Az íróasztal kicsit lomos,
grafitporos lapja, tépett
seb a zöld posztó, a sarka
felszakadt, alatta mézgás,
töredezett fa, ujjamhoz
ragad a titkos lenyomat.
A savanyú fiókban megbújó piszok,
porszemét, kiszikkadt favájatok,
mintha a Nílus öntötte volna el,
de oly rég, a földbarázdák nem
szántani valók (eke nem süllyed
ebbe, állat patája nem kophat
rajta), földabrosz ékei, amit
valaha tudtam, mint a tinta
süllyed el a falap eresztékeiben,
szivacs ha szívja le, először így
akartam felejteni.

* * *

A fehér nyírfa törzsén mint
a gyanta, egyetlen eső-
csepp folyik a föld felé, és
lent a többi, fűvizes dolog,
már nem föld, még nem
sár, várja, átlátszó gömbjét
otthagyva keveredjen, alul a seb.
Rózsaarcodon, ráncos szirma
porlik, parfüm vagy könny egyetlen
szilánkja szúr szemen. A halál nem,
csak az öregség vakít.

* * *

Benézett csak, a kerti
ajtón, elintézetlen dolga
akinek épp akad, kirámolni
belőlem a teret, unott orosz
agár arcán láttam vadászat
után ilyet, a megnyúlt
orrtükör kiszaglássza
flegmán, mellékesen a kisebb
zsákmányt az igazi után, mint
aki nyomot sem fogott, mert a
vad elébejárult – elvitte
mindenem, épp csak benézett, és
nem tudom, mim maradt.