A szociológia hazai történetének 1960 és 1987 közötti recepciója

„Töredezett” tudománytörténet?

Általános vélekedés, hogy a magyar szociológia története a megszakítások története,1 a megszakítottság pedig politikai okokra vezethető vissza. Így indokoljuk például aTársadalomtudományi Társaságban bekövetkezett törést az 1905-ös választójogi vitával,2 vagy a századelő progresszív társadalomtudományi gondolkodásának lezárulását, tagjainak belső vagy tényleges emigrációját az őszirózsás forradalommal, majd a Tanácsköztársaság leverésével (Huszár 1991). A politikai életre hivatkozva beszélünk arról, hogy az 1920–30-as években a szociológia nem intézményesült Magyarországon, mert az akkori hatalom még az elnevezését is túlságosan baloldalinak vélte (Szalai 1961). Szintén a politika hatásaként értelmezzük a konzervatív Dékány István 1942-es kinevezését majd 1945-ös leváltását, hasonlóan a szociáldemokrata Szalai Sándor 1946-os megbízásához, illetve 1950-es bebörtönzéséhez, melynek következtében több mint tíz éven át nem létezett intézményes hazai szociológia.

Úgy vélem, a fenti érvelés minden eleme elfogadható. A szociológia és politika szoros kapcsolata Magyarországon vitathatatlan, ami összefüggött azzal, hogy a fennálló tudományos és oktatási rendszerben nem volt képes kivívni autonómiáját. A szociológia és a politikai élet összefonódása kapcsán nem feledkezhetünk meg a magyarországi politikai és nyilvános szféra zárt és korlátozott természetéről. Így például arról, hogy a 20. század elején a társadalomtudományok, köztük az épp csak formálódó szociológia a politizáló, „okoskodó” értelmiség igen heterogén megnyilvánulásainak színterévé vált, ami kétségkívül hozzájárult e tudományág progresszív és sokszínű jellegéhez,3 de egyben gátolta is a diszciplináris határok meghúzását, a tudományos státusz elnyerését. Az egyirányú politikai hatások mellett ezért célszerű olyan tényezőket is a hazai szociológiatörténet részének tekinteni, mint az egyetemi szféra, a tágabb tudományos közeg és társadalmi környezet vizsgálata, valamint ezek hatásának bemutatása a tudósok motivációira, világértelmezéseire. Azt könnyű belátni, hogy a hatások összetettek és szerteágazóak. Az azonban elgondolkodtató, hogy mindezidáig kísérlet sem történt a hazai szociológia történetének megírására, annak a politikai- tudományos közegnek a többrétű vizsgálatára, amelyben e történet szereplői mozogtak, céljaikat, a szociológia feladatát, helyzetét értelmezték. Ugyanakkor a szociológia magyarországi történetéről számos munka született az elmúlt fél évszázadban, melyek tükrében bátran állíthatjuk, hogy a hazai szociológusok fogékonyak saját tudományuk történeti reflexiójára. Ez alapvetően illeszkedne ahhoz az elképzeléshez, mely szerint a szociológia kitüntetett szerepet tulajdonított saját történetének, s a klasszikusok többféle funkciót is betöltöttek tudományunk működésében (Némedi 1996). Érdekes azonban, hogy e funkciók közül a legitimációért folyó küzdelemben a szociológia magyarországi történetének sajátos szerep jutott. Szociológusaink állításaik igazolásakor elsősorban a nemzetközi elméletalkotókra támaszkodtak/nak, inkább hivatkoztak/nak Émile Durkheimre, Max We­berre, Robert K. Mertonra vagy Pierre Bour­dieu-re, mint Jászi Oszkárra, Somló Bódogra vagy akár Szalai Sándorra (a felsorolás mindkét irányban tetszőlegesen bővíthető) (Saád 1996).4 Ugyanakkor az 1960-as években kiépülő szociológiában mégis megjelenik – elsősorban nem hivatkozott irodalomként, hanem a múltat feldolgozó történeti áttekintésként – a hazai előtörténet néhány alakja. Az érdeklődés ellenére azonban nem jött létre olyan történeti kánon, mely átlátható és átadható lenne a következő nemzedékek számára.5

Pontosabban, a tudománytörténeti feldolgozás mindmáig hiányzik. Ez több okra is visszavezethető. Kérdéses, egyáltalán létezik-e egyetlen koherens történet. További kérdés, amennyiben létezik történet, az minek a története (Saád 1966), és ha már az 1996-os Replika-vitára utalunk, fel kell tenni azt a kevésbé felemelő kérdést is: minek a történet (Némedi 1996)? Álláspontom szerint létezik egy több dimenzió mentén elmesélhető történet, még akkor is, ha az egyes dimenziók (személyek, intézmények, elméletek) szintjén valóban megfigyelhetők szakadások és törések. E történet mindenekelőtt tudománytörténet, amely a szociológiát mint történeti jelenséget, nem pedig a felhasználható eredmények és elméletek rendszerét értelmezi, valamint az eszme- és intézménytörténetet az adott történelmi időszakkal szoros összefüggésrendszerében vizsgálja.

Jelen munka ehhez a törekvéshez szeretne hozzájárulni. Célja annak bemutatása, hogy a hazai szociológia történetének töredezett feldolgozása miként erősítette a megszakítottság érzését, a direkt politikai hatással való magyarázat dominanciáját, mindezek mellett, hogyan járult hozzá tudományunk és a korszak hatalmi viszonyainak – nem minden esetben szándékos – legitimálásához is.6 A múlt megidézésére elsősorban két társadalomtudományi folyóirat, a Valóság és a Szociológia 1987-ig megjelenő írásait elemezve vállalkoztam. Természetesen, mint mindig, a határok megvonása önkényes. Esetemben ez kétféle kompromisszumot is jelent.

Egyrészt a források tekintetében. Arra, hogy a korábbi hazai szociológia öröksége hogyan volt jelen az általam vizsgált kádári időszakban kizárólag a korabeli írásokból következtettem és nem tettem kísérletet a kortársak személyes emlékeinek feldolgozására. Az említett két folyóirat mellett más orgánumokban publikált műveket és könyveket is figyelembe vettem, de azok szisztematikus elemzésére nem vállalkozhattam. Már csak azért sem állíthatom, hogy a szociológia előtörténetéhez kapcsolódó munkát feldolgoztam, mivel nem létezik konszenzus a tárgyat illetően. Másrészt az időben is korlátoztam az elemzést. Az, hogy kezdőpontként a vizsgálandó folyóiratok induló évfolyamait (aValóságnál 1958, a Szociológia esetében 1972) vettem, talán nem igényel túl sok magyarázatot, míg az 1987-es lezárás (és nem befejezés) mindenképpen indoklásra szorul. Már a kutatás kezdeti szakaszában kirajzolódott három korszak. Az első – nagyjából a hatvanas évekre gondolok – viszonylag kevés és jobbára felszínes, a politikai ideológiák mentén értékelő visszaemlékezést hozott létre. A másodikban már érvényesült a hetvenes években professzionalizálódó hazai szociológia történelmi szemlélete, s paradox módon7 a politikai nyomás erősödése ellenére az ideológiai elemek háttérbe szorultak, legalábbis finomodtak, ugyanakkor a múlt megidézése továbbra is töredezett maradt. Jelentős változás következett be az 1980-as évek második felében, egyrészt bővült a feldolgozott örökségek köre, másrészt a történeti jelleg mellett megjelentek azok a munkák, amelyek elméleti forrásként (kortársakként) tekintettek egy-egy korábbi elméletre. Az átalakulás folyamatos volt, így az 1987-es dátum szimbolikus. Ebben az évben jelentek meg Kolosi Tamás (Kolosi 1987), illetve Szelényi Iván (Szelényi 1987) Erdei Ferenc elméleti koncepcióját integráló munkái, melyekben a múlt feldolgozásának új formáival találkozhat az olvasó: a történeti perspektívát felváltotta az elméleti alkalmazása. A változás szorosan kapcsolódott a korabeli hazai szociológia társadalomról való gondolkodásmódjának átalakulásához, a hazai és a nyugati elméletek újszerű felhasználásához, a társadalmi átalakuláshoz, a szociológia szerepének megváltozásához, mely a pluralizálódás mellett újabb definíciós és igazolási kísérleteket eredményezett. E változás kétségkívül kijelöl bizonyos határokat – és tovább „tördeli” a történet elmesélését.

Szem előtt tartva, hogy a visszatekintések elemzése leginkább a visszatekintés pillanatáról, nem pedig a visszatekintés tárgyáról adhat pontos lenyomatot, jelen írásnak nem célja, hogy bemutassa az 1900 és 1960 közötti szociológia „igaz” történetét. Munkánk szempontjából az az érdekes, hogy a kádári konszolidáció időszakában a szociológia korábbi történetének ábrázolása milyen szerepet játszott, mennyiben működött legitimációs eszközként és valójában mit legitimált;8 illetve, hogy a hazai szociológia történetéről kialakult képünket miként befolyásolta. Mikor kiket tartottak emlékezésre és ismertetésre méltónak, amikor megalkották a hazai szociológia történetét?

Az effajta vizsgálat esetében nehéz elkerülni a teleologikus szemléletet, melyben a történeti áttekintés a mai tudásunknak megfelelő irányba tart, és melyben már meghatározó szerepet játszik a rendszerváltozás, a történelem nagyfokú átértékelődése, az értékelések differenciálódása, pluralizálódása. Mindezek ellenére talán az áttekintésből kirajzolódik egy sajátos történelmi (történelmietlen?) emlékezet, és az, hogy mindez mennyiben járult hozzá a magyar szociológia történetével kapcsolatban elfogadott töredezettség látszatához.

