Nihil és Csömör

Két vers véletlen találkozása a Nyugat szerkesztőségének asztalán

Nihil című Karinthy vers recepciójának, mely a megjelenése körüli években szinte kizárólag nem nyilvános megszólalásokban érhető tetten, vagyis informális jellegű, magánlevelekből olvasható ki,1 van egy figyelemre méltó mozzanata, még ha ez nem tartozik is a szigorúan vett hatástörténet körébe. De, ha a Nihil-re úgy gondolunk, mint ami – már csak az irodalom ellen forduló indulatának vehemenciája miatt is – társtalan a Nyugat első nemzedékének költészetben, számot kell vetnünk Babits Mihály egy kevéssé ismert versével, amely némiképp módosítja ezt a képet. Ráadásul, e „zaklatott, formailag is minden addigi költeményt tagadó szabad vers”2 első címe egyetlen szó volt: CsömörNihil és Csömör – ez aztán a furcsa együttállás, és nem csak a cím kurta és kihívó rezignációja, asszociációs udvara vág egybe: talán nem túlzás azt állítani, hogy a tágan vett korszak irodalmában nincs még egy vers, ami ilyen mély rokonságot mutatna Karinthy ifjúkori remekével. És ami ezt az egybeesést még inkább rendkívülivé teszi: a két vers csaknem egy időben íródott, sőt, kis híján a Nyugat egymást követő számaiban jelent meg!

Babits versének azonban megvan a maga külön története. A költő 1910 november végén értesült arról, hogy a Nyugat kiadja második versesköte­tét: a Csömör e kötet összeállításakor tetőző alkotói válságának eruptív kifakadása. Az ominózus verset Babits tőle szokatlan módon nem is teszi félre, nem ült rajta kicsit, hanem kéziratát, két másik kíséretében azon frissiben közlésre ajánlja, holott ekkoriban gyakran évek telnek el versei megírása és publikálása között.

A fiatal Babitsra különösen jellemző, hogy a vers megírása csak az első lépés a vallomásosság irányába, a valódi kitárulkozás a nyilvánosság vállalása. (178).

Erre szánja rá most magát első felindulásában és a kéziratokat december végén, Pesten átutazóban alighanem személyesen kézbesíti a folyóirat számára.

Igaz, hogy a verset az érzelmileg átütő Csömör helyett, már általánosítóbb, összefoglalóbb címmel ellátva adja le… melyben nem az elemi erővel rátörő önutálat szavát teszi meg címnek, hanem elvontabb szinten értelmezi lehangoltságát, és az éppen akkor sajtó alá rendezett kötethez viszonyítva költői magatartásának változását hangsúlyozza: Egy versesköny epilógusa (87).

A vers végül is ezzel a címmel nem jelent meg. A korrektúrát kézhez kapva ugyanis Babits visszarettent indulatos gesztusától és az utolsó pillanatban visszavonta verseit. Ahogy Osvát Ernőnek 1911 január 5-én írja:

ezektől a versektől most valóságos idioszünkráziám van; sehogysem tudom magamat rávenni, hogy a Nyugatban való megjelenésükbe belenyugodjam (177).

A három közül egyet ugyan hamarosan beemel abba a hét versből álló versfüzérbe, mely az Egy verseskönyv epilógusában programosan bejelentett lírai megújulását demonstrálta és a Nyugat 1911. február 16-i számában jelent meg. A két másik vers közlésére azonban a későbbiek során sem szánja rá magát: így azok kéziratban maradtak a költő életében, és csak a hetvenes években fedezik fel őket az irodalomtörténészek.3 Így aztán a Nihil Babits-féle társverse nemcsak a kortársak, hanem az irodalmárok előtt is jórészt ismeretlen maradt.

Természetesen, ez a körülmény mit sem von le kitüntetettségéből. Épp ellenkezőleg: a már kiszedett vers visszavonásának szokatlan aktusa csak még nyilvánvalóbbá teszi a fontosságát Babits számára. Erről a jelentőségről tanúskodott már a cím megváltoztatása is, mely korábbi költői gyakorlatával való szakításának elszánt gesztusát elemelte a személyes indulatok tartományából, és készülő kötetének anyagára reflektáló ellenprogrammá minősítette át. Az új cím ugyanakkor eszünkbe juttatja Babits első kötetének záró darabját is, a sokszor emlegetett és sokszor félreértelmezett A lírikus epilógjá-t, még pedig azzal a sugalmazással, hogy az Egy verseskönyv epilógusát is hasonló helyi érték illeti meg. A Csömör – a továbbiakban a vers eredeti címét a használom, úgyis, mint aNihillel való egybecsengés csengettyűjét – határpont Babits költészetében. Ha első két kötetében az én primer tapasztalatainak szemhatárán túllendülő, bölcseleti alapozású tudatlírájának darabjait gyűjtötte össze, harmadik kötetének verseiben épp ettől a szerepekbe és léthelyzetekbe bújtatott objektív költészettől mozdul el a vallomásos személyesség, az énközpontú líra felé. Persze nem annyira szigorú egymásutániságról van szó itt, inkább a kétfajta költészetszemlélet ellenpontozó jellegéről, feszültségéről: Babits verseiben az énköltészet párhuzamosan van jelen objektivizáló törekvéseivel, sőt az úgynevezett objektív költészet szellemi izgalma jórészt épp az alanyi pozícióhoz képesti filozofikus kontrasztjából fakad. Babits az énlírával szembeni tudatos és tudós ellenhatásképpen lép fel objektív költőként, és ennek jellegadó volta miatt tartogatja sokáig vallomásos verseit a fiókjában. Végül is aCsömör, e visszavont költemény erupciója az, ami mintegy utat nyit számára a lírai személyesség nyílt vállalásához. A vers ars poeticai jelentőségéről sokat elárul, jegyzi meg Kelevéz Ágnes, hogy

Szabó Lőrincnek, a bensőséges baráttá váló költő-tanítványnak milyen kitüntetett módon beszél majd e verséről tíz év múltán… Sőt a soha nem publikált vers levonatának egy példányát, nyilván szimbolikus jelentőségű költői ajándékként, neki is adja (177).

