Mi lesz a liberális demokráciával?

Az országok között jelentős eltérés lehet a népesség sokfélesége tekintetben – a sokféleség adódhat az etnikumok, a vallások, a nyelvek, a fajok, a törzsek és kasztok különbözőségéből vagy ezek mindegyikéből. Az Egyesült Államokat, Kanadát és Ausztráliát általában „vegyesebbnek” tartják, mint az OECD-hez tartozó többi országot. A szakirodalom jelentős része szerint a demográfiailag vegyes népességet sokkal nehezebb kormányozni. A vegyes népességen belül nagyobb az esély a belső konfliktusokra, mint a homogénebb társadalmakban, és számos kutatás foglalkozik azzal, hogyan kezelhetők a kulturális különbségekből fakadó konfliktusok. Ez utóbbiak egymás ellen fordíthatják a csoportokat, bizonyos körülmények között pedig a magát jogaiban sértettnek érző csoporton belül megteremthetik az igényt a nagyobb autonómia, sőt az elkülönülés iránt. Különösen akkor, ha a politikai hatalmat egy felekezet vagy etnikum monopolizálja, amely nem szolgálja vagy védi megfelelő módon a sértett csoport érdekeit. Ha az elkülönülés nem valósítható meg teljesen, vagy heves ellenállásba ütközik, mint a dél-afrikai apartheid vagy Észak-Írország esetében, akkor akár fegyveres felkelés is kitörhet.

Az Egyesült Államokat és Európát sokszor szembeállítják abban a tekintetben, hogy mekkora egyenlőtlenséget tudnak elviselni – az Egyesült Államokban eszerint nagyobbat, Európában kisebbet. Azzal a megállapítással kezdeném, hogy a demográfiai különbségeket és a szociális egyenlőtlenségeket együtt kell vizsgálni. Mi a megfelelő politikai válasz a liberális demokráciákban, ha a szociális egyenlőtlenségek és a demográfiai különbségek összetalálkoznak? Konkrétabban: milyen messzire mehet a liberális állam abban, hogy az egyenlőtlenségek csökkentése érdekében jogokat vagy juttatásokat ad egyes csoportoknak? A problémát az Egyesült Államok példáján próbálom szemléltetni.

A kiinduló kérdés leíró jellegű: vajon tényleg egyenlőtlenek-e a társadalmi erőforrásokhoz való hozzáférés esélyei a népesség olyan csoportjai számára, amelyeket a lehetséges különbségek előbb említett dimenzióinak valamelyike elválaszt egymástól? Ha a válasz igen, akkor a következő kérdés az, hogy ezek az egyenlőtlenségek valamilyen diszkriminatív magatartásnak vagy politikának a következményei-e. Ami az Egyesült Államokat illeti, a faji törésvonal, amely a rabszolgaságig és az indián őslakossággal való bánásmódig megy vissza, határozta meg a javak lehető legteljesebb körének elosztását, ideértve az állampolgárságot is. Ha demográfiai egyenlőtlenség tapasztalható, és ez visszavezethető az állam által támogatott vagy legalábbis megtűrt diszkriminációra, akkor egy liberális demokráciában a szociális igazságosság megköveteli, hogy az állam fellépjen ezek ellen. A probléma azonban jelen esetben ennél összetettebb. Megengedhető-e, hogy egy csoport különleges bánásmódban részesüljön, ha a negatív diszkriminációt tiltó törvények nem elégségesek ahhoz, hogy kompenzálják a korábbi hátrányos megkülönböztetés következményeit?

Kitágíthatók-e az egyetemes jogok, a nemzeti egység és az individuális egyenlőség elvei olyan mértékben hogy összeegyeztethetőek legyenek a szelektív jogokon, a multikulturalizmuson és a csoportelőnyökön alapuló redisztribúciós politikával? Frank de Zwart cikkében (2005) bevezeti az „elismerési dilemma” fogalmát, amelynek segítségével még élesebben fogalmazhatjuk kérdésünket. Elismerési dilemma akkor áll elő, ha egy kormány, amely csoportalapú redisztribúciós politikát folytat, meghatározza vagy hivatalosan elismeri a célzott vagy védeni kívánt csoportokat. Ez hangsúlyossá teszi a faji vagy etnikai különbségeket, amelyeket pedig az egyetemességre törő liberális politika éppen hogy megszüntetni kíván. A hivatalos elismerés az állam részéről gyakran megkönnyíti a faji etnikai, vallási, nyelvi hovatartozáson vagy bármi olyan szemponton alapuló mozgósítást, ami a redisztribúció alapjául szolgál, és ez még jobban összekuszálja a liberális elveket. Frank de Zwart felteszi a kérdést: lehetséges, hogy a csoportok közötti egyenlőtlenség csökkentése céljából szükségesnek gondolt célzott újraelosztás valójában hozzájárul az etnikai konfliktusok kialakulásához, anyagi érdekeltséget teremt csoportok megkülönböztetésére, csökkenti a re­disztribúció társadalmi támogatottságát, és ennek folytán meghiúsítja eredeti céljait? (Zwart 2005: 137.)

Némileg átfogalmazva így is feltehetjük a kérdést: milyen hatást gyakorol a csoportalapú politika a szolidaritás fokozásának normatív céljára a liberális demokráciákban, amelyeket a növekvő demográfiai sokféleség jellemez?

Faji tagolódás az Egyesült Államokban

Az Egyesült Államokban a több mint háromszáz éven keresztül meghatározó szerepet játszó rasszista doktrína mélyen elültette a társadalomba, a politikába és a gazdaságba a faji egyenlőtlenségeket. A polgárjogi mozgalmak az 1960-as években olyan politikával próbáltak véget vetni ennek, amely ugyancsak a fajokból indult ki a rasszizmus megszüntetése érdekében. A faji alapú politikai különbségtételt tartották az egyetlen megoldásnak a rasszista örökség leküzdésére. Ezzel a politikával szemben mára erős fenntartások fogalmazódtak meg, ugyanolyanok, mint az „elismerési dilemma” esetében: nem hiúsítja-e meg saját eredeti célját a fajokra alapozott politika?

