Válasz Bíró Bélának
Bíró Béla írásának szellemével, a vélemények és identitások sokféleségének elismerésével messzemenően egyetértek. A továbbiakban éppen ebben a szellemben szállok vele vitába. A többoldalú perspektíva ugyanis ugyanattól veszélyes, amitől értékes: a többszínű terep mindegyik színét látni vagy egyiket sem eléggé, olyan veszély, melyet talán éppen a többszínű nézelődő nem vesz észre. Tapasztalatból mondom ezt, többszínűként, többlétűként, mert olykor már annak is örülök, hogy legalább azt látom, hogy van még valami, amit nem látok eléggé. A gondolkodást tehát a bennfentes outsiderség és a kívülálló bennfentesség sem spórolhatja meg: éppen ez az a meggondolandó gondolat, amellyel Bíró oly frappánsan kezdi és zárja mondandóját.
Kezdem a végén. Bíró Béla téved, ha úgy gondolja, hogy az MSZP-SZDSZ kormány idején a balliberális (magyar kontextusban elég pontatlanul hívják így), tollforgatók ne írhattak volna meg bármit amit akartak. Ha nem az egyik lapban, akkor a másikban, de valahol a liberális sajtóban bármi meg tudott jelenni (azt hiszem még most is), nagy mennyiségű kormánykritikus anyag is. Jelek szerint Bíró Béla nem tudja, hogy a balliberális értelmiség hosszú ideje hátat fordított a hivatalos balliberális politikának, ezen belül az SZDSZ-nek is, nagyjából 1994 óta. Az MSZP- nek egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy az az értelmiség, amelyik hozzá tartozhatna, kezdettől ódzkodott ettől a rokonságtól: nem vagy csak nagyon kis mértékben hajlandó vele ténylegesen együttműködni. Ez annak ellenére így volt (és így van), hogy a tavalyi választásokig szavazóként még kitartottak mellette. Viszont a voksolási lojalitáson túl, már hosszú ideje szinte semmiben nem támogatták, és 2010-ben már voksolni is alig mentek el. A viszonylag kitartó szavazói lojalitás és az együttműködés (amennyiben egyáltalán volt), annak tulajdonítható, hogy az értelmiségnek ez a része tudta, hogy a másik oldalra szavazni, illetve „azoknak” dolgozni még nagyobb baj, mint a saját oldal mellett maradni. Magyarán a balliberális értelmiség lojalitása saját politikai képviseletéhez a „kisebbik rossz” takarékláng-logikája szerint alakul már bő másfél évtizede. Elég találomra fellapozni aMagyar Narancs vagy az Élet és Irodalom bármelyik évfolyamát, de más meghatározó lapokat is, hogy beláthassuk, az összes eddigi balliberális kormányt agyba-főbe kritizálta a saját értelmiségi háttértársadalma. Érthetetlen, hogy ezt Bíró Béla nem tudja. Véletlenül tanúja lehettem, amikor a Gyurcsány-kormány idején az egyik szaktárca meghallgatásán a Fidesz jó humorú képviselője végig a Népszabadságban megjelent kormányellenes kritikákat idézte, ugyanis ezekből olyan sok volt, hogy a Magyar Nemzetbe már bele se kellett néznie. Hogy van a balliberális médiában belső cenzúra? Persze, hogy van. De nem a kínálat egészében, hanem az egyes médiatermékekben, különböző mértékben és különböző témaérzékenységgel, de ez a külső pluralizmusnak más országokban is természetes velejárója.
Mindez mit sem változtat Bíró helyes meglátásain: 1. a baloldali-liberális oldal hosszú ideig (most is) felkészületlenül és súlyos tévedések foglyaként tekintett a határon túli magyarok kérdéskörére, 2. ugyanez igaz a jobboldalra is, csak másként, 3. a magyar sajtóban nincs vita, legalábbis a két nagy politikai-kulturális tömb között. (Az utóbbi, mostanában mintha változna.) De hozzá kell tennem, hogy a határon túli magyar névjegykártya egyáltalán nem csak a baloldalon számíthat gyakran előnytelen bemutatkozásnak, hanem 1920 óta az egész magyar társadalmon belül is, amely társadalom egyfajta kisország-nacionalizmusban él. A határon túliak szegény rokon jelenségét a liberalizmussal enyhén szólva nem vádolható Németh László már a harmincas években megírta.