A hatvanas évek tudománypolitikai emlékezete

A történelmi örökségek megjelenítésében az első Hegedüs András 1961-es A szociológia és a szo­ciográfia9 című „határkijelölő” munkája volt. A cikk a szociológia és a szociográfia definiálását, műfaji kereteik megvonását ígérte, implicit módon azonban elsőként jelölte ki a követendő és a mellőzendő, a múltból felhasználható hagyományok körét.

Hazánkban a szociológia mint önálló tudománynak a művelésére irányuló igény mindenekelőtt a századforduló utáni első évtizedekben a polgári radikálisok táborában jelentkezett, a szociográfia pedig, mint önállósuló tudati-ideológiai jelenség a két világháború között a falukutató mozgalmakban játszott különösen kiemelkedő szerepet. Mindenekelőtt ezekre emlékezünk vissza, ha ezt a két szót halljuk (Hegedüs 1961, 7).

A hazai szociológiának ekkortájt egyrészt egy – nyitottnak semmi esetre sem tekinthető – átpolitizált, a történelmi materializmus által uralt tudományos közegben kellett megfelelő teret találni; másrészt, már megkezdődtek azok a küzdelmek, melyek hosszú időre meghatározták az egyes szereplők helyzetét és a létrehozható szociológia jellegét is (Szabari 2004, 2010). Így a múlt felidézésének kereteit is a tudományterület legitimációjáért, illetve a lehetséges pozíciók elosztásáért folytatott harc határozta meg.

Az a körülmény, hogy a szociológia, illetve a szociográfia hazánkban éppen ezekben a politikai-ideológiai mozgalmakban jelentkezett, s így az uralkodó feudális-kapitalista rendszerrel szembeni ellenzékiséggel kapcsolódott össze, fontos – hogy így mondjam – nemzeti sajátosság, amellyel számolnunk kell. Nem elég tehát általában tisztázni a szociológia és a szociográfia helyét a kapitalizmusban, hanem ki kell térnünk hazánk történelmében betöltött különös szerepére is (He­ge­düs 1961, 7, kiemelés az eredetiben).

A „különös” szerep nem más, mint az ideológiailag megfelelő múlt, melynek legitimáló ereje jóval erősebbnek bizonyult a szakmai értékelésénél. Egyértelmű, hogy Hegedüs kísérletet sem tett a hazai szociológia előtörténetének szisztematikus feldolgozására, nem ez volt a cél. A kiragadott és előzményként kezelt példák megítélése politikai (pontosabban a politikának szóló) szempontok alapján történt. Annak, hogy Hegedüs politikai érveket alkalmazott, nemcsak a szociológia szempontjából volt jelentősége, hanem alátámasztotta érvelése hitelességét is. Korábbi politikai szerepéhez viszonyítva ugyanis tudományos pozíciója nem volt jelentős (Szántó 1998, Szabari 2010), az ekkor induló „szociológusi” pályáját politikai háttere, s nem addigi szakmai teljesítménye tette lehetővé. Az általa kialakított „ideológiai érvekkel alátámasztott szakmai” retorikán keresztül viszont képes volt definiálni és egyben igazolni egy, a hatalom számára is elfogadható szociológiát (lásd pl. a rétegződés kapcsán folytatott vitát, Szabari 2002). A saját múlt meghatározása e definiálási folyamat részét képezte. A legitimációs kényszerben az elsőszámú feladat – az egyébként nem létező – ún. „marxista szociológia”, a klasszikusokra támaszkodó „marxista társadalomkutatás” létrehozása volt,10 (Szántó 1960, Szabari 2010), olyannyira hogy még a nyugati szociológiai irodalom baloldali képviselőire is alig találunk hivatkozást. Hegedüs átvette az elvárt értékelő szemléletmódot, figyelt például arra, hogy a polgári szociológiát egyrészt „elítélje”, amiért az kiszolgálja az uralkodó érdekeket, másrészt viszont megengedje egy megértőbb értelmezés lehetőségét is.11 Ugyancsak irányadónak minősült írásának befejező motívuma, melyben megerősítette a szociológia és a szociográfia kapitalista rendszerrel való szembenállását, engedelmesen hangsúlyozva: „tanácsért, tapasztalatért, segítségért, elsősorban nem ehhez a két irányzathoz, hanem a tudományos szociológiaként megjelenő történelmi materializmushoz, a marxizmus-leninizmushoz kell fordulnunk” (He­ge­düs 1961, 11).

Bizonyára nem véletlen, hogy a történeti visszatekintések egy másik darabja, Szalai Sándor A szociológia helyzete Magyarországon (Szalai 1961) című vitaindító cikke a pozíciók elosztásáért folyó küzdelem részeként jelent meg. A Szalai által generált vitát Szántó Miklós visszaemlékezése szerint a szerző csalódottsága váltotta ki (Szántó 1998, 98), mivel bár az MTA elnökségéhez eljutatott, a hazai szociológia helyzetéről készült beszámolójának javaslatait elfogadták, azok megvalósításában, sem az 1960-ban az MTA Filozófiai Intézetében létrehozott szociológiai részlegben, sem az 1961-es MTA Szociológiai Bizottságban nem jutott vezető szerephez. Szalai helyzetét jelzi, hogy írása nem tudományos szaklapban, hanem a Valóságnál szélesebb közönséghez szóló hetilapban, az Élet és Irodalomban látott napvilágotSzalai történelmi visszatekintésének elsődleges célja saját pozíciójának megerősítése volt. A Hegedüs által vázolt történeti előzményeket ugyan megemlítette, ám ezeket a szociológia szempontjából egyszerűen tudománytalannak minősítette, így pl. a Huszadik Század köré szerveződött csoportot íróknak, és nem tudósoknak tekintette,12 és bár elismerte, hogy a két világháború között voltak terepmunkák, ezeket a rendszeres adatgyűjtés és megfigyelés ellenére szintén irodalmi alkotásoknak tartotta. (A Szalai írása kapcsán kialakult, az ÉS és a Népszabadságoldalain folytatott vitáról lásd részletesen Szabari 2004.)

A hatvanas években az erős ideológiai értékelésen túl, a tudományterület legitimálásáért és definiálásáért, valamint a pozíciókért folyatott küzdelmek nem tették lehetővé a múlt örökségének szakmai feldolgozását. Bár voltak írások, melyek érintették az előzményeknek tekinthető munkák körét, ezek lényegében a jelen- és a jövőbeli stratégiákra vonatkoztak. Ugyanakkor a politikai és tudománypolitikai kontextust erősítette és a szakmai viszonyulást jelentős mértékben megnehezítette, hogy maga az „örökség” is meglehetősen eklektikus, önálló fogalmi apparátussal nem rendelkező, a modern tudományhoz képest avítt volt, s ezért nem felelt meg sem a hatvanas években kibontakozó, a modernizáció eszméjével azonosuló marxista, sem a későbbi, a szaktudomány igényével fellépő szociológiának.

A szociológia saját történetének szemlélete a diszciplínával együtt változott. Az 1970-es évekre professzionalizálódott a tudományterület, megvonták határait, kialakultak az intézményi és személyi keretek, nyelvezetek. Míg az 1960-as években az MTA Szociológiai Kutatócsoport mellett a KSH nyújtott lehetőséget szociológiai vizsgálatokra, addig az 1970-es évekre jelentős intézményi változás következett be. A teljesség igénye nélkül: 1968-ban az addigi MTA Szociológia Kutatócsoport Intézetté alakult át (lásd Szántó 1998), 1969-ben létrehozták az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetét,13 az 1970-es évek elején alakulhattak meg az első szociológiai tanszékek az ELTE BTK-n Huszár Tibor, illetve az akkori Marx Károly Közgazdasági Egyetemen Andorka Rudolf vezetésével. 1972-ben indult el a Szociológiai című folyóirat Cseh-Szombathy László főszerkesztésében,14 majd pedig 1978-ban Szalai Sándor elnökletével megalakul a Magyar Szociológiai Társaság.15 Az intézményesüléssel párhuzamosan megszilárdult egy kötelező érvényű ismeretegyüttes, mely egyben határvonalat is húzott a diszciplínán kívüliek és azon belüliek, a vitákban résztvevők és a hallgatóság között. A határ megvonásában fontos szerepet játszott mind az elméletek, mind a módszertani eljárások specializálódása, egy sajátos fogalmi keret kiépülése. Ennek megfelelően a szociológia saját történetéről alkotott képe is átalakult, kirajzolódott a bevett szerzők és szövegek szűk köre, és a feldolgozások némiképp túlléptek az ideológiai szempontokon.

A történelmi szemlélet korlátai

Az 1970-es években a hazai szociológusok, folytatva a Hegedüsnél kirajzolódó alternatívát, két emlékpontra fókuszál(hat)tak: a századelő polgári radikális csoportosulására, melyet kizárólag a Huszadik Századdal és a Társadalomtudományi Társasággal (pontosabban ezek egy-egy tagjával) azonosítottak, illetve a két világháború közötti népi írókra, közülük messze kimagaslott Erdei Ferenc méltatása.