Ez az aggodalom rejlik annak a közös felismerésnek a mélyén is, hogy a redisztribúciós politika, amely kezdetben a történelmileg hátrányosan megkülönböztetett faji kisebbségeket célozta meg, mára más csoportokra – a nőkre, a fogyatékosokra, és meglehetősen problematikus módon, az új bevándorlókra – is kiterjedt. Az új bevándorlók az Egyesült Államokban – az alább részletezendő okokból – besorolhatók a meglévő faji nomenklatúrába, amit eredetileg azért hoztak létre, hogy kiküszöböljék azokat az igazságtalanságokat, amelyeket a történelem során hátrányosan megkülönböztetett faji csoportok szenvedtek el. Miután a bevándorlás a jövőben is folytatódik, és könnyű lesz faji szempontból definiálni azokat a csoportokat, amelyek az Egyesült Államokba kerülnek, minden ok megvan az aggodalomra. Azzal kell tehát számolnunk, hogy a faji csoportokra irányuló szociálpolitika az amerikai társadalom állandó eleme lesz? És ha ez így van, lehetséges-e a nemzeti egység és szolidaritás?

Sandra Day O’Connor, a Legfelsőbb Bíróság bírónője kénytelen volt elismerni, hogy a Mi­chigani Egyetemnek feltétlen érdeke, hogy figyelembe vegye a jelentkezők faji hovatartozását egy induló tankör összeállításánál. De hozzátette: reményei és várakozásai szerint 25 év múlva erre már nem lesz szükség. Hogy alakulhatott ki az Egyesült Államokban ez az „igen, de lehetőleg már ne túl sokáig” helyzet?

Rövid történelmi kirándulás

A demográfiai sokféleség az Egyesült Államokban az elmúlt négyszáz évben inkább faji, mint vallási, származási vagy nyelvi jellegű volt. Valahányszor a népesség ez utóbbi jellemzői közül bármelyik előtérbe került, faji jelleget öltött: a katolikus és a zsidó felekezet a 19. század végén és a 20. század elején, a japán és a kínai származás ugyanebben az időszakban, a németnyelvűség a 18. században, a spanyolnyelvűség a 19. században. A faj a prizma, amin Amerika sokfélesége megtörik. A történet természetesen azzal kezdődik, hogy a gyarmatosítás időszakában bevezették a rabszolgatartást egy keresztény országban, és ehhez ideológiát is gyártottak. Az ideológia, mely arra a republikánus alaptételre épült, hogy minden ember egyenlőnek teremtetett, elég szilárd volt ahhoz, hogy a függetlenségi háborút is túlélje. Jó szolgálatot tett a 18. századi linnéi rendszertan is, különösen abban a formában, ahogy azt az emberi fajra nézve Johann Friedrich Blumenbach kidolgozta. Osztályozása szerint öt nagy faj van: az amerikai, a kaukázusi, az etiópiai, a maláj és a mongol. Ezek mindegyikéhez egy-egy színt rendelt: a vöröset, a fehéret, a feketét, a barnát és a sárgát.

Azok számára, akik ideológiát kerestek az afrikaiak rabszolgasorba kényszerítéséhez, ez az osztályozás a puszta megkülönböztetésen túl, rangsort is kínált: a sor élén az európai fehérek, a végén az afrikai feketék álltak. A rabszolgákat jobb esetben gyermeki lényeknek tekintették, akiknek szükségük van arra a védelemre, amelyet a rabszolgatartó rendszer nyújt. Az afrikaiak rosszabb esetben alacsonyabb rendű, nem teljesen emberi fajnak számítottak. Ezen a vonalon haladt aztán tovább a 19. században a fajelmélet: mérte a koponya térfogatát, a haj szerkezetét és az arcvonásokat, majd mindezt összefüggésbe hozta a szellemi képességekkel.

A fajelmélet alapján lehetett aztán később megtagadni a felszabadított rabszolgáktól az állampolgárságot és még sok minden mást, hiszen továbbra is feketék voltak.¹ Az Egyesült Államok a 19. században a sokféleségnek ezzel az alapvetően rasszista megközelítésével, a Blumenbach-féle osztályozást felhasználva a nyitott és egyre kijjebb tolt nemzeti határokat faji alapon meghúzott belső határokkal ellensúlyozta, amelyek eldöntötték kinek vannak jogai és kinek nincsenek. Az olcsó munkaerőként importált vagy legyőzött és megvásárolt népcsoportokat – kínaiakat és japánokat a nyugati parton, mexikóiakat délnyugaton, az őshonos lakosságot Alaszkában és Hawaiion – mind a fenti osztályokba sorolták.

Thomas Jefferson 1801-ben azt jósolta, hogy „gyorsütemű szaporodásunk révén olyan nép fogja belakni az egész északi kontinenst, sőt esetleg a délit is, amely egyazon nyelvet beszéli, és amelyet egyazon módon és egyazon törvények alapján kormányoznak”. De ez az Amerika nem szemlélheti elégedetten, hogy bármilyen folt vagy keveredés legyen területén. (Jefferson levele James Monroe-nak, 1801. nov. 24. Idézi Ellis 1997: 202.) A „folt vagy keveredés” miatti aggodalom James Monroe virginiai kormányzó felvetése nyomán fogalmazódik meg, amely szerint a felszabadított rabszolgák számára nyugaton rezervátumot hoznának létre. Jefferson ezt a leghatározottabban ellenezte. Peter Onuf meggyőzően írja le, hogyan jutott Jefferson arra az álláspontra, hogy az afrikai rabszolgák – bár feltétlenül fel kell szabadítani őket – soha nem fogják vallani azokat a republikánus értékeket, amelyeken az amerikai önkormányzati kísérlet nyugszik (Onuf 2001: 5. fejezet). Jefferson írja Önéletrajzában, hogy „semmi sincs biztosabban megírva a sors könyvében, mint hogy ezek az emberek (rabszolgák) szabadok lesznek”. Abban is biztos volt, hogy „a két – egyaránt szabad – faj nem élhet ugyanabban az államban. Természetük, szokásaik, nézeteik kitörölhetetlen választóvonalat húznak közéjük”. (Jefferson:Autobiography [1821], idézi Ellis 1997: 151.) Ahhoz, hogy megvédjük (a fehér) Amerika fizikai és erkölcsi karakterét, „boldogságunkat és biztonságunkat”, az afrikaiakat, mint fogalmazott, el kell távolítani. Ennek érdekében menedéket kell kínálni nekik, ahova fokozatosan el kell helyezni mindannyiukat, védnökségünk és védelmünk alatt, mint önálló, szabad és független népet, olyan országban és éghajlaton, amely kedvező az emberi élet és boldogság számára.” (Jef­ferson levele Jared Sparksnak, 1824. február 24., idézi Ellis 1997: 151.)

