(…) a legelterjedtebb hangszer, amelyen a madarak azért játszanak, hogy bemutatkozzanak egymásnak, az énekhangjuk. A környezetük nagyban befolyásolja, hogy mekkora távolságra jut el a hangjuk, és azt is, hogy mennyire torzul közben.

A fák akadályozzák a hang terjedését. A falevelek, különösen ha olyan kemények és fényesek, mint a trópusi erdőkben általában, visszaverik a hangot, így egy összetett kiáltás zavaros és elmosódott lesz. Ezért azok a madarak, amelyek trópusi esőerdők lombjai között élnek, általában nagyon egyszerű struktúrájú hívó hangokat adnak, amelyeket többször egymás után megismételnek, hátha a torzulások miatt nem sikerült pontosan értelmezni őket, és ezt általában fülsiketítően hangosan teszik. A harangozómadár a dél-amerikai erdőkben él. Alig valamivel nagyobb, mint egy szajkó, a hangja viszont hihetetlenül átható. A fák legtetején foglal helyet, azért, hogy a hangja a lehető legkevesebb interferenciába ütközzön, és a lehető legmesszebbre jusson. Egyszerű, két hangjegyből álló kiáltást hallat, amelyet folyamatosan ismétel egész nap. Ez elég őrjítő hatással lehet az utazóra (…) Azok, akik nem szimpatizálnak a madarakkal, egyszerűen csak hideglelésmadárnak hívják a harangozómadarat.

Egy ilyen tagolt közegben a mély hangok jobban terjednek, mint a magasak. A harangozómadár kis mérete nem teszi lehetővé, hogy mély hangokat adjon ki, a bölömbikának viszont megvan hozzá az alkata. Az európai nádasok madara, és mély, rezonáló, bömbölő hangot ad ki, amellyel valószínűleg a hangterjedés rekordját tartja: a lápok öt kilométeres körzetében is hallani lehet.

(…)

Egy madár repertoárját nagyrészt örökli, részben azonban szüleitől tanulja. (…) Az erdei pinty fiókái, ha éneklés nélkül nevelik fel őket, csupán a tipikus pintydallam szegényes változatát képesek produkálni. Csak akkor lesznek képesek a felnőtt pintyekhez hasonlóan énekelni, ha azt a szüleiktől megtanulják. Ráadásul minden egyes madárnak megvan a maga sajátos éneke. Mivel ezek befolyásolják a kicsinyek énekét is, ebből az következik, hogy az erdei pintyek vagy bármely más énekesmadár sok- sok generációja kitermel egy olyan „kiejtést”, amely csak arra az adott populációra jellemző. Az északi pintyek a vájt fülűek számára hallhatóan másként dalolnak, mint délen élő társaik, azok a feketerigók pedig, amelyeket a 19. században Ausztráliába vittek, hogy ott édesítsék meg az európai telepesek hétköznapjait, mára jól kivehető ausztrál „akcentussal” énekelnek.

(…)

Egy madárnak arra is szüksége lehet, hogy más madárfajokkal kommunikáljon. Ez (…) tiszteletreméltó teljesítmény. Ugyanis minden fajnak megvan a maga hang- és gesztusrendszere. De hasonlóan az emberekhez, akik vészhelyzet esetén SOS-jeleket adnak le, és ezt mindenki érti, bármi legyen az anyanyelve, a madaraknak is vannak olyan hangjaik, amelyeket minden madár megért.

A sövény mentén vadászó karvaly közeledte pontosan ilyen vészhelyzet, legalábbis ami a sövényen élő madarakat illeti. Az első, aki észreveszi, mindjárt riadót fúj. Ezzel azt kockáztatja, hogy magára vonja a támadó figyelmét, de a hang, amit kiad, nagyon rövid, halk és magas. Az ilyennél nehéz azonosítani, hogy honnan jön. Ezt általában „szíít” hangnak szokták leírni. Miután egyszer hallatja ezt, az őrszem csöndben marad, és elrejtőzik a levelek között. Az összes többi madár is ezt teszi. A cinegéknek, a rigóknak és a pintyeknek mindnek megvan a maga „szíít” kiáltása, de minden egyes verziónak ugyanazok a jellemzői, és minden érintett jól érti. Ez a vegyes közösség nemzetközi nyelvet fejlesztett ki.

Az amazóniai esőerdők talajszintjén a rovarevő madarak hasonló közösséget alkotnak, és együtt vadásznak. Az avarban turkálnak, kéregdarabokat forgatnak fel, hogy kicsalogassák a rovarokat (…)

Két faj játssza e csoportban rendszerint az őrszem szerepét: a gébicstangara, ami a fák lombkoronáján ül, és a hangyászgébics, ami a talajszinten marad. Ha bármelyikük veszélyt észlel, szíítet kiált, és minden madár azonnal fedezékbe rohan. Mivel nekik jutott az őrszem szerep, nem tudnak akkora odaadással élelmet keresgélni az avarban, mint társaik, ám jutalmuk az, hogy össze tudják szedni a többiek által felzavart rovarokat.