Csömörről tehát Babits korántsem feledkezett meg, ihlettörténetének bizalmas aktáiba precízen iktatta, és a beavatottak számára is nyilvánvalóvá tette fontosságát. „Legszigorúbban klasszikus, második kötetének idejéből ismernek barátai egy kiadatlan verset, mely valósággal kulcsa régi formáitól való eltávolodásának.” – írja az egyik beavatott, Szabó Lőrinc 1921-ben.4

Mint a fentiekből kiderült, a Csömör fogantatását nem befolyásolhatta a Nihil ismerete, és a közvetlen hatás fordított iránya is kizárt. A két vers nagyjából egy időben, egymástól függetlenül született, de éppen ez az egybeesés az, ami minden közvetlen kapcsolatnál figyelemre méltóbb. Babits és Karinthy nevét nem szoktuk komolyan egymás mellett emlegetni, írói habitusuk és életművük súlyának különbségei inkább elválasztják, mint összekötik őket. A Csömör és a Nihil véletlen találkozása a Nyugat szerkesztőségi asztalán, mégis olyan tény, ami felkínálja magát a boncolásra. Valóban véletlen ez a találkozás? – merül fel a kérdés. Esetleg valamiféle szellemi rokonság az alapja? Vagy talán épp ez a találkozás vált – legalábbis Babits részéről, hisz írótársa versét csak ő ismerhette – egyfajta szellemi közösség felismerésének alapjává?

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen Karinthyról szóló első írása csaknem egy évtized múlva jelenik meg, s a Nihilre vonatkozó reakciójának sem ismerem nyomát ebből az időből. Mégis érdemes elgondolkodni azon, milyen hatást tett rá, amikor olvasta. Mert az, hogy olvasta, aligha kétséges. A Nyugatot, melynek minden száma kicsi ünnepet jelentett fogarasi magányában, nyilvánvalóan alaposan áttanulmányozta. S még ha távol is volt a pesti irodalmi élettől, melyben a vers komoly hullámokat vetett, bizonyos, hogy azonnal szemet szúrt neki. Hiszen gondoljuk csak meg, ha egyik nap Csömör címmel írnánk verset, vajon nem zsigeri érdeklődéssel pécéznénk ki a lapban, ahová szántuk egy másikat, melynek címe: Nihil. A kérdés csak az, hogy mikor jutott a kézébe a lap 1911. január 1-i száma, benne a Karinthy verssel. Hogy miért? Minthogy Babitsnak az a levele, melyben verseit visszavonja január 5-i keltezésű, elképzelhető, hogy döntésébe belejátszott a Nihil elolvasása is. Hangsúlyozom, hogy ez a feltételezés merőben hipotetikus. Az viszont bizonyos, hogy Babitsnak kortársaihoz képest eleve más pozícióból, személyes érdekeltséggel kellett olvasnia Karinthy verstelen versét, és meghökkenéssel kellett szembesülnie azzal, hogy saját merész és egyéni kirohanásával nincsen egyedül, hogy Karinthy Nihilje késztetésében és indulatában mennyire egybevág az ő Csömörével (talán még a „nihilista” jelző is felrémlett előtte, melyet Antal Sándor ragasztott rá a Holnap rossz emlékű bevezetőjéből). S bár az a helyi érték, az a jelentőség és szerep, amit e versek alkotóik művészetében és eszmélkedésében betöltöttek távolról sem azonos, kifelé igencsak rikítónak tűnhetett volna hasonlóságuk. Vagyis Babitsnak, akit amúgy is gyötört objektív költészetének téves és fals fogadtatása, a Csömör korrektúráját kézhez véve egy újabb félreértés rémével kellett szembenéznie. Ráadásul a Nihil elolvasása, a rokon késztetések meglepő és alighanem megrázó felismerésén túl, kicsit kijózanítóan is hathatott rá. Hiszen a Csömör meghatározó eleme az ellenbeszéd, a provokatív hang, a korszak költői lehetőségein való túllépés radikalizmusa, a szakítás és az új kezdet gesztusa, „az én messze járok / tul minden mértéken, mértéktelen” öntudatos vállalása. Márpedig e gesztus egyik éltetője mégiscsak az egyediség, az ismeretlen, új költői terrénum felé való megindulás merészsége, felfedezőkhöz hasonlatos izgalma és veszélyérzete. A Nihil olvasásával mindez szükségképpen furcsa fénytörésbe került, ennek a szembesülésnek befolyásolnia, módosítania kellett azt a képet, azt az érzéskomplexumot, amellyel Babits a saját versére tekintett, óhatatlanul is relativizálta költői indulatának testre szabott érvényét.

Azt is látnia kellett, hogy a Csömört, amennyiben a Nyugat következő számában megjelenne, a Nihillel fogják együtt emlegetni, azzal kerül egy kalap alá. Vagyis egészen másról fog szólni, és még elenyészőbbé válik annak esélye, hogy értően fogadják. Versét Rába György szerint Babits „azért vonhatta vissza, mert tételesen és dikciója szerint is zabolátlan indulatkitörés, sorokká tördelt prózai kiáltások együttese, és némely állításait, például rím és mérték föltétlen kiátkozását nyilván elhamarkodottnak ítélte.” (Rába, 382) Bizonnyal így is van, de ha feltételezésem lélektanilag plauzibilis, a Nihil megjelenése is összefügghet azzal, hogy Babits verse végül is kéziratban maradt: ennek a versnek az elolvasása belejátszhatott abba, hogy Babits az utolsó pillanatban elállt a sajátja közlésétől. S ha így van, a Csömörként induló Egy verseskönyv epilógusának visszavonása legalábbis részben a Nihil hatástörténetének része.

Feltételezésem természetesen könnyen halomra dőlhet, ha bebizonyosodna, hogy Babitshoz csak versei visszavonása után jutott el aNyugat említett száma. Ez azonban a Nihil Babitsra tett hatására vonatkozó feltételezésemnek legfeljebb az idejét módosítaná, lélektani motiváltságát és azt, hogy Karinthyra és művére ettől kezdve a titkos kapcsolódás érzésével kellett gondolnia, nem.