A századelő társadalomtudományi történetének feldolgozása mindenekelőtt Litván György nevéhez kötődött, aki apja, Litván József révén személyesen is kapcsolódott a polgári radikális körhöz. A hetvenes évek újfajta hagyománykezelését jelezte, hogy Litván a századelő társadalomtudományi műhelyéről szóló írása, az akkor induló Szociológia első számában jelent meg (Litván 1972). A szerző és e téma egybefonódott,16 ezt mutatja Litván több, a korszakról írt kiváló munkája.17 Ugyanakkor a történeti örökség nyilvános elismerését is jelzi, hogy ebben az évtizedben több konferenciát rendeztek: 1976-ban Pulszky Ágost születésének 130. és halálának 70. évfordulóra,18 illetve 1977-ben Somló Bódog tiszteletére (mindkettőről külön blokkot állítottak össze a Szociológiában).19 A hetvenes években a századelő polgári radikális gondolkodóinak néhány tagja tehát bevett előddé válhatott, akiknek már nem csupán a feudalizmussal és az elmaradottsággal szembeni küzdelmük, hanem társadalomtudományi tevékenységük is megidézhető lett. Ebben segített a Litván és Szűcs által összeállított A szociológia első magyar műhelye című kétkötetes válogatás, amely a Gondolat Kiadó Társadalomtudományi könyvtár sorozatában a csekély hazai irodalom első megnyilatkozásai közé tartozott. A kötet címéből pedig arra következethetünk, hogy az 1970-es években a szociológia instabil helyzetében jelentősége volt azon ténymegállapításnak, hogy a hazai szociológia nem gyökértelen, hogy már korábban is létezett egy műhely, amely később is vállalható maradt.

Itt azonban felmerül a kérdés, miért vált bevett örökséggé a polgári radikalizmus épp akkor, amikor a kritikai szociológia „kellemetlen” lett?20 Pontosabban, hogyan válthattak elfogadottá a századelő egyes polgári gondolkodói (például Já­szi, akinek a kommunizmussal szembeni ellenállását egyértelműen jelezte, ahogyan a Tanácsköztársaság kitörése előtt elhagyta az országot, vagy Somló, aki szisztematikusan bírálta a marxizmus állításait)? Minden bizonnyal a választ nem az ideológiai enyhülésben, sokkal inkább a hatalmi rendszer megerősítésében, a támogatók, vagy legalább a nem ellenzők körének bővítésére tett kísérletben kell keresnünk. A polgári hagyományok – erősen megszűrt – feldolgozása, akár az azt kutató történészek szándékaival ellentétben is, nem csupán a hazai szociológia, hanem ezzel párhuzamosan a rendszer legitimizálásához is hozzájárult, mivel az értelmiség szélesebb rétegeinek azt üzente, hogy nem kizárólag a marxista gondolatokra lehet emlékezni.

Hasonlóan ellentmondásos folyamat része volt a hetvenes évek másik történeti örökségének, a népi írók, szociográfusok egyes munkáinak a feldolgozása. Ez a téma különösen érzékenynek bizonyult 1945 után, figyelembe véve, hogy a népi írók közül többen is szoros kapcsolatban álltak a hatalommal, a kádári időszakban pedig nem túlzás azt állítani, hogy a hatalom és az értelmiség egyezségének egyik kulcspontjává váltak. Mindezek a körülmények irányt szabtak tudományos megítélésüknek is. Már az 1930–40-es években élénk vita bontakozott ki mind a népi irányzaton belül, mind a marxizmus oldaláról a szociográfia megítéléséről (Révai, Darvas, Fedor, Lukács, Juhász stb.),21 mely vitát az 1950-es években elnémították, és a korszakra jellemzően 1958-ban egy állásfoglalással helyettesítették.22 Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Kultúrpolitikai Munkaközösség A „népi” írókról (1958) címmel kiadott állásfoglalása szerint:

A népi írók mozgalma jelentős szépirodalmi tevékenységet felmutató politikai mozgalom, amelynek alapvető eszmei jellemvonása egy nacionalizmussal telített, harmadik-utas koncepció; az imperializmus és a szocializmus világméretű küzdelmében egy nemlé­tező harmadik útnak, a külön magyar útnak hamis illúziója.23

A társadalomtudományok számára a szociográfia hazai történetéről az első átfogó jellegű munka az Írószövetség elnökétől, a vitában korábban is aktívan részvevő Darvas Józseftől származott, aki személyesen is érintett volt a népi mozgalomban, ugyanakkor a harmincas évektől az illegális, majd a legális kommunista párt tagja volt. A régi Magyarország felfedezésétől az újig. Vázlat egy készülő könyvhöz24 címmel publikált tanulmányának apropóját az akkor induló Magyarország felfedezése sorozat első, Mocsár Gábor által írt Égő arany című kötetének megjelenése szolgáltatta.25 Darvas erősen védelmező/védekező visszatekintése elsősorban a két világháború közötti falukutató mozgalmakat érintette, de megemlítette a Huszadik Századot, benne Braun Róbert tevékenységét is. Írása azt jelzi, hogy bár a hatvanas–hetvenes években jelenhettek meg munkák a műfajban, sőt a Valóság szerkesztősége kifejezetten elszántnak mutatkozott e téren (Kőrösi 1998, 62–70), az 1958-as állásfoglalás hangulata nem múlt el nyomtalanul, a szociográfia helyzete korántsem vált stabillá. Darvas – a korabeli politikai retorikának megfelelően – éles határt húzott a „kádári konszolidáció” és a Rákosi-korszak közé:

Pedig csak arról volt szó, hogy a ’személyi kultusz’ légköre nem kedvezett az irodalmi szociográfiának. Egy voluntarista politika, amelyet nem érdekel a valóság, hanem a maga szándékait, vágyait akarja valóságosnak látni, soha nem bátorítja a valóság-kutatást. Sőt – ha mást hirdet is – akadályozza. (Darvas 1970, 61)

A szerző „néma vitáknak” nevezte azokat a támadásokat, amelyek a szociográfiát válságterméknek vagy ellenzéki műfajnak tekintették és megkérdőjelezték időszerűségét, alkalmasságát a valóság felderítésére, azt firtatva: „van-e nálunk mit felfedezni azon a módon, ahogyan a két világháború között tették?” (Darvas 1970, 57). Darvas bár elismerte, hogy a két háború közötti szociográfia válságtermék volt, ugyanakkor fontosnak tekintette, hogy az nem az írók, hanem a diákok és az értelmiségi fiatalok mozgalmára épült (pl. A regős cserkészek, a Szent György Kör, a Sarló, elsősorban a Felvidék területén). Ezeket olyan kezdeményezésekként festette le, melyek számos problémával küszködtek, pl. együtt jártak egyfajta romantikus vidékképpel, „sőt – jellemző volt rájuk egyfajta – retrográd szellemi, irodalmi indíttatás a Szabó Dezső által interpretált (s eltorzított) Ady-örökség” (Darvas 1970, 57), ugyanakkor a falujárás hatására e mozgalmak képviselői „kijózanodtak”, felülemelkedtek az „ellenforradalmi fertőzésen” és fogékonynak bizonyultak az egész társadalmat érintő problémák iránt (uo. 58). Vagyis a szociográfia Darvas perspektívájából haladó, ideológiailag megfelelő és az egész társadalom ügyét szolgáló mozgalom volt. A szerző tehát a szociográfia népi jellegének újraértelmezésével erényt kovácsolt abból a vádból, mely szerint a népi írók kizárólag a parasztsággal foglalkoztak, háttérbe szorítva ezáltal a kommunista ideológiában privilegizált munkásosztályt.

Írásának logikája leginkább a korábbi, hatvanas években született munkákhoz hasonlít, elsősorban a szociográfia politikai megfelelését kívánta bebizonyítani,26 nem pedig a lehetséges szakmai standardok felállítására tett kísérletet. Darvas munkája azt jelzi, hogy az 1970-es években a népi írók elismerése küzdelem tárgya volt, illetve, hogy a népi táborból, amely egyébként sem tekinthető jól körülhatárolható, egységes csoportnak, szintén csak bizonyos szerzők és témák kaptak „menedékjogot”. Nem esett viszont szó az 1970-es évek (pl. népesedési) vitáinak a határon túli magyar kisebbségnek vagy a nemzeti kérdésnek a múlthoz való kötődéséről.

Darvassal szemben erős kontraszt a „tudományos” szociográfus, Erdei Ferenc helyzete, aki a hetvenes-nyolcvanas években a hazai szociológia legtöbbször megidézett (történeti) szereplőjévé vált. Már a Szociológia első száma 1972-ben Erdei emlékblokkal indított, illetve ebben az évben jelent meg Papp Zsolt tanulmánya Megjegyzések a szociológiáról és a szociográfiáról – Erdei Ferenc könyvének tükrében (1972/4, 588– 591) címmel, amely leginkább a szociográfia műfajáról szóló rövid értekezés volt. A tanya és a város aktuális dolgairól – 1949 óta először és haláláig egyedüli módon – Bibó István cikke a Valóságban jelenhetett meg (Bibó 1973).27 Bibó Kunszabó és mások írásai nyomán azt a kérdést tette fel, hogy mennyiben használhatók Erdei 1930-as években született munkái a korabeli állapotok javítására? Elsősorban az 1938-as Városokról írt tanulmányára hivatkozva állapította meg: Erdeinek ma is igaza van, minden tanyának kell egy város, ahova tartozik és fordítva, minden városnak kell egy vidék, ami hozzá tartozik (Bibó 1973, 39).