De ezek a madarak nem mindig mondanak igazat. Megbízható forrásból tudjuk, hogy ha valamelyik madár a lenti csapatból egy különlegesen nagy és zaftos rovart kapirgál ki, akkor előfordul, hogy az őrszem gyorsan szíítet kiált, még ha nincs is veszélyhelyzet. A madárraj azonnal fejvesztve menekül – az őrszem pedig lecsap, hogy ellopja a finom falatot.

(…)

A nakandulappantyú Brazília lapos, füves térségein él, és napja nagy részében a földön fekve pihen. Természetesen nincs túl sok minden, aminek a segítségével álcázhatná magát, a madár egyszerűen a földre lapul, és hála megfelelő színű tollazatának, láthatólag tehénlepénynek adja ki magát. A hasonlóság mindenesetre feltűnő. Csakhogy van egy kis gond ezzel a magyarázattal. A tehenek nem legeltek brazíliai legelőkön mindaddig, amíg pár száz évvel ezelőtt be nem hozták őket Európából. Nehezen elképzelhető, hogy a nakandulappantyú ilyen rövid idő alatt fejlesztette volna ki kitűnő imitációját, és egyébként sincsenek más, nagy testű, legelő állatok arrafelé, amelyek modellül szolgálhattak volna. De valamikor voltak. Körülbelül ezer évvel ezelőtt óriás lajhárok és gépméretű tatuk dübörögtek ezeken a síkságokon. Mára mind kihaltak, de elképzelhető, hogy a nakandulappantyú pontos képet fest nekünk arról, hogy néztek ki valaha a hatalmas lajhárürülékek.¹

** *

Mikor Kürosz fölserdült s évtársai közt a legbátrabb és legnépszerűbb volt, Harpagosz ajándékokat küldött neki, mert bosszút akart állni Asztüagészon. Úgy gondolta ugyanis, hogy ő, a magánember nem elég erős ahhoz, hogy Asztüagészon bosszút álljon, ezért Küroszt fölserdülni látván, szövetségesül nyerte meg, mivel Kürosz sérelmeit a magáéihoz hasonlóknak tartotta. Minthogy Asztüagész a médekkel kegyetlen volt, Harpagosz az előkelő médek közt mozgolódva, mindegyiket külön rábeszélte: Küroszt vezérükké téve, fosszák meg a királyságtól Asztüa­gészt. Mikor már mindent elintézett, és minden készenlétben is állt, Harpagosz a perzsák közt élő Küroszt is föl akarta világosítani tervéről; de mert az utakat őrizték, máshogy semmiképpen sem tudta ezt megtenni, hát a következőt eszelte ki: egy nyulat kikészített, fölhasította a gyomrát, de a szőrt rajtahagyta, s levelet rejtett belé, melyben megírta mondanivalóját; aztán bevarrta a nyúl hasát, s leghívebb szolgájának, mintha ez vadász lett volna, egy hálót adott, elküldte a perzsákhoz, szóbelileg meghagyta, hogy a nyulat adja át Kürosznak, és mondja meg neki: saját kezűleg szedje szét, s mikor szétszedi, senki ne legyen mellette. Ez meg is történt, Kürosz átvette a nyulat és fölhasította. A benne talált levelet elolvasta. Így hangzott a levél: „Kam­büszész fia, az istenek vigyáznak rád, mert másképp nem lehettél volna ilyen szerencsés; most hát állj bosszút Asztüagészon, gyilkosodon. Az ő szándéka szerint meg kellett volna halnod, az istenek és az én segítségemmel pedig életben maradtál. Gondolom, már régen megtudtál magadról mindent, ami veled történt, s azt is, mit szenvedtem én Asztüagésztól, amiért nem öltelek meg, hanem átadtalak a gulyásnak. Most, ha megfogadod tanácsomat, az Asztüagész uralma alatti egész földön te fogsz uralkodni. Vedd rá a perzsákat az elszakadásra, és indíts hadat a médek ellen. S ha én kerülök szembe veled, mint Asztüagész fővezére, minden az akaratod szerint történik, de akkor is, ha valamelyik más előkelő méd lesz a fővezér. Mert ezek az előkelők Asztüagészt cserbenhagyják és melléd állva az ő megsemmisítését kísérlik meg. Minthogy nálunk minden készenlétben áll, tedd meg ezt, és cselekedj gyorsan.”²

_{* * *}

Winston – azzal a mély, öntudatlan sóhajjal, amelytől még a telekép közelsége sem tudta visszatartani, mikor megkezdte napi munkáját – magához húzta a beszélírt, lefújta a port a mikrofonról, és feltette szemüvegét. Aztán kibontott és összecsíptetett négy kis papírhengert, amely az íróasztala jobb felén lévő csőpostakészülékből hullott ki.

