A magyar állampolgárság kiterjesztésének összefüggése a magyar nacionalizmus mai dinamikájával

Gondolatok Bíró Béla esszéjének margójára

A magyar állampolgárság és a szavazati jog kiterjesztése a magyarországi és hatá­ron túli nyilvánosság egyik legfontosabb kérdése, mondja Bíró Béla. Az teszi különösen fontossá, hogy más országoktól eltérően, ahol ez a kérdés viszonylag simán, a meghatározó politikai szereplők konszenzusától kísérve történt meg, Magyarországon vitákat kavart. Egyetértek a szerzővel az extraterritoriális állampolgárság jelentőségét illetően, annak mibenlétét és okát azonban részben másként látom. A magyar állampolgárság kiterjesztésének kétségtelenül nagy az emanci­pa­torikus hatása, azok számára, akik élni fognak vele, valóban olyan lehetőségeket nyit meg, amelyekkel saját maguk és felmenőik hibáján kívül, csupán a történelmi kényszerek miatt nem élhettek. Emancipatorikus abban az értelemben is, hogy a nemzeti hovatartozás legmagasabb szintű elismerésének értelmeződik, mind a magyar állam, mind azon személyek perspektívájából, akik állami megerősítés nélkül is hűségesek maradtak hovatartozásukhoz. És emancipatorikus hatása lehet azok számára is, akik nem kívánnak szülőföldjükön maradni – holott a törvényalkotó szándéka elsődlegesen az, hogy ott tartsa meg őket a magyar államhoz való kötődésükkel együtt –, hanem bevándorolnak Magyarországra, hiszen ezentúl – sokszorosan – nem kerülnek azonos elbánás alá más bevándorlókkal. Eddig olyan jellemzőket soroltunk, amelyek minden bizonnyal általánosak, tehát jelen lehetnek az összes olyan esetben, amikor az állampolgárságot külföldi állampolgárságú nemzettársakra kiterjesztik. A magyar extraterritoriális állampolgárságnak van azonban néhány olyan sajátossága, amely megkülönbözteti más, az intézményt ugyancsak ismerő és gyakorló országtól. Sine qua nonjának tekinthetjük, hogy a potenciális jogalanyok nem diaszpórában élnek, és nem valahol távol az anyaországtól, hanem annak tőszomszédságában, olyan területeken, amelyeket Magyarország 90 évvel ezelőtt veszített el először, majd egy revíziós kísérlet után 65 évvel ezelőtt másodszor. Ezért a magyar állampolgárság kiterjesztése az öt szomszédos országban élő, hozzávetőleg 2,5 millió személyre a magyar állam területi revízió nélküli bővítését jelenti (amihez természetesen szükséges azoknak a nemzettársaknak a beleegyezése, akikkel külön-külön köt állampolgársági szerződést a magyar állam).

A magyar állam extraterritoriális elkötelezettségei és törekvései természetesen nem előzmény nélküliek, eddig támogatáspolitikának hívták, amely a magyar kultúrán kívül elsősorban a magyar tannyelvű felső- és középfokú oktatási intézményekre irányult, nem jelentéktelen munka­erő­tartalékot termelve a magyar munkaerőpiac számára. Bár kétségtelenül más helyzet volt az, amelyben a magyar állam deklarált célja az államhatárokon túlnyúló kulturális nemzet fenntartása volt, mint a mai, amelyben a politikai nemzet kiterjesztése a cél. (Ezt a cikk végén Bíró is megemlíti az alkotmány kapcsán, mondván, meglehet, nem arról van szó, hogy a törvényalkotó az állampolgársággal a kulturális nemzet tagjait akarja összefogni, hanem „a politikai nemzetet a határon túli magyarokra is ki akarja terjeszteni, azaz implicite valamiféle revízióra törekszik.”) De nemcsak az állam; egyházak és civil intézmények is szép számban voltak és vannak, amelyek a támogatások és kisajátítások különböző formáit kiterjesztették a környező országok magyarok lakta területeire (az előbbire a jótékonyság különböző formái, míg az utóbbira az etnikai vagy örökségturizmus a példa). Hangsúlyozni szeretném, hogy a támogatásoknak a kisajátítással való összefüggése a nem állami szférában is mélységesen összefüggött, a támogatók gazdasági vagy – itt elsősorban ez utóbbin van a hangsúly – szimbolikus tőkét termeltek a határon túli nemzettársakkal folytatott tranzakciók által. Közöttük az elmúlt években egyre nagyobb számban jelentek meg olyan kulturális és politikai vállalkozók, akik az erősödő nacionalizmus legfontosabb pillérét alkotó történeti nosztalgiát az elcsatolt területeken folytatott különböző tevékenységekkel hitelesítették. Azt látom tehát, hogy az etnikai állampolgárság intézményét bevezető nemzetpolitika, amely az extra­territoriális nemzetegyesítést tűzte ki célul, fokozatosan, bizonyos társadalmi gyakorlatokkal összefüggésben alakult ki. E törekvés társadalmi elfogadását azok az átalakulások magyarázzák, amelyek a nemzeti identitáspolitikák állami és piaci formáival összefüggésben, a nemzetfogalom és a nemzeti identitás felértékelését a határon túli magyarokhoz és az elcsatolt területekhez kötik. Erről még fogunk a következőkben beszélni.

