A következő két cikk Bíró Béla “A meg nem gondolt gondolat…” című, az előző számunkban megjelent írására reagál. A vitát a következő számunkban folytatjuk.

 Igen fontosnak gondolom mindazt, amit írásában Bíró Béla felvetett, még akkor is, ha gondolatmenetével és különösen történeti utalásaival nem tudok azonosulni. Néhol azt sem tudtam eldönteni, hogy csak a fogalmazás elnagyolt, vagy a magyar társadalom és eszmetörténet újszerű, de tényekkel csak nehezen alátámasztható olvasatával állunk szemben. Így külön-külön is lehetne vitatkozni az „asszimilánsok” 1918 után töretlenül folytatódó társadalmi és gazdasági emelkedéséről alkotott tézissel, az ahistorikusan ábrázolt „asszimiláns értelmiség” köztársasági beállítottságának feltételezésével, vagy éppen azzal a kitétellel, hogy Emil Constantinescu megválasztása után, amikor az RMDSZ a kormánykoalíció része lett, a romániai magyarság helyzete lényegében nem változott. Különösen történelmietlennek érzem emellett a „baloldaliak-liberálisok” (mintha ez mindig egy csoportot jelölne) és az ideáltipikus „nemzetiek” Bíró által is alkalmazott bináris oppozícióját, és ezek már-már etnikai alapú meghatározását, amely helyenként a „kettős társadalom”-elmélet vulgarizált változatának tűnik.

Hozzászólásomban azonban mégsem ezekkel a gondolatokkal vitázom, hiszen a Bíró által felvetett problémákat nem lehet csupán a kérdező előfeltevéseire mutatva lesöpörni az asztalról. Valóban szimptomatikus, hogy a határon túli magyarok kérdésében nincs magyarországi konszenzus, valóban tanulságos lenne végigkövetni, hogyan vált a szomszédos országokban lakó magyarok állampolgárságának kérdése a szimbolikus politizálás központi elemévé, és hasonlóképp fontos, hogy milyen politikai szerepet vállalnak majd az állampolgársággal együtt szavazati joghoz jutó régi-új polgár-(honfi-, nép-?)társaink a következő években.

Ahhoz, hogy mindezzel szembenézzünk, szükséges lenne a magyar nemzeti ideológia és identitásdiskurzus korábbi és mai formáinak jobb megismerése, amely – bár Szabó Miklóstól Hofer Tamáson át Gyurgyák Jánosig számtalan fontos feldolgozás született az elmúlt évtizedek során – még mindig sok kívánnivalót hagy maga után, és ön­viktimizáló történeti konstrukciók továbbéléséhez vezet; ezektől pedig még az olyan önreflexív szerzők sem mentesek, mint maga Bíró. A magyar közgondolkodás máig sem volt képes szembenézni a „Trianon-szindróma” tágabb regionális és európai kontextusával, és hajlamos az első világháború utáni békerendszert sommásan a magyarok elleni összeesküvésként felfogni. Ebből fakadóan képtelen a kisebbségi kérdést érintő megoldási javaslatok között különbséget tenni – pedig a győztesek által az utódállamokra rákényszerített kisebbségvédelmi klauzulák alternatívájaként például ott volt a lakosságcsere is (lásd a határokon átnyúló görög-török-bolgár kisebbségi komplexum felszámolását). Ehhez képest például a csehszlovákiai magyarok igen széleskörű jogokkal bírtak, amelyek sok tekintetben (így például szociális kérdésekben) messze meghaladták a magyarországi szintet. Másrészt a magyar közgondolkodás máig hajlamos az 1918 után létrejövő magyar kisebbségeket teljesen kivételesnek tekinteni, miközben jó néhány más nemzet (bolgárok, szlovénok, albánok) esetében is a határokon kívül maradt az elképzelt nemzettest nem elhanyagolható része, hogy a teljesen „szétszabdalt” ukránokról ne is beszéljünk.

