Novellák

Percy szeme

David Hockney Mr and Mrs Clark and Percy című képéhez

Celia híres a főztjéről – ha egy társaságban szóba kerül a neve, valaki mindig közbeszól, és hozzáfűzi: „Celia? Tudjátok, hogy ráadásul milyen istenien főz?” – ez a ráadásul pedig arról szól, amit ki sem kell mondani: Celia szépségéről, okosságáról, kedvességéről: arról, hogy képes beférkőzni bárki bőre alá, akivel csak meg akarja szerettetni magát. Így hát Celia nem szorul arra, hogy én is dicsérjem ráadásul, ennek ellenére mondogatom, amerre csak megfordulok: „A feleségem istenien főz” – és csak most, házasságunk harmadik évének e tavaszi estéjén (miközben Celia azzal az utánozhatatlan könnyedséggel, mellyel még attól is megkíméli közönségét, hogy annak bele kelljen gondolnia: mekkora gond és fáradság rejlik a vacsora mögött, tányéromra emeli a khao mun gai-t) – csak most vallom be magamnak, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen ember a földkerekségen, akinek Celia főztje nem ízlik.

A feleségem merész szakács (és igazán nem tehet róla, hogy én csak az egyszerű és enyhe ízeket kedvelem) – biztos ízléssel párosít egymással illatot és állagot, művét kontraszthatásokra alapozva: ízei erősek, határozottak, s alattuk még egy réteg bújik meg, ahonnan nem sejtett meglepetések lesnek rám: nyelvembe hirtelen belecsíp valami, vagy éppen váratlan édesség ömlik el rajta.

Abban a pillanatban, mikor magamban szégyenkezve beismerem, hogy nem szeretem a főztjét, Celia megfogja a villát – s még mielőtt rátűzné az első falatot, megszólal (a hangja meleg, mint az étel, amely előtte gőzölög): „Váljunk el, Ossie” – mondja lágyan, és kettőnk gondolatai, melyek talán véletlenül találkoztak egymással ebben a pillanatban, örökre összekapcsolódnak majd a fejemben, homályos lelkiismeret-furdalást okozva.

Celia mondata nyomán egy sor kérdés, majd az azokra adott válaszok szállnak vacsoraasztalunk fölé a levegőbe; megállapítások hangzanak el, melyeknek kimondását visszavonni nem lehet már soha, én pedig óvatosan (és magamban megállapítom: álnokul) vigyázok végig, hogy ne én, hanem
a feleségem legyen az, aki e folyamatot irányítja.

Celia a rá jellemző tapintattal és kedvességgel fürkészi az arcom, ügyelve arra, hogy a lehető legkevésbé bántson meg, és látom: megkönnyebbül, hogy nem lát összeomlani. Én hasonlóképp tapintatosan viselkedem – vigyázok, nehogy úgy tűnjön: túl könnyen veszem a dolgot, hiszen az meg őt bántaná – így hát meglehetősen ügyesen lavírozunk e sorsdöntő beszélgetés zátonyai közt („Az a jó, hogy nem haragban válunk el.”; „Nem illünk össze, ez kiderült.”; „De az biztos, hogy barátok maradunk, ugye?”; „Hát persze, nem is tudnám elképzelni másképp.”; „Milyen jó, hogy nem lett gyerekünk.”; „Tényleg, milyen jó.”) – megkönnyebbülten nevetünk, és én azon kapom magam, hogy egy német kifejezés tolakszik fel szívemből az agyamba: egy kifejezés, melynek angol párja nincs is: ich stehe neben mir1 – úgy érzem, ez pontosan kifejezi részvételemet a mai estében, és e négy német szót magamban ringatva megnyugszom: biztonságra lelek a nyelvben, melynek fordításából élek, és amelyet a feleségem nem ismer, így egyedül az enyém.

Mikor felébredek, az ágy túlvégéből szemrehányó szempár néz rám, de nem Celia kék szeme (tizenegy van, sandítok az órámra, Celia rég munkába indult már: felrémlik, hogy órákkal ezelőtt félálomban hallottam is távozásának ismerős zajait) – Percy szemének zöldje szikrázik felém, és én tudom: itt az ideje, hogy megetessem.

Percyt két évvel ezelőtt tekintélyes összegért vásároltuk Celiával, nem törődve azzal: mit szólnak majd állatvédő barátaink (akik aztán persze hogy nem értették, hogyhogy nem menhelyen kerestünk magunknak macskát) – nem tudtunk ellenállni a Percy mozgásából áradó gráciának, hófehér bundájának, a zöld szemében csillogó titoknak, mely már kölyökkorában sajátja volt.

Mikor Percy jóllakott, utánam jön a nappaliba – rám néz megint, és én meglepetten konstatálom, hogy szemében még mindig szemrehányó láng lobog. Nem törődöm vele: azzal vagyok elfoglalva, hogy utolérjem az életemben hamarosan bekövetkező változást: hogy beérjem lelkemben Celiát, akinek nyitva hagyott laptopján már egy kiadó lakásokat hirdető honlap villódzik – leülök a kanapéra, hogy végiggondoljam ezt, és a dohányzóasztalon csinos polcokba tornyozva kétszer öt könyvet pillantok meg: kétszer FreudÁlomfejtését, a Micimackót és a Zabhegyezőt, kétszer egy Ted Hughes verseskötetet, s végül kétszer a Lonely Planet Párizs-útikönyvét: mindkettőnkét arról az utazásról, ahol megismertük egymást. Körbenézek a lakásban, és rájövök: Celiának reggel hét és nyolc között, míg a kávéját megitta és elmosogatott, volt ideje arra, hogy praktikus, tiszta agyával, mely átsegíti minden nehéz helyzeten, rendet teremtve körülötte (s így körülöttem is), végiggondolja: az esetleg felmerülő vitás esetekben melyik tárgy kié lesz.