Szociológia új rovata 1974-ben Szociológiai örökségünk címmel egy Kulcsár Kálmán írást közölt: Utószó Erdei Ferenc: Parasztok c. könyvéhez (1974/62, 237–249), illetve 1975-ben ugyancsak ebben a blokkban – két Erdei munka is publikálásra került (Erdei 1975/4, 465–471, 1975/4, 472–475). 1976-ban a Valóságban jelent meg Erdeinek a szociológiában talán legtöbbet idézet magyar társadalom a két világháború között (76/4, 22–53; 76/5, 36–58) című munkája, melyhez bevezetőt a szöveg megtalálója, Huszár Tibor írt. A következő évben a Szociológiában Némedi Dénes (Némedi 1977) a polgárosodás problematikáját vizsgálva a harmincas évek végi, negyvenes évek eleji népi szociográfiát elemezte, mintegy bevezetve egy nagyobb munkát Erdei Ferenc társadalomszerkezet-felfogásáról, mely a következő évben A szintézis keresése. Erdei Ferenc szociológiája a 40-es évek első felében (Némedi 1978) címmel jelent meg. Ugyancsak 1978-ban Huszár Tibor Falurajz – társadalomrajz (A fiatal Erdei Ferenc műhelyében) (1978/4, 491–510), 1979-ben pedig A fiatal Erdeiről (1979/1, 1–18) című tanulmánya következett. Az Erdei munkásságára való emlékezés a nyolcvanas években sem szakadt meg (Kulcsár 1981, 1984).

Mivel magyarázható az Erdei-reneszánsz? Erdei pályájának bizonyos – és nem feltétlenül azonos – korszaka mind a szociológia, mind a hatalom részéről vállalhatónak tűnt. Erdei 1957 és 1964 között a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, majd az akadémia alelnöke, illetve az MTA Szociológiai bizottságának elnöke volt, és így megkerülhetetlen személy a szociológia intézményesülésének folyamatában. Elismertsége minden bizonnyal összefüggött 1945 előtti munkáival, illetve az először 1976-ban, Erdei halála után publikált kettős társadalomszerkezetre vonatkozó koncepciójával, annak befogadhatóságával, tudományos szövegként való értelmezhetőségével. Kovács Éva és Melegh Attila értelmezésében a szöveg sikerének alapja, hogy a marxista keretek között lehetőséget adott a társadalmi struktúráról való beszéd új formáira, ezáltal egy új elméleti keret kialakítására (Kovács–Melegh 1996).28

Erdei sikerének megértését talán megkönnyíti egy korabeli érvelés ismerete. Kulcsár Kálmán A magyar szociológia történetszemléletéről. Gondolat a külső minta jelentőségéről című írása az első, tágabb elméleti perspektívába helyezett szociológiatörténeti elemzés, melyben a külső mintakövetést szembeállítja a saját modell kifejlesztésével. Állítása szerint a kelet-közép-európai folyamatok elmaradottsága miatt a jelentősebb társadalmi változások külső tényezők hatására következtek be, melyek meghatározták a kibontakozó szociológia arculatát, valamint politikai szerepvállalását is (Kulcsár 1984, 1). Kulcsár történetében a századelő hazai elmaradottságából „a nyugati fejlődés, a nyugati gazdasági-társadalmi-politikai rendszer mintaként való felfogása és elfogadása következett” (Kulcsár 1984, 2–3), mely szerinte épp ezért nem jelenthetett megoldást a társadalmi problémákra. Még akkor sem, ha utalva Jászi Új Magyarország felé c. írására, „a szociológiai kutatások igyekeztek közelebb kerülni a hazai valósághoz” (Kulcsár 1984, 3). Az általa „mintakövetőnek” nevezett szociológiának két célkitűzést tulajdonított: egyrészt a társadalom nyugati mintára történő modernizálását, másrészt a nyugati szociológiai elméletek, módszerek hazai viszonyokra történő adaptálását (1984, 3). A világháború elvesztése, a forradalmak leverése után azonban mindkét feladat lehetetlenné vált: a szociológia mint kifejezés is „gyanúsan hangzott”, szinte rokon értelművé vált a szocializmussal – alkalmazza a Szalai által már használt retorikát (Kulcsár 1984, 4 vö. Szalai 1961). A két világháború közötti, főként a harmincas évek elején kibontakozó szociológiát, melynek középpontjába a falu és a parasztság került, szembeállította polgári radikális irányzattal, „jóllehet politikai funkciója továbbra is hangsúlyos maradt, e politikai funkció tartalma azonban másfajta történetszemlélettel függött össze.” Kulcsár szerint bár az elmaradottság érzete a harmincas években is erős volt, a megoldást nem a mintakövetésben, hanem „az endogén erőkre támaszkodó társadalomalakításban és – ezzel összefüggésben – a külső mintákkal szembeni védekezésben” látták (Kul­csár 1984, 5).29

Kulcsár szerint a megoldás, a ki nem mondott „harmadik utas” koncepció, a fenti két modell ötvözése lenne, amely már a negyvenes években elkezdődött, pl. az 1943-as szárszói konferencián (ahol Erdei először fejtette ki a kettős társadalomszerkezetre vonatkozó koncepcióját). Kulcsár írása azt mutatja, hogy a modernizálódás jegyében, amely ne feledjük, a kádárizmus egyik legfontosabb ideológiai terminusa volt, a nyolcvanas évek elejére már vállalható lett egy sajátos magyar út.30 A modernizálódás akkor lehet sikeres – mondja Kulcsár, ha a külső lökés elmúltával, vagy a külső körülmények megváltozása ellenére rendelkezik olyan alappal, mely biztosítja a további fejlődést (Kulcsár 1984, 10). Erre pedig legjobb példa a szerző szerint a hatvanas években kialakított szövetkezeti rendszer, amely egyszerre alkalmazkodott a külső feltételekhez és vette figyelembe a magyar sajátosságokat. Ezzel párhuzamosan a hatvanas években kibontakozó szociológia is megtalálta a helyes egyensúlyt – írta Kulcsár. A mezőgazdaság és a szociológia közötti párhuzam azonban az Erdei életútját valamelyest is ismerő olvasók számára ennél sokkal direktebb volt, hiszen Erdei 1949–53 között földművelésügyi miniszterként részt vett az erőltetett kollektivizálásban, majd az Agrártudományi Kutató Intézet igazgatójaként jelentős szerepet játszott a mezőgazdaság 1959-es, 1960-as évekbeli szövetkezetesítésében. Erdei politikusi háttere mellett azonban nem szabad arról sem megfeledkezni, hogy a kettős társadalomról, illetve a parasztságról készült munkái a politikai háttér elhallgatása mellett, lehetőséget adtak egy, a modern tudományosság igényével fellépő szaktudományos szociológia eszmetörténeti igazolásara is.31

A hetvenes években tehát két idézhető múlt, két történeti örökség dominanciája körvonalazódott, amelyek mintha nem kötődtek volna sem korábbi, sem későbbi munkákhoz, sőt még egymással való viszonyuk is tisztázatlan maradt. A töredékek magukban is töredezettek voltak, hiszen sem a polgári radikálisok, sem a népi írók táborába nem tartozó konzervatív, nemzeti szemléletű társadalomtudósok, írók, gondolkodók nem lettek szereplői (főszereplői pedig semmi esetre sem) e történeteknek.32

Idővel bővült a megidézhető hagyományok köre,33 bár az addigi kánon34 dominanciája továbbra is érvényesült, például Erdei munkásságának feldolgozása a nyolcvanas években is meghatározó volt. (Az Szociológia 1981/3–4. száma külön rovatot szentelt Erdei Ferenc születésének 70. évfordulójának, a Magyar Szociológiai Társaság 1980. december 12-én emlékülést tartott35 az Akadémia nagytermében, ekkor alapították meg az Erdei-díjat.) A visszatekintések stílusa azonban folyamatosan változott. A nyolcvanas évekre a történeti munkák esetében csökkent a legitimációs funkció, mellette egy-egy elmélet alaposabb bemutatására is sor került. Az új elemzések közül eszmetörténeti jellege kiemeli Némedi Népi szociográfia 1930–1938 című monográfiáját (Né­medi 1985). A diszciplína határainak kiépülését, valamit az ELTE Szociológiai Intézetében érvényesülő történeti érdeklődés dominanciáját jelzi egyebek mellett az a kétkötetes Magyar szociológiai szöveggyűjtemény című egyetemi jegyzet is, amely 1987-ben Nagy Endre, Némedi Dénes és Tóth Pál Péter összeállításában jelent meg. A válogatás a hazai szociológia történetének egyetemi képzésbe való bekerülésén túl, már valamiféle konszenzusra is utal a hivatkozható történelmi örökség tekintetében. A szöveggyűjtemény tartalma nem tartogatott nagy meglepetéseket, ugyanakkor a korábbi évtizedekben kialakult kánonba bekerült Leopold Lajos, Magyary Zoltán és Dékány Imre is.