De előbb még a terjeszkedés és birtokbavétel egy további jelentős aspektusát szeretném megnevezni, éspedig az etnikai szelekció mechanizmusát. A törvényalkotó szándéka is ezt tükrözi, a megvalósítás pedig végképp azt fogja megerősíteni, hogy a magyar állampolgárság számára azokat választják ki a környező országok lakói közül, akik bizonyítani tudják magyarságukat, ami nem lehet más, mint a nyelvben gyökerező etnikai identitás. Vagyis a magyar állam egy olyan Kárpát­-me­dencei „magyar világon” dolgozik, amely teljesen elrugaszkodik e régió erősen vegyes, többes kötődésekkel rendelkező másik társadalmi valóságától. Ez az etnikai szelekció azt a korábban is meglevő társadalmi gyakorlatot erősíti és emeli másik szintre, amely például az örökségturizmuson keresztül válogatta és sajátította ki a „szép, magyar és megtekintésre érdemes” helyeket. A csík­som­lyói búcsúra utazó zarándokbuszok egyetlen helyen szoktak megállni Románia területén, egy MOL-kútnál, ahol lehet forinttal fizetni, és magyarul beszélnek a kiszolgálók. Egyébként a legkülönbözőbb (narratív és performatív) eszközöket alkalmazzák annak érdekében, hogy fenn tudják tartani a magukkal hozott historizáló és a magyar kizárólagosságra vagy felsőbbrendűségre épülő Erdély képét. Az etnikai állampolgárság ezt az elemeiben már korábban létező szelekciós mechanizmust és gyarmatosító attitűdöt emeli állami rangra.

Ugyancsak fontos lehet annak átgondolása, hogy az állampolgárság kiterjesztése hogyan hathat a korábbi állampolgárokra, elsősorban nem jogi értelemben, hiszen ebben a dimenzióban valószínűleg sehogyan, hanem kognitív módon, a magyar állampolgároknak az állampolgárság intézményéhez való viszonya szempontjából. Ezzel kapcsolatban Bíró azt állítja, hogy a magyarság legmeghatározóbb kritériumává Magyarországon az állampolgárság vált. Én ezt egy kicsit másként látom, tapasztalataim szerint az állampolgárságnak Magyarországon legfeljebb instrumentális használatáról, illetve elképzeléséről beszélhetünk, amelyet például akkor hoznak működésbe, amikor nevet és indoklást kell adni az idegenek hárításának és elutasításának, a külföldi munkaerőt könnyebb ’románként’, vagy ’szerbként’ megvetni, mint erdélyiként vagy délvidékiként. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy az állampolgárság egy közösséggel való azonosulást és egy procedúra ismeretét, a hozzá való ragaszkodást jelentené ténylegesen a magyarországi emberek többségének hétköznapi gondolkodásában és cselekvésében. (Ezzel részben egybecseng Bírónak az a meglátása, hogy a köztársasági eszme korszerű megbeszélésére – néhány kivételtől eltekintve – nem került sor Magyarországon.) Ennek egyik jelentős okát abban látom, hogy az állampolgári vagy a köztársasági eszme kidolgozása és terjesztése egyetlen baloldali kormányzatnak sem volt olyan fontos, mint a nemzeteszme többrendbeli újraértékelése a jobboldaliak számára. Így történhetett meg az, hogy az állampolgárság etnikai alapú kiterjesztésének gondolatára – néhány cikket leszámítva – nem volt republikánus válasz, illetve hogy a reakciónak egyetlen retorikája alakult ki, a jóléti sovinizmusé. A vita meghatározó közéleti szereplői méltó elképzelések és pozíciók hiányában a mindennapi beszédben domináló sovinizmust vették át és emelték politikai szintre.