Ebből a perspektívából persze a húszas évek nemzetközi kisebbségvédelmi törekvései (mint például az Eiler Ferenc által pár éve monográfiában is feldolgozott Európai Nemzetiségi Kongresszus, ahol a magyar kisebbségi politikusok többek között a balti németekkel és oroszokkal, illetve – horribile dictu – a cseh és lengyel zsidóság képviselőivel küzdöttek vállvetve) eleve értelmetlenek voltak, hiszen csak a történelmi Magyarország (a kulisszák mögött még a korszak meghatározó magyar politikacsinálói által is lehetetlennek gondolt) integrális visszaállítása tudta volna orvosolni a nemzet bajait. (Ilyenkor persze elegánsan el lehet feledkezni arról, hogy a magyarság ebben az államalakulatban az 50 százalékos arányt a századelőre is csak némi statisztikai trükközéssel érte el.)

Hasonló önviktimizáló konstrukció (amely Szekfű Gyula és hű tanítványa, Joó Tibor értelmezésére megy vissza) a modern állampolgári és nyelvi nemzetet valamiképp a magyarságtól idegen nyugati produktumnak tekinteni, áthárítva ezzel a magyar nemzetépítési projekt sikertelenségének felelősségét. Természetesen vitathatatlan, hogy a modern magyar nemzeti projekt kereteit főként francia és német kulturális hatások formálták, de igencsak problematikus ezzel valamifajta törzsökös magyar hagyományt szembeállítani, amit a nyugati példa imitálása valamiképp megsemmisített volna. A Hungarus-tudatú magyar nemesség az ancien régime kereteibe illeszkedett, így nem valamifajta inautentikus recepció ásta alá, hanem a politikai modernitás, amelyben a Zrínyi Miklós által oly szépen leírt helyzet (Ez én vitéz öcsém mind magyar, mind horvát, / Igazán szereti mert, látjuk, hazáját) egyre kevésbé volt tipikus jelenség.

Hasonló önviktimizálás annak a felvetése, hogy valamiképpen a magyar értelmiségi és politikai elit krónikus nemzeti érzéketlensége lenne a huszadik század sikertelenségeinek egyik fő oka. Aki ezt hangoztatja, sohasem olvasta például Jászi Oszkár publicisztikáját a nemzeti kérdésről az 1910-es évekből, amelynek egyik legfontosabb ismérve, hogy még 1918 októberében is – tehát amikor ez márde facto is veszett fejsze nyele – képtelen volt lemondani a történelmi magyar határokról, ami amúgy többé-kevésbé meg is pecsételte a Károlyi-kormány képviseletében folytatott tárgyalásai kimenetelét. A magyar baloldali (és különösen a kommunista) politikai hagyomány nemzeti elkötelezettségét hiányolók pedig bizonyára sohasem éltek egy virtigli nemzeti kommunista rezsimben (mint Hoxha Albániája vagy Ceauºescu Romániája), ahol lett volna alkalmuk elgondolkodni, hogy milyen is egy a kommunista rendszert nemzeti szószba áztató politikai vezetés uralma alatt létezni akár kisebbségiként, akár többségiként. Ha van Magyarországon hagyománya a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldási kísérletének és színvonalas történeti, illetve elméleti elemzésének, ez leginkább liberális és részben (népi) baloldali – elég csak Eötvös, Mocsáry, Jászi, Bibó vagy a történész I. Tóth Zoltán nevét említeni. Fájdalom, a keresztény-konzervatív/jobboldali politikai hagyományok lényegesen kevésbé rendelkeznek ilyen érzékenyéggel, hiszen a huszadik század során túlzottan is gyakran szaladtak bele az etno­kultu­ralista nacionalizmus csapdájába.

Az utolsó önviktimizáló konstrukció pedig a határon kívül magyarok kérdésében egyfajta „végső megoldás” víziója, amihez képest a valóságos helyzet mindig elégtelen. A nemzeti kisebbségek „kérdését” szerintem nem lehet egyszer és mindenkorra megoldani (hacsaknem a felszámolásukkal): a kisebbség–többség viszonyba mindig bele van kódolva egyfajta súrlódás. A cél egy olyan egyensúlyi állapot elérése, amikor ez a súrlódás nem fenyeget eszkalációval, hanem becsatornázódik a mindkét fél által elfogadott intézményekbe. Ehhez mind a kisebbségi, mind a többségi oldalról szükség van egy olyan embertípus dominanciájára, aki sem emocionálisan, sem gazdaságilag nem zéró összegű játszmában érdekelt.