Bekapcsolom a számítógépemet, és belekezdek a mindennapi meccsbe, átlátszóan cselezve ki magam: rögtön elkezdem a munkát, de előbb még kimegyek a konyhába, és kiadósan megreggelizem – aztán, minthogy már-már nyári meleg van, s így megizzadtam az éjjel, megeresztem a fürdővizet: odázom az időt. Bekapcsolom a rádiót, és lassan belemerülök a kád hűvös vizébe: május huszon- nyolcadika, csütörtök van, mondja a hírekben egy fiatal férfi hangja, és ahogyan a csütörtök szó megüti fülem – felfoghatatlan, hogyan felejthettem el –, a langyos víz, mely eddig lágyan ölelte körül a testem, tűzforróvá válik hirtelen.

Apám a Kensington Gardens mellett lakik, ahol gyerekkoromban annyit várakoztam: hátha valóban felbukkan Peter Pan – s tudatától, emlékeitől egyre távolabb kerülve (néha mégis olyan meghökkentő pontossággal idézve fel egy-egy részletet, hogy csalóka, ám szívdobogtató megkönnyebbülés fog el), betegségével viaskodik a lakásban, ahol felnőttem: egy állapottal, melynek betegség voltát előle homály fedi – csak én látom kegyetlen élességgel, hogy rend- és tisztaságmániás apám már fürödni is elfelejt, és gyakran nem ismeri meg egyetlen fiát – róla mesél nekem: neki.

Ahogyan a napok telnek, változik, hogy apám Mariettát, akit gyakrabban lát, mint engem
(én csak egy héten egyszer: csütörtökön megyek), megismeri-e épp, de Marietta, ez a vidám és hajlékony dél-amerikai asszony nem veszi a lelkére ezt úgy, mint én: változatlan jókedéllyel, arcán örök mosollyal végzi a dolgát egykor oly szemérmes apám körül: mosdatja, eteti.

A betegség alattomosan kezdődött, évekkel ezelőtt – apám felhívott a város különböző pontjairól, s bevallotta: nem egészen tudja, merre jár, ám én nem tulajdonítottam e telefonhívásoknak túl nagy jelentőséget: a magam bajával voltam elfoglalva, hiszen anyám csak néhány hónappal azelőtt halt meg, s velem is megesett nemegyszer, hogy a város egy számomra ismeretlen pontján találtam magam, úgy, hogy képtelen voltam elszámolni azzal: hogy kerültem oda. Csak akkor eszméltem fel kábulatomból, mikor egy nap felhívtam apámat, s ő elmesélte: engem akar hívni már reggel óta ő is, de nem tudta: a telefonjában melyik betűnél keresse a nevem – „O! Apa, Ossie a nevem, hát ennyire hülye vagy?” – kiáltottam a telefonba dühösen és bután: reménykedve kucorogtam az utolsó lehetséges pillanatig felelőtlen gyerekszerepembe bújva, s persze Celia volt, aki kimondta a szót (Alzheimer), mely aztán pillanatok alatt észrevétlen mindennapi szókincsünkbe olvadt.

Mielőtt apámhoz felmennék, mentolos cukorkát dugok a számba, s a kocsiból kiemelem Percy kosarát, mert ma magammal hoztam őt is – Marietta ajtót nyit, és hatalmas lelkendezést csap a gyönyörű macska körül, majd előbukkan Victor: tekintete, melyet rám vet, mellbe vág, de ő szerencsére nem veszi észre ezt – Percy mellé guggol. A barna asszonynak ez a hófehér fia (mintha német lenne, vagy skandináv) húszéves se múlt még, s csütörtökönként eljön, hogy segítsen az anyjának: Marietta ilyenkor fényesre takarítja a lakást, Victor pedig átvállalja tőle a munkát apám körül – és én magamnak is alig-alig vallom be, hogy heti dolgaimat szándékosan rendezem úgy, hogy a csütörtök legyen a leglazább napom, s így kizárólag akkor tudjak a Seville Streetre jönni – de hát magyarázkodásra nincsen is szükség, hiszen Victornak és Mariettának eszében sincs megkérdőjelezni döntésemet.

Így aztán minden csütörtök délután becsöngetek apám ajtaján, hogy együtt legyek vele – s ott ahelyett, hogy arra keresném a választ: miként lehet együtt lenni ezzel a megváltozott apával, Victor szépségéből merítek vigaszt: meglesem tejfehér bőrét, zöld szemét és hosszú ujjait, hallgatom kamasz- hangjának változását – figyelem, ahogyan az anyjával beszél, és ahogy apámhoz ér (most éppen azt, ahogyan Percyt babusgatja), és magamnak beismerem: jó ideje miatta járok már ide. Ez a szépség, mely mélyebben érint, mint bármi látvány azelőtt, s amelyet én magam megérinteni nem fogok soha, megnyugtat és erőt ad nekem – a hét legszebb pillanata, mikor Victor meg én (egymagasak vagyunk) ketten támogatjuk el apámat a fürdőszobáig, aztán én hátat fordítok nekik: hallgatom, ahogyan pattannak a házikabát gombjai, majd a fiú biztató hangja kíséretében csorogni kezd a víz –
s ekkor szeretnék a saját apám lenni: nem tudni senkiről és semmiről, se múltról, se jelenről, csak érezni bőrömön a hosszú ujjak érintését, miközben Victor lemosdat.