Nem úgy azok a politikai szereplők, akik az állampolgárság kiterjesztésének álláspontját képviselik. Bíró is mondja, hogy a Fidesz-KDNP számára az állampolgárság kiterjesztésének érzelmi szempontokon túl politikai jelentősége van. Itt ő elsősorban azokra a szavazatokra gondol, amelyek a jövendő választások alkalmával a konzervatív nemzeti pártok súlyát erősíthetik. Mindezzel nem vitatkozva azzal egészíteném ki, hogy az állampolgársági törvény módosítása, csakúgy, mint az új alkotmány bizonyos részei és a Trianon-megemlékezésekkel összekapcsolt nemzeti összetartozás törvénye a konzervatív pártoknak abbéli igyekezetét tükrözi, hogy visszaszerezzék a nemzet definiálása, a szimbólumok manipulálása, a nacionalizmus kultúrájának meghatározása fölötti uralmat. Az utóbbi években annak lehettünk ugyanis mindnyájan szemtanúi, hogy a nemzetről való beszédet és politikát nem az állam, és még nem is a mérsékelt jobboldal pártjai, hanem a szélsőjobboldal és a radikális szubkultúrák alakítják. Abból bizonyos elemeket és célokat átemelve egy olyan nemzetpolitikát igyekeznek megvalósítani, amely szakít a köztársasági és politikai nemzeti eszmével és a sokkal több emocionális mozgósító erővel rendelkező etnikai és histo­ri­záló nacionalizmust teszi meghatározóvá.

A kétféle megközelítés – republikánus, illetve nemzetpolitikai – kétféle képet épít a határon túli magyarokról. A nemzetpolitikai megközelítés számára kulcsfontosságú az az „igazi magyarságról” szóló diskurzus, amely e szemlélet középpontjában áll, a kisebbségi magyarságban objek­tiválódik, és amely különböző formákban ugyan, de áthatja a társadalmi és politikai beszédet is. A republikánus megközelítés számára a határon túli magyarok ügyének nincsen kiemelt jelentősége, amennyiben beszélnek róla, a tőlük idegen etnikai fundamentalizmust társítják velük. Bíró az utóbbiról beszél inkább, elismeri ugyan a kisebbségi nacionalizmus létezését, de hozzáteszi, hogy annak a többségitől különböző, racionális természete van. Megállapítását a mi tapasztalataink is alátámasztják (így az öt évvel ezelőtt megjelent könyvünk a kisebbségi nacionalizmus és et­ni­cizmus jelenségéről). Nem lehet azonban nem észrevenni azt a szinergiát, amely az utóbbi egy évtizedben a magyar kisebbségi nacionalisták és a magyarországi radikális nacionalisták egymásra találása nyomán előállt. Ennek következtében az a kizárólagosságra vagy szupre­má­ciára épülő magyarságkép, amelyet a magyarországi nemzeti radikálisok viszonylag büntetlenül terjesztenek odahaza, kifejezetten veszélyes lesz azoknak a kisebbségi nacionalistáknak a kezében, akiknek óhatatlanul érintkezniük kell a környezetükben élő többségi nemzettel.