Annak, hogy a Nihilt és a Csömört eddig senki sem állította egymás mellé, egyik oka alighanem Babits versének viszonylagos ismeretlensége. A két vers összevetése – melyet címük összecsengése és keletkezésük egybeesése szinte kiprovokál – olyan felületet képez, melynek tükörjátékában különállásuk jellege is világosabban rajzolódhat ki előttünk. Elsőként a cím jelezte lelkiállapot átütő erejének és a megszólalás programosságának rokonsága tűnik szembe. Mindkettő a költő és a költészet pozícióját radikálisan átértelmező ellenvers, impulzív ars poetica, melynek terepét a korábbi költői gyakorlattal való szakítás érzelmi gyúanyagának mindent letaroló robbanása készíti elő.

Pfuj, megutáltam magamat

magamat és a verseket:

tengeri betegséget kaptam

a sok ringó ütemektől.

Így kezdi Babits, és akárcsak a Nihil felütésében („utoljára még elmentem volt szeretőmhöz”; „végleg elbucsuztunk”) itt is hangsúlyt kap egy utolsó gesztus, még ha a szakítás ebben a versben mindvégig belül marad is a költészet rituáléján:

Még egy csokor verset küldök nektek

szép verseket, szép mértékben, rímben

klasszikus verseket

klasszikus álmokat.

A „csokor vers” Babits második kötetére utal, melynek mint ismeretes, eredetileg a Klasszikus álmok címet adta (hogy aztán Osvát unszolására Herceg, hátha megjön a tél is-re változtassa).

A következő két szakaszban e versek és költőjük betájolását illetően mégis marad némi bonyodalom.

És lesz akinek nem fog tetszeni

mert még nem ért, mert későbben jár

mint én jártam.

És lesz akinek tetszeni fog,

tetszeni fog, mert későbben jár

mint én járok,

mert én messze járok

tul minden mértéken, mértéktelen.

Babits klasszikus és modern mezbe bújtatott tárgyias költészete értetlen és lekicsinylő fogadtatásának fájó emlékét idézi fel itt, és egyúttal vetíti előre. Ezek szerint a költő már e régebbi verseivel is a többiek előtt járt és meg nem értésre talált, s most mintegy előre menekül, túllépett ezeken is, túl minden mértéken, oda ahová reménye sincs, hogy bárki kövesse. A Csömör költője tehát két etappal jár kora olvasói és bevett irodalom­fel­fogása előtt, ami egyfelől azt jelenti, hogy klasszikusnak mondott verseinek klasszikussága megtévesztő: a görög tóga az objektív költő merőben új attitűdjét rejti. Másfelől meg azt, hogy az ezen való túllépés, bármilyen mértéktelen legyen is, történetileg inkább visszalépésnek mondható, egy a romantika óta általánossá vált, ha tetszik konvencionálisabb lírafelfogáshoz.5 Poétikai értelemben tehát a régi versek újszerűbbek, nehezebben megközelíthetők voltak, ez az új pedig nem más, mint a modern lírában sztenderddé váló romantikus költői magatartás radikali­zá­lása.6

Ez a fajta ambivalencia azonban nemcsak a verseket, hanem magát a csokor szót is eléri. Egy kötet vers ugyanis nyilvánvalóan túl sok ahhoz, hogy csokornyinak nevezzük – a Nyugatba küldött három meg – melynek egyikét éppen olvassuk – túl kevés. Hogy a helyzet mennyire nem egyértelmű, jól mutatja, hogy Rába György szerint – aki még nem tudott a Csömör visszavont korrektúrájáról és a verset kicsit későbbre datálta – a csokor „csak a Nyugat 1911. február 16-i számában megjelent… hét versből álló lírai regényre vonatkozhat”7 Érdekes módon nem merül föl benne az a kérdés, hogy vallomásos lírájának ezeket az első nyilvánosság elé tárt darabjait, vajon miért nevezi „klasszikus verseknek” Babits?

Ezek az apró, kezdeti bonyodalmak azért figyelemre méltók, mert kissé összekuszálják a versbeli indulat- és érzéskomplexum különben oly világosnak tetsző irányát. Másutt rámutattam arra, hogy a Nihilt mennyire áthatja a szakítás kettőssége, kétértelműsége – mely egyaránt érinti a költészet és a szerelem viszonylatait – és azt is, hogy a nyitó felállása milyen finoman zavarja meg, zökkenti ki a „már nem szeretem” kijelentéshez kapcsolódó ambivalencia.8 A Csömör szigorúan a költészet terepén mozog, mégis valami hasonló történik itt is. Ráadásul mindkét vers befejezése ehhez a kezdeti ambivalenciához kapcsol vissza. Karinthynál ez a visszazárulás drasztikusan átértelmezi a felütés modalitását, s mintegy újraindítja a verset. Babits lényegében megismétli az idézett versszakokat, és ezzel bezárja a kört, végteleníti a régi és az új, az objektív és szubjektív költészet egymást kergető, helycserés akcióját.

Im, még egy csokor verset küldök nektek

szép verseket szép mértékben, rímben,

klasszikus verseket,

klasszikus álmokat.

Ti mögöttem, nektek tetszeni fog,

mert későbben jártok, mint én járok

mert én már messze járok

tul minden mértéken, mértéktelen

Csömör „nagy pfúj-nótája” – Babits a vers második számozott egységében négyszer állítja az utálkozás e szavát a szakaszok élére – a szépséggel való leszámolás katalógusa, melynek végén a szépség, mint a költői teremtés elhagyott tárgya a nőhöz való viszonnyá transzponálódik. Vagyis a költészet, akárcsak a Nihilben, itt is összefügg valamiképpen a szerelemmel. Az esztétikummal, mint a művészet alapjával való szakítás szerelmi színezetű – épp ezért ambivalens – szakítás: „Utálok minden szépet, a szép nőket is / már csak a csunyákat szeretem”. Tulajdonképpen már a vers elején és végén felbukkanó „csokor”-nak is van egy idevágó sugallata, amennyiben a csokor természetes hívószava a virág, a virágcsokor, amit szeretteinknek adunk vagy küldünk. Minthogy ez a csokor itt egyszersmind az utolsó is, a szakítás, az elszakadás gesztusának lesz lovagias pecsétje.

Csömör költője tehát programszerűen maga mögött hagy minden formai szabályt és költői csínyt.

Ezentúl így fogok csak énekelni,

mérték nélkül és rím nélkül

és a legprózaibb kifejezésekkel

minél prózaibban: ez költői célom.