Az indián őslakossággal szemben Jef­ferson kevésbé volt rasszista. Bizonyos feltételekkel, de maradhatnak, ahol élnek, de nem állhatnak Amerika nyugati terjeszkedésének útjában, és ha szükséges, ezt erőszakos kitelepítés révén is el kell érni. A kitelepítést Jefferson nem rasszista érvekkel indokolta. Feljegyzések Virginiáról című írásában magasztalta az indiánok kultúráját, intelligenciáját és szellemét. Szerencsétlen sorsú, ám nemes fajnak nevezte őket. De választaniuk kell, hogy az Egyesült Államok polgáraiként egyesülnek velünk, vagy a Mississippin túlra költöznek. Az asszimiláció, mint írta, „nyilvánvalóan számukra a legszerencsésebb befejezése történelmüknek.”

Ennek során, fontos, hogy szeretetet ápoljunk irányukban. Ami félelmeiket illeti, úgy gondoljuk, a mi erőnk és az ő gyengeségük annyira nyilvánvaló, hogy látniuk kell, egy kézzel összemorzsolhatjuk őket, és nagylelkű ajándékaink kizárólag emberségünkből fakadnak. (Jefferson levele William Henry Harrison kormányzónak, 1803. február 27. Idézi Ellis 1997: 201.)

A Jeffersontól vett idézetekkel két állítást kívánok alátámasztani. Először, hogy a befogadás és kirekesztés, az egyenlőség és az egyenlőtlenség, amelyek a mai amerikai politika nagy kérdései, már az ország történelmének kezdetén is jelen voltak, és erősítették a faji megkülönböztetést, ahogy ma is teszik. Másodszor, hogy a történelmünk során oly hangsúlyos kategóriákat egy 18. századi elméletből vettük át, amely rangsorba állította az öt „világfajt”. Jól látható ez a népszámlásokból, amelyek 1790 óta döntő szerepet játszottak az egyes csoportok meghatározásában, amelyeket aztán a fajokra vonatkozó politika alakításakor figyelembe vettek, mégpedig 1787-től az 1960-as évekig a diszkriminatív politika, majd onnantól kezdve a korrekciós politika meghatározásában.

A kezdeti háromelemű osztályozást – európai, néger és indián – többször módosították, és 1820- ban a „szabad színes bőrű” kategóriával bővítették. A polgárháború után a népszámlálásokban megjelent a mulatt, a negyedvér és a nyolcadvér kategóriája is. Az ázsiaiak először a 19. század végén tűntek fel a népszámlálásban, mint különböző nemzetiségi csoportok. A kínaiak és a japánok 1890-től külön-külön szerepeltek. A filippínók, a koreaiak és a hinduk 1920-ban fordultak elő először. Miután Hawaii és Alaszka állam lett az Egyesült Államokon belül, 1960-tól a hawaii és a „részben hawaii”, valamint az aleut és az eszkimó is szerepel a kérdőívekben. A mexikói, mint kategória 1930-ban jelent meg, de később a mexikói kormány nyomására törölték. A mexikóiakat ezt követően fehérekként tartották számon egészen 1970-ig, amikor is a hispán eredet kerül be a kérdőívekbe, mint etnikai kategória. Végül minden módosítás ellenére megmaradt az ötelemű osztályozás.

A több mint százötven évig tartó diszkriminatív szociálpolitika, amelynek célja az Európából származó amerikaiak számbeli és politikai fölényének megőrzése volt, olyan osztályozási rendszert tett szükségessé, amely mindenkit jól elkülönülő faji csoportokba rendezett. Az osztályozást a népszámlálási kategóriák szolgáltatták, de ezen kívül a biológiai statisztikák is, úgyszintén minden közigazgatási nyilvántartás. E mérési rendszer volt az alapja annak a feltételezésnek, hogy az amerikai népességet elkülönülő és jól megkülönböztethető fajok alkotják valójában, és ők magyarázzák a jog és a politika különbségeit. Miután mérhető csoportokkal van dolgunk, vannak tulajdonságok, amelyekkel az egyes csoportok eltérő mértékben rendelkeznek – ideértve természetesen az olyan tulajdonságokat is, mint az intelligencia, a társadalmi érték és az erkölcsi habitus. Erre az alapra építették fel a faji alapú törvénykezést, illetve azt a társadalmi és gazdasági gyakorlatot, amelynek szelleme belengi az amerikai történelmet.

Az 1960-as években elfogadott polgárjogi törvények paradox módon új lendületet adtak a faji alapú számításnak. A törvénykezés és a politikai gyakorlat továbbra is a fajok szerinti osztályozáson alapult, de a politikában bekövetkezett 180 fokos fordulat következtében a feladat az volt, hogy biztosítsák azokat a polgárjogokat, amelyeket a faji osztályozás értelmében addig megtagadtak.

A polgárjogok korszaka

Az első puhatolódzó lépésnek a Harry Truman elnök által felállított Polgárjogi Bizottság 1947- ben közzétett jelentését tekinthetjük. A jelentés összehasonlítja, milyen az egészségügyi szolgáltatásokhoz való hozzáférés, és milyenek az iskoláztatási esélyek a fehérek és a feketék esetében, és statisztikai adatokkal is alátámasztja átfogó megállapítását, hogy a polgárjogokat megtagadják a feketékről.

Két politikai kérdés kezdett mind jobban kirajzolódni. (1) Mely faji csoportok vannak alulreprezentálva? (2) A faji, az etnikai vagy a nemzetiségi származási csoportok hátrányos megkülönböztetésére utal-e az alulreprezentáltság?

A polgárjogi mozgalom kezdetben azt ígérte, véget vet a faji csoportokon alapuló szociálpolitikának. Vezetői a felvilágosodás felfogásának megfelelően az univerzalitást és az egységet tűzték zászlajukra, szemben a különbözőséggel. De a diszkriminációt nem volt könnyű kiküszöbölni, és az ország hamarosan olyan politika foglyává vált, amely igencsak eltávolodott hagyományos elvétől, amely szerint a liberális politika az egyén jogain alapul (Katznelson 2006). Az egyén jogai helyébe a csoport jogai léptek; az egyenlő esélyek felerősítették az igényt az egyenlő eredményekre; a diszkriminációmentességből proaktív politika lett; a politikai szótárba bekerült az intézményes rasszizmus. Ebben a politikai átalakulásban fontos szerepet játszottak a statisztikai aránymutatók, melyek révén mérhetővé vált a diszkrimináció, és a statisztikai mutatókat bizonyítékként használva jogi eszközökkel lehetett fellépni ellene.