Bíró Béla is megemlíti, hogy a magyar nacionalizmus összefügg a magyar társadalom kisebbségellenességével, aminek ő elsősorban történeti formáit és okait látja, azt, ahogyan a kisebbségellenesség visszavezethető a 19. század óta jellemző asszimilációs törekvésekre. Megítélésem szerint a magyar nacionalizmus 21. századi formája messzemenően etnicista logikát követ, amely két – látszólag össze nem függő, mint utóbb rámutatok, paradox módon mégis összekapcsolódó – viszonylatban helyezi el „a magyarságot”. A határon túli magyarokéban, akikről alkotott igazi és autentikus, a többségi nemzetekkel szemben hősiesen ellenálló magyarság képe a historicizmus és esszen­cializmus logikáját erősíti és igazolja a nemzetdiskurzusban. Másrészről a cigánysághoz való viszonyban, aminek sokkal több relevanciája van a mindennapi életben és gondolkodásban, s akikkel kapcsolatban a kizárás igénye, illetve a kizárás diskurzusa faji logikát, illetve beszédmódot erősít a magyarságról való beszédben.

A fenti megállapítást hozzászólásom fő tézisének szánom, alátámasztására a továbbiakban egy most folyó kutatás adatait használom. A vizsgálat a magyar nacionalizmus újabb formáinak, mindennapi diskurzusainak és populáris kultúrájának feltárására irányult. E kutatás keretében etnográfiai módszerekkel kombinálva fókuszcsoportos interjúkat készítettünk. A beszélgetés középpontjában az otthonosság és idegenség kérdései álltak, a lokalitástól a hazáig (és azon túl), a történeti emlékezettel kapcsolatos kérdések és két politikai téma, amely a médián keresztül a másságról és azonosságról való beszéd keretezője volt (Tatárszentgyörgy és az állampolgárságról való népszavazás). A továbbiakban egy borsodi és egy somogyi faluban készült interjúkból idézem és értelmezem a két kisebbségi helyzetre, a határon túli magyarokra és a helyi (mindkét településen jelentős számú) cigányságra vonatkozó beszélgetésrészleteket és azt a módot, ahogyan ez a nemzeti azonosság felfogásával összefügg.

A borsodi faluban készült fókuszcsoport-interjú résztvevői a falu intézményi és informális elitjének képviselői voltak. Nem lehetett beszélgetést gerjeszteni körükben arról, hogy saját magyarságukat miként élik meg. A nemzettudat kifejezésének hiányáról közvetlenül is beszélt az egyik résztvevő, aki arról panaszkodott, hogy megszólják, ha nemzeti ünnepen a házára kiteszi a zászlót. Annál inkább tudtak beszélni arról, hogy a nemzeti ünnepeket (is) a helyi cigányok teszik tönkre, ekképpen rövid úton átfordítva a szót a maguk magyarságáról a cigányok másságára, számukra ismerős mederbe terelve a beszélgetést. Nemzeti ünnep azóta nincsen a faluban, mondták, mióta az iskolában a romák többségbe kerültek. Miközben a beszéd elsősorban a cigány gyerekek deviáns viselkedéséről szólt, a háttérben a cigány gyerekeknek a nemzetből való kiírása zajlik. A következőkben egy helyi tanítónőtől idézünk:

Én szégyellem magam, visszagondolok az október 6-i ünnepségünkre… de hát ott voltál? Szóval azt a műsort, amit évek óta a kollegáim nagyon nagy szeretettel állítanak össze, a gyerekeknek éveken át jutalom volt és dicsőség, hogy ők kiállhatnak oda, szerepelhetnek, részt vehetnek. Ma már nem tudunk gyereket válogatni, hogy ki legyen az a gyerek, aki ott részt vesz és a magyar szabadságharc emlékéről, mondjuk egy verset mond. Szóval a gyerekek megjelenése… gyakorlatilag se állni nem tudnak… a himnusz alatt, hogy mit műveltek? A tanítóknak hány kezünknek kellene lenni, hogy lefogjuk, az a viselkedés, nem tudom. Negyedik osztályos tananyag a himnusz, nem tudom megtanítani. A cigány himnuszt sem akarja megtanulni. Azt se.

