célból, hogy ne engedje be agyába a tudást a tényekről, még azokról sem, amelyek a szemük láttára történtek. Elképesztő és végtelenül lesújtó látni, milyen praktikákra vagyunk képesek, csak hogy tagadjunk minden kétséget kizáróan megalapozott véleményeket, amelyek elismerése felforgathatná örökletesen rögzült meggyőződésünk rendjét, s kognitív és erkölcsi nyugtalanságot kelthetne bennünk.⁴⁵

Ezek a mesterséges akadályok nem csak Anna Bikont beszélgetőtársainál működnek; a romantikus hagyomány sztereotipizált, lebutított verziójára való népszerű hivatkozás inkább erősödni, mint gyengülni látszik. A lengyelség sztereotípiája hasonlóképpen a Jedwabne-ügy köré „tokosodott”, ahogy más, e sztereotípiára nézve potenciálisan veszélyes vita és történelmi tény köré. Egyesek reménye és mások félelme, hogy a lengyelség hagyományos sztereotípiája megbukik vagy átalakul, nem teljesült. 2010 decemberében, mikor ezeket a sorokat írom, Jedwabne kérdésében inkább csend van, mint nyílt tagadás; csend, amelyet azonban néha különféle események törnek meg. A legjobb példa e csendre a jedwabnei városi hatóságok honlapja, ahol a zsidókról csupán a szovjetekkel való kollaboráció és a lengyelek 1939–41 közötti üldözése kapcsán írnak, az 1941. július 10-i gyilkosságok kérdése pedig nem létezik. (Egyetlen kivétellel: a turisztika iránt érdeklődők olvashatnak a jedwabnei műemlékekről, innen értesülhetnek „az 1941. július 10-én elkövetett zsidógyilkosságok” emlékművének létezéséről. Semmi több.) Gross következő könyve, a Félelem (angolul 2006-ban, lengyel fordításban 2008-ban jelent meg) vitát váltott ki, amely, kisebb hőfokon, a Szomszédok-kal kapcsolatos kérdéseket ismételte meg.

Egyvalamire érdemes még felhívni a figyelmet. Gross több opponense is, nem csak a legszélsőségesebbek, a II. világháborúval kapcsolatos „lengyel” és „zsidó” nézőpont ütközéseként aposztrofálta a vitát. Lehetséges, hogy bizonyos (nem túl nagy) mértékben beszélhetünk ilyen választóvonalról a Szomszédok 2001-es angol fordításának megjelenése után kipattant nemzetközi vitában; nyilván kiemelhetünk szövegeket, amelyek szerzői a múlttal kapcsolatos ilyen vagy olyan „nemzeti” nézőpont letéteményeseinek érzik magukat. A lengyelországi vitát illetően azonban egy ilyen interpretációnak semmi alapja. A vita nem a történtek „lengyel” és „zsidó” olvasata között folyt, hanem két lengyel álláspont között. A múltról való lengyel gondolkodásban komoly hagyománya van a nemzeti történelem kritikus szemlélésének, a 18. század végi felvilágosult történésszel, Adam Naruszewiczcsel kezdve a 19. század második felében az ún. „krakkói történésziskolába” tartozó Józef Szujskin, Michał Bobrzyńskin és más tudósokon át egészen a különböző, például a nemzeti felkelések értelméről folytatott 20. századi vitákig. Gross könyve (nem tudom, tudatosan-e) tökéletesen illeszkedik ebbe a hagyományba, s ilyen szempontból az egész vita integráns része a lengyel történelemről évszázadok óta folyó lengyel vitáknak.

2010 decemberében a Polityka hetilap írt a Kárpátokban található Gniewczyna községről, melynek lakói 1942-ben 18 zsidót gyilkoltak meg, Gniewczyna mint Jedwabnecímmel a borítón.⁴⁶ Tadeusz Słobodzianek A Mi Osztályunk című színdarabját, amely Gross Szomszédok és Anna Bikont Mi Jedwabnéból című könyvei nyomán készült,2010-ben Nike irodalmi díjjal jutalmazták; a róla szóló recenziókban érezhető volt némely fent említett attitűd.