Bíró Béla szerint az állampolgárság megadásával a magyar állam segítséget nyújt a határon túliaknak, mi több, ameddig a szomszédos országok kellőképpen nem demokratizálódnak, ez segítségének leghatékonyabb módja. Ez legalább két tévedés egyszerre. Úgy gondolom, maga a lehetőség, hogy az egykori Magyarország területén kívül rekedt személyek kérhessék a magyar állampolgárságot, tulajdonképpen helyes. Jogbölcseleti, ezen belül természetjogi szempontból nézve igazságosnak tűnik lehetővé tenni valaminek a visszaszerzését, amit az illető a beleegyezése nélkül, de legalábbis különféle politikai kényszerhatások alatt (a kitelepítéstől való félelem, beilleszkedési kényszer, tájékozatlanság stb) veszített el. Az állampolgárság megszerzésének politikai megalapozása azért aggályos, mert jelenlegi forgatókönyve nem szakpolitikai, hanem szimbolikus. A témával kapcsolatos, olykor egymásnak ellentmondó szólamok (nem lesz szavazati jog, de csak ’egyféle’ állampolgárság lehetséges, lesz szavazati jog, de csak részleges stb), a honi választók és a nem honi kérelmezők jogi tájékoztatásának teljes kihagyása a szakpolitikai logikák megkerüléséről árulkodnak, és a puszta szavazói szimpátia rövid távú megszerzéséről.
Bíró valószínűleg tudja, hogy ha az ember kettős állampolgár, akkor az illetékes hivatalok mindkét ország területén csakis az adott ország állampolgáraként vehetik őt figyelembe. Ha például én, aki kettős állampolgár vagyok, egy román hivatalban magyarországi turistaként mutatkozom be, megtévesztem a hivatalt, ugyanis én Romániában elsősorban román állampolgár vagyok, még akkor is, ha a román útlevelem tíz éve lejárt, és csak a magyar útlevelemet tudom lobogtatni. Tehát sokaknak az a reménye, miszerint a határontúli kettős állampolgár egyfajta területen kívüliségbe helyezheti magát, és máris inkább „ide” tartozik, nem pedig „oda”, illúzió, félreértése a helyzet formális szabályainak. Ugyanis az ember szükségképpen mindig éppen valamelyik állam területén tartózkodik, és az adott állam törvényei mindenképp és elsődlegesen érvényesek rá, mint oda tartozó állampolgárra. Az illető tartózkodhat egy harmadik állam területén is, de az további kérdéseket vet fel, akárcsak a kettős állampolgár hivatali esküjének ellentmondása, a kettős állampolgárságú politikus sajátos jogi és politikai skizofréniája, és mindennek az európai uniós szavazati jogi következményei, ahol a kettős vagy többszörös szavazati jog elvileg nem is volna lehetséges, de máshol sincs egészen tisztázva. Bíró maga is jelzi, hogy a magyar állampolgárság kérdését sajátossá teszi a jogosultak milliós tömege, egész országrészek akár többségi lakossága.