Ugyanaz a csoport sokkal inkább motiválttá vált a beszélgetésre, amikor rátalált a határon túli magyarok témájára. Az „igazi magyarokról” szóló nemzetdiskurzus így fogalmazódik meg a borsodi faluban:

 – Én az igazi magyaroknak azokat tartom, megmondom őszintén, akik az elnyomás, az üldözés alatt is vallották magukat magyarnak, nem az országban, illetve a Magyarországon élő magyarokat. …

 – A másik az, hogy igaz magyarok, azok Székelyföldön vannak most jelenleg. Tehát aki itt az országban él, még hogy ha valamennyire próbálkozik is azzal, hogy a magyarságtudatát felébressze akár saját magának, akár a közvetlen környezetének, nem tudja azt a tudatot feléleszteni magában, ami kinn van a székelyeknél. Ott a román elnyomás, először szovjet elnyomás, utána a románok vették át ott is a hatalmat, a magyarság üldözése, de bennük mindvégig megmaradt az, hogy ők magyarok, össze kell tartaniuk. Nem szabad azt megengedniük a románoknak, hogy őket szétrobbantsák. Hát ez itt megtörtént!

Erdélyi kirándulások, erdélyi emberekkel való beszélgetések is betölthetik az „igazi magyarságról” való személyes meggyőződés, bizonyság szerepét.

 – Én is rafinált módon, katona voltam, és jöttem haza, a Cracovia-expresszel, bementem egy fülkébe, ahol egy öreg nénike volt meg egy fiatal, szemrevaló lányka, és akkor én úgy a magyar vitézi ruhámba, és akkor… de csak elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy Kolozsvárról jönnek, a nénike meg a lány, beszélgettünk, megkínáltak engem jó házi pálinkával, és akkor mondták, hogy rafinált módon is, de megőrizték a magyarságukat, olyan neveket adtak a gyerekeknek, hogy egyáltalán ne lehessen románosítani.

A somogyi faluban némiképpen máshogyan említik, majd tárgyalják a „magyarságot”. A csoportban két romániai, azon belül székelyföldi származású asszony vándorlásával és letelepedésével kapcsolatos sérelmekkel hozakodtak elő, végül a befogadás hiányáról szóló panasz alakult át a magyarságról való beszéddé. Az el nem ismert nemzeti hovatartozás – jól ismert etnikai migráns toposz – és az elismerésért folyó küzdelem kapcsolódik össze azoknak a megnevezésével vagy sejtetésével – ott a románok, itt a cigányok –, akik tehetnek erről, és akik éppen ezért az „igazi magyarság” ellenségeiként jelennek meg.

 – Nekem nagyon nehéz, mert én városból kerültem, 22 ezer lakos, tehát M-nál jóval nagyobb. Én ott olyan életszínvonalat éltem, vagyis éltünk a férjemmel, hogy ez nekünk… a sár. Tehát ahhoz képest, ott, ahol mi fenn voltunk a polcon, most lenn vagyunk a sárban. Tehát közösség, baráti kör, rokon, mindenki otthon van, egyedül M., akivel tartjuk a kapcsolatot. Hallom a faluban, hogy így a románok, úgy a románok, de én úgy érzem, hogy olyan magyar vagyok, mint ők. Tehát hiába, hogy én a román nyelvet is így beszélem, mint a magyart, de énnekem magyar a nevem, és a gyerekeim neve is magyar, de ez van, lenyeljük.

 – De ezt nem magyar ember mondja, ebben egyezzünk meg! Mert magyar ember sose mond ilyet a Romániából jött magyarokra, hogy románok. Ezt magyar ember sose mondja.

 – Mert el is ismerem, hogy így jegyeznek meg, hogy „a románok”. De végül is most már nem kell gondolkodni, bizony én csak úgy tudok beszélgetni, és úgy tudok mindent, mint a magyarok, csak egy kicsit olyan… na, nekem megrázó volt, ennyi az egész.

A „személyes magyarságukra” vonatkozó kérdés először a fogalom etnikai jelentését hozza felszínre – hiába közelít az interjúvezető a politikai értelmezés felől – éspedig a vegyesség tagadását és a nemzeti mivolt fundamentális voltát jelentő „magyar vagyok teljesen” önidentifikáció által. A következő beszélő szerint a magyarság mindenekelőtt a nyelvet jelenti, ezt kell birtokolni ahhoz, hogy otthon érezze magát az ember ebben az országban.

 – Milyen személyes jelentése van számunkra annak, hogy Magyarország? Van-e egyáltalán? Mi jut az embernek eszébe róla?