Polgári bírósági kereseteket indítottak azon az alapon, hogy faji megkülönböztetés mutatható ki a foglalkoztatás, a bérezés, a felsőoktatási intézménybe való felvétel és különböző választási eredmények terén. Egy precedensértékű perben, amelynek tárgya a foglalkoztatásban megvalósuló hátrányos megkülönböztetés volt (Griggs v. Duke Power Co. 1971), a Legfelsőbb Bíróság avval érvelt, hogy a Polgárjogi Törvény VII. cikkelye megtiltja a munkavállalás mesterséges, önkényes és szükségtelen akadályozását, valamint minden olyan gyakorlatot, amely formailag szabályszerű, de a gyakorlatban diszkriminatív. Az érvelés jelentősége, hogy a jogalkalmazásban a hangsúlyt a szándékról a következményre helyezi át. A statisztikailag kimutatható egyenlőtlenség meghatározó szempont lett a politikai gyakorlatban és a jogban.

Az Egyenlő Foglalkoztatási Esélyek Bizottsága (EEOC) egy 1950-es kormányzati kérdőív kategóriáit alkalmazva 1964-ben négy faji kisebbséget azonosított: a négert, a spanyol-amerikait, az amerikai indiánt és az ázsiait. A bizottság jegyzőkönyvben intézményesítette a polgárjogi törvényt és rögzítette a közigazgatási gyakorlatban a négyelemű faji osztályozást.

Az Igazgatási és Költségvetési Iroda (OMB) egy 1977-es rendeletben némileg módosította az EEOC osztályozását. Kinyilvánította, hogy a his­pán ezentúl etnikai csoport, amelynek tagjai a négy fő faji csoport – az afrikai-amerikai, az ázsiai, az őslakos indián és a fehér – bármelyikéhez tartozhatnak. A többi faji, etnikai, nyelvi, származási vagy nemzeti csoport – például a koreai, a haiti, az arab – a hivatalos statisztikákban csak az elsődleges fajok alcsoportjaiként (tehát a példánál maradva, mint ázsiai, fekete, fehér) jeleníthetők meg.

Az 1977-ben elfogadott és az 1980-as és 1990-es népszámlálásban használt osztályozás biztosnak tűnt, és alkalmasnak arra, hogy megvalósítsa a kitűzött polgárjogi célokat a politikai küzdelmekben. Az 1990-es évek közepére azonban a demográfiai változások a multikulturalizmus és az egy­idejűleg több fajhoz tartozás elismerését követelő mozgalmak előretörése következtében átrendezték a politikai tájképet. Az új politikai követelések megkérdőjelezték az addig érvényes faji és etnikai kategóriákat – és velük együtt azokat a társadalmi célokat, amelyeket ezek a közfelfogás szerint szolgáltak.

Az OMB vállalta ismét magára a feladatot, hogy revideálja a hivatalos osztályozást, és két módosítást hajtott végre. A legnagyobb visszhangot kiváltó változás az volt, hogy a népszámlálás során lehetővé tették a megkérdezetteknek, hogy több választ is bejelöljenek a fajra vonatkozó kérdésre, megszüntetve az addig érvényes, és a faji tisztaság mítoszának fennmaradásában fontos szerepet játszó szabályt, miszerint vegyes származás esetén az alacsonyabbnak tekintett származás a faji besorolás alapja. A több fajhoz tartozás választásának lehetősége megfelelt a nyilvánvaló tényeknek: a faji választóvonalakon átlépő szaporodás a fajkeveredést tiltó törvények ellenére mindvégig jelen volt az amerikai történelem négy évszázada alatt.

De volt egy másik változás is. Az OMB korábbi osztályozása a hawaiiakat és a Csendes-óceáni szigeteken élőket az ázsiai fajhoz sorolta, miközben többen kiálltak amellett, hogy önálló fajként tartsák számon őket. Az OMB közmeghallgatásokat tartott, és tanulmányozta a kutatási eredményeket, amelyek kimutatták, hogy a hawaiiak és a csendes-óceáni szigeteken élők különböznek az ázsiaiaktól. Ennek alapján a hivatal hozzájárult ahhoz, hogy külön kategóriaként kezeljék őket. Az 1990-es évek közepén az elsődlegesnek tekintett faji csoportok száma így négyről ötre emelkedett. Ezzel anélkül, hogy tudták volna, reprodukálták a kétszáz évvel korábbi Blumenbach-féle ötös osztályozást.

A mai politikai helyzet

Jelenleg a szociális igazságosság jegyében használt osztályozási rendszer öt védett csoportot határoz meg az Egyesült Államokban. Az egyik csoportot etnikumként definiálják: hispán/nem hispán (akik egyben valamelyik elsődleges fajhoz is tartoznak). A többi négy csoportot fajként határozzák meg: afrikai amerikaiak, ázsiaiak, hawaii/ csendes-óceáni szigeteki őslakosok és amerikai indián őslakosok. A hivatalos statisztika több választást is enged egyidejűleg, azaz elismeri a több fajhoz tartozás kategóriáját.

A mostani helyzetben is számos komoly politikai probléma adódik. Ezeket négy pontban foglalom össze: 1) az új bevándorlók besorolása; 2) multikulturalizmus és identitáspolitika; 3) a sokféleségről szóló retorika; 4) a színvak mozgalom.

Az új bevándorlók besorolása: Miután – mint említettem – a jelenlegi amerikai osztályozási rendszer a Blumenbach-féle rendszertan közvetlen leszármazottja, az osztályozás „egyetemes” abban az értelemben, hogy bárki bárhonnan érkezik is, könnyen besorolható valamelyik hivatalos faji kategóriába. Viszont ez nem feltétlenül esik egybe avval, aminek az új bevándorlók tekintik magukat. A mexikói amerikaiak például ellenállnak annak, hogy őket a négy faji kategória valamelyikébe is besorolják. A 2000. évi népszámláláskor közel 50 százalékuk (15 millió) úgy nyilatkozott, hogy ők külön faj, így az „egyéb faj” az ország leggyorsabban növekvő faji csoportja lett. A másik példa ugyanerre az Afrikából nemrég bevándoroltaké. A minnesotai St. Paulban közel 30 ezer afrikai bevándorló él, akik teljesen elkülönülnek a régóta itt élő afrikai amerikaiaktól, és ezt az állapotot fent is akarják tartani. Az iszlám hitű etiópiaiak és szomáliaiak kultúrájuk, eredeti nyelvük, vallásuk, sőt bőrszínük és arcvonásaik tekintetében is különböznek azoktól az amerikaiaktól, akik az afrikai Aranypartról behurcolt rabszolgák leszármazottai. A mai afrikai bevándorlók közül sokan tiltakoznak az ellen, hogy afrikai amerikaiaknak tekintsék őket, mivel ez utóbbiak munkaerkölcsét rossznak tartják, és ezt hangoztatják is.