Véleményem szerint az sem egyértelmű, hogy észak-erdélyi románok, felvidéki szlovákok, kárpát-ukrajnai ukránok vagy ruszinok és délvidéki szerbek miért ne kérhetnék a magyar állampolgárságot. Hiszen az ő családjaik korábbi nemzedékei ugyanúgy magyar állampolgárságúak voltak, mint etno-kulturálisan magyar szomszédaik. Miről van itt szó? Etnikai állampolgárságról? De hiszen a 19. századi modern magyar nemzetállam éppen azért jelentett karrierlehetőséget a román kisvárosi tanárnak és katonatisztnek, mert nem etnikai, hanem politikai nemzetállam volt. Ez volt fejlettségének kulcsa. Ha már egyáltalán kettős állampolgárságról beszélünk, miért ne lehetnének ezek a népek újra magyar állampolgárok (is)? Vagy inkább a kicsiben és a kevésben akarunk újra egyesülni, nem a nagyban, abban, ami valóban történelmi örökség, a magyarul még mindig tudogató szlovák és román szomszédsággal? A magyarság közbeékeltsége az egykori királyság és birodalom társnépei közé, Európában egyedülállóan gazdag metszéspontja különböző gazdasági és kulturális valóságoknak. Ezzel szemben az etnikailag elgondolt állampolgárság mögött az a felfogás húzódik meg, hogy a többi nép valójában kellemetlen mellékkörülmény. Ez a felfogás valójában kicsinyíti a magyar identitást, ahelyett, hogy a térség népei alkotta koncentrikus körök közepében látná.
Nem tudom ezeket a kérdéseket megoldani. Csak azt akarom érzékeltetni, hogy a magyar állampolgárság igényelhetőségét nagyszabású és nyilvános diplomáciai és szakmai vitasorozatnak kellett volna megelőznie. Márpedig ez elmaradt. És az, hogy elmaradt, sokkal nagyobb politikai kárt okozott (és okozhat bármikor a jövőben) a Kárpát-medence magyarjainak, mint amekkora haszonnal járhat egy olyan állampolgárság megszerzése, amely csakis szimbolikusan tud még valamit nyújtani. Azt kellene végre megérteni, hogy semmit sem szabad már ebben a térségben vita nélkül csinálni. De ezt Bíró tudja. Akkor miért állítja, hogy a magyar államnak ez volt az egyetlen lehetősége a segítségre?
Nem látom be, hogy a magyar állampolgárság megszerezhetősége, történelmi, jogi és szimbolikus jelentőségén túl (mely lássuk be, bár jogos, minimális), miért a legnagyobb segítség, amit nyújtani lehetne. Miért tudtak a kilencvenes években az olasz befektetők hamarabb megjelenni az erdélyi piacon, mint az akkor éppen felívelő magyar gazdaság vállalkozói? Miért nem támogatta a magyar állam a határon túli magyar gazdasági jelenlétet információval és könnyű befektetési lehetőségekkel? Miért nem jutottak el a magyarországi sajtó (ma már interneten elérhető) termékei Erdélybe? Miért nem készített egyetlen magyar kormány sem átfogó szociológiai kutatást a határon túli magyar társadalmak valódi szerkezetéről, politikai kultúrájáról, kulturális szokásairól, nemzedéki, iskolázottsági és foglalkozási megoszlásáról, és legfőképpen az őt körülvevő többségi néppel való viszonyáról? Ezek mind kevésbé látványos, de nagyon hasznos módjai lehettek volna (és még mindig lehetnének) a szálak nemcsak szimbolikus, hanem valódi összekötésének. És végül a magyar állam és jelenlegi vagy bármelyik eddigi kormánya miért nem tájékoztatta részletesen legalább a lehetséges kérelmezőket a kettős állampolgárság jogi és egyéb sajátosságairól? Biztosította a magyar állampolgárságot megadó kormány, hogy a határon túli kérelmezők tudják, egészen pontosan, mit is kapnak a magyar állampolgárság megszerzésével? Mit tehetnek meg újdonsült és továbbra is külföldön élő magyar állampolgárokként, és mit nem? Milyen értelemben válnak tagjaivá egy másik ország politikai közösségének, és milyen értelemben nem? Nem történt ilyesmi. Tudomásom szerint még a nyilvános felvetés szintjén sem. Márpedig akkor beszélhetünk szabad döntésről vagy döntésről egyáltalán, ha az aki dönt, ismeri döntéseinek következményeit és alternatíváit. A magyar állampolgárságot kérelmezők esetében ez az információ nem adott.