Végül, de nem utolsó sorban, az állampolgárság és a szavazójog kérdése sem vizsgálható kizárólag magyar szemszögből (de még magyar–román, vagy magyar–szlovák nézőpontból sem). Számtalan történeti és kortárs példát lehet említeni a nemzeti kisebbségek radikalizálódására – amikor az említett intézményi csatornák felszámolódnak és a kompromisszumokat fenntartó közérzület felbomlik, hogy végül egy új embertípus – a maximalista „nemzeti próféta” – vegye át az irányítást, miközben a szimbolikus politizálásból kibomlik a kölcsönös megtorlások erőszakspirálja.

Hogy a legriasztóbb példákkal kezdjük, érdemes visszagondolni a szudéta-németek esetére, amely jól példázza, hogy az anyaországbeli ideológiai radikalizálódás hogyan tudja igen rövid idő alatt átformálni a kisebbségi jogvédő mozgalmat. Bár eleinte nem volt elszakadáspárti még az utóbb náci bábbá lett Konrad Heinlein sem, helyette inkább valamifajta lokális autonómiában gondolkodott, az anyagi és eszmei támogatás révén a nemzetiségi elit nagy része 1933 után hamar igazodott a birodalmi politika új elvárásaihoz, a csehszlovák állam felbomlásakor pedig igen hatékonyan játszotta el az ötödik hadoszlop szerepét.

Egy másik igencsak elrettentő példa Karabah – ahol az „ostromlott vár”-szindró­má­ban szocializálódott patriarchálisabb kisebbségi elit sikeresen exportálta a maga etnikai radikalizmusát az anyaországba, majd idővel átvette a hatalmat. Természetesen ezek igen extrém esetek, és nem gondolom, hogy rövidtávon ilyesfajta eszkalálódás következhetne be Magyarország, a szomszédos államok és magyar közösségeik háromszögletű viszonyrendszerében. Ugyanakkor sehol sincs „megírva”, hogy e viszony csakis a normalizálódás irányába fejlődhet – hiszen a látszólagosan önmagát fenntartó normalitás az azt tudatosan fenntartani törekvő és adott esetben kölcsönösen kompromisszumkész elitek aprómunkájából áll össze.

A határokon túli magyarok szavazójogának kérdésében persze inkább van értelme a kortárs európai példákat tekintetbe venni. Jól látható, hogy bár valóban számos precedens létezik, ezek azonban sehol sem tekinthetők előremutató jogintézménynek, és még a nálunk lényegesen jobban működő demokráciákban is jobbára manipuláció szüleményei, semmint tudatos kisebbségvédelmi politika részei.

Spanyol-, Horvát- és Olaszországban, valamint Romániában egyaránt a „nemzeti-jobboldali” pártoktól indult a kezdeményezés, hogy az országon kívül élő nemzettársakat a választásokon tömegesen mobilizálják. Összességében ők is profitálnak belőle a legtöbbet, mivel ez a szavazói bázis általában konzervatív-nacionalista beállítottságú (bár a spanyoloknál mindez kevésbé igaz, mint a másik három említett esetben). Ezzel együtt önmagukban többnyire nem tudják eldönteni a választások kimenetelét, de éles helyzetekben már nemegyszer befolyásolták a végeredményt. Mind­ez jól látszik az anyaországinál lényegesen archaikusabb és nacionalistább hercegovinai horvátok politikai viselkedéséből, vagy éppen a legutóbbi román elnökválasztásból is, amikor az egyesülést támogató és az antikommunista retorikával mobilizált moldvai szavazók nagyban hozzájárultak Bãsescu újraválasztásához. Kevésbé sorsdöntő, de hasonlóan abszurd a dél-amerikai spanyol diaszpóra választási szereplése, hiszen ők még a helyhatósági választásokon is részt vesznek (annak a településnek a listáján, ahonnan anno elszármaztak), így egy galíciai (gallego) ismerősöm kisvárosának polgármestere kampánya során Uruguayban és Mexikóban is megfordul.