Bemegyek a régi szobámba, és Percyt is magammal viszem – leülök az ágyra, ahol a szüzességem elvesztettem húsz évvel ezelőtt – játszom a macskával és futólag a válásra gondolok, de igazából mást se csinálok, csak várom, hogy abbamaradjon a vízcsobogás. Mikor hallom, hogy apám ismét elfoglalja helyét a nappali ablaka mellett (naphosszat bámulja a Seville Street forgalmát, hallgatja zaját), Marietta pedig a porszívót indítja be, bolond ötletem támad: kiszólok szobám félig nyitott ajtaján – „Victor, gyere be egy percre” – s a fiú vékony alakja hamarosan megjelenik.

Könnyed tartása megbabonáz, ahogyan az ajtóban áll – nem bírok magammal, és megkérdezem: „Tetszik neked Percy?” – elönt a boldogság, hogy arcára ilyen könnyen csalok mosolyt, mert Victor szája sarka vidáman kunkorodik fölfelé, ahogyan bólogat: „A legszebb macska, amit életemben láttam, uram.”

Zuhanok, a hangom nemtörődöm, és kimondom a következő mondatot: „Neked adom – neked hoztam, a tiéd” – ekkor én is megengedek magamnak egy mosolyt, a fiú pedig csodálkozva pillant rám: „De hiszen ez az ön macskája, uram.”

De Percy, mintha értené, nemcsak azt, amit mondtam, hanem az összes érzésem és vágyam a szavaim mögött: kilép kosarából, és egy ugrással Victor ölében terem. Victor pedig nem tudja megállni: keze önkéntelen simogatásba kezd – hosszú, finom ujjai elsüllyednek a macska fehér bundájában, és mikor felpillant, zöld szeme olyan örömmel szikrázik felém, hogy azt hiszem: ott helyben elnyel a föld.

Késő este keveredem haza. Mikor leparkolok a ház előtt, felnézek három utcára néző ablakunkra – a függönyök mögül fény szivárog az esti sötétbe, és tudom: Celia már órákkal ezelőtt felfedezte Percy eltűnését.

Rossz lelkiismerettel kellene fölfelé lépkednem a lépcsőn, mégis nyugodt vagyok – a furcsa érzés, mely már órák óta tart, nem hagy el: mintha testem minden egyes tájának külön-külön tudatában lennék – érzékelem, hogy van májam, szívkamrám és vesém, hogy a vér karomon át ujjaim hegyébe fut – és mindez nem fáj, épp ellenkezőleg: eddig ismeretlen testi örömöt okoz.

Benyitok a lakásba – Celia motoszkálásának hangjai a konyha felől jönnek, mint mindig, ám most a kések, sziták és lábosok ismerős zörgése mellé új hangszín vegyül: Celia sír. Mikor ezt meghallom, mégiscsak bűntudatom támad – lassan lépdelek a konyha felé, hogy utam a lehető leghosszabb legyen: másodpercek törtrészével üzletelek, de egyszer csak mégis odaérek, s a tűzhely mellől rám néznek a könnybe borult kék szemek. Mit sem sejtő arccal nézek vissza rá, Celia pedig felindult- ságában köszönni is elfelejt – rögtön kibuknak belőle a szavak, melyeket magában órák óta forgat már: „Egyvalamiről megfeledkeztünk.” – mondja ki, s ahogy ezt meghallom, elvesztem a fonalat. Nem tudom, miről beszél Celia, ezért okosabbnak tűnik, ha hallgatok – ő pedig folytatja: „Egyvalamiről megfeledkeztünk”, ismétli, „Kié lesz Percy?” – kérdi tőlem és magától, én pedig végképp összezavarodom. Nem értem, miképp lehet: Celiának, akinek figyelme annyira szerteágazó, nem tűnt fel, hogy Percy elveszett – levegőt vennék, hogy közöljem vele a szörnyű hírt, de valami megállít: a feleségem könnyein keresztül hirtelen elmosolyodik. Követem tekintetének irányát, és nem gondolom már, hogy ő bolondult meg, inkább azt: én magam – mert Celia pillantása nyomán Percy kecses fehér alakját látom meg, amint a konyhába surran: közönyös méltósággal igyekszik tálkája felé.

Rámeredünk mindketten – Celia újra támadó halk zokogással, én pedig hitetlenül: nézzük, míg Percy abba nem hagyja a lefetyelést, és fel nem emeli fejét. E fejmozdulatban egy csöpp tétovázás nincs: Percy, ügyet sem vetve Celiára, aki pedig érte sír, rám néz egyenesen, és ahogy pillantását viszonzom, nem tudom, a szemem káprázik-e: mert macskaszemének zöldje már nem a sajátja, hanem Victoré.

