„A meg nem gondolt gondolat…”

A magyar állampolgárság és főként a szavazati jog kérdése továbbra is a magyarországi és a határon túli nyilvánosság egyik fontos, ha nem a legfontosabb kérdésének számít.

A tény egyáltalán nem magától értetődő, a kérdést számos kelet-közép-európai, sőt nyugati országban is a nélkül oldották meg, hogy az bárki számára problémát okozhatott volna, s voltak országok, ahol maga a probléma sem merült föl.

Ahhoz tehát, hogy a kérdés magyar vonatkozásait megérthessük, mindenekelőtt azt kell tudatosítanunk, miként válhatott az állampolgárság kérdése a magyar társadalmat súlyosan megosztó, a nemzet sorskérdéseként tálalható problémává?

A kérdésben rejlő érzelmi potenciált nyilvánvalóan a határon túli magyarok – Európában példátlan – aránya és helyzetüknek a magyar társadalom különféle csoportjai általi eltérő megítélése generálja. A helyzetet csak súlyosbította, hogy a nyugati nagyhatalmak Magyarország feldarabolása során korántsem az általuk hirdetett demokratikus értékek, a nemzeti önrendelkezés, a helyi önigazgatás, a szubszidiaritás elvei alapján, hanem a – kizárólagosan demokratikusnak beállított – francia-angolszász nemzeti ideológiák diadalának, a legyőzöttek megbüntetésének, s az egykor kisebbségi nemzetekkel szövetkező szomszédos kisállamok vagy a megszülető utódálla­mok gátlástalan területszerző ambícióinak, illetve ezek gazdasági és stratégiai bebetonozásának jegyében hozták meg döntéseiket.

Ha a településekig menően szabadon megrendezett és tisztességes népszavazások dönthettek volna a szóban forgó területek állami hovatartozásáról, illetve az új államokon belüli státusáról, réges-rég kénytelenek lettünk volna frusztrációnkat félresöpörve, fenntartások nélkül elfogadni a tényeket. Merthogy azok nem is lehettek volna elfogadhatatlanok…

Csakhogy nem ez történt. Nemcsak színmagyar területek kerültek az utódállamokhoz – demokratikusnak semmiként sem nevezhető megfontolások alapján –, de az utódállamok az elvben jogosan hozzájuk csatolt, de többségükben magyarok lakta területektől, megyéktől, nagyváro­soktól és kisebb településektől egyaránt megvonták a belső önrendelkezés jogát. S – egy valóban demokratikus érvekkel indokolhatatlan asszimilációs politika jegyében – magyarok millióit fosztották meg magyar állampolgárságuktól és tették őket másodrendű állampolgárokká.

A magyarok túlnyomó többsége, főként azok a milliók, akiket rokoni szálak fűztek a határokon túl rekedt testvéreikhez, ezeket az eljárásokat magától értetődően nem lehettek képesek legitim gyanánt elfogadni. És főként azért nem, mert – a magyar államon belül – Trianonnal semmi nem változott meg. A nemzetiségek elmagyarosítása nemhogy leállt volna, éppenséggel felgyorsult. Amit az is megkönnyített, hogy az utódállamok a kisebbségeik fölött való korlátlan rendelkezési jog egyfajta ellentételezése gyanánt, kimondatlanul, de egyértelműen lemondtak saját Magyarországon maradt nemzettársaikról. Az egykori kisebbségek nem csak ugyanazt tették a kisebbségbe került magyarokkal, mint amazok egykor ővelük, de még rá is tettek egy jókora lapáttal.

Nyilvánvalóvá vált, hogy továbbra is érvényben marad, sőt a korábbinál gátlástalanabbul érvényesíthetővé válik a demokratikus (azaz francia-angolszász) Nyugatról importált állami doktrína: a magyar állampolgárság a magyar kulturális identitás maradéktalan elsajátítását feltételezi. Azaz: annak, aki Magyarországon akar gyökeret verni, hiánytalanul magyarrá, sőt – kimondatlanul ugyan, de egyértelműen – a magyarnál is magyarabbá kell válnia. A kulturálisként értelmezett, de állampolgári gyanánt megnevezett nemzeti identitás egy és oszthatatlan! S rövid ideig úgy tűnt, mivel az ország megszabadult az asszimilációt elutasító, mert tömbökben élő kisebbségeitől, a Monarchia alatt kialakított asszimilációs stratégia a szórvánnyá vált kisebbségi közösségek körében már akadálytalanul érvényesülhet.