Mindez megint csak tökéletesen egybecseng a Nihil programjával („a művészetnek ne legyenek határai, se ütem, se vonal, se szín”) és hangütésével. Mintha Babits szeme előtt is ugyanaz lebegne célként, ami a Karinthy-vers műfaját (és egyben alcímét) adja, egyfajta recitativo. Ugyanakkor a prózaiság itt is csak formai jelzése, formai megfelelője a teljes lecsupaszítottságnak, a költészet nullafokának, a közlés ama teljes transz­paren­ciájának, melynek már csak az a szó nem gátja, mely „átlátszó”.

Füzér a szép vers, nem gyöngyből (tengerből)

csak szóból, szóból, cifra szóból

és minden szó üveg, cifra szó cifra üveg

cifra üveg nem lehet átlátszó.

Ennek az áttűnésnek, a közlés eszményi közvetlenségének legfőbb akadálya tehát a szó anyagisága, pontosabban az, hogy a költészetnek az anyaga szükségképpen: a szó. A Csömör tehát ugyanúgy eljut a semmiig, a szavak és vele a kifejezés teljes felszámolásának szakadékos partjáig, mint a Nihil. Odáig, ahonnan nincs tovább, ahol a csönd vizei kezdődnek. Ahol csak elhallgatni vagy visz­szafordulni lehet. És valóban, mindkét verset a szó szerinti hallgatás szegélyezi. Babits az utolsó pillanatban úgy dönt, hogy nem publikálja a magáét, elhallgattatja a csömör hangját, a szó átlátszóságának képtelen követelményét, azért hogy vallomásos költőként még is csak meg tudjon szólalni. Karinthy számára pedig a Nihil pusztító ítéletmondása után költőként egyetlen lehetőség marad csak – egy bő évtizedig legalábbis – az elhallgatás. A művészet messze előremutató konceptuális salto mortaléja, ahogy azt aNihil emlékezetes soraiban olvassuk – „Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit, az is művészet” – neki sem bizonyul járható útnak. Babits erre még csak nem is gondol. De a közlés közvetlenségének önmegsemmisítő perspektívájából kijózanító pillantást vet a saját költői lehetőségeire: és szembesülnie kell azzal, hogy e végső mércével mérve a lírai vallomásosság épp oly hiábavaló és épp oly paradox vállalkozás, mint az objektív költészet. A vers kezdetét és zárását uraló ambivalencia felfedte titkát: végső soron egyre megy, hogy a csokor vers, az objektív költészet utolsó, vagy a nyilvánosság elé lépő vallomásos líra első csokra. A költészet ellen forduló indulat, az anti-költészet ugyanannak az ellentmondásnak a foglya, ugyanúgy egyetlen eszközének a szónak az ellenállását akarja felszámolni, mint a legspontánabb líra, és ebben a tekintetben mindkettő egyformán sikertelenségre van ítélve. Ha az ember ezt realizálja, olyan mintha egy falba ütközne, aligha tehet egyebet, káromkodik egyet. Ez a káromkodás Babits utolsó szava (az ezután következő két versszak, mint mondtam, csak ismétlés, keret, mely a kiinduláshoz vezet vissza). S bár a káromkodás nem más, mint a költői pozíció poétikai patt-helyzetének kifejezése, Babitsnál egyúttal az ellentmondás feloldási kísérlete is.

Más ha szidja a szépséget

nemtelen barbárság, nem tudja mit beszél

de én ha szidom a szépséget, a formát,

az a legszentebb káromkodás.

(Mert szent a káromkodás

szent szenzáció és nagy érzés

szent minden érzett, váratlan szentségtörés

szentebb az únott szentségeknél).

Minden léleknek megvan az istene

(bár nem minden istent neveznek istennek)

és az a legszentebb káromkodás

ha a saját lelked istenét tudod káromolni.

Ha a Nihil és a Csömör párhuzamosságaira figyelünk, elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a káromkodás Karinthy versében is hangot kap. És talán ebben az egybehangzásban mutatkozik meg legjobban a versek összevetésének heurisztikus értéke. Egyfelől ugyanis együttes tanúságuk szerint a káromkodás speciális értelmet, funkciót kap itt: mondhatni az anti-líra, az ellenművészet feloldhatatlan logikai ellentmondását, paradoxonját kottázza le. Annak kvázi-retorikai alakzata, amikor az ember önmaga ellen beszél, maga alatt vágja a fát, amikor a költő a költészetet szidja, a szépség és a forma embere, a szépséget és a formát.

Másfelől meg, micsoda különbség van mégis a két kifakadásban! Míg a Nihilben ez a káromkodás a maga sietős odavetettségében kurta, póztalan és elmormolt marad – „a szélnek mondtam egy gorombaságot” – Babitsnál igencsak cizellált, kedvvel faragott káromkodás, három versszakon át tirádázó cifra szó. Nem csak a programosan hangoztatott prózaiság nem hagy rajta semmi nyomot, olyan attitűdről árulkodik, mely a költészetet ostorozó költő paradox helyzetét, a költő kiemelt szerepének hangoztatásával mégiscsak feloldja. Másnál barbárság, más nem tudja mit beszél, ha szidja a költészetet, de a költő az más. Ennek az attitűdnek van ekkoriban egy átütő erejű mintája, a saját fajtáját ostorozó Ady Endre költészete. Babits „szent káromkodás”-futama voltaképpen nem is más, mint Ady magyarsághoz való ambivalens viszonyának adaptálása a költészetről való beszédre, s talán ez magyarázza e szakaszok erős Ady-áthallásait is. Vagyis a káromkodás, a költői szó meghaladásának ez a jelzése – amiképp az avantgárd gyakorlatában a szavak közötti értelem-összefüggések felforgatása – az artikulálatlan kiáltás rokona, ami Babitsnál mégiscsak irodalmias formát kap. Ennek az irodalmias formának az alapja pedig a költő kitüntetettsége.