(…)

Winston megvizsgálta a négy kigöngyölített papírdarabkát. Mindegyik csak egy-két soros üzenetet tartalmazott, azon a rövidítésekből álló tolvajnyelven, amely nem volt egészen újbeszél, de bőségesen tartalmazott újbeszél szavakat, s minisztériumi belső használatra szolgált. Ez állt rajtuk:

times 84. 3. 17. nt beszéd afrika tévid helyesbíts

times 83. 12. 19. háromévterv 83 negyedik negyedre nyomdahibás előrejel visszamenőleg helyesbíts

times 84. 2.14. minibő csokoládéadag tévid helyesbíts

times 83. 12. 3. nt napiparancs közlemény dupla­plusznemjó nemszemélyek eml átír felülben utánikt

Winston bizonyos elégedettséggel tette félre a negyedik üzenetet. Bonyolult és felelősségteljes feladat volt, s a legjobbnak látszott utolsónak foglalkozni vele. A másik három megszokott anyag volt, bár a második valószínűleg unalmas számlista-bogarászást fog igényelni.

Winston a „régi számok”-at tárcsázta a teleké­pen, és kérte a Times megjelölt számait. Ezek néhány perc múlva ki is pottyantak a csőpostából. A kapott utasítások olyan cikkekre vagy hírrészletekre vonatkoztak, amelyeket valamilyen okból szükségesnek tartottak megváltoztatni, vagy, ahogy hivatalosan kifejezték, helyesbíteni. A Times március 17-i számából például kitűnt, hogy Nagy Testvér előző napi beszédében azt jósolta: a dél-indiai front nyugodt marad, de rövidesen eurázsiai előnyomulás indul meg Észak-Afrikában. Ehelyett az történt, hogy az eurázsiai főparancsnokság Dél-Indiában indította meg offenzíváját, Észak-Afrikában pedig minden maradt a régiben. Ezért aztán úgy kellett átírni Nagy Testvér beszédében egy szakaszt, mintha azt jósolta volna meg, ami történt. Vagy: a Times december 19-i számában hivatalos becslések jelentek meg a fogyasztási javak különböző kategóriáinak várható termelési eredményeiről 1983 negyedik negyedében, amely egyúttal a Kilencedik Hároméves Terv hatodik negyedéve volt. A mai számban viszont jelentést tettek közzé a tényleges termelésről, s ebből kiderült, hogy a becslések minden téren tévesek voltak. Winston feladata az volt, hogy a decemberi adatokat a későbbi adatoknak megfelelően helyesbítse. Ami a harmadik üzenetet illeti, az egy nagyon egyszerű tévedésre vonatkozott, amelyet néhány perc alatt helyre lehetett igazítani. Nemrég, februárban a Bőség-minisztérium szavatolta („kategorikus ígéret” volt rá a hivatalos kifejezés), hogy 1984 folyamán nem fogják csökkenteni a csokoládéadagot. Ám a csokoládéadagot, miként Winston már értesült róla, a hét végén harminc grammról húsz grammra csökkentik. Csak arra volt szükség, hogy az eredeti ígéretet egy figyelmeztetéssel helyettesítse, amely szerint április körül valószínűleg szükségessé válik az adag csökkentése.

Miután Winston az első három üzenettel végzett, a beszélírral készült javításokat hozzáfűzte a Times megfelelő példányaihoz, s az újságokat belökte a csőpostába. Aztán, csaknem öntudatlan mozdulattal, összegyűrte az eredeti üzeneteket s a néhány jegyzetet, amelyet munka közben készített, és beejtette őket az emlékezetlyukba, hogy megsemmisüljenek a lángokban. Azt, hogy mi történik a láthatatlan labirintusban, ahová a csőposták vezetnek, pontosan nem tudta, de általánosságban volt róla fogalma. Mihelyt a Times-ban a szükségessé vált valamennyi javítást végrehajtották és ellenőrizték, a szóban forgó számot újranyomtatták, az eredeti példányt megsemmisítették, és a javított példányt tették a helyére. Ezt az állandó változtatási eljárást alkalmazták nemcsak az újságokban, hanem a könyvekben, folyóiratokban, pamfletekben, plakátokon, röpiratokban, filmeken, hanglemezeken, karikatúrákon és fényképeken is – azaz minden olyan irodalmi vagy dokumentációs anyag esetében, amelynek politikai vagy ideológiai szempontból jelentősége lehetett. A múltat napról napra, sőt szinte percről percre a jelenhez igazították. Ily módon minden olyan jóslatnak a helyességét, amelyet a Párt kinyilatkoztatott, bizonyítékok támasztották alá; nem tűrték, hogy egyetlen olyan hírnek vagy kinyilatkoztatásnak nyoma maradjon, amely ellentétben volt a pillanatnyi követelményekkel. Az egész történelem palimpszeszt volt, amelyet annyiszor vakartak tisztára és írtak újra tele, ahányszor csak szükségessé vált.³