És mert a kisebbségieknek ahhoz, hogy érvényesülhessenek, messze jobban kellett teljesíteniük, mint a „benszülött” magyaroknak, megindult (egészen pontosan felgyorsult) az a szelekció, mely a kisebbségeket rövidesen a többségiekénél intellektuálisan, s ebből következően gazdaságilag majd szociálisan is kedvezőbb helyzetbe hozta. A magyar többség tehetséges és feltörekvő tagjai és a kisebbségek sikeres képviselői természetszerű szövetségesekre találtak egymásban. A többség nagyobbik, elkényelmesedett része és a kisebbségek kevésbé jól teljesítő képviselői szintén közös frontot alkothattak. Az utóbbiak közül kerülhetett ki a legvéresebb szájú nacionalisták jelentős része.

A nacionalista tábor tagjai „veszedelmessé” vált versenytársaikat nemzetidegenek gyanánt azonosítva próbálták kiutasítani a nemzetből, az­az a kultúrából, a politikából, sőt a gazdaságból is. Ezt annál könnyebben megtehették, mert a nacionalista retorikát, mely szerint Magyarországon minden állampolgárnak kulturálisan is maradéktalanul magyarrá kell válnia, az időközben magyarrá asszimilálódott, de tudatosan vagy öntudatlanul korábbi identitásaik bizonyos jegyeit is megőrző állampolgárok is fenntartások nélkül elfogadták, sőt fennen hirdették. Az említett nyugati minták hatása alatt…

Az ő szempontjukból tehát a magyarság meghatározó kritériumává az állampolgárság vált, melynek – ismét csak nyugati mintára – kulturális identitást is kellett jelentenie egyben. Ezt az elvet azonban csak akkor lehetett ellentmondásmentesen érvényesíteni, ha a határon túli magyarokra is kiterjesztették őket. Ezt a nacionalisták a maguk inkonzekvens logikájával (a jól ismert kettős mérce jegyében) elutasították. Az inkoherenciát az asszimiláns magyar értelmiség jogos megvetéssel ítélte el. Azt azonban maga sem vette észre, hogy az a „köztársasági” attitűd, mely­lyel a határon túli magyarokról való lemondást a korszerű nemzetfelfogás logikus következményének tekintették, szintén következetlen. S a következetlenségek következményei ’89 után csak halmozódhattak.

Kende Péter a ’90-es évek derekán Emil Constantinescut, a romániai magyarok által is megválasztott államelnököt egy Népszabadságban közölt cikk címében is kétmillió magyar államelnöke gyanánt aposztrofálta. A cikk következtetése az volt, hogy Magyarország leveheti kezét a romániai magyar kisebbségről, hiszen a magyaroknak van saját államelnökük. A Franciaországban élő, de a magyar liberálisok egyik főideológusának számító közíró teljesen figyelmen kívül hagyta azt a napnál világosabb tényt, hogy a magyarok ugyan Emil Constantinescura szavaztak, de helyzetük gyakorlatilag mit sem változott. A román alkotmány továbbra sem tekintette őket államalkotó tényezőnek, s a magyar nyelv hivatalos státusát, a magyar kisebbség államon belüli önrendelkezéshez való jogát, az állam többnemzetiségű jellegének elismerését továbbra is mereven, sőt gyűlölettel elutasította. Ez a már akkor jócskán xenofób Franciaországból nézve nem mutatkozott botrányosnak, sőt a magyar kisebbség helyzete a csaknem egy évszázada asszimilált bretonok vagy baszkok „helyzetéhez” viszonyítva akár rózsásnak is minősülhetett. S Kende álláspontjával – kimondva vagy kimondatlanul – a teljes liberális tábor egyet értett. Nézeteit senki nem vitatta. A jobboldalon és a határon túli kisebbségek körében azonban ezek a nézetek elkeseredett reakciókat generáltak. Melyeket a „mérvadó” nyilvánosságban való kibeszélhetetlenségük is súlyosbított.