És ha eddig csak a Nihil és a Csömör indulati töltésének és költői programjának meglepő összecsengéseire koncentráltam, most látnunk kell, hogy a két verset mégis egy világ választja el egymástól, hogy a hangjuk mennyire más. Babitsnál mindvégig töretlen a kiemelt elsőszemélyűség, az első személy költői retorikája, a költői szerep tudatossága és öntudata, a „küldök nektek”, az „én messze járok” a „ti mögöttem” gesztusa. Ez határozza meg a beszélő pozícióját és modalitását: a kiválasztott, teremtő ember és a többiek, a tömeg szembeállítása. A Nihil páratlan tette és teljesítménye viszont éppen az, hogy a költő és általában véve a művészet kitüntetettségének ezt a képzetét – amit még Kassák avantgárdja is adottságnak tekintett –, egykedvű kíméletlenséggel aláássa. Nem csupán beszél a prózaiságról, hanem mint valami verdiktet, minden egyes szavával be is teljesít egyfajta végítéletszerű köznapiságot.

Babits kifakadása minden mélyről jött lírai erejével együtt csupán költői póznak tűnik, ha Karinthy versével vetjük össze. Amiképpen Babitsnál a költészet ellen forduló önpusztító késztetés is eminensen költői formát ölt. Míg Karinthy fiatalembere arra gondol, „Hogy most meg kellene dögölni / És kiölteni a nyelvemet”, és ezután már nincs is több szava, Babitsba nem reked bent a szó. Nála a költészet korábbi formájával való leszámolás eredménye: költői megtisztulás, feltámadás. Az önmegsemmisítés késztetéséből diadalmas lángoszlopként, főnixmadárként tér visz­sza, tér magához a költő.

Nihil fiatalembere viszont nem is annyira költőként szólal meg, inkább olyasvalakiként, akit szenvedélyesen izgat, érdekel és furdal a költészet ügye, a művészet problémája, és aki a művészet ügyét szem előtt tartva készséggel mond le a művész öntudatáról. Olyan emberként, akit olthatatlanul irritál az esztétikai tudatnak azt a fajta elkülönülése, amely a zseniben találja meg kifejeződést. Ha a 20. század eleji Magyarországon valaki, hát éppen Babits volt az, aki a romantikus zseni költői pozíciójának problematikusságát, annak minden ismeretelméleti és esztétika vonzatával együtt mélyen átérezte, hiszen az objektív líra kívánalma nem más, mint e problémahalmaz egyik metszete, vetülete. De hiába forog ez a verse az én és a ti, a művészet és a közönség közötti kommunikáció, a megértés nehézségei körül, e felállás alapvető aszimmetriáját, a művészetfogalom alapvető féloldalasságát nem haladja meg, nem rajzolja át.

Egyszóval nem tudja átlépni a saját árnyékát: a forma lecsupaszításának, áttetszőségének követelményét soha nem fejezték még ki ilyen csilingelve. Verse csupa ismétlés, csupa ritmus, csupa dallam. A megcélzott prózaiságon minduntalan átüt a szavak dajkáló szeretete, a szó áriája. Milyen árulkodó és önleleplező már az is, hogy minduntalan nótaként, dalként, énekként utal saját versére, mely minden explicit tartalma ellenére a költői szó foglya.

Mindez azonban nem mond ellent annak, hogy Babits tisztán látta a Csömör és a Nihil késztetésének hasonlóságát, és Karinthyra ettől kezdve, kitüntető érdeklődéssel tekintett. Ezt erősítette, amikor a két vers Nyugatbeli megjelenése illetve meg nem jelenése után fél évvel a következőket olvashatta ugyanitt a Nihil szerzőjétől: ez a líra „– éljünk e paradoxonnal – objektív. Nagyon érdekes, nagyon tanulságos e megállapítás, mihelyt észbe vesszük, mennyire hozzászoktunk, hogy lírai versekben szubjektív, tehát primitív szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk: nagyon nehezen gyúló fűtőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet, mely lírává tudja bontani újra.” Ez bizony igazi kritikai telitalálat, annyi fájó félreértés, kifogás, lekicsinylés, bántó ítélet, felszínes ostorozás után. Ekkoriban, és még sokáig, senki sem jellemezte ilyen pontosan Babits objektív költészetét. Karinthy lényeglátó szavainak egyetlen szépséghibája, hogy nem Babits időközben megjelent második kötetéről, hanem Füst Milán verseiről íródtak. Mégis, ha Babits ezeket a sorokat olvasta, megint csak fel kellett kapnia a fejét. És nem csak e leírás heurisztikus érvényét kellett elismernie, ismét rácsodálkozhatott arra a sajátjával rokon érzékenységre és kritikai tudatosságra is, amellyel Karinthy a költészetről, a művészetről gondolkodik. (Karinthy virtuóz Babits-paródiái egyébként, alig egy hónappal korábban jelentek meg a Fidibuszban.) Persze Babits ambíciója ekkor már nem az objektív költészet, a második verseskötetének lezárását követő Csömör után a közvetlen személyesség hangja válik jellegadóvá lírájában. Ezeket a verseit gyűjti majd össze abban a kötetében, melynek a Re­citativ címet adja. S bár ezzel saját visszavont versének programos célkitűzését, a mérték nélküli, rím nélküli prózaiságot címkézi és adaptálja, akarva-akaratlan a Nihilt és annak alcímét is megidézi.

Nihil és a Csömör találkozásának dinamikája azért is rendkívül érdekes, mert a két költő éppen ellenkező irányba tart. Karinthy közreadja versét és utána költőként elhallgat, Babits visszavonja versét, és utána szabad folyást enged a lírai kitárulkozásnak, de e találkozás révén mégis felismerhetővé válik közöttük a szemléleti rokonság, az hogy sok tekintetben ugyanazon az úton haladnak. S minthogy ez az út igencsak járatlan ekkoriban, a két magányos utas találkozását valahogy úgy kell elképzelnünk, ahogy Stanley bukkant rá Livingstonra az afrikai őserdő mélyén. Erről az egymásra találásról azonban a Nihil megjelenése táján csak Babits tudhatott, s így a nyílt üdvözlés is elmaradt, ahogy az egy virtuális találkozáshoz már illik. Babits hamarosan azt is nyugtázhatta, hogy ez a nyugtalan fiatalember önmagával is szembetalálkozott. Nem véletlen került elő az előző mondatokban ilyen sokszor a találkozás szó, hiszen mindkettejüket az a filozófiai fogantatású, de mélyen átérzett kérdés gyötri, hogy van-e mód az én börtönéből kitörni, hogy énünkben van-e hely valami másiknak, és még inkább, hogy túl tudunk-e lépni énünk határain, vagyis, hogy nem épp énünk nekünk oly kedves körvonalai azok, melyek a világtól mindörökre elzárnak bennünket. Dienes Valéria így emlékezik Babitsra:

Az a benyomásom, hogy mihelyt állást foglal valamiben, álarcot visel. […] Nemegyszer hallottam, hogy miután álláspontját m egvédte, ellenfelét meggyőzte, mosolyogva hozzátette: de azért az ellenkezője is igaz. […] A vélekedésben valami elszegényedést láthat, elzárkózást a többi lehetőségtől, befalazódást talán. […] Mintha óvakodnék attól, hogy valamilyen legyen. Mintha félne, hogy akkor nem lesz szabadságában bármilyenné lenni.9

Ebből az következik, hogy a művészet dolga nem az önkifejezés, hanem annak kifejezése, ami túlmutat rajtunk, a világ sokszínűségének, teljességének megismerése. Mindkettőjüket a költészetről, a művészetről való gondolkodás nagyfokú tudatossága jellemzi, az az igény, hogy az ember kívülről lássa önmagát. És éppen ez a tudatosság hívja elő a költészet, a művészeti kommunikáció gyakorlatával szembeni kételyt. Ennek a vágyott lírai objektivitásnak lesz alapverse, mintegy a visszájáról A lírikus epilógja, kifordítása pedig az Így írtok ti.

Ha túlságosan elrugaszkodottnak és akartnak hatna a szellemi és alkati rokonságnak ez a feltételezése, gondoljuk meg, hogy Babits hét alkalommal foglalkozott Karinthyval és műveivel a Nyugatban, s bár ezek a szövegek rövidek, mindig a legnagyobb elismerés hangján szólnak, rendszeres és eleven érdeklődésről tanúskodnak, és főleg a számuk meglepő. Utána kéne nézni, hogy Adyn kívül van-e még kortársa, akiről ilyen sokszor érzett késztetést a megszólalásra. Írt Karinthyról, a költőről is 1930-ban kiadott első kötete kapcsán, nem kevesebbet állítva, mint hogy a könyv huszonnégy verse közül „legalább nyolc-tíz fő-fő rangú”. De nem is a rang, a méricskélés, a másokkal való összevetés mozzanatára kerül a hangsúly itt. Épp ellenkezőleg, azt olvassuk, hogy Karinthy lírai profilja „nem illeszkedik az újabb irodalmi köztudatunkban kialakult kissé romantikus költőideálhoz, melynek számára Ady arca adta meg az előképet….Karinthy költészete kétségkívül egészen más. Ez a költészet egy lucidus intellektus fehér fényében jár…”. Csakhogy ez a másság, tudjuk jól, épp Babits első két kötetének hazai terepe. És éppen ő volt az, akit sokszor rutinszerűen szembeállítottak Adyval. A költő tehát hazabeszél. Nem egyszerűen Karinthy költészetét jellemzi, hanem egy olyan rendhagyó költői pozícióra hívja fel a figyelmet, ami saját, nagy költői leleményét, a lírai objektivitás szellemi kalandját pozícionálja. Társra talál tehát, közös ügyükben költőtársává emeli Karinthyt – már csak ezért is fontos megadnia neki a megfelelő rangot! – és annak az övétől sok tekintetben eltérő költői művét saját (hajdani) poétikájának vetületében láttatja. De ugyanezt teszi már egy évtizeddel korábban is, 1919-ben írt első kis Karinthy-kritikájában, ahol a Holnap reggel című drámáról állapítja meg, hogy szerzőjének igaz érdeme „az ember gondolati életének felfedezése az érzelmi művészet számára”. A jelentőségadás gesztusa, a „fő-fő rang” adományozása itt sem marad el: Karinthy tette, mint mondja, „a magyar költészet legnagyobb cselekedeteinek egyike”. Õ tudta legjobban, amiképp az utóbbi évtizedek számottevő Babits-irodalma nyomán most már mi is jól tudjuk, hogy a nevezett cselekedet a magyar költészetben mindenek előtt az ő nevéhez főződik. Szemben a századelő költőivel, akik az én-lírát minden skrupulus nélkül az önkifejezés kiaknázandó, gazdag lehetőségének tekintették, Babits kínzó problémának látta. A „csak én bírok versemnek hőse lenni” náluk öntudatos és magabízó meggyőződés, nála kínzó és feloldhatatlan ismeretelméleti probléma, ami ott érzelmi alapozású program, itt távlatot, bölcseleti intenzitást és redőzöttséget kap, miközben, „mindezek a bölcseleti lehetőségek neki élményrétegei.”10 Hogy is fogalmazta meg ugyanezt Babits?: „az ember gondolati életének felfedezése az érzelmi művészet számára” – csak épp Karinthyra vetítve. (S ha már itt tartunk, vajon Karinthy nem e gondolati súlypontáthelyezés ad absurdum vitt végpontjára jut el a Nihilben, mikor ezt írja: „Vagyis az a művészet, amit az ember gondol / És ha nem gondol semmit, az is”).

Nem egyszerűen arról van itt szó, hogy Babits a saját poétikáját minden további nélkül ráolvassa Karinthy művére. Ha olyasmire hívja fel a figyelmet írótársa műveiben, amit saját első köteteinek kritikusai sehogy sem akartak észrevenni, az szellemi platformjuk mély rokonságának köszönhető. Másutt meg ugyanez az affinitás olyasmire teszi érzékennyé, olyasmit láttat meg vele az Így írtok ti formaeszméjében, amire akkoriban, „az egyéniség ünneplő zenitjén” (Nemes Nagy Ágnes), Karinthy művének olvasói közül senkinek sem volt szeme. Egyedül Babits ismeri fel ugyanis fel, és mondja ki világosan azt, hogy az Így írtok ti kritikája messze túlmutat az egyes szerzők, az egyéni írásmódok parodisztikus stílusjátékán, hogy e művében Karinthy ambiciója mélyre hatóbb és filozofikusabb: magát az irodalmat tekinti provinciális játéknak, az alkotó énre, mint legfőbb instanciára hagyatkozó művészetről mond megsemmisítő ítéletet. Babits tekintetét csak a szellemi rokonság rezdülése élesíthette meg arra, hogy észrevegye, az Így írtok ti hátterében egy egész, mélyen átérzett művészetfilozófia áll:

Nem a rossz írókat leplezte le: – a jó írókat leplezte le – magát az irodalmat leplezte le, a lényegéhez tartozó modorosságokkal, pózokkal és csináltságokkal, úgyhogy hökkenve kérdeztük: e pusztító ítéletmondás után hogy mer majd írni s építkezni.