A Népszámlálási Iroda mellett jelenleg öt faji és etnikai tanácsadó bizottság működik, amelyek a hivatalos statisztika által elismert öt kisebbségi csoportot képviselik. Ha egy új bevándorlói csoport azt akarja, hogy beleszólása legyen a faji osztályozás ügyeibe, akkor vagy helyet kell keresnie magának a már meglévő struktúrában, vagy saját tanácsadó bizottság létrehozását kell szorgalmaznia, azaz el kell érnie, hogy önálló kategória legyen az osztályozási rendszerben. Ezt tették az arab amerikaiak is 2001. szeptember 11. előtt, elutasítva a kormány álláspontját, amely szerint a „fehér” kategóriába tartoznak. A szeptember 11. után elfogadott terrorizmus ellenes törvény, a Patriot Act azonban új helyzetet teremtett, és az arab amerikaiak most már inkább lemondanak arról, hogy különleges bánásmódban részesüljenek.

Az osztályozási rendszerre egyik irányban nyomást gyakorolnak azok a csoportok, amelyek növelni szeretnék a kategóriák számát, hogy helyet kapjanak a kormányzat faji kategóriákra alapozott politikájában, a másik irányban pedig azok a csoportok – elsősorban a fehérek – amelyek sokallják az olyan kormányzati programokat, amelyek a fajokat tekintik kiindulópontjuknak.

Multikulturalizmus és identitáspolitika: A fajok sokféleségéről szóló retorika az 1990-es években került előtérbe, amikor mind többen szorgalmazták, hogy a faji sokféleséget egyértelműen el kell ismerni a szövetségi statisztikákban. Az e körül kialakult vitában az volt a meglepő, hogy az ügy szorgalmazói nem polgárjogokat követeltek, hanem elismerést, szabad választást és identitást. A Több Etnikumhoz Tartozó Amerikaiak Egyesülete a kongresszusi meghallgatáson elismerte ugyan, hogy a több fajhoz tartozás választása megnehezíti a polgárjogok érvényre juttatását, de elengedhetetlennek nevezte, hogy az ember éppúgy megválaszthassa, hogy kicsoda, mint azt, hogy milyen közösséghez tartozik. Az egyesület a meghallgatáson paradoxnak találta, hogy „népünktől azt várják, hogy annak alapján, hogy miként határozzuk meg magunkat, hozzuk helyre a más embercsoportok által a múltban elkövetett összes igazságtalanságot.” („Fede­ral Measures” 1997:382.)

A hagyományos polgárjogi szervezetek legfőbb célja ezzel szemben éppen a múltban elkövetett igazságtalanságok helyrehozása volt. A választás és az identitás hangsúlyozása ily módon éppen az ő céljaikat veszélyeztette. Álláspontjuk szerint az önkifejezés nem ok arra, hogy felülvizsgáljuk a kormány által felállított faji és etnikai kategorizálást. Az Országos Egyesület a Színes Bőrűek Felemelkedéséért (NAACP) nevű szervezet a kongresszusi meghallgatáson leszögezte, hogy az érvényben lévő faji osztályozást úgy alakították ki, hogy „segítsen érvényt szerezni a diszkrimináció elleni és a polgárjogi törvényeknek”, és figyelmeztetett, hogy a faji sokféleségen alapuló osztályozás csökkentheti az addig jól megkülönböztetett kisebbségi csoportok tényleges létszámát, erodálhatja a juttatásokat, amelyekre a polgárjogi törvény és az alkotmány előírásai alapján védett osztályként e csoportok jogosultak.” („Fede­ral Measures” 1997:309.)

Eldöntendő, hogy mi a faji és az etnikai osztályozás politikai célja: az identitás kifejezése vagy a diszkrimináció elleni törvény érvényre juttatása? A negyven évvel korábban még mindent felülíró polgárjogi érvelés erejének gyengülését mutatja, hogy a 2000. évi népszámláláskor a faji osztályozásra vonatkozó kérdésnél – mint említettem – bevezették a „jelöljön be egyet vagy többet” megfogalmazást. Ezzel a döntéssel végképp idejétmúlttá vált az a felfogás, hogy a faj jól körülhatárolható és változatlan adottság. Egyben megdőlt az előfeltevés, amin az Egyesült Államokban két évszázadon keresztül érvényes faji osztályozás nyugodott. Végül egyértelművé vált, hogy a faji-etnikai osztályozás alapja az érintett által megfogalmazott identitás. Az még nem tekinthető új elemnek, hogy a népszámlálás alkalmat ad az identitás kifejezésére, ám az mindenképpen új, hogy ezt a besorolás alapjának tekintik.

A sokféleségről szóló retorika: Tovább bonyolította a dolgot, hogy általános szóhasználattá vált a sokféleség, kiszorítva a szociális igazságosság korábbi kategóriáját, ami az 1960-as években a mozgatórugója volt a fajokra alapozott rediszt­ribúciós politikának. A közbeszédből eltűnt a „történelmileg diszkriminált kisebbségekre” való utalás, és mindenütt – a médiában, a hadseregben, a kormányzaton belül, a piacon és az egyetemeken – a sokféleség lett az uralkodó szóhasználat. Az amerikai vállalatok világában például úgy látják, hogy a sokféle munkaerő hasznos dolog, mert hozzájárul a piaci részesedés és a profit növeléséhez:

Ha az alkalmazottak felkínálják a maguk sokféle szemléletét és kulturális érzékenységét, ezzel új fogyasztói bázist és piaci lehetőségeket teremtenek. (Dupont)

 A sokféleség üzleti stratégiánk szerves részét alkotja. Nélkülözhetetlenül fontos, ha életerősek, versenyképesek és teljesítményre orientáltak akarunk lenni. (Travelers Insurance)

Ez a sokféleség értelme, de mit jelent pontosan a munkaerő sokfélesége?

Úgy gondoljuk, hogy a sokféleség a hasonlóságok és különbségek kollektív keveréke. A sokféleség kiterjed a fajra és a nemre, valamint az életkor, a képzettségi szint, a családi állapot, a nyelv, a katonai rang, a fizikai képességek, a felekezet, a nemi orientáció, a szakszervezeti tagság és a szolgálati idő átfogóbb kategóriáira. (General Motors)

Az amerikai vállalatok világában a sokféleség értelme egyszerűen meghatározható: a piaci részesedés növelése. Definíciója ugyanakkor meglehetősen átfogó, hogy minden csoportra kiterjedjen, amely hozzásegíthet az üzleti célok eléréséhez. A sokféleség napirenden tartása nem arról szól, hogy megszabaduljanak a rabszolgaság örökségétől, nem is a tág értelemben vett kisebbségi jogok problémájáról, amely valamennyi történelmileg diszkriminált csoportot felölel. Valójában egyáltalán nem a faji igazságosságról szól, bár a megvalósítás során szükségképpen lehetőségeket kínál a faji kisebbségekhez tartozóknak.