Ilyen körülmények közt az SZDSZ és a szocialisták többsége által képviselt köztársasági eszme a magyar nacionalistákban és a határon túli magyarokban csakis ingerült ellenérzéseket kelthetett. A nagyobbik baj azonban az volt, hogy megalapozhatta azokat az egyébként megalapozhatatlan ellenzéki vádakat, melyek szerint az SZDSZ és a Szocialista Párt nemzetidegen érdekeket képvisel. Különös módon – bár felismerték – sem a liberálisok, sem a szocialisták nem vették komolyan azt a veszélyt, mely ezekben a vádakban rejlett. Kis Jánossal ellentétben, aki többször is kísérletet tett a kérdéskör korszerű kibeszélésére, egyszerűen homokba dugták a fejüket.

S tették ezt annak ellenére, hogy a kulturális és az állampolgári nemzet fogalmainak megítélésében már a nyugati politikatudomány meghatározó képviselői (Smith, Kymlicka és mások) is árnyaltabb álláspontot fogadtak el. Többen vélték úgy, hogy a kulturális és az állampolgári nemzet ugyanannak az éremnek az eltérő oldalai. A két fogalom nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Sokan azt is világosan látták, hogy nem csak kulturális nacionalizmus van, hanem állampolgári is. A németek például a franciák által dominált Elzász-Lothatringiában a kulturális nacionalizmus érvrendszerét működtették, a lengyel többségű Kelet-Poroszországban azonban az állampolgári nacionalizmusra apelláltak. S a quebecki franciák is a kulturális nacionalizmus nevében helyezkedtek szembe az angolok állampolgári nacionalizmusával. Ahogyan azt a Monarchiabeli magyar politika is tette, mikor Béccsel szemben a kulturális nacionalizmus, a magyarországi nemzetiségekkel szemben viszont az állampolgári nacionalizmus érvrendszereit vonultatta fel. Hogy a kanadai szembenállás nem vezetett kezelhetetlen konfliktusokhoz, az a szembenálló nacionalizmusok demokratikus elkötelezettségében gyökerezett és gyökerezik továbbra is. Ezeket a tudományos eredményeket azonban (az egyébként önmagát a nyugati eszmék iránti elkötelezettség pózában megjelenítő) baloldali és liberális értelmiség többsége eltökélten negligálta.

Így történhetett meg, hogy a Magyarok Világszövetsége által kiprovokált népszavazáson a liberálisok és a szocialisták öngyilkos módon a kettős állampolgárság ellen agitáltak. És a magyar állampolgárok többsége kötélnek állt. El sem ment a szavazásra vagy az indítvány ellen szavazott. Abban a hitben, hogy a szocialisták és a liberálisok képviselik a valóban európai szakértelmet, felvilágosultságot, ők tudhatják maguk mögött a Nyugat támogatását is. Azt (az egyébként kétségtelen, de kizárólag a magyarokra korlátozva igaztalan igazságot) is evidencia gyanánt fogadták el, miszerint a magyarságnak a nacionalizmus csak bajt hozhat a nyakára.

Csakhogy mind nyilvánvalóbbá vált, hogy Ausztria, Szlovákia, Románia, sőt Franciaország és Olaszország is fittyet hányhat Európának. (Már mint az egyenrangú nemzetek demokratikus – de csak a valóban européer értelmiség vágyaiban létező – Európájának.) A dolognak semmi igazán komoly következménye nincs. Bizonyos dolgokban az állami szuverenitás továbbra is szabad kezet ad az Unió tagállamainak. A nacionalizmus pedig a nagyok, a franciák, az olaszok, az angolok, sőt még a németek esetében is fokozatosan polgárjogot nyer. S mikor az is kiderült, hogy az Unió Magyarországot nem húzza ki abból a bajból, melybe állítólagos szövetségesei szakszerűtlen és korrupt politizálásukkal, Orbán Viktor hatalomtól való távoltartására felesküdt elvakultságukkal belehajszolták, a választótestület nem csak elfordult tőlük, de fenntartások nélkül Orbán Viktor hívévé is szegődött.

És ezzel ismét előtérbe került az állampolgárság kérdése.

Bizonyos vonatkozásokban indokoltan, hiszen addig, amíg a kisebbségi kérdést a szomszédos államok nem rendezik valóban demokratikusan, a magyar állam számára ez az egyetlen tényleges lehetőség arra, hogy védelmet nyújtson a határon túli kisebbségeknek. S mert ezzel az intézménnyel az európai államok többsége is rendelkezik, a magyar eljárás a diszkriminációmentesség elvének megsértése nélkül megkérdőjelezhetetlen. A magyar-kérdés háború utáni következetesen diszkriminatív kezelése pedig az Unión belül már aligha tartható fenn.

