LERMONTOV DÉMONÁNAK EMLÉKÉRE

Az agg démon kedvetlen ült,
Fejét szárnyával betakarva,
S az út mentén elszenderült.
A tűz szemében már kihűlt,
Szárnyát emelni nem akarja,
Termete nem a régi már,
Ha felparázslik némi tűz.
Szeme sarkában kis parázs,
A sötétarcú nyomorékok
Zarándok-útján az cikáz.
Az alvó démon álma ez:
Harmónia van a világban,
Az űrben újra fönn lebeg,
Akárcsak a lakásában,
Szárnyal tollpáncél ruhában.
Átöleli a világot,
A mindenség megint lakályos,
Istent dicsérik a szeráfok.
Az ujjongás az űrt betölti.
Gondol ő is a földiekkel.
Az ember végzetén mereng el,
Szomorúságuk újra gyötri.
Nem álmodik, nem alszik el.
Megint csak lezuhan a földre,
Megint harcol, újra küzd:
Csontot roppant, koponyát tör be.
Mint kút-mélyben kóborol,
A lelkek mélyéig hatol,
Akár pusztító förgeteg,
Határt, korlátot döntöget,
Ejt mézes-mázas szavakat,
A testet, lelket szétfeszíti,
Ígér, ha kell, hát noszogat.
Erőseket hitegeti.
Félősöket ijesztgeti,
Sosem szűnik meg faggatása.
A testeket megbabonázza,
A húst méreggel keveri.
Szíve szerint lekuporodna,
Hogy az embert elsirassa.
Részvéttel emlékszik a nyájra.
Lebegni vágy a föld felett.
Álma a csillagok világa,
Nem Hit, Remény és Szeretet.

FORDÍTOTTA TAKÁCS ZSUZSA

ÖKOLÓGIAI DALOCSKA

Fenyőt szeretnék látni folyton,
jegenye- s lucfenyőt,
hogy úgy álljon itt, mint a polcon
a szemem előtt. Tűrhetőbb
lenne egy ilyen valóság? Legalábbis
zöldebb. És persze élhetőbb.
Gyantakönnyeket sírni láttam
százszor is már fenyőt.
De míg lélegzik a Driád,
begyógyulhat a seb tán.
Százszor is hallottam a lombon át,
hogy trilláz riadtan a nagy Pán.

„Érzed? Az ózon egyre ritkul!
Növény és állat egyre pusztul.
S a motorok motordalt dalolnak
berregve: „Ha ma meghalsz, nehogy föltámadj holnap!”
És mert az ember is ezt harsonázza,
bánatában meghal a bálna,
a majom fölkötné magát,
a róka mindegyre levertebb,
a sok madár olajba dermed,
még álomnak is rémes lenne,
valóságnak meg végképp!
Helyet nem lel a nemzedéked,
sem a következő. Így éltek
s növekedtek halál s enyészet
közében, köztes lényként.

ÓLOMKATONA

Álltam a poszton, mint a cövek,
vagy ha éppen lefeküdtem,
hát lefeküdtem!
Vízszintesen,
szuronyt és tőrt feledtem.
S ha elém lépnél hirtelen,
eltitkolnám a dolgot,
hogy itt a kezemben a fegyverem
rég csütörtököt mondott.
Letarolt tőke, fekszem itt,
fölkelnem hogy lehetne?
Azt hinnéd, elkéstél kicsit,
s odébbállnál sietve.
Én meg csak fekszem itt hason,
aztán az oldalamon, az oldalamon, az oldalamon,
majd rákként rükvercben kúszom,
és végül fölállok, igen.
Ahogyan kell, feszesen, feszesen,
ez nem a pokol, és nem is a menny,
mindössze csak egy csorba perem,
a purgatóriumé, ahol
az enyéimet keresem.
Állok hetykén és peckesen,
és nem akarom meghallani sem,
ahogy az évek keservesen
nyüszítenek és csikorognak.

Bárha nem Atlasz, atléta vagyok csak,
valamit azért én is cipelek
az ismeretlen táj fele,
míg csak a Léthe vizének
sodra nem dönt le végleg,
ahogy mindenki más is cipeli itt
saját zsákját, zsigereit,
meg az összes cókmókját, hátha
szüksége lesz a tartalékra.
A táncosnőmre én vigyáznék,
az ellenségre fittyet hánynék,
hogyha két lábon állnék,
de védfalat hiába kínálok,
ha csak egy lábon állok.

FORDÍTOTTA RAKOVSZKY ZSUZSA