2010 decembere és 2011 januárja fordulóján ismét fellángolni látszott a vita. A sajtóban előzetesek jelentek meg Jan Gross, ezúttal Irena Grudzińska-Gross-szal közösen írt,Érett termés című könyvéből, amely arról szól, hogyan vett részt a lengyel lakosság a zsidók után maradt vagyon kifosztásában a II. világháború végső szakaszában és közvetlenül a háború után. Különféle közszereplők szokás szerint még azelőtt nyilatkozni kezdtek a könyvről, hogy olvashatták volna. A krakkói katolikus Znak könyvkiadót megvádolták, hogy úgymond Lengyelországot és a lengyeleket bemocskoló könyvet jelentet meg. Talán az első recenziót, amely már a teljes könyv ismeretében született, a történész Paweł Machcewicz írta,⁴⁷ aki 11 évvel korábban pozitív véleménnyel volt a Szomszédok-ról, elismerve, hogy az érzelmi felhang és a részleteket illető pontatlanságok ellenére komoly, úttörő szerepet töltött be a zsidógyilkosságokban való lengyel részvétel tabujának megtörésében. Most azonban – véli Machcewicz –, mikor a tabu már meg van törve, az ilyen könyvek, mint az Érett termés igazolatlan általánosításaival és részleteket illető hanyagságaival csak szítja az indulatokat: semmire sem derít fényt, és nem segít a lengyel társadalom antiszemita előítéleteivel való küzdelemben.

2011 februárjában ugyanakkor két könyv jelent meg lengyel kutatók tollából hasonló témában – mindkettő témája a holokauszt elől a lengyel falun megbújni igyekvő zsidók tragikus sorsa. Az írások sokéves alapos kutatás eredményei; bizonyos értelemben kihasználták a Gross keltette médiavisszhangot, különben minden bizonnyal észrevétlenek maradtak volna. Barbara Engelking könyve a probléma szintetikus megközelítésére tett kísérlet, Jan Grabowskié pedig egyetlen konkrét helyről írt monográfia.⁴⁸ A szerzők nyilatkozataiból leszűrhető: a lengyel parasztok igen nagy, bár pontosan nehezen megállapítható számban vettek részt a falun bujkáló zsidók elfogásában és meggyilkolásában.⁴⁹

Az újabb vitában, úgy tűnik, megfigyelhető egy szál, amely a Szomszédok-ról folytatott vitából hiányzott, de amely már a Gross fentebb említett Félelem című 2008-as könyvére való reagálásokban megjelent. Az ügy eltávolodott Jedwabnétól, s kiszélesedett általában a lengyel–zsidó viszony problémájává, sőt talán általában a szélsőséges helyzetbe került emberek viselkedésének kérdésévé. Ebbe az irányba mutat két vezető lengyel holokausztkutató, Jacek Leociak irodalomtörténész és Dariusz Libionka történész reakciója.⁵⁰ Persze az itt tárgyalt irány deklarált ellenzői nem változtatták meg véleményüket, továbbra is lengyelellenes propagandát látnak Gross vagy más szerzők könyveiben.

A polarizáció ugyanis, ami a tíz évvel ezelőtti vitában jól látható volt, tovább tart. Egyesek továbbra is úgy vélik, hogy a nemzeti múlt elfogadása a kollektív érettség jele, egyszersmind erkölcsi kötelesség, mások viszont meg vannak győződve arról, hogy a hazafiság elsőszámú követelménye a nemzet jó hírnevének védelme. Ezek az attitűdök nem empirikus megállapításokból, hanem világnézeti elvekből fakadnak, ne gondoljuk tehát, hogy történészek ilyen-olyan kutatásai hatására megváltozhatnak. A jövő megmutatja, hogy hosszabb távon megmarad-e az attitűdök e kettőssége, vagy túlsúlyba kerül az egyik oldal – és melyik lesz az.

Post scriptum

Igyekeztem tárgyszerűen bemutatni a Jedwabne témájában lezajlott vitát, hogy a nem lengyel olvasó fogalmat alkothasson a benne felmerült problémákról. Nyilvánvaló azonban, hogy ebben a kérdésben nehéz objektívnek maradni. Úgy vélem hát, ismertetnem illik a saját véleményemet is a témában, nem azért, mintha különösebben eredetinek vagy értékesnek tartanám – nem vagyok a II. világháború kutatója –, inkább az olvasó iránti lojalitásból, hogy ellenőrizhesse, befolyással voltak-e, s ha igen, milyen mértékben a nézeteim arra, ahogy beszámoltam a vitában kifejtett álláspontokról.