Ha a nagyhatalmak a kisebbségi kérdést annak idején valóban demokratikusan rendezik, a magyar állampolgárság megadása már eleve tárgytalanná válhatott volna, hiszen az utódállamok újdonsült állampolgárai el sem veszíthették volna magyar állampolgárságukat. (Legalábbis akaratuk ellenére!) A jelenlegi körülmények közt azonban éppen a kettős állampolgárság lehet az az intézmény, mely a szóban forgó államokat arra ösztönözheti, hogy kisebbségi polgáraikat magukhoz édesgessék. Ellenkező esetben a terület megmaradhat, de állampolgáraik egy jelentős részét elveszíthetik. A kérdés a továbbiakban komoly súllyal eshet a latba, hiszen a gazdasági válságból való kilábolást követően a térség fokozatosan elöregedő népességű államainak előreláthatólag éppen a munkaerőhiány fog nem csak komoly gondokat okozni, de a szociális rendszereket akár az összeomlás szélére is juttathatja. Európában már ma 1 millió munkavállaló hiányzik. A románok mára már fel is mérték, hogy állampolgáraik folyamatos (és különös súllyal a németek és a zsidók végérvényes) elvesztése milyen súlyos csapást jelentett és jelent az ország gazdaságára…

Következésként a szocialisták és a liberális értelmiség részéről is az lehetett volna és lehetne a valóban racionális megoldás, ha őszintén helyeselnék a magyar állampolgárság kiterjesztését.

Csakhogy a kérdés ennél jóval bonyolultabb. Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Fidesz- KDNP számára az állampolgárság kiterjesztésének, az érzelmi szempontokon messze túl, politikai jelentősége is van. A jobboldal arra spekulál, hogy a határon túli magyar választók a magyarországi választói preferenciák esetleges megváltozása nyomán is az ő javára dönthetik el a választási küzdelmeket.

A magyarországi baloldali sajtóban explicite is megfogalmazódott a vád, hogy a szavazati jog megadásával, a magyarországi politikai küzdelmeket a határon túliak szavazatai dönthetik el. „Természetesen” a jobboldal javára. A félelem, melyet egykor magam is osztottam, ma már úgy vélem, megalapozatlan. Ezek a félelmek ugyanis a határon túli magyarsággal kapcsolatos – egyáltalán nem új-keletű – bizalmatlanságon alapulnak. Minket határon túli magyarokat a magyarországi baloldal előszeretettel tekint elfogultaknak, elő­ítéleteseknek, nacionalistáknak. S mindebben természetesen igazság is van. A nacionalista nyomásnak csak nacionalista érzelmekkel lehet ellenállni. De a kisebbségi ember – a többségitől eltérően – kevésbé hajlik arra, hogy az érzelmeit racionális megfontolásaival összekeverje. Az a bizonyos affektuskontroll, melyet a köznyelvre érzelmi önfegyelemnek fordíthatnánk, s melyet Norbert Elias a civilizáltság egyik legfontosabb ismérvének tekint, a kisebbségi ember esetében a mindennapi élet elkerülhetetlen követelménye. A türelmetlenség és a meggondolatlanság luxusát csak a többségi, vagy önmagát annak képzelgő állampolgár engedheti meg magának.

A magyarországi (és általánosabban kelet-közép-európai) kölcsönös türelmetlenség és politikai kulturálatlanság legfontosabb oka éppen az, hogy az egymással szembenálló táborok makacsul „többséginek” vélik önmagukat. Bármelyik fél is kerüljön hatalomra, a másik mélyen meg van győződve róla, hogy egy – a vele, többségivel, szemben álló –kisebbség jogosulatlan eszközökkel fordította a maga oldalára a választókat. Vagy ha ez még nem következett be, akkor jogosulatlan eszközökkel szeretné a maga oldalára fordítani. Ezért betegedett bele a Fidesz a hatalom elvesztésébe, s ugyanebben a súlyos, mert lélekromboló betegségben szenved manapság a magyarországi baloldal is.

A Fidesz-KDNP számításaiban és azok baloldali elutasításában természetesen van logika. Legalábbis ebben a pillanatban. Hosszabb távon azonban minden attól függ majd, hogy Magyarországon megszülethet-e az a valóban versenyképes ellenzék, mely Orbánékkal eséllyel veheti fel a harcot?