A hazai szociológiatörténet régi-új szereplői

A korábban elfogadott témák mellett a nyolcvanas években új szociológiatörténeti kutatási területek jelentek meg, ezek közül csupán néhányat emelek ki.36 Az egyik, amelyről ebben az időszakban is alig lehetett olvasni: a két világháború közötti időszak konzervatív társadalomtudományi gondolkodása. Az első37 írás 1984-ben a Saád József A Bethlen-restauráció és a társadalmi önismeret igénye (Fejezetek a Horthy-korszak reformszociológiájának történetéből) című, nem kifejezetten szociológiatörténeti tanulmánya volt. Saád az 1920-as években újra felfedezett század eleji agrárkonzervativizmus képviselőit (Károlyi Sándor, Apponyi Albert, Darányi Ignác, Bartha Miklós, Czettler Jenő), az 1924-ben Teleki kezdeményezésére alapított Magyar Szociográfiai Intézetet és Dékány Istvánt, mint a húszas-harmincas évek hivatalos főszociológusát, a konzervatív társadalomkép közvetítőjét és rendszerezőjét mutatta be (Saád 1984, 26).38 Lányi Gusztáv (Valóság, 92/9, 16–31) A politikai pszichológiáról – Magyarországon című írásában szintén megemlítette Dékány nevét, pontosabban 1932-es Politikai lélektan című könyvét, éspedig a hazai tradíció kapcsán (amit „tartalmas semmi”-nek nevez).39

A másik régi-új szereplő pedig Hajnal István volt, akiről szintén viszonylag szűk kör írt, mégis népszerűsége fokozatosan növekedett a nyolcvanas évek végétől. Az első mélyebb elemzés40 a Medvetáncban jelent meg, Lakatos László Az elfelejtett Hajnal István. Az íráskultúra és a kapitalizmus szelleme: Hajnal István 1933/34-es tanulmányaicímmel (Lakatos 1982), s csak jóval később találkozhatunk Hajnallal a Szociológia ’Szo­cio­lógiai örökségünk’ rovatában, ahol szintén Lakatostól (1989/2: 163–188) olvashattunk munkáságáról Hajnal István útja a szociológiához címmel. Pedig Hajnal felfedezése, még halála előtt, 1942- ben megtörténhetett volna, hiszen Erdei aTársadalomtudományban 30 oldalas elemzést közölt „mesteréről” (mely magyarázatul szolgál Lakatos 1989-es tanulmányának Erdei idézetére). Hajnalnak a hazai szociológiatörténetben való megjelenése összekapcsolódott a két világháború közötti társadalomtudományi tevékenység (elsősorban a történelemtudományban tapasztalható) átértékelődésével. Erre utal, hogy Lakatos Hajnal-tanulmányában miután ismertette a hajnali életművet és bemutatta, milyen hatások érték, kitért a harmincas-negyvenes évek eszmeáramlataira, azt hangsúlyozva, hogy ebben az időszakban sem beszélhetünk a szellemtörténet egyeduralmáról, hiszen ott volt Szekfű, Hóman, Doma­novszky, Mályusz, Hajnal, akik egymástól is nagyon eltérő álláspontokat képviseltek.41 Közülük Hajnal volt a legeredetibb – jegyezte meg Lakatos (1989, 163). Bár Hajnal maga történész volt, Lakatos elemzéseiben a szociológiai hagyományok tükrében vizsgálta elméletét. A korábbi történeti jellegű munkáktól eltérően a hajnali koncepció elméleti vizsgálatára törekedett, melyet egy sajátos, durkheimiánus ízű felfogással azonosított (Lakatos 1989, 164), illetve Weber kapitalizmuselméletével állított szembe (Lakatos 1982).42

Szintén a nyolcvanas évekhez kötődik Bibó István munkásságának feldolgozása (legalábbis egy folyamat kezdete), bár a szerző hivatkozható hagyománnyá inkább a kilencvenes években válhatott. Ezt mutatja a 70. születésnapjára készített kötet története,43 mely 1979-ben nem jelenhetett meg, szamizdatként terjedt, majd hivatalosan a rendszerváltás után, 1991-ben adták ki Magyarországon. A kötet összeállításának ötletéből azonban arra is következtethetünk, hogy ha korlátozott módon is, Bibó elméleti öröksége, eszmeisége sokak számára jelentett igazodási pontot. A Valóságban az 1973-as fentebb már idézett Bibó tanulmányon kívül Bibó halála után, 1979-ben került közlésre a Németh László és Szekfű Gyula vitájáról készült, de el nem hangzott rádióelőadása, illetve 1980-ban jelent meg Huszár 1976-os Bibóval készített interjúja, melynek központi témája Erdei fiatalkori pályája volt (Huszár 1980, 2005).

Befejezésként

Láthattuk, hogy számos kísérlet történt a szociológia örökségének bemutatására, melyekben mind az adott társadalom, mind a szociológia korabeli helyzete tükröződik (Lakatos 1991, 185–193). Ugyanakkor azt láthattuk, hogy mind a mai napig nem került sor a szociológia hazai történetének megírására. Vajon a társadalmi és politikai változások nem voltak elég jelentősek az új nézőpontok kialakulásához, az új források felkutatásához? Minden bizonnyal nem, hiszen a magyar történészek számtalan új történettel és új történelemmel álltak elő a rendszerváltást követően, ezek azonban elkerülték a szociológiát. Az 1990-es évektől, a „nyitás” megélésével talán lényegesebb feladatnak tűnt a nemzetközi keretek közötti megmaradás, mint a régmúlt történelem megidézése, ami így érdektelenné vált. A jelenkori hazai szociológiában tudományunk múltja nincs jelen, ilyen értelemben a múlt és jelen közötti kontinuitás nem létezik.

Másrészt talán maga a „történet” sem elég jelentős, nem egységes. Nehéz koherens egésszé összekötni a szerteágazó és szakadozó szálakat. Munkámban azt kívántam bemutatni, hogy egy egységesebb kép kibontakozását az eddigi gyakorlat sem segítette. Maga a feldolgozás is töredezett volt, a szerzők inkább az egyes, epizódszerűen megjelenő elemek különállóságát hangsúlyozták, nem pedig a közöttük lévő esetleges kapcsolatra összpontosítottak. Úgy vélem, hogy ezt a technikát mindenekelőtt a hatvanas évek ideológiai és legitimációs keretei hívták életre, a politikailag tisztázott partikuláris múlt némi legitimációt kínált, de kizárólag akkor, ha határozottan elválasztható volt az ideológia által nem megfelelőnek, gyakran károsnak vagy akár fasisztának tekintett hagyományoktól (erre legjobb példa, hogy az 1945 utáni igazoló eljárások, elbocsátások áldozatainak és elméleteiknek nagyon lassú és viszonylag kései visszaszivárgása). A kijelölt területek idővel bővültek, de a hetvenes évek politikai ingadozásai később is életben tartották a kezdeti korlátozásokat. Az így megrajzolt történet maga is töredezett és megszakításokkal szabdalt lett. Ezt a fajta történelemszemléletet erősítette, hogy a múlt leginkább történelmi jelenségként, hagyományként, nem pedig aktuális hivatkozási alapként volt jelen. A szociológiai hagyományok tudományos elméletként történő mellőzése mögött azonban nem csupán ideológiai vagy politikai okok húzódnak meg, hanem az is, hogy a megidézett szövegek, elméletek legtöbbje nehezen alkalmazható a mai társadalmi problémák tanulmányozására, nem feleltethető meg a szaktudományosság kritériumainak, fogalmi és módszertani kereteik tisztázatlanok.

Ezek után felmerülhet a kérdés: akkor ma mégis miért lehet érdekes a hazai szociológia története, ha ezek az elméletek már az 1960-as években avíttnak, tudománytalanoknak, érdektelennek tűntek? Napjainkban kit érdekel, mit mondtak, írtak a két világháború között vagy az 1940-es években? Minden bizonnyal jogosnak kell tekintenünk az efféle kérdésfelvetést, amennyiben ezekre a szövegekre mint kortársakra kívánunk hivatkozni. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy ha elmélettörténészként, eszmetörténészként szemléljük az akkori munkákat, azt vizsgálva, hogy a konkrét szövegek az adott korban mit jelenthettek, vagy hogyan kacsolódtak különböző elméleti megközelítésekhez, sokkal többet érthetünk meg tudományunk, illetve az akkori társadalom működéséről. Ami azonban ennél is nagyobb eredmény­nyel járhat azonban, ha a magyarországi szociológia történetét tudománytörténeti (tudományszociológiai) elemzés alá vonjuk és a töredezettség narratívája mellett megjelennek majd azok a kapcsolódási pontok is,44 amelyeken keresztül a különállónak tűnő csoportok, elméletek egymásra hatást gyakoroltak, akár gondolati úton, akár intézményileg vagy éppen személyesen.

Jelen írás a hazai szociológia 1942-1968 közötti időszakát feldolgozó munka bevezető tanulmánya. A tanulmány alapjául szolgáló kutatás a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Irodalom

Boros László 1977. Pulszky Ágost tudományszervező tevékenysége. Szociológia 2., 214–218.

Bibó István 1973. Tanya és urbanizáció. A tanyakérdés vitájának újjáéledése és Erdei Ferenc tanyakoncepciója Valóság 12., 35–40.

Bibó-emlékkönyv I–II. 1991. Budapest, Századvég.

Csizmadia Ervin 2000. A két világháború közötti magyar politikatudomány diszkurzív tematikái. In Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika. Budapest, Jószöveg Műhely, 162–184.

Darvas József 1970. A régi Magyarország felfedezésétől az újig. Vázlat egy készülő könyvhöz. Valóság 3., 56–63.

Duczynska Ilona 1971a. Polányi Károly. Jegyzetek az életútról. Magyar Filozófiai Szemle 5–6., 763–767.

Duczynska Ilona 1971b. Polányi Károly. 1886–1964. Századok, 1971.

Erdei Ferenc 1940. Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmában. Társadalomtudomány 4., 503–516.

Erdei Ferenc 1974. Szabad értelmiségi pályák. Szociológia 4., 472–475.

Erdei Ferenc 1975. Az úri középosztály. Szociológia 4., 465–471.