Kenneth és Laura

David Hockney My Parents című képéhez

Laura tegnap végigporszívózta a házat, pedig nem is volt még por, hiszen egy pár napja járt itt Mary, aki ugyan csak havonta jön, de akkor aztán alaposan kitakarít. Mondtam is, hogy fölösleges, ráadásul éppen David tiszteletére, aki egy merő koszban él Londonban, de Laura ragaszkodott a porszívózáshoz, aztán meg csodálkozott, hogy mennyire kimerült tőle. Ma aztán majdnem délig ágyban volt (reggelizhettem egyedül), pedig általában egyikünk sem tud reggel hétnél tovább aludni – egyszerűen felpattan az ember szeme hajnalban, ha mégolyan fáradt is, nem úgy, mint fiatalkorában.

Most meg egy képet vesz le a hálószobában a falról, és átakasztja David régi szobájába – letörli róla a nem létező port, aztán hosszan áll előtte. Mikor kimegy a szobából, én bemegyek, hogy megnézzem, melyik kép az: a fotó a városi színház előtt készült, a háttérben a színházi fesztivál plakátja (1958), Laura meg Elsie télikabátban mosolyognak a számomra ismeretlen fényképészre, egyikük sincs húsz éves, és én még nem ismerem őket.

Laura motoszkálását most a konyhából hallom, lemegyek én is utána, és mikor belépek, Laura a szája elé kapja a kezét, és bocsánatkérően mosolyog rám: „Cukrot tettem a limonádéba. Elfelejtettem.” Én nem értem, hiszen fél életemben cukorbeteg voltam, és Laura igazán gondos asszony, de aztán eszembe jut, hogy ma van a színházi napja, és ilyenkor még mindig valami lámpalázas izgalom fogja el, mintha ő játszaná a főszerepet este.

Ma van a színházi napom – az Alhambra Theatre-ben dolgoztam egész életemben, pontosabban azóta, hogy férjhez mentem, jó negyven évvel ezelőtt. Ugyan már nyugdíjas vagyok,
de szombatonként még mindig dolgozom, nem a pénz, inkább a megszokás miatt. Már pénteken elkezdek a másnapra gondolni – ha lehet, jól kifárasztom magam, hogy szombaton sokáig bírjak aludni, így aztán frissen vágok neki az estének.

Bradford nem nagy város, és mi nem lakunk messze a színháztól, úgyhogy gyalog megyek. Még ebben a téli hidegben is szeretek végigsétálni a Great Horton Roadon – elmegyek az egyetem előtt, megnézem a kirakatokat, aztán a Mannville Terrace-nál lefordulok jobbra, és már ott is vagyok.

Az öltözőben kicsomagolom a ruhám a táskámból: bár van a színháznak saját mosodája, én szívesebben mosom otthon a ruhámat, kézzel – nem is bolyhosodik ki olyan hamar, mint a többieké. Szeretem, ahogyan a blúz fölött a bőrömhöz ér a frissen vasalt kosztüm anyaga, melynek színe megegyezik a színház falikárpitjának kékjével.

Korán érkeztem, alig múlt hat óra, így módom van lassan körbejárni az emeletet – komótosan végignézem a fekete-fehér fényképeket, melyek sorrendjét becsukott szemmel is könnyedén fel tudnám idézni, s így nagy kört téve, kerülőúton sétálok le a ruhatárba.

Claire, a kolléganőm, pár perc késéssel érkezik, mint mindig, barátságos szeplői közül lihegve nevet rám, haja, melynek vöröse nem egészen egyezik az eredeti színével, melyre még jól emlékszem, kócosan hull a homlokába. Ledobja a táskáját mellém, aztán ő is felszalad az öltözőbe, és futtában még megkér, mint mindig, hogy tartsam a frontot, ha esetleg felbukkanna egy-két korai néző.

Ma este nincsenek korán érkezők – még mindig egyedül vagyok, mikor Claire újra felbukkan, most már ő is a kék egyenruhánkat viseli, és a gyors átöltözés után még arra is volt ideje, hogy beugorjon a büfébe: kezében kistányéron két szelet süteményt egyensúlyoz. A süteményt majd előadás közben fogjuk megenni, miközben én eldicsekszem David sikereivel, Claire pedig a saját fiairól mesél (Henry most megy főiskolára, a kisebbik, Tom még csak tíz éves, és Claire néha, mikor a férjének este dolga akad, behozza magával őt is a színházba), egyelőre azonban hátravisszük a süteményt – most az a dolgunk, hogy várjuk a vendégeket.

Mikor az első nézők belépnek a színház üvegajtaján, kihúzom magam, lázas izgalom önt el, mint mindig: a hangom kissé elakad, miközben üdvözlöm őket, de aztán megy minden, mint a karika- csapás, hiszen a szerepem ennyi idő után már csaknem tökéletesen játszom – éppen a szükséges mértékben vagyok szolgálatkész, ám csöppet sem megalázkodó, a hangomban sikeresen elegyedik
a kedvesség a tartózkodással, pontosan a megfelelő arányban. Jelenésemben vannak kiemelkedő pillanatok: mikor egy-egy régi ismerőst, visszatérő nézőt köszöntök – ilyenkor hangszínem egy árnyalattal melegebbre változik, s a kabátokat megkülönböztetett gonddal akasztom fel az első sor vállfáira, melyeket kifejezetten az ő számukra tartogatok, hogy a lehető legkevesebbet kelljen várakozniuk.