Ha igen, meggyőződésem, hogy a határon túli magyarok szavazatai is egészségesen megoszlanak majd. A kisebbségi polgár sokszorosan megfontoltabb és körültekintőbb, mint többségi társai. Aligha véletlen, hogy a romániai magyarok két évtizeden át következetesen a nacionalizmust elutasító, a kis lépések politikáját, illetve a román többséggel való együttműködést előnyben részesítő RMDSZ-re és nem Tőkés László kenetteljes nacionalizmusára, érzelmes és érzelgős magyarságképére adták szavazatukat. Hogy a Híd/Most választási győzelméről ne is beszéljek.

Az idős generáció képviselőinek az állampolgári eskü letételekor megfigyelhető könnyes meghatottsága nem szabadna, hogy félrevezessen bennünket. A fiatalok érzelmei ma már sokkal kiegyensúlyozottabbak. Még a többségében magyar (tehát egyfajta „többségi” mentalitástól nem mindig idegen) Székelyföldön is. A Csíkszeredai „székely gárdista” Csibi Barna Avram Jancut akasztó „performanszát” a székelyföldi közvélemény is egységesen és határozottan elítéli. Az azonban, hogy a magyar közvélemény baloldallal szembeni álláspontja hogyan változhat, az utóbbiak nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontjától is függ. Én sem hiszek abban, hogy a határon túli magyaroknak föltétlenül rendelkezniük kell szavazati joggal. Teljes értékű szavazati joggal meg semmiképpen, hiszen a határon túli magyar még a tömegtájékoztatás mai körülményei közt sem tájékozódhat megbízhatóan a magyarországi viszonyokról, s azt sem tartom erkölcsösnek, hogy mi befolyásolhassunk olyan döntéseket, melyek következményeit nem mi fogjuk elviselni. Legfeljebb egy olyan jobbára konzultatív (s teljes értékűvé csak a határon túli kisebbségeket is érintő kérdésekben tehető) parlamenti képviseletet tartok elképzelhetőnek, mint amely az őket illető kérdésekben a magyarországi kisebbségeknek kijár(na).

De azt sem hiszem, hogy a szavazati jog megadását fenntartás nélkül el kéne utasítani. Az elutasítás mögött ugyanis ugyanolyan politikai megfontolások húzódhatnak meg, mint a feltétel nélküli helyeslés mögött.

Az elmúlt két évtized fejleményei nyomán, sajnos, nyilvánvaló: a magyar (s tágabban a kelet- közép-európai) politikában csak a többségnek lehet helye. Aki nem „többségi”, azaz nem képes a többséget maga mögé állítani, az nem is létezik, annak el kell tűnnie a politikai színtérről is. A magyar népesség által már jó ideje minden közvélemény-kutatás szerint elutasított, de a néhány százalékos többség birtokában továbbra is „demokratikusan” fenntartott kizárólagos szocialista hatalom ennek a fajta mentalitásnak a legtisztább megnyilvánulási formája volt. (Ennek közvetlen következményeként nem kényszerül a Fidesz ma még erre sem.)

A magyar társadalomnak ez a – paradox módon a kisebbségek által is vallott – kisebbségellenessége nem függetleníthető az országra (a szomszédos államokra is) legalább a 19. század óta jellemző asszimilációs törekvésektől, a teljes asszimiláció mítoszának lelkes propagálásától, illetve ami ugyanaz, a kettős vagy többes identitások lehetőségének és létjogosultságának nyílt vagy bújtatott megkérdőjelezésétől. Azaz a társadalom csoportjainak egymással való radikális szembeállításától.

Mi sem lehetne erre a helyzetre jellemzőbb, mint az a tény, hogy Fidesz-KDNP fenntartások nélkül és nyíltan kiutasíthatja a magyarságból annak a Híd/Most-nak, a képviselőit (implicite a szavazóit), melyet legutóbb a szlovákiai magyarok túlnyomó többsége támogatott. S a Híd/Most mellett – meglehetősen különös módon – a magyarországi baloldal és a liberális értelmiség sem igazán áll ki. Ez az attitűd logikusan következik az utóbbiaknak az állampolgárság (implicite asszimiláció) iránti egyoldalú és legalább két évszázada vallott elkötelezettségéből. Mivel a baloldali-liberális értelmiség képviselői önmagukat kizárólag többséginek tudják elképzelni, nem jöhetnek rá, hogy ezzel a nacionalista kirekesztősdi ellenében bevethető egyetlen hatékony érvrendszert iktatják ki, s ez nem más, mint a (nyelvi és kulturális közösségeket is felölelő!) kisebbségek érdekeinek következetes védelme. Ehhez azonban a határon túli magyarokat sem pusztán magyarokként, hanem többé-kevésbé többes identitású állampolgárokként kéne odahaza és a nemzetközi nyilvánosságban is védelmükbe venniük.