Erdei Ferenc 1976. A magyar társadalom a két világháború között Valóság 4., 22–53, 5., 36–58.

Fukász György 1960. A magyar polgári radikalizmus történetéhez. Budapest, Gondolat.

Hajdú Zoltán 2000. Dékány István. A modern magyar társadalomföldrajz egyik megteremtője és elfeledett személyisége. In Dövényi Zoltán (szerk.): Alföld és nagyvilág. Budapest, MTA FKI, 341–353.

Hajnal István Technika. Művelődés. Tanulmányok. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Hanák Tibor 1981. Az elfelejtett reneszánsz. A magyar filozófiai gondolkodás századunk első felében. Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.

Hegedüs András 1961. A szociológia és a szociográfia. Valóság 3., 6–15.

Huszár Tibor 1978. Falurajz – társadalomrajz (A fiatal Erdei Ferenc műhelyében) Szociológia 4., 491–510.

Huszár Tibor 1979. A fiatal Erdeiről Szociológia 1., 1–18.

Huszár Tibor 1980. Beszélgetés Bibó Istvánnal. Valóság 1980. 9., később megjelent Huszár Tibor 2005. Találkozások, Budapest, Corvina, 29–63.

Huszár Tibor 1991. A szociológia intézményesülésének, professzionalizálódásának néhány vonatkozása Magyarországon. In Némedi Dénes (szerk.): Közelítések. Szociológiai tanulmányok. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet és Továbbképző Központ, 7–34.

Huszár Tibor 1992. A magyar szociológia intézményesüléséről. Replika 1–2., 31–47.

Huszár Tibor 1993. Hajnal István és a magyar szociológia intézményesülése Valóság 6., 39–47.

Huszár Tibor 1993. A Magyar Szemle körül (Szerkesztői, szerkesztőségi levelek 1927–1937). Valóság, 12., 67–90.

Kemény István 1972. A magyar munkásosztály rétegződése Szociológia 1., 36–48.

Kolosi Tamás 1987. Tagolt társadalom. Struktúra, rétegeződés, egyenlőtlenség Magyarországon. Budapest, Gondolat Kiadó.

Kovács Éva – Melegh Attila 1996. Az identitás játékai. Kísérlet Erdei Ferenc A magyar társadalom a két világháború között c. tanulmányának tartalmi kibontására, In Varga László (szerk.): Vera (nem csak) a városban, Rendi társadalom – Polgári társadalom, Miskolc, 1996.

Könczöl Csaba 1970. Mocsár Gábor: Égő arany. Kritika 9., 45–48.

Kőrösi József 1995. Harminchárom év a Valóság rabságában. Huszár Tibor interjúja. In Kőrösi József emlékkönyv. Valóság 1958–1991. Budapest, Scholastica. 7–171.

Kulcsár Kálmán 1974. Utószó Erdei Ferenc: Parasztok c. könyvéhez. Szociológia 62, 237–249.

Kulcsár Kálmán 1981. Erdei Ferenc, a tudós és politikus Valóság 5., 1–21.

Kulcsár Kálmán 1984. A magyar szociológia történetszemléletéről. Gondolat a külső minta jelentőségéről. Valóság 5., 1–21.

Lakatos László 1982. Az elfelejtett Hajnal István. Az íráskultúra és a kapitalizmus szelleme: Hajnal István 1933/34-es tanulmányai, Medvetánc 2–3.

Lakatos László 1989. Hajnal István útja a szociológiához. Szociológia 2., 163–188.

Lakatos László 1991. Miért kell állandóan újraírni a történelmet? In Némedi Dénes (szerk.): Közelítések, Szociológiai tanulmányok. Budapest, ELTE Szociológiai Intézet és Továbbképző Központ, 185–202.

Lakatos László 1992. „Középkorimádat” vagy népiesség? Hajnal István történelemszemlélete. Valóság 11., 30–46.

Lányi Gusztáv 1992. A politikai pszichológiáról – Magyarországon. Valóság 9., 16–31.

Litván György 1972. A szociológia első magyar műhelye. Szociológia 2., 235–258, később megjelent Litván György – Szűcs László A szociológia első magyar műhelye I–II. Gondolat Kiadó, Társadalomtudományi Könyvtár.

Litván György 1973. Egy magyar tudós tragikus pályája a század elején. Somló Bódog (1873–1920). Valóság 8., 32–42.

Litván György 1975. „Magyar gondolat – szabad gondolat” progresszió és nemzeti törekvések a század eleji Magyarországon Valóság 3., 1–26.

Litván György 1977. Pulszky Ágost két magyar reformnemzedék között. Szociológia 2., 202–206.

Litván György 1977. Somló Bódog munkássága. Szociológia 4., 503–507.

Márkus István 1993. Hajnal István igaza. Valóság 12., 1–17.

Meggyesi János (szerk.) 1957. Vasszínű égbolt alatt. Budapest, Magyar Könyvszemle.

Nagy Endre 1977. Pulszky Ágost társadalom- és államtana. Szociológia 2., 207–213.

Nagy Endre – Némedi Dénes – Tóth Pál Péter (szerk.) 1987. Magyar szociológiatörténeti szöveggyűjtemény. Budapest, Tankönyv Kiadó.

Némedi Dénes 1972 A Magyar Szemle revíziós nacionalizmusának szerkezetéről. Történelmi Szemle 15., 75–110.

Némedi Dénes 1977. A „polgárosodás” a népi szociográfiában. Szociológia 3., 415–434.

Némedi Dénes 1978. A szintézis keresése. Erdei Ferenc szociológiája a 40-es évek első felében. Szociológia 4., 511–526.

Némedi Dénes 1985. A nép szociográfia 1930–1938. Budapest, Gondolat.

Némedi Dénes 1996. Minek a történet. Replika 23–34., 173–181.

A „népi” írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása. Társadalmi Szemle1958. 6., 38–69.

Papp Zsolt 1972. Megjegyzések a szociológiáról és a szociográfiáról – Erdei Ferenc könyvének tükrében Szociológia 4., 588–591.

Polányi Károly 1976. Az archaikus társadalom és a gazdasági szemlélet. Tanulmányok. Budapest, Gondolat Kiadó.

Rézler Gyula 1972. Magyar város- és üzemszociográfia a két világháború között: mérleg és visszatekintés. Szociológia 4. sz. 556–572.

Saád József 1983. A Bethlen-restauráció és a társadalmi önismeret igénye (Fejezetek a Horthy-korszak reformszociológiájának történetéből) Valóság 5., 22–28.

Saád József 1985. Társadalomtan – szociológia helyett. A két világháború közötti katedra-szociológia és Dékány István társadalomelmélete. Világosság, 1, 34–41.

Saád József 1996. Magyar szociológiatörténet: minek a története? Replika 23–24., 161–171.

Sárkány Mihály 1977. Somló Bódog és az ősi társadalom gazdaságáról. Szociológia 4., 516–521.

Staller Tamás 1982. Karl Mannheim és a tudásszociológia. Valóság 12., 50–60.

Szabari Vera 2002. A társadalmi struktúra és mobilitás kutatása Magyarországon az 1960-as években. Századvég 1., 65–81.

Szabari Vera 2004. Vitatott diskurzus. In Némedi Dénes – Szabari Vera (szerk.): Kötő-jelek 2003. Budapest: ELTE Társadalomtudományi Kar Szociológia Doktori Iskola, 145–174.

Szabari Vera 2010. Határmunkálatok a magyar szociológiában: burzsoá kontra marxista szociológia. Kutrovátz Gábor – Zempléni Gábor – Láng Benedek (szerk.). In Határmunkálatok a tudományban. Budapest: L’Har­mattan, 101–115.

Szalai Sándor. 1961. A szociológia helyzete Magyarországon Élet és Irodalomban (V/15), 8–9., (V/17), 9–10.

Szántó Miklós 1960. Beszámoló a szociológiai értekezletről. Valóság 4., 79–81.

Szántó Miklós 1998. A magyar szociológia újjászervezése a hatvanas években. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Tóth Pál Péter 1984. Agrárszociológiai írások Magyarországon 1900–1945. Budapest, Kossuth.

Tóth Pál Péter 1987. Szalai Sándor és a Társadalomtudományi Intézet. Interjúsorozat. Mozgó Világ 13., 8–11. 63–112.

Zsigmond Gábor 1977. Pulszky Ágost etnológiai munkássága; Szociológia 2., 196–201.

Zsigmond Gábor 1977. Somló Bódog és a magyar etnológia; Szociológia 4., 508–515.