A paródiáknak ezzel a pusztító ítéletmondásával kapcsolja össze Babits a Nihilt is Karinthy verseskötetéről írva: „a lírikus Karinthy nem tagadja meg a parodistát: […] a költészetet prózává mezteleníti le, hogy stílus, szavak, távolság és vers-zene köpönyegei nélkül meglássa a köpönyeg mögötti értéket, magot vagy ürességet.”11 Az a szinte elszólásnak ható, mert merőben képtelen kijelentés, miszerint Karinthy a Nihilben és/vagy a paródiákban, nem csak a stílustól vagy a verszenétől, de maguktól a szavaktól (!) is meg akar szabadulni, azt mutatja, hogy a gondolat minden formát és közvetítést kiiktató abszurd közvetlenségigény, mely Karinthy művészetét áthatja, Babits szerint nem is olyan abszurd.

Arról, hogy Babits milyen vitális közelségben érezte magához Karinthy alakját és művészeti gondolkodását, legbeszédesebben még­is az az írása árulkodik, amelyiknek saját írói önreflexiója a közvetlen tárgya. Könyvről könyvre címmel a Nyugatba írt sorozatának 1933. ok­tóber 16-i darabjáról van szó, mely így kezdődik:

Kicsit nehezemre esik beváltani az ígéretet hogy ebben a számban folytatom kalandos kritikai portyázásomat ’Könyvről könyvre’. Voltaképp ma csak egyetlenegy könyv érdekel: a magamé amit most kell sajtó alá tataroznom, rövid hetek alatt. Az író számára legérdekesebb könyv mindig a saját készülő munkája.

Az Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című regényt fejezi be ekkoriban Babits, aki elkészült könyve fölött morfondírozik azon, hogy „az írói mű kitűnősége vagy elhibázott volta legvégső fokon stíluskérdés”. És tovább:

Az én új regényem… egészen más, mint amit tiszta művészkedésnek szokás tekinteni. Eszem ágában sem volt szép szavakkal hatni, vagy stílusbeli effektusokat létrehozni. Ellenkezőleg: valami mondanivalóm volt a világhoz, valamire figyelmeztetni akartam az emberiséget… Tehát mondani akartam valamit, megmutatni egy lehetőséget, amely rémített és lidércnyomásként ült a lelkemen; s erre egyetlen mód volt egy képzelt történetet elbeszélni, de egyszerűen, minden cicoma nélkül, tisztán az alakokra, a történetre (a lehetőségre) fordítva a figyelmet.

Ezen a ponton, az írói műhelymunka legszemélyesebb kérdéseitől úsznak el gondolatai Karinthyhoz.

A kevés írás között amely a legnagyobb munka közben, s a nem létező ’Legérdekesebb könyv’ árnyékában is még lekötni és izgatni tud, itt van legfelül a Karinthy új műve: Még mindig így írtok ti… Sokszor megírták már hogy Karinthy karikatúráiban stíluskritika van, s az új Így írtok ti megerősíti ezt… Hadd emeljek ki mégis valamit ami engem most kiváltképp érdekel: azt hogy Karinthy stíluskritikája végső következtetéseiben az egyéni stílus ellen irányul. Karinthy már másutt is – éspedig komoly cikkben melyet Madáchról írt – kifejtette eretnek álláspontját, mely szerint a stílus annál jobb mennél kevésbé egyéni. Paródiáiban a tétel fordítottját látszik bizonyítani: a stílus annál rosszabb, mennél egyénibb. Eretnek tétel, s eretnek volt főképp abban az időben mikor Karinthy első irodalmi karikatúrái megjelentek. Ez az idő, mint mondani szokták, az egyéniség tobzódásának ideje volt irodalmunkban. Manap ez a tobzódás mindinkább csillapodik: az új ízlés Karinthy tételének látszik igazat adni.

Ha az egyéniség tobzódásának idején az objektív költészet tendenciájának Karinthy paródiái mintegy a visszájáról adhattak szellemi megerősítést, most az újabb paródiáik teremtenek Babits számára alkalmat arra, hogy harmincas évekbeli új klasszicizmusát egy titkos szálon visszakapcsolja saját század eleji költészetéhez. (Persze már az Elza pilóta műfaja, a fantasztikus regény, a valósággal szemben a „lehetőségek” hangsúlyozása is előhívja és erősiti a Karinthy- társítást.) Felfigyelhetünk arra is, hogy Babits írásának szituációja némiképp a Csömör megírásának körülményeit idézi. Most is, mint akkor egy könyv végső elkészülte, lezárása után vagyunk, és a saját művével való számvetés végtelenül magányos és válságos processzusában itt is, ott is egy Karinthy-mű kerül a látókörébe. Ami azonban a Nihil esetében egy véletlen egybeesés kényszerítő ereje volt, itt a bensőséges szemléleti rokonság reflexe.

Karinthy kicsit olyan Babits számára, mintha irodalmi önszemléletének tárgyiasult figurája volna, egy különös alteregó. A kettejük irodalom felfogása közötti átkötések és áthallások kölcsönösen értelmező jellegűek és revelatívak. Így azon sem kell csodálkoznunk, hogy ugyanazok a fordulatok, melyekkel saját célkitűzéseit megfogalmazta – „mondani akartam valamit… egyszerűen, minden cicoma nélkül” – Karinthy halála után írt emlékező esszéjében barátja írói alkatának jellemzéseként köszönnek vissza: „mondatain szinte meztelenül jött át, amit mondani akart, s kíméletlen tudott lenni minden tetszelgéssel és cifrázással szemben”. Közvetlenül ez után írja le Karinthyról azt a jelzőt, amelyet többnyire meg sem próbálunk névértékén venni: „Talán ő volt a legkomolyabb írónk.”

Karinthy Frigyes

NIHIL

(Recitativo)

Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz
És beszélgettem vele a lépcsőházban:
Bementünk, mert kint nagyon fujt a szél
És kemény csöppek estek.