A mai este gépezetébe azonban hirtelen porszem kerül – összezavarodom, és improvizálni kényszerülök, ami pedig nem erősségem: egy fiatalasszony lép elém a pulthoz, a lépte, az arca meghökkentően ismerős, ám fogalmam sincs: honnan, de biztosan nem a ruhatári emlékeim között kell keresnem az arcát, s így hirtelen nem tudom, milyen hangot üssek meg vele – bután hallgatok. A nő viselkedése nem segít ki: barátságosan, közvetlenül néz a szemembe, de nem adja jelét annak, hogy megismerne – kabátjából kecses mozdulattal bújik ki, majd a kezembe nyomja, s én ekkor érzem, hogy a kabátot is megismerem, és hogy ez a legszebb télikabát, amit életemben láttam. Kis tétovázás után az első sorba akasztom, a vállfa párnázott, akár a többi, és én különleges gonddal igazítom a varrást a helyére – leveszem a bilétát, ám mikor ismét a pult felé fordulok, a nő már nincs sehol. Nem ijedek meg – ha elfelejtette, hát majd visszajön érte, s ha esetleg az előadás végéig nem jutna eszébe, én biztosan emlékezni fogok rá: biléta híján sem kell majd megvárnia, míg az összes néző távozik.

Mikor a csengő megszólal, az ünneplő ruhába öltözött emberek lassan elkezdenek beszivárogni
a terembe, s én szememmel keresem köztük a fiatalasszony alakját, de nem találom – egy-két későn érkező, kapkodó néző el is vonja a figyelmemet, és egyszer csak nincs már senki az előcsarnokban,
a színházterem ajtajai becsukódnak, elkezdődik az előadás, s én megfordulok, hogy végre szemügyre vegyem a szépséges télikabátot. Belül meleg tollbélést tapintok, de igazán a külseje ragad meg: egészen mély sötétkék, puha bársony, finom, hófehér prémszegéllyel. Ha Claire nem volna ott mellettem, talán bele is szagolnék a kabátba, a gallér körül, de így türtőztetem magam, ám olyannyira nem hagy nyugodni a gondolat, hogy valahol már láttam ezt a nőt és ezt a kabátot,
hogy képtelen vagyok koncentrálni Claire fecsegésére, ami pedig máskor annyira szórakoztat,
s a süteményt is (a színházi almáspitét, a kedvencemet) oda nem figyelve fogyasztom el. A szünetet várom türelmetlenül, abban reménykedve, hogy akkor majd újra megpillantom a fiatalasszonyt, de csalódnom kell, s mikor újra megszólal a csengő, mely immár a második felvonásra hív, szinte gyűlölettel nézek a csodás télikabátra.

Az órámra pillantok, s a felvonás közepe felé besurranok a színházterembe – a nézőtéri felügyelő már vár: nesztelenül nyitja ki nekem az ajtót, tudja, hogy szeretem újra és újra megnézni ezt a részt. Csöndben megállok hátul – Oberon az alvó Titánia meg az őt ölelő szamárfejű férfi fölé hajol, de én csak félszívvel figyelek rájuk: inkább a nézőket fürkészem, hátha ki tudom venni a bársony télikabát tulajdonosának sziluettjét. Szemem hiába kutatja át a sorokat újra meg újra a sötétben, csak nem találom, így kénytelen vagyok utánagondolni, s magamban felidézni a nő arcvonásait, és hirtelen őrült bizonyosság fog el: már pontosan tudom, honnan ismerem olyan jól ezt a fiatalasszonyt, és nem értem, hogyan nem jöttem rá már a legelső pillanatban, hogy Elsie-t, a nővéremet látom.

A bársony télikabátot az első fizetéséből vette Elsie, miután szerződtették a színházhoz, melynek ő lett a legfiatalabb tagja – a finom kabátnak csodájára járt nemcsak az egész család, hanem egy csapat fiatalember is, akik hűségesen várták a nővéremet estéről estére a színház hátsó kapujánál, de Kenneth csak egy-két évvel később tűnt fel a művészbejárónál – akkorra elkopott a kabát, s így ő valószínűleg nem is láthatta már. Elsie-t azonban nemigen érdekelték a férfiak, csak a színház, így hát Kenneth elkezdett nekem udvarolni, és Elsie meghalt azon a nyáron autóbalesetben, félúton Bradford és Stratford között, a partnerével együtt, akivel Oberont és Titániát játszották a nyári Shakespeare-fesztiválon. „Jöjj, s ahogy szállunk a széllel, / mondd el, mi történt az éjjel; / hogy lehet, hogy nem is tudtam: / halandók közt, lent aludtam?”2 – riadok fel a sötétben Titánia hangjára, és azon kapom magam, hogy ezúttal elmulasztottam a kedvenc jelenetem.