A nem túlzottan szívderítő nemzetközi példák mellett nyilvánvalóan számtalan jogi és morális dilemmát is felvet a határon túli magyarok választójoga – ilyen például az európai uniós választáson potenciálisan leadott két szavazat technikai kérdése, és az is, hogy ezek a választók elkerülhetetlenül egy olyan közösség mindennapi életét meghatározó döntéseket kényszerülnek hozni, amelynek a mindennapi életében maguk egyáltalán nem vesznek részt. Mindez könnyen egyfajta – a retorikai licitálástól a kollektív szavazatvásárlásig terjedő – etnobiznisszé fajulhat, amelynek egyik lehetséges kimenetele éppen a kölcsönös radikalizálódás, és egy új, a konfliktus fenntartásában érdekelt politikai vállalkozó réteg kitermelődése.

Hiszen már a kettős állampolgárság körüli vita logikája is a kölcsönös félelmeken alapul – egyrészt a magyar állam védelmének ígéretén, ha a románok (szlovákok) netán elindulnak „bennünket” lemészárolni (vagy átkergetni a Dunán, Tiszán), másrészt a többségi nemzetek részéről megjelenik a „Koszovó-szindróma”, azaz a véres konfliktust kiprovokáló szeparatista kisebbség rémképe. Ebből is kitűnik, hogy nem magával az intézménnyel van feltétlenül baj, hiszen egy nem hiszterizált közegben mindkét fél számára teljességgel másodlagos lenne a kettős állampolgárság, sőt akár még a kettős szavazati jog kérdése is. A veszélyt az a politikai beidegződés hordozza, amely eredendően zéró-összegű játéknak fogja fel a „nemzetépítést”, és egyben az inklúzió intézményeivel és gesztusaival a nem-magyarok, nem eléggé magyarok és a „magyarabbak” szelekciójára törekszik. Ez a politika a dominancia és az élettér fogalmaiban gondolkodik: vagy mi szorítunk ki benneteket, vagy ti bennünket. Hiába a lírai és a vallásos pátosz, az egész alapjában véve a huszadik század elejének szociáldarwinista-naturalista szemléletében gyökerezik: Zygmunt Bauman találó metaforája szerint mindez a „kertészkedő-állam” világképe, amely – ha kell – könyörtelenül visszametszi a satnya hajtásokat, hogy az életerős törzs tovább fejlődhessen. Ebben a vízióban a nemzet végső soron biomassza: vagy szaporodik és terjeszkedik, vagy fogy és összeszorul, átadva helyét más, életerősebb (vagy alacsonyabb rendű, de szaporább) fajoknak. Persze történetileg e nemzetfelfogás nem minden változata jut el a végső konzekvenciákig, de a modern etnokul­tu­rális nacionalizmusban mindig ott lapul a lehetőség, hogy a társadalom szimbolikus osztályozását a gyakorlatba is átültesse.

A liberális-baloldali „szellemi tábornak” (ha van ilyen egyáltalán – szerintem csak nagyon tág értelemben beszélhetünk róla) nem lehet célja a nemzeti érzékenység örvén ebbe az irányba gesztusokat tenni, hanem egy eredendően másfajta nemzetfogalmat kellene képviselnie, amely a bináris és egymással szembeálló identitások helyett természetesnek veszi a sokféleséget. Egy ilyen koncepció az etnokulturális nemzet mindent felülíró imperatívusza helyett a lokális, kulturális, társadalmi és gazdasági identitásszeletek sokféleségét igyekszik keretekbe foglalni, anélkül azonban, hogy a nemzetalatti és nemzetfeletti identitásokat alárendelné a nemzeti azonosulásnak. Hiszen identitásunk eredendően szituacionális – más helyzetekben más „szeletek” aktiválódnak, és paranoid az az elvárás, hogy egy magyar élete minden helyzetében elsősorban magyar kell hogy legyen, és csak másodsorban – mondjuk – nő, családanya, alkalmazott, református, kolozsvári, biciklista stb. Hiszen ez a határon túli magyar kisebbségek evidens érdeke is: a totális szembenállásra épülő nemzetfelfogás legnagyobb potenciális vesztesei éppen azok, akiknek a nevében mindez megfogalmazódik. Vagy-vagyban csak ideig-óráig lehet élni, mert apránként idegileg és erkölcsileg is felőrli az embert. A történeti és fogalmi ellentmondásokkal együtt úgy gondolom, hogy Bíró Béla is jól látja mindezt, és egy olyan irányban keresi a kiutat, amelyben e közösségek természetes pluralitása alapérték és egyben a túlélési stratégia része is. Ebben nyilvánvalóan nincs vita közöttünk.