 – Magyar vagyok teljesen, tősgyökeres magyar vagyok.

 – És plusz a nyelv. Hiába mész te Kukutyinfalvába, vagy Németországba, vagy Amerikába, ha egyszerűen nem tudod a nyelvet, nem tudsz kommunikálni, akkor egyenlő vagy a földdel vagy a nullával. Tehát elsősorban a nyelvet kell hogy tudjad. Ahhoz, hogy te jól érezd magad valahol, énszerintem ahhoz kell valakivel kommunikálj, kell beszélgessél.

A somogyi csoportinterjú résztvevői közül explicit módon csak az Erdélyből származó két asszony tesz hitet a patriotizmus, illetve a nemzethez való személyes érzelmi kötődés mellett. Ugyanakkor azt is megfogalmazzák, hogy az életterük nem szűkül le sem a falura, sem az országra, egy a székelyföldi kisváros és a somogyi falu közötti transznacionális térben mozognak. A legerősebb nemzeti kötődés, vagy legalábbis legerősebb késztetés ar­ra, hogy ezt másokkal megossza, a migránstapasz­talattal és a magyar kisebbségi szocializációval függ össze, mindkettőnek egyéni szinten megélt közösségi legitimációja kapcsolódik a nemzethez.

 – Mondjuk, nekem nagyon sokat jelent Magyarország. Azért is vagyok itt, mert hát ha nem jelentett volna ennyit, akkor nem lennék itt, hanem ott lennék, és… de attól eltekintve azért úgy-ahogy jól mozgok… Szentgyörgy–Kézdivásárhely–Budapest, s ez a körforgás, amiben korábban is jól mozogtunk, mert azért utaztunk elég gyakran

A beszélgetés másik hangadója, egy dunántúli városból származó, pillanatnyilag a kis falu boltját vezető asszony „öntudatos magyarságát” igazolandó, „ősmagyar díszeket” viselő fiára hivatkozik. Fia igazi és erős magyarságként értelmezett nemzeti radikalizmusát összefüggésbe hozza azzal, hogy külföldön él. A beszélgetésben résztvevő erdélyiek „megharcolt” magyarságával csak úgy tud lépést tartani, ha Wass Albert-olvasmányaira hivatkozik. Mint az itt következő idézet jól mutatja, saját, túlságosan „természetesnek”, jellegtelennek érzett magyarságához képest a referenciát azok jelentik, akik a magyarságukért így vagy úgy megharcolnak.

 – Hát azt a fiamtól kellene megkérdezni, ő rettenetes öntudatos magyar. Teljesen, mindenben. Tehát ő ilyen izékben jár, ősmagyar tatyókat… íjászkodik. Szóval ő nagyon, ő túlzottan is. Az, hogy külföldön él, most ugye őneki még jobban előjött, ő borzasztóan, ő nagyon fel van háborodva, mikor a magyarokról rosszat mondanak, vagy valamit. Úgyhogy ezt talán ő jobban meg tudná mondani, mert nekem ez olyan természetes, hogy magyar vagyok, nem is lennék másmilyen a világért se.

 – Szerintem önmagáért beszél az, hogy itt vagyok, tehát maga a magyarság… ugye azt mondtam, hogy mi azért jöttünk, hogy megéljük a magyarságunkat. Na most ezt azoktól kell megkérdezni, akik eleve bele születtek, nekik mit jelent a magyarságuk. Mert nem ugyanazt jelenti nekem a magyarság…

 – Persze, mi sosem tudjuk annyira megélni, mint az, akinek… á, elképzelni sem tudom.

 – Mint az, aki az volt, és beleszületett.

 – Úgy képzeljétek el, hogy a gyerekem azt a román–magyar zászlót, vagy mit, lehet, hogy azt nem érti meg annyira, de Wass Albertet olvassuk, azért bocsánat! Minden könyvét olvastam már, úgyhogy…

Látnunk kell tehát, hogy a somogyi faluban élő asszonyok csoportjában magyarság kérdésében egyetlen egymásra licitáló hozzászólásokból álló diskurzus lesz meghatározó, amivel szemben kritikus beszédmód nem alakul ki. A versenybe pedig három irányból lehet beszállni: ebből az első és legegyértelműbb a kisebbségi származás és a kisebbségi helyzetben „megküzdött magyarság”, a második a családi kapcsolatok révén személyes közelségbe kerülő radikális nacionalista szubkultúra, a harmadik pedig az előbbitől nem túl távol álló nemzeti vagy nacionalista lektűr ismerete.