Az előadás végén türelmetlenül várom, hogy Elsie (képtelen vagyok máshogy nevezni) felbukkanjon, de csak nem jön, s én kétségbeesem lassan – olykor hátrapillantok az egyre fogyatkozó kabátok között arra a bizonyos vállfára, amelyen ott lóg a bizonyosság kék bársonya. Mikor egy kivétellel az összes kabátnak gazdája akad, Claire leül, kinyújtóztatja a lábát, és megcsóválja a fejét: „Ezek a csinoskák mindig túl soká maradnak a mosdóban”, de én valószínűtlennek tartom, hogy Elsie épp a mosdó tükre előtt töltse az idejét. „Menj csak, öltözz át.” – mondom Claire-nek, és határozottan bólintok hozzá, hogy tényleg menjen nyugodtan, mert tudom, hogy szívesen lenne már otthon a kisfiával, Tommal. Mikor formátlan tollkabátjában visszatér, azt javasolja: adjuk le a télikabátot a titkárságon, ahogy ilyen esetben szoktuk, de én valószínűtlennek tartom, hogy ekkora hidegben valaki egyszerűen megfeledkezzen a kabátjáról, és kitartóan reménykedem abban, hogy Elsie egyszer csak mégis felbukkan. Claire szabadkozik, de én megnyugtatom: nem gond, ha ő most már tényleg elindul hazafelé, és Claire nyomában egymás után szállingózva távozik a többi kollégám is, végül már csak ketten maradunk a takarítónővel, aki kitartó erősködésem hatására rám bízza a színház kulcsait.

Így hát most egyedül vagyok – felmegyek az emeletre, és apróra átkutatok minden jól ismert zugot: a nagy színháztermet, az öltözőket, az irodákat, a mosdókat (a férfimosdót is), de Elsie-t nem találom sehol. Miután minden villanyt leoltok, visszatérek a ruhatárba, és a sötétben farkasszemet nézek az ismerős télikabáttal. Már nem várom, hogy Elsie lépteit halljam koppanni a hátam mögött – tagjaim megfeszülnek, ahogy végigsimítom a hófehér prémgallért és a hűvös kék bársonyt, és hirtelen mozdulattal leemelem a kabátot a vállfáról – nem tudom, hogy ez a halál vagy épp az élet kezdete,
de érzem, hogy sohasem vágytam semmire így: belebújok.

A gép szíve

David Hockney Henry Geldzahler and Christopher Scott című képéhez

I.

Henry Geldzahler autógyáros felemelkedik hatalmas íróasztala mellől, közben szándékosan nem néz a nehéz ezüstkeretbe foglalt fényképre, melyen fekete hajú, fiatal fiú látható (bőrdzsekije cipzárja az álláig felhúzva, szemöldökében, orrában és felsőajkában egy-egy piercing; arckifejezése dacos, szája akaratlan elnyílása, szeme csillogása mégis arról árulkodik: nem bánja, hogy fényképezik).

Geldzahler kilép egy ajtón, elhalad titkárnője, Edna íróasztala mellett (Edna a kezébe nyom három sűrűn telegépelt papírlapot), aztán kinyit még egy ajtót – míg lefelé utazik a liftben, egy pillantással átlátja (persze csak általánosságban, mégis épp elég alaposan) a három papírlap szövegének tartalmát, arra is jut ideje, még mindig a liftben, hogy elpróbáljon egy felvillanó, barátságosnak szánt mosolyt, mely csak egy pillanatig időzik majd az arcán – és közben azon kapja magát, hogy míg ezeket a mindennapi tevékenységeket végzi, magában máris beszámol valakinek a vele történő eseményekről (felálltam az íróasztal mellől – aztán Edna a kezembe nyomott három sűrűn telegépelt papírlapot – a liftben, mint valami ripacs színész, elpróbáltam, hogyan mosolygok majd rájuk): mintha magában beszélgetne valakivel, ami már jó párszor előfordult vele életében (mindig mikor szerelmes volt), csak ezúttal az a különbség: nem tudja, kihez beszél: agyában vagy szívében kicsoda az a figyelmes hallgató, akit az ő legapróbb mozdulata is érdekel – egy perccel később pedig tizenöt fegyelmezett arcú fiatalemberrel néz farkasszemet, akiknek arcából csak felületesen leplezett gyűlölet sugárzik felé.

Geldzahler belekezd beszédébe, melyet nem fogalmazott meg előre – improvizál, mint mindig, szájából rutinosan görögnek elő a formás mondatok, melyek ezúttal hatás nélkül maradnak. Geldzahler felvillantja az imént elpróbált mosolyt, amely mintha páncélba ütközne, úgy pattan vissza a fiatalemberek szeméről, akik egy hete egy pár emelettel feljebb még számítógépek fölé hajoltak, s most itt találják magukat a gyár alagsorában, ahová újra és újra egy jól ismert autómodell félkész példányai érkeznek, s ők a motorok beszerelését fogják ellenőrizni ezentúl.

Geldzahler úgy érzi, megtette a tőle telhetőt – még egyszer megajándékozza őket gyors mosolyával, és már búcsúzik is:

– Érezzék megtiszteltetésnek, hogy ezen a részlegen dolgozhatnak. A motor a gép szíve, fiúk.

Egy perccel később Edna hivatásosan éles füle pedig már hallja is, amint Henry Geldzahler kilép
a liftből.

II.

– Hány óra van, Edna?

– Mindjárt dél, Mr Geldzahler.

– Korai lenne még ebédelni maga szerint?

– Attól függ, mennyire éhes, Mr Geldzahler.

– Azt hiszem, lemegyek, ha korai is.

– Várjon, uram… Valaki várja a szobájában.

– Nem vártunk senkit, vagy tévedek?

