Egy vacsora hermeneutikája

Ma már nem gondolhatjuk [denken] teljes bizonytalansággal, hogy a gondolat [Gedanke] bizonyossága a gondolatiság [Gedankenheit] bizonyítottságának bizonyos gondolatbizonysági [Gedankenssicherheit] és elgondolás-gondolkodási [Ideegedankenheit] gondoláselméletek [Gedankstheorien] bizonyítási paradigmái szerint kötöttnek tételezhető fel. Kivédhetetlen annak igénye, hogy megkíséreljünk valamiféle immanens visszatérést az etimológiai horizont kezdeti (következésképp kreált) dimenzióiba, valahogy úgy, mintha sült hagymás libamáj pástétomot fogyasztanánk tokaji szamorodnival, vagy mintha majonézes burgonyasalátát ennénk pirítóssal és aszpikos borjúnyelvvel. A gondolkodáselmélet fogalomrendszerének ilyetén temporális-etimológiai restituálása ugyanis elengedhetetlenné válik, amint felvetjük a gondolkodásra irányuló kérdést.

A gondolkodásra irányuló kérdés

A gondolkodásra [Denken] irányuló kérdés irányultságát kell első ízben tisztáznunk, ezt az intencionális dierekcionalitást [die Direkzionalität der Intenzionlität], ezt a mintegy ropogós cipóba töltött, selymesen himbálózó fokhagymás-tejszínes ragulevest [Eintopf], finoman párolgó gőzeivel és a vaj­puha orjahússal. De ez a direkcionalitás csak látszólag lehet intencionalizált, hiszen Schweinermacher óta a sertéshús pozitivista megkettőződése inkább valamilyen értelemben a puhára főtt részek összjátékával inkommenzurábilis transzparens retoricitás­nak van kitéve, semmint egy afféle dezantropomor­fizált identitásvákuum-képződésnek, amely alapot adna a borsó és a gomba immanens keveredésének. De a gondolkodás kérdésének irányultsága nem feltételezi a só és bors aromájának illetve horizontjának nyálcsorgató harmóniáját a megalkotottság kontextusában, sokkal inkább mintegy újraértelmezi magát a cipó ropogós héja és a foszlós, levessel átitatott bele közti szorongás polaritásában. A gondolkodásra irányuló kérdést ezért csakis egy másik kérdésen keresztül érthetjük meg még világosabban.

A Csirkecombra irányuló kérdés

A csirkecombra irányuló kérdés feltevéséhez mindenekelőtt azt kell tudnunk, milyen csirkecomb jelenvalólétét feltételezzük. Kívülről befelé haladva fogjuk feltárni a csirkecomb rétegeit, de rögtön metalepszisbe torkollunk, hiszen a bársonyos és pikáns mártás szinte elválaszthatatlan magától a csirkehústól, különösen annak gondolatfinom s itt-ott mégis ropogós bőrével, amelynek metaforalicitását legszebben Paul Ricotta foglalta össze¹. A burgonyapüré is interpretációra szorul, s így csupán a ráhintett fanyar fűszerek felől olvasva fedi fel rejtett ízvilágát. A habkönnyűre konstruált burgonyapüré abban a mozzanatban bontakozik csak ki (a tapasztalás minden szubjektivitása és hiányossága ellenére is), ahogyan művészi fodrai egybeolvadnak, mondhatni, izomorfok az enyhén csípős szaft mennyei konstellációival. S ekkor érkezünk el a csirkecomb tulajdonképpeni csirkecombomorfikus összetevőjéhez, a csirkecombhoz. Azonban maga a csirkecomb sem homogén létező, s mint ilyen, egyfelől a) töltelékből, másfelől b) színhúsból, harmadfelől pedig c) combcsontból áll.

Tagadhatatlan, hogy a töltött csirkecomb, a burgonyapüré, a mártás és a kompót értelmezése merőben új dimenziókat kap, ha hermeneutikai megközelítésben szemléljük tárgyunk komponenseit, s mi­után rendre végigkóstoltuk őket, elölről kezdve ismét végighaladunk a kompozíción, annak strukturális jellegzetességeit újraértelmezvést. Kiderül ekkor számunkra, hogy a töltelék leginkább a ropogós bőrrel ízletes, és hogy a húst a mártásba kell tunkolni a mélyszerkezet feltárásához.

A csirkecomb mélyszerkezete

Minden csirkecomb, így a mi csirkecombunk mélyén is ott található az az esetlegesen létrejövő és megismételhetetlen igazságtapasztalat-kreátum, amelyet íznek nevezünk. Az íz alkotja a csirkecomb mélystruktúráját. A mélystruktúrát körülveszi az a lustán gyöngyöző és halványan gyümölcsös villányi rizling, amely később jelentős szerepet fog játszani a csirkecomb dekonstrukciójában.

A desszert morfológiája

Legyen az akár áfonyás palacsinta, körtés-karamellás krémtorta, málnás piskóta csokoládédarabokkal vagy netán fahéjas almás pite tejszínhabbal, rögtön felmerül a kontextualizálódás problematikája, jelesül, hogy illeszkedik-e az éppen elfogyasztott főétel savaihoz és aromáihoz. Ehhez részletesen meg kell vizsgálnunk a desszert morfologikus textúráját.
A körtés-karamellás torta jelentős részét képezi az
a mintegy szókratészi vagy platóni gyümölcsözön, amelyben kontextualizálódik. A szőlőszemek és körteszeletkék kölcsönhatásának analízisekor már- már talán nem túlzás megkockáztatni azt a merőben kevéssé elvetendő, ám mégis kritika tárgyát képező, noha nem szerénytelen állítást, hogy mindjárt éhen halok.

A karamellhab csak tetézi azt az orpheuszi fájdalmat, amellyel az értelmező a desszert morfológiájának fejtegetésébe fog. A karamellhab alkotja a desz­szert tetőpontját, amely egyben a vacsora megkoronázása is. Az aszú és általában az aszuciona­litás kérdéseit pedig inkább egy másik tanulmányomban fogom kifejteni.

Így nem lehet koncentrálni.

A vacsora dekonstrukciója

Átugorva néhány fájdalmas részletet elérkezünk a vacsora, tehát az aszpikos borjúnyelv, a burgonyasaláta, a cipóban tálalt orjaragu, a töltött csirkecomb és a körtés-karamellás tortaszelet de­konst­rukciójához. A befogadó szubjektumban működő feldolgozó-lebontó mechanizmus alkotóelemeire szétszedve antropomorfizálja a vacsora egyes rétegeit, hiszen minden ismeret tapasztalatként válik a szubjektum részévé, s így szükségszerű logikai lépés annak feltételezése, hogy a csirkecombból is a befogadó szubjektum saját anyaga képződött meg, az értelmezhetetlen részektől eltekintve, amelyektől a szubjektum természetes úton megválik. Ez a megválás persze nem fájdalommentes, sőt néha igen nagy erőlködés kíséri, hiszen minden katarzis azaz megtisztulás kínokkal jár, és csakis e kínokkal juthatunk közelebb önmagunkhoz és a világhoz.

Így válik meg önöktől is e sorok szerzője.

Jó étvágyat kívánunk.