Az amerikai felsőoktatásban nagyobb valószínűséggel találkozhatunk a szociális igazságosságra való hivatkozásokkal, de a sokféleségről szóló retorika sokkal többet jelent, mint a korábbi hátrányos megkülönböztetés miatti kárpótlás. A Rut­gers Egyetem például tudatja, hogy a sokféleség „kiterjed a fajra, az etnikumra, a kultúrára, a társadalmi osztályra, a nemzeti eredetre, a nemre, az életkorra, a vallásos hitre, a nemi orientációra, a szellemi és a fizikai képességekre.”

Még azok az intézmények is, amelyekből saját meghatározásuk szerint egyik vagy másik dimenzió szerint hiányzik a sokféleség, igyekeznek a többi dimenzióban pótolni ezt. Egy hagyományosan fekete főiskola szintén azzal büszkélkedik, hogy hallgatóit a sokféleség jellemzi, és ezen azt érti, hogy „Amerika szinte minden államából, sőt Nyugat-Indiából, a karibi térségből és Puerto Ricóból is” vannak fekete hallgatói. Egy női főiskola azzal ajánlja magát, hogy „multi­kulturális közösség, amelynek a világ minden részéről vannak hallgatói, akik különböző kultúrákat képviselnek és igen eltérő háttérrel rendelkeznek”.

Mi a magyarázata annak, hogy minden egyetem fontosnak tartja kiemelni a hallgatói kör változatos összetételét? A sokféleség valójában az úgynevezett affirmative action politikára utal, amit az amerikai egyetemek az 1970-es évek óta folytatnak a faji kisebbségek korábbi megkülönböztetéséből fakadó hátrányok kiegyenlítése érdekében. Mivel a Legfelsőbb Bíróság rendelkezései kifejezetten tiltják a faji kvóták alkalmazását, amivel az egyetemek az első időkben éltek, azzal igazolják a faji sokféleségre irányuló törekvésüket, hogy tantervi és pedagógiai előnyökre hivatkoznak, és nem a faji diszkrimináció által korábban okozott hátrányok kiküszöbölésére. A Harvard Egyetem szerint például a sokféleség „segít annak a megértő képességnek a kialakításában, amely csak akkor jön létre, ha hajlandók vagyunk próbára tenni véleményünket és elképzeléseinket egészen más nézeteket valló emberek társaságában”. A Tufts Egyetemen a sokféleség „hozzájárul ahhoz, hogy az egyetemi tanulmányok eredményesek és hasznosak legyenek”.

Ez a pedagógiai indoklás érthető, sőt tiszteletreméltó. Nem is szeretném megkérdőjelezni, mindössze annyit jegyeznék meg, a sokféleségre való törekvés megnehezíti annak a kormányzati célnak az elérését, hogy a faji osztályozási rendszert a társadalmi igazságosság érdekében folytatott politika szolgálatába állítsák. A sokféleség következtében egyre több – ráadásul egymást részben átfedő – kategória jön létre, amelyek ellenállnak az osztályozási kísérleteknek és mindenfajta mérhetőségnek. A sokféleség akadályozza a statisztikai arányosságra alapozott politikát. Ahogy a Michigani Egyetem egyik tisztviselője a Legfelsőbb Bíróság kérdéseire válaszolva fogalmazott: a kritikus tömeg nem számszerűsíthető mennyiség, hanem megítélés kérdése.

A sokféleség ideológiája, ami a rasszista hagyomány meghaladásáért hosszú ideje folyó harc legújabb fejezetét jelenti Amerikában, a mindent befogadás (inclusiveness) elvére épül. Ha a gyakorlat valóban megfelel az elveknek, az komoly előrehaladást jelent, de hogy mennyire komoly, az attól is függ, milyen gyakorlatról van szó. Konzervatív körökben például máris felmerült a kifogás, hogy az egyetemek nem állják ki a sokféleség próbáját, mert ideológiailag részrehajló módon tanítanak. Amíg a politikatudományt nem ugyanannyi republikánus tanítja, mint demokrata, addig nincs sokféleség. Vagy egy másik példa: ha a sokféleség nevében azt követeljük, hogy az intelligens tervezés oktatására ugyanannyi idő jusson, mint az evolúcióéra, akkor a gyakorlat nagyon messze került attól, amit a faji igazságosság igényelne.

Színvak politika: A kaliforniai választók 1996- ban módosították államuk alkotmányát, amely így kimondja, hogy a közintézmények nem alkalmazhatnak megkülönböztetést a faj, a nem és az etnikum tekintetében. Ez viszont véget vetett az affirmative actionhoz kapcsolódó programoknak az állami egyetemeken és a főiskolákon. Az alkotmánymódosításról szóló szavazás kezdeményezői (az Amerikai Polgárjogi Koalíció) azóta négy másik államban is sikert ért el ezen a téren. A fajhoz tartozást ugyan továbbra is számon tartják, de csak nagyon korlátozottan lehet figyelembe venni a politika alakításában. E sorok írásakor minden jel arra mutat, hogy a Legfelsőbb Bíróság jóváhagyja azt az alkotmányos érvelést, amely szerint korlátozni vagy egyenesen tiltani kell a faji adatok szerepeltetését a közpolitikában, ami színvakká teszi a közpolitikát, sőt talán a társadalom egészét.

A redisztribúciós politikával kapcsolatos fenntartások

Mind általánosabbá válik az a nézet, hogy, mint John Roberts, a Legfelsőbb Bíróság főbírája egy 2005-ös per kapcsán írta: „Mocskos dolog, hogy fajokra osztottak minket.” (League of United Latin American Citizenry v. Perry 2005.) Mi magyarázza a faji csoportokat célzó redisztribúciós politikával kapcsolatos fenntartásokat? Három tényezőt említenék: a fogalmi bizonytalanságokat, az egymással ütköző célokat és a multikulturális aggályokat.