Edna nem felel, ami nem jellemző rá, de mivel Henry az utóbbi hónapokban többször kapta azon, hogy hatáskörén túl intézkedik, most a kelleténél talán hidegebb hangon vonja felelősségre.

– Ki az, hogy beengedte a szobámba?

– Egy fiatalember – azt mondta, a neve Mr Scott. De azt hiszem, a fia az, Mr Geldzahler.

III.

Mikor Henry belép a szobájába, és megpillantja a ballonkabátban ácsorgó férfit, egy pillanatra azt hiszi: Edna megőrült, és valami utazó ügynököt szabadított rá, de aztán a várakozó alak szembe fordul vele, és tényleg Christopher az. Lenyalt haja szerencsétlenül tapad a fejére, s az olcsó ballonkabát úgy szíven üti Henryt, hogy hirtelenjében azt gondolja: „Ezt ne, istenem, inkább a piercingeket”, de nem mondja ki hangosan. Ösztönösen a fia felé mozdul, de Christopher nem lép közelebb, így Henry ölelésre kész lendülete szerencsétlenül elakad a felénél, s hogy a mozdulat ne forduljon kínos visszakozásba, a férfi inkább lehuppan a kagylóformájú kanapéra, s előre dőlve az üveg dohányzó- asztalra támaszkodik.

– Üljél le, Christopher.

– Nem maradok sokáig, Apa.

A fiú hangja ünnepélyes, nem is ünnepélyes – Henry keresi magában a szót, megvan: kenetes, ez az, kenetteljes – s automatikusan elégedettség önti el, hogy rátalált a helyes kifejezésre.

– Hol voltál? A rendőrséggel kerestetlek.

– A legjobb helyen, ami embernek megadathatik ezen a földön.

Henrybe most ismét belevág az iménti rémület, mert azt veszi észre, hogy Christopher arcára – amely életének eddigi huszonegy évében kifejezett akarata ellenére sem tudta soha elleplezni gondolatait:
a gondolatok és érzések visszatarthatatlan nyíltsággal ültek ki rá, s így Henry különösebb erőfeszítés nélkül tudott olvasni bennük – erre az arcra most egy eddig ismeretlen maszk került.

– Miről beszélsz?

– A Próféta befogadott a nyájába.

– Miféle próféta?

– Nem hiszem, hogy ezek a dolgok túlságosan érdekelnének téged, Apa.

– Az érdekel, elment-e az eszed.

– Életemben most először látok tisztán.

– Miféle próféta?

– Egy csodálatos ember, aki megérezte lelkemben a szomjúhozást.

– Mikor utoljára láttalak, ha jól emlékszem, egy Moto Guzzira szomjúhoztál.

Christopher szája megvetően húzódik el.

– Látod Apa, tudtam, hogy nem érdekel.

Henry gyorsan visszakozik, mielőtt a gyerek arca végképp bezárulna.

– Dehogynem, folytasd.

Christopher mély levegőt vesz. Úgy görögnek belőle elő a mondatok, mint az imént az alagsorban Henryből, de ő nem improvizál: a szavak lejtéséből tisztán hallani: jó előre átgondolta, mit mond majd.

– Nem kell miattam aggódni, Apa. Jól vagyok. Csak arra szeretnélek kérni, ne állj a boldogságom útjába: ne kerestess tovább, mert körözött személyek nem tartozhatnak a Közösséghez – ez támadási felületet nyújtana. Úgyis sok rágalom ér bennünket, pedig a Próféta nagyságához nem férhet kétség, és én boldog vagyok, hogy a közelében lehetek. Nekiadtam a pénzt, amit Anyától örököltem, és ezzel elértem a Második Szintet. Hét Szint van, de én nem igyekszem gyors felfelé törésre, mert enyém a bizonyosság: ha szívembe nem férkőzik kétség, úgyis a felsőbb Szintek által tisztulok tovább. A Prófétánk fiatal ember, mégis bölcsebb a legidősebbeknél is: Közösségünk nyolcvanéves tagjai a porba hullva imádják, mikor kijön közénk. Szeme pillantása a legnagyobb ajándék, ami halandóra eshet, mert ezek a szemek a mi bűneinkkel vannak tele, melyeket Marlon Ignatius Scott jóságában mind magára vállalt, így hívják: Marlon Ignatius Scottnak – utána vettem fel én is a Scott nevet.

Christopher szája kiszárad a beszéd végére, arca kipirul, és Henry a helyzet komolyságához méltatlan módon elmosolyodik rémületében.

– Kitagadtál, hogy levetetted a nevem?

Christopher nem mosolyog.

– Tényleg tudni akarod? Biztos vagy benne?

Henry bizonytalanul bólint, és Christopher arca, mely eddig mozdulatlanságba dermedt, most enyhén megremeg, aztán ismét elárad rajta a fensőbbséges nyugalom.

– Rájöttem.

Henry előre hajol ültében a fia felé, aki minden fensőbbségességével együtt szerencsétlenül áll ott – és megpróbál rámosolyogni.

– Üljél már le, Christopher. És mondjad el, mire jöttél rá.

A fiú nem reagál – úgy áll, mint eddig.

– Arra, hogy miből vagy.

Henry arcáról most eltűnik a hirtelen támadt gyengédség – bosszúság ömlik el rajta.

– Én? Miből vagyok?

Christopher a fejét csóválja.