  1. Vagy ahogyan Huszár Tibor megfogalmazta: „A magyar szociológia keletkezéstörténetét a töredezett folytonosság jellemzi.” (Huszár 1993, 39)
  2. Ennek következménye volt, hogy az 1906. október 21-i rendkívüli közgyűlésen a társaságból 37-en kiléptek, majd pedig 1907 áprilisában Gaál Jenő elnökletével megszervezték a Magyar Társadalomtudományi Egyesületet. (Bognár 1973, 87)
  3. Érthető módon a politikai diskurzusba átnyúló, a tudományos keretek közé be nem zárt területre sokkal nagyobb hatást gyakoroltak a politikai csatározások. Ezt mutatja a századelő progresszív vitáinak helyet adó Huszadik Század kör és folyóirat, illetve a Társadalomtudományi Társaság története is.
  4. Az a gyakorlat, hogy a magyar szociológusok elsődlegesen a nemzetközi hagyományokat tekintik vonatkoztatási alapnak, magyarázható azzal a ténnyel, hogy míg nyugaton a 19–20. század fordulóján a szociológia intézményesült, bevett tudománnyá vált, addig Magyarországon ez a folyamat majd száz évvel később, csupán a 20. század második felében zajlott le. A megkésettséget illusztrálja, hogy a szociológia Franciaországban vagy az Egyesült Államokban már az 1880-as években egyetemi státuszra tett szert, míg Magyarországon tartósan csak az 1970-es évektől.
  5. Saád József az elmaradt összegzést a magyar szociológiatörténet tárgyáról szóló konszenzus hiányával magyarázza (Saád 1996).
  6. A töredezettség érzését nem enyhítette (sőt!), hogy a rendszerváltást követően a korábbi ideológiai, legi­timizációs funkciók átrendeződésével a történeti emlékezet korábbi formája érdektelenné vált.
  7. A paradoxon itt arra a közismert tényezőre utal, hogy az 1960-as években elinduló kritikai szociológia, mely a maga korlátozott keretei között az értelmiség számára egyfajta önkifejezési terepet jelentett, az 1970-es évek elejére – részben a szocializmus megvalósulását bíráló munkák következtében – a hatalom számára egyre inkább kényelmetlenné vált. Így tehát a kemény szakmai standardokkal nem rendelkező kritikai szociológiát ért retorziók is közrejátszottak abban, hogy létrejöjjön egy professzionalizált, tudományos intézményrendszer, sajátos nyelvezet, elméleti és módszertani tudáshalmaz, mely ugyanakkor együtt járt a szakma bezárulásával, a kritikai szociológia visszaszorulásával.
  8. Mindez természetesen szerves részét képezte a szocialista rendszerben kialakult történelemszemléletek és más társadalomtudományok múlttal való viszonyának (Lakatos 1991), a rendszerszerű elhallgatásoknak és kiemeléseknek.
  9. Az írás súlyát jelzi, hogy 1961-ben a Valóságban jelent meg, amely folyóirat az 1960-as években – a megalapításától (1958) a Szociológia című folyóirat elindulásáig 1972 – a szociológiai jellegű írásoknak helyt adó egyetlen szakmai fórum volt.
  10. Ebben az esetben a hangsúly az „úgynevezett” jelzőn van, hiszen nem a marxi elméletet követő szociológia megteremtése volt a feladat, amely már korábban is létezett és nem magyar vagy kelet-európai sajátosság, hanem egy vulgármarxista, a történelmi materializmussal összeegyeztethető, a hatalmi erőviszonyoknak megfelelő és ebben az értelemben korábban nem létező marxista szociológia kialakítása.
  11. Magyarországon a szociológia – írja – a „szűken a tudományos felfogás és módszerek tekintetében” nem különbözött a nyugati szociológiától, de társadalmi szerepét illetően igen (1961, 8). A polgári radikalizmus és a Huszadik Század tagjairól tevékenységük elismerése mellett kijelentette, hogy „a szociológia helyére a faji szemlélettől mélyen átitatott „Volkskundét” állította” (Hegedüs 1961, 9). Hegedüs ezzel magyarázta, hogy a harmincas években a szociográfia művelése került előtérbe, ezen belül a nem éppen oda sorolható Braun Róbert és Gereblyés László nevét említette és a szociográfia kommunista mozgalommal való szoros kapcsolatát hangsúlyozta.
  12. Azt, hogy a Huszadik Századot megemlítette, de nem közvetlen előzményként, a saját tevékenységének szaktudományi jellegének hangsúlyozása mellett összefügghet pl. Jászi és a polgári radikalizmus felszabadulás utáni megítélésével is. Fukász György nem sokkal azelőtt, 1960-ban megjelent A magyar polgári radikalizmus történetéhez című könyvében írta meg Jászi Oszkár „ideológiájának” bírálatát. A könyv bevezetőjéből: „Az 1956 októberében Magyarországon kirobbantott ellenforradalmi ideológiai előkészítésében, a marxizmus–leninizmus elleni revizionista támadás mellett, számos régen letűnt burzsoá eszme bukkant fel a történelem süllyesztőjéből” (Fukász 1960, 5).
  13. Szintén 1969-ben jött lére a MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpontja, a hazai kommunikáció-, média- és közvélemény-kutatás első műhelye.
  14. A szerkesztőbizottság tagjai: Gombár Csaba (szerkesztő), Gyenes Antal, Hegedüs András, Huszár Tibor, Kulcsár Kálmán, Módra László, Molnár László (főszerkesztő), Nemes Ferenc, Szabady Egon (a szerk. bizottság elnöke), Szántó Miklós, Szecskő Tamás, Szelényi Iván (szerkesztő), Szentpéteri István.
  15. A Szociológiai Társaság titkára az MTA Szociológiai Kutatócsoportjának korábbi, Hegedüs mellett dolgozó titkára, Szelényi Iván volt.
  16. Litván György 1962-es szabadulása után csak 1972- ben térhetett vissza a tudományos életbe, akkor már az MTA Történettudományi Intézetének munkatársaként. Litván ezer szállal kötődött a századelő magyar demokratikus gondolkodóihoz, nem csupán személyes, családi kapcsolataiból adódóan, hanem világnézete miatt is, ugyanakkor témaválasztásában bizonyára szerepet játszott az is, hogy a hatalom e téma feldolgozását nem lehetetlenítette el.
  17. A fentieken túl csak néhány a vizsgált folyóiratokból. Litván (73/8, 32–42) „Egy magyar tudós tragikus pályája a század elején. Somló Bódog (1873–1920)” címmel részletes megemlékezést közölt Somlóról. Ebben Somló 1903-as nagyváradi „feljelentésével” és Ady pártfogásával indított, majd a nagyváradi eseményeken és a kolozsvári egyetemen végzett munkáján keresztül egészen az öngyilkosságig vezető életpályájáról írt, naplórészleteket, levelezéseket felhasználva. Litván beszámolt a kolozsvári körről is, azokról, akikkel Somló elindította a Huszadik Századot (Ferencz József és Kolosváry Bálint, Gratz Gusztáv, Komin János, valamint a két budapesti jogász Berinkey Dénes, Vámbéry Rusztem), továbbá a Jászi fivérekről (Litván 1973, 34). 1975-ös írásában Litván (75/3, 11–26) érdekes mód azt emelte ki Jászi gazdag életpályájából, hogy ő volt az első, aki a szocializmus és a nemzetállam kapcsolatáról beszélt. Írása foglalkozott továbbá a Huszadik Századdal és körével, a Vasárnapi Körrel, a Szellemtudományok Szabad Iskolájával stb. Központi gondolata a baloldali értelmiség szerepvállalása, a progresszív és nemzeti törekvések integrálásának problematikája volt.
  18. Zsigmond Gábor 1977/2, 196–201; Litván György 1977/2, 202–206; Nagy Endre 1977/2, 207–213; Boros László 1977/2, 214–218.
  19. Litván György 1977/4, 503–507; Zsigmond Gábor 1977/4, 508–515; Sárkány Mihály 1977/4, 516–521.
  20. Közismert a Kultúrpolitikai Munkaközösség 1973. márciusi állásfoglalása, amely elítélte Hegedüs András, Heller Ágnes, Márkus György, Márkus Mária, Kis János, Bence György és Vajda Mihály kritikai írásait.
  21. Révai például a szociográfia újdonságát egy új szemléletben látta, ahogyan a polgárosodás és közösség kérdését a parasztsággal kapcsolatban felvetették (Né­me­di 1985, 137). Fedor János szerint a szociografizálás felesleges kerülőút a marxizmushoz, míg Darvas szerint hozzájárulhat ahhoz, hogy a jobboldali fiatalság eljusson a céltudatos változtatás eszméjéhez, így a szociográfia akár a politikai szövetkezés előfeltételének is betudható (Némedi 1985, 75–76).
  22. A szociográfia teljes elnémítása azonban nem következett be, 1957-ben pl. megjelenhetett Erdei Futóhomokja, vagy Meggyesi János szerkesztésében a Vasszínű égbolt alatt című antológia, az 1960-as években pedig számos szociográfiai könyv és cikk látott napvilágot.
  23. A „népi” írókról. Az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő kulturális elméleti munkaközösség állásfoglalása. Társadalmi Szemle 1958. 6. 38–69.
  24. A könyv később nem jelent meg, Darvas József 1973- ban hunyt el.
  25. Mocsár kötetéről 1970-ben jelent meg Könczöl Csaba ismertetése is a Kritikában (Könczöl 1970), amely elsősorban a korabeli szociográfia helyzetének függvényében tárgyalta a korábbi szociográfiai munkákat.