Az affirmative actionhoz kapcsolódó programok, amelyek a polgárjogi mozgalmakból sarjadtak ki, soha nem adtak koherens választ a nyilvánvalóan legfontosabb kérdésre: mennyi múltbeli szenvedés tesz egy csoportot jogosulttá arra, hogy bekerüljön ezekbe a programokba? Sem az ehhez kapcsolódó másik kérdésre: csak azoknak a kisebbségeknek jár a faji megkülönböztetés miatti jóvátétel, amelyeket történelmileg diszkrimináltak, vagy azokra is kiterjeszthető, akik a 20. század vége felé vándoroltak be, és bőrszínük miatt hátrányos helyzetben vannak? Egy társadalomkutató úgy fogalmazna, hogy az affirmative action nincs kellőképpen megalapozva elméletileg. Ennek folytán egyre szélesebb kör számára válik elérhetővé, így például középosztálybeli fehér nők számára is, akik – teljes joggal – át kívánják törni a szakmai karrierjük útjában álló akadályokat. A sokféleség természetesen még ennél is kevésbé definiált, aminek következtében ellenfelei számára könnyű célponttá vált.

Az ázsiai amerikaiak nagyon jó például szolgálnak arra, mi történik akkor, ha egy átfogó szociálpolitikai rendszer fogalmilag gyenge lábakon áll. A kínai és a japán munkavállalókkal meglehetősen kíméletlenül bántak a tizenkilencedik században, és alacsonyabb rendű fajnak tartották őket. Még a 20 század elején sem adták meg nekik az alapvető jogokat, beleértve magát az állampolgárságot is. Amikor a század közepén az alulreprezentált faji kisebbségek a polgárjogi politika kitüntetettjeivé váltak, könnyű volt az ázsiaiakat is a védett csoportok közé sorolni. Végül is az ázsiaiaknak külön helyük volt a Blu­menbach-féle faji osztályozási rendszerben.

De aztán az ázsiai amerikaiak egy nemzedéknyi idő alatt az átlagot tekintve gazdagabbak és magasabban képzettek lettek, mint a fehér lakosság. Jelenleg statisztikailag felülreprezentáltak az amerikai egyetemeken, a hivatalos statisztikák és a kormányzati programok mindazonáltal továbbra is védett kisebbségként kezelik őket.

Az inkoherencia nem ritka a bonyolult szociálpolitikai rendszerekben, és nem kellene nagy ügyet csinálni az ázsiai amerikaiak felülreprezentáltságából, ha nem szembesülnénk a cikk elején említett elismerési dilemmával. A csoportokra alapozott politikák különösen akkor válhatnak a közvélemény rosszallásának célpontjává, ha nincs jó válasz arra a kérdésre, hogy miért jogosult adott csoport bizonyos juttatásokra.

A rosszallás másik oka a redisztri­bú­ciós politika céljaival kapcsolatos konfliktus. Mi a faji osztályozás célja: hogy elismerést és tiszteletet biztosítson, vagy hogy előmozdítsa a diszkriminációellenes politikát? Charles Taylor szerint ez hamis dichotómia. Az, hogy valakit elismerjenek, és ezen belül elismerjék valamely kulturális csoport tagjának, alapvető az emberi méltóság szempontjából és önmagában is jog (Taylor in Gutman 1994). Taylornak ebben minden bizonnyal igaza van, de a statisztikai arányosság alapján folytatott politika gyakorlati részleteit tekintve nem mindegy, hogy hány csoportot és mely csoportokat tartunk számon, ha azt akarjuk, hogy ne híguljanak fel a rabszolgaságban és az apartheidben gyökerező halmozott hátrányok ellensúlyozását szolgáló politika céljai. Anélkül, hogy elmélyülnénk a probléma részleteiben, levonhatjuk az ésszerű következtetést, hogy az „elismerést akarunk” és a „jogosultak vagyunk a juttatásokra” közötti vitában elhomályosodnak a csoportokra alapozott juttatásokat szolgáló faji osztályozás céljai.

Végül látnunk kell azt is, hogy Amerikában, éppúgy, mint máshol, politikai aggodalmakat okoznak az identitáson alapuló multikul­turaliz­mus következményei az egyénre nézve. Ha túlzásba visszük az etnicitás kultuszát – írta Arthur M. Schlesinger, a liberális történész – ez annak a felfogásnak a térhódításához vezet, „hogy Amerikát nem egyének alkotják, hanem csoportok… az etnikai közösségek szerinti felosztás jelenti az amerikai társadalom alapvető struktúráját és az amerikai történelem legfontosabb sajátosságát.” Majd így folytatja: „Ha a szeparatista tendenciák akadálytalanul erősödhetnek, az eredmény csakis az amerikai élet széttöredezése, tör­zsiesedése, a szegregáció visszatérése lehet.” (Schle­singer 1992: 16, 18.) Ezzel a felfogással gyakran találkozhatunk azokban a blogokban, mé­diatörténetekben és tudományos írásokban, ame­lyek szerint a multikulturalizmus veszélyt jelent a liberális értékekre.

Amerika, mint mintapélda

Az amerikaiak szeretnek azzal dicsekedni, milyen sikeres volt a különböző populációk egybeolvasztása. A bevett fordulat szerint a bevándorlók országában a sokféleség a nemzeti egység forrásává vált. George Washington azt írta, hogy Amerika „nyitva áll az elnyomottak és az üldözöttek előtt, bármilyen nemzetiségűek és vallásúak legyenek is… akik majd átveszik szokásainkat, mértékeinket és törvényeinket: egyszóval velünk egy néppé válnak”. Ralph Waldo Emerson Amerikát a „nemzetek menedékének” nevezte, amely új iden­titást teremt, „éppen olyan életerőset, mint Európa, amely a középkor olvasztótégelyében alakult ki”. A külső megfigyelők is hasonló véleményen vannak. James Bryce brit történészt és diplomatát a tizenkilencedik század második felében lenyűgözte „az a bámulatos feloldó hatás, amit az amerikai intézmények, szokások és eszmék gyakorolnak a különböző fajokhoz tartozó újonnan érkezőkre, gyorsan asszimilálva az Amerikába tömegesen áramló külföldieket”. Nemrég pedig Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök állapította meg: „Egyetlen más nemzet sem egyesítette ilyen sikeresen egy közös kultúrában a különböző fajú és nemzetiségű embereket.” (Idézi Schlesinger 1993: 24, 26, 130.)