Nos, úgy vélem, Jan Tomasz Grossnak, minden pontatlansága ellenére, ami írása részleteit illeti, az alapvető kérdésben igaza van: nem kétséges, hogy a jedwabnei gyilkosságokat lengyelek követték el. Ugyanakkor úgy érzem, Gross túl könnyedén elintézi azokat a vitapartnereit, akik arról beszélnek, hogy tekintetbe kell venni a történelmi kontextust, jobban meg kell ismernünk a lengyel–zsidó viszonyt mind a két világháború közti időszakban, mind az 1939–41 közötti szovjet megszállás idején. Nyilvánvaló számomra, hogy mind a harmincas évek lengyel antiszemitizmusa (a katolikus egyháznak mint az antiszemitizmus egyik fő propagálójának meghatározó szerepe mellett), mind a zsidók vélt vagy valós együttműködése a szovjet hatóságokkal nagyobb befolyással lehetett Jedwabne lengyel lakóinak viselkedésére 1941. július 10-én, mint azt Gross feltételezi. Meggyőzőnek tartom Dariusz Stola fejtegetéseit arról, hogy képtelenség lett volna a mészárlás megtervezése és megszervezése a Gross által feltételezettnél erősebb német inspiráció nélkül; ugyancsak meggyőző Stola hipotézise a „jedwabnei állam” – a helyi efemer hatalmi központ, az erőszakmonopólium birtokosa szerepével kapcsolatban. Mindazonáltal úgy vélem, nem szabad lebecsülni az ember természetes hajlamát a kegyetlenségre, amely háborús körülmények között kiszabadul a civilizáció, a vallás, az erkölcs és a rendet fenntartó államhatalom iránti tisztelet béklyóiból. Már e cikk megírása után (s nem 11 éve, amikor tanúja voltam a Szomszédok-kal kapcsolatos vitának) kezdtem el gondolkodni, vajon Gross könyvének tanulságát lehet-e egyáltalán a lengyel antiszemitizmus kritikájára redukálni.

Gross egyetlen általam ismert szövege sem sugallja azt, hogy a lengyelek inkább antiszemiták lettek volna, mint bárki más. Végül is a huszadik században a legkülönfélébb nemzetiségű emberek gyilkolták különböző helyzetekben más etnikai csoporthoz tartozó szomszédjaikat. Vagyis könnyen lehet, hogy nem csupán a lengyel történelem iránti kritikai attitűd megnyilvánulásának kell tekintenünk a könyvet (amiről fentebb szó volt), de egyúttal – talán mindenekelőtt? – filozófiai reflexiónak is, amelynek tárgya az egész antiszemitizmussal mérgezett európai kultúra, sőt ennél is tágabban – a megrontott emberi természet és a benne kódolt spontán kegyetlenség.

Úgy érzem tehát, hogy a Jedwabne-ügyre való erkölcsi reflektálás elengedhetetlen, bár nem vagyok biztos abban, hogy milyen irányt kellene vennie. Azt hiszem, a Szomszédokmegjelenése és az ebből fakadó vita összességében pozitív jelenség volt, és hosszabb távon hozzájárulhat ahhoz, hogy jobban megértsük Lengyelország drámai történetét az utolsó háború alatt. Arról is meg vagyok győződve, hogy tévednek, akik úgy vélik, a múlt feltárása bármiféleképpen kárt okozna Lengyelországnak. Épp ellenkezőleg; helyesen írta Anna Bikont könyvének előszavában Jacek Kuroń, hogy nem az évekkel ezelőtt elkövetett gyilkosságok ténye, hanem „a gyilkosok rejtegetése és a valóság tagadása jelenti Lengyelország jó hírnevének rettentő eltékozlását.”⁵¹

A tanulmányhoz az anyaggyűjtést részben a “Negotiated Modernities” program keretében folytattam. M. J.

A tanulmány egy történeti emlékezetről szóló európai vitákat tárgyaló kötetbe készült, melynek szerkesztője Alexei Miller. A kötet az idén jelenik meg, orosz nyelven.

FORDÍTOTTA KÖRNER GÁBOR