  26. Így pl. az ideológiai alátámasztásként Révai azon 1938-as sokat igézett munkájára hivatkozott, melyben saját leírása szerint tanult a népi íróktól, vagy erre utalt az a kiszólása is, mely szerint a népi írók közül többen jutottak el a marxizmushoz, mint ahogyan azt emlegetni szokták (Az Egyetemi Kör, a debreceni Márciusi Front fiataljai és a Györffy-kollégisták). Darvas arra is kitért, hogy a szociográfiai irodalomnak a kezdet kezdetén voltak összenövései a jobboldallal (Milotay István: Az ismeretlen Magyarország, a fajvédő Oláh György: A hárommillió koldus), ezt az időszakot viszont átmenetinek tekintette. Szerinte 1934- ben a falukutató mozgalom erőteljesen radikalizálódott, a mozgalom nagy korszaka 1934–38 között a Március Front volt. A politikai teljesítményük mellett a hetvenes években már elismert szerzők Illyés, Móricz, Németh László, Szabó Pál, Sinka, Veres Péter, Nagy István, Asztalos István munkáinak irodalmi értékére is hivatkozott.
  27. Bibó első Erdeiről szóló munkája 1940-ben jelent meg (Erdei 1940), majd több évtizedes szilencium után (1949 óta) Magyarországon ez volt az első publikálásra került írása (ezen kívül életében csak két fordítása jelenhetett meg 1972-ben). Kőrösi József, a Valóság szerkesztőjének visszaemlékezése szerint Bibó írásának közlése „indirekt jóváhagyás mellett történt”. „Úgy értem, hogy tudták, nálunk van ez a cikk, és nem szóltak le, hogy nem, sem hogy igen.” (Kőrösi 1995, 117). A Bibót ért retorzióból adódóan munkásságának feldolgozása is csak jóval később, a nyolcvanas évek második felében bontakozott ki Magyarországon.
  28. Ugyanakkor az 1960-as években elindult társadalmi struktúra-, rétegződés- és mobillitásvizsgálatok még nem alkalmazhatták az Erdei-féle „kettős társadalom” modellt. Igaz, a későbbiekben mind Kolosi, mind Szelényi kapcsolódik majd ehhez a megközelítéshez.
  29. „Mintateremtő védekezés volt, a külsővel, az idegennek tartottal szemben”, a belső modell kimunkálását pedig a politikai, trianoni és a forradalmakon felül a magyarországi parasztság meghatározó aránya is indokolttá tette, melyben a nyugati minta követése már nem nyújthatott kellő támpontot, hiszen nyugaton ekkor már lezajlott a parasztság polgárosodása (Kulcsár 1984, 6).
  30. Melyet az 1958-as állásfoglalás még egyértelműen elutasított.
  31. Erdei „szociológusi” népszerűségét a rendszerváltás után is megőrizte, születésének 100. évfordulója alkalmából a Magyar Szociológiai Társaság Kecskeméten rendezett emlékkonferenciát, a Társaság folyóirata pedig külön Erdei blokkal jelentkezett ugyanebben az évben, amely Erdei kettős társadalomról szóló kéziratának elveszettnek vélt részeinek első közlése köré szerveződött.
  32. A visszaemlékezések menetébe látszólag csupán egyetlen írás nem illeszkedett be, ez pedig Rézler Gyula Magyar város- és üzemszociográfia a két világháború között: mérleg és visszatekintés című írása volt a Szociológia 1972/4. számában. Rézler épp az 1933–1943 közötti hazai társadalomkutatásra hívta fel a figyelmet, mely szerinte „a magyar társadalomkutatás talán legizgalmasabb időszaka” volt (Rézler 1972, 556), melyet az akkori új generáció kíváncsisága, a társadalomról való információk szinte teljes hiánya jellemzett. Rézler utalt arra, hogy ebből az időszakból is szinte kizárólag a falukutatás kritikai elemzése jelent meg, az üzemi és városszociológiai munkák elsikkadtak. Bár tematikailag új, annyiban mégis a már megszokott sémát követte, hogy a szerző szintén részese volt annak a történetnek, amelyet megidézett, illetve, hogy Rézler ugyanúgy nem vett tudomást kortársairól, pl. az 1921-ben létrehozott Társadalomtudományi Társaságról és annak folyóiratában megjelent írásokról, Weiss István, Dékány István vagy később Szalai Sándor munkásságáról, ahogyan a történeti visszatekintések legtöbbje. „Az első világháború utáni 13–14 évben a hivatalos köröknek a szociológia iránt tanúsított idioszinkráziája majdnem lehetetlenné tette a társadalom kritikai vizsgálatát.” (Rézler 1972, 556) Rézler ezen megállapításával akár egyet is érthetünk, de fel kell tenni a kérdést, a társadalomvizsgálat mindig kritikai kell, hogy legyen?
  33. Érdekes például, hogy Polányi Károly életművének néhány darabja, aki emigrációja előtt a századelő polgári radikálisok csoportjához kötődött, ebben az időszakban került vissza a hazai társadalomtudományi nyilvánosságba. Itthon az első róla szóló írások történelmi és filozófiai folyóiratokban 1971-ben jelentek meg felesége, Duczynska Ilonától (Duczynska 1971a, 1971b), majd 1976-ban a Gondolat kiadásában látott napvilágot válogatott kötete (Polányi 1976).
  34. Erre utal pl. Tóth Pál Péter az 1900 és 1945 közötti agrárszociológiai írásokból készített válogatás kötete (Tóth 1984), illetve a Valóság századelőt idéző munkái, pl.: Nagy András 1984/11, 56. (Jászival elsősorban nem mint társadalomtudóssal foglakozott, „hazaárulásait” elemezve a nemzetiségi kérdésen, a forradalom megítélésén és az emigráción keresztül.) Litván György 84/125, 8–69; Navracsics Tibor 1991/7, 16–27.
  35. Szalai Sándor emlékbeszédét Lőcsei Pál ismertette, majd a következő előadások hangoztak el: Szántó Lajos: A szociológus mint tudományszervező; Huszár Tibor: Gondolatok egy kiállítás megnyitásán; Becsei József – Tóth József: Az alföldi agrárvárosok fejlődése.
  36. Ebben az írásban nem térek ki részletesen arra, hogy a hazai szociológiatörténet, addig nem kutatott területeként jelent meg a nyolcvanas évek végén Tóth Pál Péter interjúsorozata a Mozgó Világban a Szalai Sándor vezette, 1946–1949 között az budapesti egyetem bölcsészkarán működő Társadalomtudományi Intézetről (Tóth 1987), vagy arra, hogy a nyolcvanas években már elvétve találkozhatunk a szakszociológiai gyökerek keresésével mint pl. Staller Tamás Karl Mannheim és a tudásszociológia (1982/12, 50–60) című írásában.
  37. A konzervatív társadalomtudományi gondolkodásról 1972-ben a Történelmi Szemlében jelent meg Némedi Dénes: A Magyar Szemle revíziós nacionalizmusának szerkezetéről című írása. Saád József pedig 1985-ben a Világosságban részletes írást közölt Dékány István (és a két világháború közötti időszak konzervatív) társadalomtanáról (Saád 1985). Dékányra más diszciplínák is előzményként tekintettek, 1981-ben jelent meg Hanák Tibor munkája a 20. század első felének magyar filozófiai gondolkodásáról (Hanák 1981), az ezredfordulón pedig a földrajztudomány (Hidas 2000), valamint a politológia (Czizmadia 2000) fedezte fel munkásságát.
  38. E hagyomány feltérképezésének másik állomása volt Saád szerkesztésében 1989-ben megjelenő a Magyar Szemle repertóriuma, melyre 1993-as szintén a Magyar Szemléről szóló munkájában Huszár Tibor is hivatkozott, ugyanakkor a folyóirat által képviselt hagyományt egyúttal ki is zárta a szociológia történetéből.
  39. Lányi szerint a könyv színvonalas kompiláció, a nemzetközi elméletek közvetítése, amit azonban Dékány nem folytatott, s így nem is válhatott a politikai pszichológia alapító atyjává.
  40. Hajnal elméletére szinte egyedülálló módon korábban is történt hivatkozás, Kemény István A magyar munkásosztály rétegződése című írásában (Kemény 1972), melyben a szerző kiindulópontként a két világháború között született hazai elméleti hagyományok közül, elsősorban Hajnal István megközelítését, illetve Erdei és Szabó Zoltán munkáit vonta be. Kemény munkája nem csupán Hajnal megidézése, hanem elméletként való alkalmazása miatt is újszerű volt az időszakban.
  41. Érdekes, hogy a történész, Glatz Ferenc Hajnal munkásságát éppen a Hóman és Szekfű által képviselt irányzatba illesztette be (Glatz 1993, XIII).
  42. Hajnal „rehabilitációja” később is folytatódott, a Valóságban Lakatos Lászlótól (1992/11, 30–46) „Középkorimádat” vagy népiesség? Hajnal István történelemszemlélete címmel Hajnal 1949-es megítélésén keresztül értelmezte történelemszemléletét, a középkor és benne a parasztság az újkor kialakulásában játszott kitüntetett szerepét. Abban az évben pedig, amikor az Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent Glatz Ferenc válogatásában Hajnal Technika. Művelődés. Tanulmányok című kötete, Huszár Tibor (93/6, 39–47) Hajnal István és a magyar szociológia intézményesülése című írásában tett kísérletet Hajnalnak a magyar szociológiában játszott szerepének feltárására. Igaz, az írás alapján inkább az a reálisabb, hogy Hajnal apropóul szolgált az 1930–40-es évek szociológiatörténeti vizsgálatához. Ugyanebben az évben a Hajnalhoz kötődő szűk tanítványi kör is megjelent: Márkus István (93/12, 1–17) Hajnal István igaza c. írása már alapos áttekintést adott a hajnali megközelítéséről, arról, ahogyan Hajnal szerint a történelemtudománynak használnia kellene a szociológia egyes fogalmait, eljárásait.
  43. A kötet ötlete még Bibó halála előtt 1978-ban merült fel, mire elkészült azonban tragikus módon emlékkönyvé lett.
  44. Kapcsolódási pont lehet pl. Hajnal, Erdei, Bibó, Márkus, Kemény elméleti megközelítése, vagy egészen más perspektívából az ún. III. Filozófiai Tanszék korszakokat átívelő (elfelejtett) története.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.