Végleg elbucsuztunk, már nem szeretem:
Aztán lementem a Rottenbiller-utcán
Vettem gesztenyét, de nem tudtam lenyelni
Találkoztam Biró barátommal.

Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.

Vagyis az a művészet, amit az ember gondol
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.

És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.

És ha ez nem művészet: hát nem az
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.

Biró dühösen ott maradt az utcán
Én még bementem egy kávéházba:
Akkor egy szélroham jött veszekedve
És bevágta az ajtót.

A szélnek mondtam egy gorombaságot
Kávét ittam és olvastam egy lapot:
Valami cikk volt a versköltészet céljáról
De nem egyeztem meg vele.

Ja igaz: a lépcsőházból lejövet
(Még ott, volt szeretőmnél) arra gondoltam,
Hogy most meg kellene dögölni
És kiölteni a nyelvemet.

Babits Mihály

EGY VERSESKÖNYV EPILOGUSA

1.

Pfuj, megutáltam magamat
magamat és a verseket:
tengeri betegséget kaptam
a sok ringó ütemektől.

Még egy csokor verset küldök nektek
szép verseket, szép mértékben, rímben
klasszikus verseket
klasszikus álmokat.

És lesz akinek nem fog tetszeni
mert még nem ért, mert későbben jár
mint én jártam.
És lesz akinek tetszeni fog,

tetszeni fog, mert későbben jár
mint én járok,
mert én messze járok
tul minden mértéken, mértéktelen.

Lelkiismeretvizsgálást tartok,
elégetem magamat, mint a főnix,
uj leszek, szabadabb,
szabadon dalolom a nagy pfuj-nótát.

2.

Pfuj, megutáltam magamat,
magamat és a verseket,
tengeri betegséget kaptam
a sok ringó ütemektől.

Pfuj, utálok mindent ami klasszikus,
ami klasszikus és ami szép
ki kell köpnöm a sok szépség után
mert minden szépség hazugság.

Pfuj, sok hazugság szárad a lelkemen
sok hazugság és sok szépség,
szépségek teremtése,
bűnnél rosszabb erények.

Pfuj, minden erény hazugság
hazugság és bor
és buta ópium
és klasszicizmus.

Ezentúl igy fogok énekelni, mérték nélkül,
mérték és rím nélkül
és énekelni fogok
az utcai lóról.

És mindenről ami csunya
vén banyákról és sárról
olvadt hóléről
és részeg nótáriusokról.

Utálok minden szépet, a szép nőket is
már csak a csunyákat szeretem
a csunyákat, akik tudják, hogy csunyák
és a szemük őszinte, szomoru és mély.

3.

Ezentul így fogok csak énekelni
mérték nélkül és rím nélkül
és a legprózaibb kifejezésekkel
minél prózaibban: ez a költői célom.

Füzér a szép vers, nem gyöngyből (tengerből)
csak szóból, szóból, cifra szóból
és minden szó üveg, cifra szó cifra üveg
cifra üveg nem lehet átlátszó.

Más ha szidja a szépséget
nemtelen barbárság, nem tudja mit beszél
de én ha szidom a szépséget, a formát,
az a legszentebb káromkodás.

(Mert szent a káromkodás
szent szenzáció és nagy érzés
szent minden érzett, váratlan szentségtörés
szentebb az únott szentségeknél).

Minden léleknek megvan az istene
(bár nem minden istent neveznek istennek)
és az a legszentebb káromkodás
ha a saját lelked istenét tudod káromolni.

4.

Im, még egy csokor verset küldök nektek
szép verseket szép mértékben, rímben,
klasszikus verseket,
klasszikus álmokat.

Ti mögöttem, nektek tetszeni fog,
mert későbben jártok, mint én járok
mert én már messze járok
tul minden mértéken, mértéktelen.

  1. Lásd. Beck András: Szakítópróba (A Nihil és vidéke). Jelenkor, 2011/1 és 2011/2.
  2. A Babits vers megírásának, sorsának és kontextusának leírásában Kelevéz Ágnes alapvető könyvére támaszkodtam, idézeteim is innen valók. Kelevéz Ágnes: A keletkező szöveg esztétikája. Genetikai közelítés Babits költészetéhez. Argumentum, Budapest, 1998. 176. A további idézetek oldalszámát a szövegben zárójelben adom meg.
  3. Dévényi Iván: Egy kiadatlan Babits-kézirat. Új Forrás, 1971. 2. sz. 84–86; Gál István: Kiadatlan Babits-versek. Új Írás, 1973. 12. sz. 13–18.
  4. Idézi Kelevéz, i. m. 86.
  5. „Szeretnék filippikát tartani, nyilvánosan, ez átkozott szellemírány, a líra ellen, amelynek egyáltalán nincs joga a művészetek örökkévalóságára igényt tartani, mert hisz egészen új betegség!, alig kétszáz éves… Ah, nyitott ablakok friss szele: áldott objektivitás, jöjjön el a te országod.” Ezeket a sokszor idézett mondatokat Babits 1905-ben írja Juhász Gyulához. Babits-Ju­hász- Kosz­tolányi levelezése. S.a.r.: Belia György. Akadémiai, Budapest, 1959. 92–93.
  6. Természetesen nem azt akarom mondani ezzel, hogy általában véve a vallomásos költészet bármilyen tekintetben elmaradna az objektív költészet mögött, csupán azt, hogy ennek hirdetése nyilvánvalóan nem ütközik semmiféle szemléleti ellenállásba. A líra már csak ilyen, szubjektív áradás, legalábbis a romantika óta. Vagyis a Csömör beszédhelyzetének feszültsége nem általában a költészet gyakorlatából, hanem a két költői gyakorlat, két poétika közti huzavonából táplálkozik, megjelenési felületét pedig nem a művészet és a közönség általános kérdései, hanem Babits költő műhelyproblémái adják.
  7. Rába György: Babits Mihály költészete. Budapest, Szépirodalmi, 1981, 383.
  8. Beck András: Szakítópróba (Közelebb a Nihilhez). Holmi, 2011/5.
  9. Kelevéz, i. m. 190.
  10. Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Magvető, Budapest, 1985, 31.
  11. Babits Mihály: Nem mondhatom el senkinek. Karinthy Frigyes versei. Nyugat, 1930. jan. 16. 146.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.