Mindez azonban csak bizonyos megszorításokkal igaz. Az olvasztótégely metaforája inkább a fehérbőrűek – az ír-amerikaiak, az olasz-amerikaiak, a lengyel-amerikaiak és egyéb kötőjeles népek – szociális és gazdasági életpályája esetében alkalmazható, és kevésbé az indiai-amerikai őslakosok, a rabszolgává tett afrikaiak fekete bőrű leszármazottai, a létminimum alatt élő mexikói- amerikaiak és – egészen a közelmúltig – az ázsiai bevándorlók esetében. Az etnikai hovatartozást annak idején nem tekintették feltétlenül véglegesnek, hanem olyan kategóriának, amiből ki lehetett kerülni felfelé irányuló mobilitás, beházasodás vagy kulturális asszimiláció révén. A faji hovatartozás egész más eset volt. A fajt a 18. és a 19. században megváltoztathatatlan biológiai adottságként fogták fel, amiből nem volt kiút. Az antropológusok a huszadik században bebizonyították ugyan, hogy a faj társadalmi konstrukció, ennek ellenére továbbra is erősen lehatárolt fogalom maradt a szokások és a törvények, az attitűdök és a sztereotípiák révén. (A humán genomra vonatkozó mai kutatások ugyanakkor arra utalnak, hogy orvosi szempontból talán mégis van létjogosultsága, hogy biológiai, és ne társadalmi konstrukciónak tekintsük.)

A sokféleségen alapuló egységről szóló amerikai narratíva időben megelőzte a csoportalapú jogok rendszerét, amely a polgárjogi korszakot követte, hogy aztán termékeny talajra találjon a multikulturalizmusban. A kommentátorok, köztük Schlesinger, ennek nyomán úgy látják, hogy a csoportlojalitás „veszélyezteti a nemzeti identitás laza kötelékeit, amelyek összetartják ezt a széttöredezett és különbségek által szabdalt társadalmat. (Schlesinger: 113.)

Ezek az észrevételek véleményem szerint arra utalnak, hogy komoly bizonytalanság uralkodik a tekintetben, van-e recept az Egyesült Államokban arra, hogyan kell egyidejűleg szembenézni a demográfiai különbségeknek megfeleltethető egyenlőtlenségekkel és azzal, hogy mind nagyobb fenntartások kísérik a faji alapon definiált népcsoportokat célzó szociálpolitikát.

Utóirat: Obama elnöksége²

Sokan bíznak abban, hogy a fekete és fehér szülőktől származó Barack Obama elnöksége hozzájárul, hogy vita induljon arról, mi a faji csoportok helye a közpolitikában, és szűkebben arról, milyen feszültségek vannak az egyetemes jogokon alapuló demokratikus liberalizmus és a diszkriminációs gyakorlatnak leginkább kitett faji és etnikai csoportoknak kínált partikuláris jogok között.

A kultúra területén máris a figyelem középpontjába kerültek azok az afrikai amerikai művészek és írók, akik hangsúlyozzák, hogy mára post- blackeknek tekinthetik magukat, mivel megszabadultak mindenféle csoportidentitástól. Számos jel mutat arra, hogy az újabban bevándorlók gyerekeinek rugalmasabb a faji identitásuk, mivel már más szemmel néznek magukra, mint a korábbi generációk. Politikai körökben mindinkább azzal számolnak, hogy az Obama-hatás következtében megnő a feketék választási részvétele és gyengül a fehérbőrű népesség kötődése a Republikánus Párthoz. Sokakat izgat a kérdés, hogy a Demokrata Párt képes lesz-e megtartani azoknak a spanyolajkúaknak a szavazatát, akik 2008-ban Obamát választották. Kulturális téren és a választási szándékokat tekintve minden ok megvan arra, hogy olyan változásokra számítsunk, amelyek Obama újraválasztását vetítik előre.

Kevesebb ok van viszont arra, hogy komolyabb változásokra számítsunk a cikkben említett közpolitikai kérdésekben – vagyis a csoportokra szabott jogok és juttatások kérdésében – kivéve persze a Legfelsőbb Bíróság döntéseiből következő változásokat. Ami a törvényhozási kezdeményezéseket illeti, még egy ilyen világosan kommunikáló elnök, mint Obama is beleütközik a politikai osztály kockázatkerülési hajlamaiba. Különösen kockázatkerülők a törvényhozás tagjai olyan kérdésekben, amelyeket tizenkilencedik századi elődeik rutinszerűen tárgyaltak: Mit tekintünk fajnak? Milyen határokat szabnak a faji csoportok? Milyen politikai gyakorlat következik a faji statisztikákból? Most hogy a sokféleségről szóló retorika, amely bizonytalan jelentésű és politikailag nem túl hatékony, felváltotta a faji igazságtalanság sokkal körvonalazottabb fogalmát, amely a polgárjogi korszakból származik, valószínűleg még Obama újraválasztása sem fog bármilyen politikai vitát generálni, ami kikényszeríti a szembesülést ezekkel a kérdésekkel. Obama elnöksége – legalábbis az első négy évben – a jelek szerint nem szolgál sok új tanulsággal ahhoz, hogy miként kell megtalálni a megfelelő egyensúlyt a liberális univerzalizmus és a csoportokra szabott jogok között. Amerika ellentmondásossága és kétértelműségei ellenére sem fog egyhamar megváltozni. A múltbeli döntésekhez való ragaszkodás, amely ráadásul kockázatkerülő hajlammal párosul, még egy történelmi jelentőségű választás következményeit is felül tudja írni az olyan bonyolult és érzékeny ügyekben, mint amilyen a fajokkal kapcsolatos politika.

FORDÍTOTTA GÁTI TIBOR

Az írás szövege az Institut für die Wissenschaften vom Menschen által Bécsben 2007 júniusában rendezett konferencián hangzott el. A konferenciára a “Társadalmi szolidaritás növelése” sorozat keretében került sor. Az írás ezt követően Ungleichheit und Vielfaltcímen a Transit 37. számában (2009. nyár) németül jelent meg.

Ellis, Joseph American Sphinx: The Character of Thomas Jefferson. New York: Knopf, 1997.

„Federal Measures of Race and Ethnicity and the Imp­lications for the 2000 Census.” Hearings before the Subcommittee on Government Management, Infor­mation, and Technology of the Committee on Go­vernment Reform and Oversight. House of Repre­sentatives, 105^th Congress, 1^st Session, April 23, May 23, and July 25. 1997:57.

Katznelson, Ira. When Affirmative Action Was White. New York: Norton, 2006.

Onuf, Peter. Jefferson’s Empire: The Language of Ameri­can Nationhood. Charlottsville: University of Virginia Press, 2000.

Prewitt, Ken. Racial Classification in America: De We Still Need It? Berkeley: University of California Press, 2010.

Schlesinger Jr., Arthur M. The Disuniting of America: Reflections on a Multicultural Society. New York: Nor­ton, 1992.

Taylor, Charles. „The Politics of Recognition.” Multi­culturalism. Ed. Arny Gutman. Princeton: Princeton University Press, 1994.

De Zwart, Frank. „The Dilemma of Recognition: Admi­nistrative Categories and Cultural Diversity.” Theory and Society 34 (2005).