Hogy ez máig nem következhetett be, sokatmondó. Ahogyan az is, hogy az új (patetikus szónoklatokkal felvezetett) magyar Alkotmány preambuluma a tervek szerint ugyanúgy a „Mi, magyar nemzet…” megfogalmazással indulna, mint a szlovák, s ugyanazt a nemzeti kizárólagosságot fogalmazza meg, mint a román. Még akkor is, ha az alkotmány szövegében a (gyakorlatilag már nem létező vagy bölcs, illetve kevésbé bölcs önmegtagadásra kényszerített) magyarországi kisebbségeket államalkotó tényezőnek „tekintik” és a (hétköznapi életben gyakorlatilag már nem létező) kisebbségi nyelvek védelméről is „intézkednének”. Pontosan tudhatjuk ugyanis, hogy az a „mi”, mely a preambulum-megszövegezőt takarja, mit ért a nemzeten. S ha ez a „mi” az adott esetben nem a kulturális nemzetre utal, még annál is rosszabb, hiszen akkor a politikai nemzetet a határon túli magyarokra is ki akarja terjeszteni, azaz implicite valamiféle revízióra törekszik. A fennen hirdetett megbékéléssel és együttműködéssel éles ellentétben.

A jobboldali inkonzekvenciák illetve sunyi szándékok azonban a baloldalt semmiképpen és továbbra sem menthetik fel a kérdéskör következetes és tisztességes végiggondolásának kötelezettsége alól. S természetesen a közelmúltat is radikálisan újra kéne gondolnunk.

Sokan képtelenek megérteni, hogy amikor a Magyarországon kialakult helyzetért a magyar közember Gyurcsány Ferencet és híveit teszi felelőssé, nem puszta ürügyről van szó, mely a Fidesz minden – a demokratikus hagyományokat látszólag vagy tényleg megkérdőjelező – intézkedését legitimálhatná. A kijelentés pusztán egy nagyon fontos demokratikus elvet szögez le, azt ugyanis, hogy a demokratikus intézményeket az állampolgári közösség (a „nép”) által megválasztott képviselők többségi akarata működteti. Az állampolgári közösség politikai preferenciái – a körülmények változásának függvényében – természetesen maguk is változhatnak. Ilyenkor a választókat képviselő politikusok akár radikálisan szembe is kerülhetnek választóikkal. Vagy azért, hogy a társadalom hosszabb távú (később tehát valóban akként igazolódó) érdekeit képviseljék, vagy azért, hogy saját csoportérdekeiket maradandóan ráerőszakolják a társadalomra.

Az utóbbi eset következményei – ha a hatalomra került politikai csoportosulás tagjai hosszú időn át fittyet hánynak választóik akaratának – rendkívül súlyosakká is válhatnak. A hatalom birtokosai oly mértékben maguk ellen fordíthatják a közvéleményt, hogy az ellenzék kétharmados többséget szerezhet a Parlamentben, s az új ellenzék véleményét valóban semmibe veheti.

Persze ez esetben is csak idő kérdése, hogy maga is ellenfelei sorsára jusson. De ez már egy másik történet (lesz).

Arra, hogy ez ne fordulhasson elő, egyetlen lehetőség kínálkozik, az ugyanis, hogy a hatalom birtokosai, maguk ajánlják föl az újabb politikai megméretkezést, vállalva a hatalom elvesztésének kockázatát is. Valóban demokratikus társadalmakban ez is történik. Erre szolgál az előrehozott választás intézménye. A hatalmon lévők azonban csak akkor képesek lemondani a hatalomról, ha úgy érzik, hogy ellenzékből is hatékonyan képviselhetik a közösségi érdekeket. Akkor azonban, ha a hatalom birtoklása egyetlen vagy néhány társadalmi csoportnak, gazdasági lobbinak, értelmiségi körnek az érdekeit szolgálja, a hatalomról való lemondás lehetetlenné válik, hiszen a hatalmat még birtokló politikai erő képviselői többé nem rendelkezhetnének kényük-kedvük szerint a társadalom erőforrásaival.