Az ország különböző részeiből a fokozatos lecsúszás és egzisztenciavesztés következtében a somogyi faluban megkapaszkodott családoknak a helységben többséget képviselő beás cigányokkal nincs kapcsolatuk. Utóbbiak többnyire hallomásból ismert esetekkel alátámasztott deviáns viselkedése áll a társadalmi valóságról alkotott képük fókuszában. A faluban, különösen a roma származású polgármesternek, de nem utolsósorban a gyerekeiket taníttató, a közeli városban a nem romákkal azonos munkahelyeken dolgozó családok mobilitási teljesítménye nem szolgál a társadalmi távolságok kiegyenlítődésének alapjául. Mintha annál vehemensebben kellene a viselkedésbeli és morális devianciák képét erősíteni. A „magyarságot” ebből kifolyólag mindkét településen „a cigány” fogalmi ellentétpárjaként használják, és a két kategóriából („cigányok” és „magyarok”) álló rendszer, illetve az azt színre vivő diskurzus legfontosabb funkciója a különbségteremtés és különbségre vonatkozó faji ideológia fenntartása.

A nyelvi osztályozás logikája által működtetett, de egyértelműen szerkezeti különbségekben gyökerező felosztásnak akkor lenne alternatívája, ha helyi vagy országos szinten erőteljesen dolgoznának ellene: ha az állam és intézményei, valamint a média mérvadó része határozottan azt közvetítené, hogy Magyarországon mindenki magyar, mert a magyarság elsősorban az állampolgárságot jelöli. Ezen belül bizonyos kulturális és nyelvi, illetve közösségszerveződési hagyományok alapján vannak roma/cigány magyarok, meg szlovák magyarok, német magyarok stb. Az általunk megismert példák azonban ennek az ellenkezőjét mutatták, az állami intézmények vagy kivonultak ezekből a falvakból (ez a somogyi példa) vagy ha jelen vannak, akkor teljes mértékben a helyi elitnek, az elit etnicista logikájának és osztályérdekeinek vannak alárendelve. Vagyis szinte semmi sem akadályozza, hogy a magyarság annak a mindennapi megnevezési gyakorlatban használt etnikai kate­gó­riapárnak a részeként kerüljön bele a társadalmi tudatba, amelyet a bőrszínnel legitimálnak. Mindeközben pedig állami szintre emelődik egy sokféle (szub)­kul­turális termékhez és társadalmi gyakorlathoz kötődő másik diskurzus, a his­to­ri­záló nacionalizmusé, amely – mint láttuk – különböző társadalmi szinteken és formákban a pozitív referenciákat jelentős mértékben a kisebbségi nemzettársakra és az „elcsatolt területekre” való hivatkozással teremti meg. Ez amiatt olyan vonzó, mert a sok irányból, sok okból történő lecsúszás élményéért kárpótol, azt ígéri, hogy „a magyarságban” értékeket, összetartozást, a büszkeség forrását találhatják meg. Ezt a felértékelést pedig két úton lehet elérni. Egyfelől hősöket állítva, akik lehetnek történeti alakok vagy a megmaradás mai hősei. Másfelől a komplementer kategóriák, a szomszéd nemzetek leértékelésével, lefokozásával, negligálásával, vagyis a magyarság „felértékelésével”. A magyar nacionalizmus 21. századi formája ebben a két rendszerben létezik. Hozzászólásomban a két rendszer kapcsolódásaira és működésének, logikájának hasonlóságaira szerettem volna felhívni a figyelmet. Az állampolgárság kiterjesztése része a rendszernek, a rendszer sajátosságait hol explicit, hol implicit formában viseli magán.

A cikk hozzászólás az áprilisi számunkban Bíró Béla “A meg nem gondolt gondolat…” címmel megjelent írásának vitájához.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.