– Nem kell ez a színjáték, Apa.

Henry érzi: nyugodtnak kéne maradnia, de már késő, felhúzta magát, a hangja is hangosabban tör fel a torkából, mint szeretné.

– Mondjad csak: miből vagyok?

Christopher nyugodtan néz az apja szemébe.

– Fémből.

Henry most igazán meglepődik.

– Miből?!

– Nem gondoltad, hogy rájövök, ugye?

– Mire? Nem értem.

Christopher türelmetlenül sóhajt.

– Hát arra, hogy be vagy programozva. De nekem is van ám eszem.

– Régebben volt, de úgy tűnik, Mr Scott vagy ki az isten, elvette. Mi ez a sületlenség?

– Anya is rájött, ugye?

– Mire? Arra, hogy robot vagyok?

– Azért ment el.

– Anyád egy másik férfi miatt ment el.

Christophernek erre nincsen kész válasza – elhallgat hirtelen, és Henry reménykedni kezd, de a fiú mégis megszólal.

– Nem hiszem.

– Pedig elhiheted.

– Ezt eddig sohasem mondtad.

– Kímélni akartalak.

A fiú arcára simuló maszkon most mintha rés támadna, és Henry tudja: most vagy soha, be kellene furakodnia ezen a résen, de híres improvizáló-készsége ezúttal cserben hagyja, így lekési a pillanatot – a rés egyre keskenyebbre szűkül, míg végül visszazárul teljesen a maszk, és Christopher belekezd.

– Mindig úgy beszélsz, mint aki belelát a jövőbe, hazudni se tudok neked, azért mondtam el most is az igazat: mert úgyis tudod, mit gondolok, mert a beépített radaroddal belelátsz a fejembe.

Christopher ezt egy szuszra mondja el – kerüli az apja tekintetét, és Henry azt hiszi: befejezte, de
a fiú mély levegőt véve folytatja.

– Naplót vezettem rólad. Kizárólag a testi funkcióidra koncentráltam. Megfigyeltem, hogy nem jársz vécére. Mikor lementünk Santa Barbarába, négy óra negyven percen keresztül ültünk az autóban, én állandóan azt vártam, mikor jön már egy benzinkút, háromszor kellett kimennem útközben, neked meg egyszer se.

– Utálom a közvécéket, direkt nem ittam egy kortyot se az úton, hogy ne kelljen kimennem. Majdnem kiszáradtam, mire Santa Barbarába értünk.

Henry hangja szárazon kopog, ahogy ezt mondja (mintha most is szomjas lenne), de Christopher mintha meg se hallaná.

– Otthon is csak azért jársz vécére, hogy nekem ne tűnjön fel. Semmit nem teszel bele, de azért lehúzod, hogy halljam a csobogást. Szerinted miért hagytam, hogy leitassál Santa Barbarában? Kíváncsi voltam, te berúgsz-e. De még csak a szemeden se látszott. Én már félájult voltam, te meg vidáman hazavezettél.

– Azt hittem, szép este volt.

– Gépekkel veszed körül magad, mert te is közülük való vagy. Beszélsz a kocsikhoz, ők a te véredből valók. És tudod mit? Azt is megfigyeltem, hogy a szemed váltja a színét. Most is figyeltelek. Mikor beléptél a szobába, még zöld volt, most meg nézz csak a tükörbe: sárga.

Henry akaratlanul is lehunyja a szemét, és mikor újra kinyitja, egy bicskát lát maga előtt, amelyet Christopher remegő keze tart.

– Ne hidd azt, hogy én boldog vagyok attól, hogy rájöttem erre, Apa. Örömmel hagyom magam meggyőzni. Csak engedd meg, hogy megvágjalak egy kicsit, és én fogok a legjobban örülni, ha embervért látok kicsordulni belőled.

Henry azon kapja magát, hogy reszket, és eszébe jut, ahogyan Christopher anyjával álltak egymással szemközt a konyhában sok-sok évvel ezelőtt – az ő kezében a legélesebb kés, amit csak találni lehetett a házban, és tudja: ha Linda akkor éjjel nem szalad el örökre, ő nem csak megvágja: addig szúrta volna testébe a kést, míg biztosan meg nem hal. És most ott van a penge az ő nyakánál: tudja, hogy egyetlen beleegyező bólintással meggyőzhetné Christophert, de nem hagy alább ez a buta reszketés – fölé kerekedik a félelem, mely egyre hatalmasabbra nő benne, nagyobb, mint bármiféle szeretet, amit valaha is érzett – és Henry nem mer a fia szemébe nézni, úgy tolja el magától kést szorító kezét.

IV.

Miután a fia elment, Henry egyedül marad a szobában – szólnia kellene Ednának, hogy hazamehet, mert tudja: a nő erre várakozik türelmesen az ajtó túloldalán, de nemhogy szólni, felállni sincs ereje. Még mindig a kagylóforma kanapén ül, a dohányzóasztal fölé hajolva, és hirtelen sírni kezd, pedig idejét sem tudja, mikor sírt utoljára. A könnycseppek nehézkesen gördülnek végig az arcán, aztán lehullanak, és súlyos koppanással érik az asztalt – ahogy a férfi válla rázkódni kezd, a csillogó fém- cseppek záporának üteme is egyre gyorsul, hogy félő: az üveglap egyszer csak megreped.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.