A probléma tehát nem az, amit Gyurcsány Ferenc és hívei tettek, hiszen tévedni emberi dolog, s egy gazdasági válságba sodródó világban a tévedések szinte már elkerülhetetlenek. A probléma az, hogy a politikai osztály hatalmat birtokló tagjai tévedéseikből képtelenek voltak (és részben máig képtelenek) levonni a következtetéseket. Az őszödi beszéd nem azért volt fölháborító, mert Gyurcsány Ferenc kimondta az igazságot, hanem azért mert ennek az igazságnak a konzekvenciáit sem ő, sem Bajnai Gordon nem volt hajlandó levonni. Ha ezt megteszik, akkor ma a Magyar Szocialista Párt legalább 40-45 százalékkal van jelen a magyar Országgyűlésben, s jóváhagyásuk nélkül a Fidesz-KDNP sem hozhat a társadalom jövőjét hosszabb távon is meghatározó döntéseket.

Mindezt persze, miután a baj bekövetkezett, a magyar értelmiség kimagasló képviselői is kezdték kapiskálni. Heller Ágnes például a Népszabadság Hétvégi mellékletében meglehetősen pontosan kimondta az igazságot. Addig azonban, amíg a szocialisták és a liberálisok hatalmon voltak, ezt senki nem tehette meg.

A kialakult helyzetben azonban az Európai Unió, de még a jóságos Isten sem segíthet a magyar szocialistákon és liberálisokon. Magyarország ugyanis szuverén állam. A magyar nép döntéseit, ha azok nem vezetnek az emberi jogok és a demokratikus alapértékek durva és nyilvánvalóan agresszív megsértéséhez (s erre a Fideszben is van, aki vigyázzon), bárki bírálhatja, de magán a „népen” kívül, senki nem teheti semmissé. Az állampolgári nemzet, s az erre alapozott állami szuverenitás teszi ezt lehetetlenné. A szocialisták és a liberálisok eme két alapfogalma, melyeken egyébként minden kisebbség kiszolgáltatottsága alapul.

Arról nem is beszélve, hogy a cenzúra Magyarországon sajtótörvény nélkül is csodásan működik. A jobb és a baloldali lapok (és ma már más ugyebár nincs is) még véleményrovataikban sem hajlandóak olyan írásokat közölni, melyek a saját, rögeszmeként képviselt előítéletekbe nem illenek bele. A magyar sajtóban egyszerűen nincsenek viták. Megkérdőjelezhetetlennek tekintett nézetek és vélemények vannak. Az persze tény, hogy az ellentétes nézetek elutasítása nem egyformán primitív. A Magyar Nemzetben, a Magyar Hírlapban vagy a Népszavában ellentétes nézetek nyoma sem jelenhet meg. A Népszabadság időnként helyet ad az övétől eltérő nézeteknek is, de a lap evidenciáit megkérdőjelező nézeteket ő is egyértelműen cenzúrázza. Ezt saját tapasztalatból is állítom, s a Szále László által szerkesztett Magyar Hírlap-beli véleményrovat megszűnése óta íródott kisebb kötetnyi szöveggel is bizonyíthatom. Csak azok az írásaim láthattak nyomdafestéket, melyek az említett „evidenciákat”, mindegy, hogy melyik oldalról (mert kevésbé elfogult jobboldali orgánumoknál is próbálkoztam) igazolták vagy tolerálták.

Az Alkotmány vita nélküli elutasítása sem vezet sehová. A kelet-közép-európai alkotmányok tele vannak bújtatva vagy nyíltan antidemokratikus, kisebbségellenes kitételekkel. Senki nem firtatja őket. A magyarokat sem fogja túl következetesen és kitartóan firtatni. A nyugati demokráciák, melyek maguk is olyanok, amilyenek, nem fognak belemenni nemzeti szuverenitásuk (melyen ez esetben kifejezetten a kulturális identitást kell értenünk) drasztikus korlátozásába. Következésként mások kisebbségellenes szuverenitásának korlátozására sem lehetnek képesek.

A kulturális gyanánt felfogott nemzeti kérdést, azaz a különböző kultúrák együttélésének problematikáját azonban hosszabb távon ők sem kerülhetik meg. Ha demográfiai trendek nem változnak, a század közepére egyikük-másikuk a mai kisebbségek államává alakulhat. Azaz, ha némileg eltérő formákban is, de előbb-utóbb mindany­nyiuknak szembesülniük kell azokkal a kérdésekkel, melyek (meggyőződésem szerint akkor sem elkerülhetetlenül!) Magyarország tragédiájához vezettek. S ha a kisebbségi kérdés iránt továbbra is az egykori magyar uralkodó osztályokéval analóg vakságot tanúsítanak, a tragikus sorsot ők maguk sem kerülhetik el.

A kettős vagy többes identitás védelme, a problematikának a múlt tabuitól való megtisztítása és felülvizsgálata a mai és a jövőbeli Európa talán legfontosabb kérdésének újfajta megközelítési lehetőségeire terelhetné rá a figyelmet. A kettős, vagy többes identitás nyílt vállalásával és védelmével a baloldal a magyarországi kiközösítő tendenciák vitorlájából is hatékonyabban kifoghatná a szelet, mint a nacionalisták kiközösítésére tett meddő erőfeszítéseivel. A magyar kulturális nemzetből való kiutasítást éppen a többes identitás védelmével, azaz a magyar államon belüli nem magyar identitások védelmének legitimmé tételével lehetne semlegesíteni.

Annak elismerésével, hogy a csak részben magyar kultúrájú magyar állampolgároknak ugyanúgy joguk van sajátos részidentitásaik védelméhez, mint ahogyan a határon túli magyaroknak is joguk van magyar identitás-összetevőik önérzetes védelméhez. S ez a probléma nem kizárólag a nyelvhez kötődik. A kulturális identitások egyazon nyelven belül is erőteljesen különbözhetnek. A „ki az igazi magyar” kérdése tükörképe a „ki az igazi szlovák, román vagy szerb állampolgár” kérdésének. S a válasz csak az lehet, hogy mindenki, aki elfogadja (vagy valóban demokratikus érvekkel vitatja) az adott állam alaptörvényeit illetve mindenki, aki elfogadja az adott kulturális közösséghez való tartozást. A különbözéshez való jog a közösségalkotásnak (az állampolgárinak és a kulturálisnak is) ugyanúgy alapfeltétele, mint az összetartozás érzése. A kettő egymást feltételezi.

Különösnek tűnik, hogy ezt hangsúlyoznom kell, de a határon túli és a határon belüli kisebbségek kérdése minden különbözőségük dacára szervesen összetartozik. Nem lehet az egyiket a másik rovására túlhangsúlyozni illetve szőnyeg alá söpörni, mert az inkonzekvencia elkerülhetetlenül visszaüt.

És ez, sajnos, nemcsak a magyarországi jobb vagy baloldalra érvényes, hanem mindenekelőtt ránk, minden magyarokra, határokon innen és túl. Mi, romániai magyarok ugyan román állampolgárok vagyunk, és a magyar útlevél birtokában is elsősorban azok maradunk, de az, ami Magyarországon zajlik, önképünket, közérzetünket, demokrácia-felfogásunkat alapvetően meghatározhatja. Egy olyan Magyarország képe, melyet mikor a bal-, mikor a jobboldal tesz tönkre – teljesen függetlenül attól, hogy magyar állampolgárok vagyunk, vagy sem – a mi identitásunkat, önérzetünket, többséghez való viszonyunkat is elkerülhetetlenül alakítani fogja. A fogalmak tisztázatlansága, mely a velük való visszaélések melegágya, leginkább a mi igazságérzetünket viseli meg. Mi ugyanis minden magyar gondolatot a visszájáról is kénytelenek vagyunk megélni.

Márpedig József Attila óta szinte semmi nem változott. Ma is „Õs patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat. Belezabál, amit kifőztünk, s emberből emberbe szalad.” Csakhogy a József Attila-i jóslattal szemben mintha a kín sem finomulna, inkább élesedik. Ha tehetnék, sokan legszívesebben karóba húzatnák egymást. Ismét. És még inkább azokat, akik egyikükben sem bíznak.

És ki tudja, meddig nem tehetik? Rémisztően sok a deja vu! És nem csak minálunk. Világszerte!

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.