Egymás szerelmi vagy hogy is, vonzalmi kecskejátékait követtük, ahogy tudtuk, így voltunk akkoriban barátok. Úgy tettem helyre magamban apád, hogy barátok leszünk, vagyunk, nem többek. Jól esett foglalkozni egymás nyűgeivel, amiből volt elég, mert ha keveselltük, termesztettünk újakat. Azzal, hogy olyan sokszor nyafogtunk egymásnak, biztosítva láttam apád pozícióit – eleget bizonygatta szerinte genetikus életképtelenségét, hogy azt gondoljam, nincs az az Isten, hogy én vele valaha. Örültem, hogy már aztán igazán semmi akadály nem állhat nagy és mély és hosszú és tiszta kapcsolatunk szigorú testvéri, olykor szülői szeretete elé. Hol én anyáskodtam fölötte, hol ő, apaféle szerzet noszolygatott, hogy ezt vagy azt végre igazán tudomásul kellene vennem, el kellene intéznem. Mindketten szerettük pajtársi viszonyainkat – kivált magunkat szerettük benne látni úgy, ahogy a másiknak megmutatkoztunk. Bonyolultan fogalmazok, hagyd el. Õ úgyis megérti belőled, nekem ez elég.

Apád mindig szenvedett valamitől, általában magától, de akkoriban megint nőtől, akit szokás szerint alfának-omegának képzelt, mint amolyan oltárhoz gyakran járulva hódoló gesztussal szaggatta meg sebeit előtte, hogy ha vele nem, ő senkivel, ő soha, jöhet az emésztőgödör, a kukásautó, a Duna. És az mindig jött, mert kerberoszok egész nemzetsége lihegett a nyakába néha szelídebben sarokba bújtan, többnyire azonban az apád testét jelentő koncért acsarkodva. Nekem meg ott voltak elkövetkező öregségem közönyös szemlélői, a macskák. Röhejesen esetlen, sötét jövőképekkel motiváltuk magunkat, bár apádnak ijesztően több jutott a tervszerű végrehajtás ambíciójából. Ahogy tőlem telt, bátorítottam, pátyoltam vérnősző baromka igyekezetében, találja csak meg azt a valakit, akitől eltűnik az emésztőgödör, időben fékez a kukásautó, hídra ugrat a Duna. A barátsághoz ez illett, és nem is akartam én mást. Azt a toporzt meg – amit hazakushadva a négy fal között csaptam, mikor elnyüszmögte, valójában ki baja – órán belül kiröhögtem, gúnyoskodón cafatokba téptem, hogy egészen máig jól elfelejtsem. Ahogy elő kell szedjem neked, Andrisom, mindazt a kacatot, amit egymásra hagyogattunk, csodálkozom rá igazán, minek is látszanak. Akkoriban egyszerűen féltettem, vagy nem is tudom pontosan, aggódtam érte, hogy mekkora egy szeretni való, nevetséges fasz ez a te későbbi apád, és hogy jön ő ahhoz, hogy az én jóbarátomat, akivel hetvenévesen is cigizni akarok valami kávézóban (ő az akkor még meg se született pincérnők azóta meg is gömbölyödött seggét stírölné), hogy ezt az én jóbarátomat ő nemcsak le meri fitymálni, hanem még el is emészti egy nő miatt csak úgy, per egyéni szocproblem! Szóval csessze meg magát, ezt akkor se hagyom, gondoltam. Felőlem felfordulhat – amikor mondom, előbb nem. Tény: inkább voltam önző, mint jószívű. Vagy hogy is, eléggé önző voltam ahhoz, hogy jószívű legyek.

De volt egy délután, igen, volt egy délután. Valahogy gyanúsan kisimult volt, gyanúsan jól öltözött, gyanúsan megkopasztott, s hovatovább, gyanúsan boldog. Mindezt pedig semmiképp sem éreztem rendben valónak. A megszokott lófrálások kávétól kávéig rítusában végre kidüllesztette magából, hogy vége lett, ha hétcsapásra is, de ezt az egyet azért csak sikerült primitíven és ostobán, de végleg: csapni. Megjegyzem: tartottam tőle, az össze- esete joggal forog fenn, de meggyőzött, hogy semmi eset nem forog már itt fenn, se lenn, se kinn, se benn. Jó, mondom, csak később nekem légy szárnya se legyen! Ó, higgyem csak el, be-(ein-, emp-, ent-, ge-, miss-, ver-, zer)fejezte a dolgot, itt pontos indoklás következett. Valahol pedig örültem, látja, látja, nem kell hősködni annak, aki nem is érdemli. Tőle legalábbis nem. A Nőt noha nem ismertem, apád szemüvegén keresztül valamiféle szép, míves szobornak láttam. A magaméval inkább semmilyennek, mert nem különösebben érdekelt, esetleg annyiban, hogy legyen jó ehhez az emberhez, vagy ha nem tud, az is elfogadható,
de akkor pusztuljon előle, mielőtt ez pusztul utána, ki tudja, milyen jogon. És ahogy beszélgettünk
– most már emlékszem –, pillanatra belém nyársalt talán a toporz után maradt nyenyere vonzalom, vagy a fellélegző szeretet, amivel gondolatban megöleltem volna, mint valami okos óvodásnak megcsókoltam volna a homlokát. Büszkeség vagy mifene, tudod, az a szófukar önismétlés, mikor
már igazán nem tudsz jót, szebbet, illőbbet mondani, csak a testeddel lehetne. Elégtétel, oldás, kíváncsiság, hogy akkor most már tényleg rendben lesz. Tetszett a hengerkedő jókedve, a bizalmi státusz, és igen, volt ez a délután, mikor léket vert baráti szenvelmeimen egy pillanatra a kérdés, hogy vajon vonzhatnám-e kicsit, ha akarnám. Én. Én. Én.

Megvallom neked, hogy apáddal nem együtt megöregedni akartam, hanem bolondítani csöppet, hevülni, egyebek. Meg hát ott volt Más is, azon nyomban hozzá is mentem volna, ha nem tűnt volna olyan unalmasnak, ha nem sejtettem volna olyan pontos megérzéssel, hogy az a vonzalom, ami köztünk kimondott és vállalt, ennél fogva egyszerű képletet rejt, mégsem szenvedélyesen neki szól, hiába akarnám máshogy, hanem csak egy férfinak, aki mondhatni vonzó társaság, s rám is elég időt szentel. Ez amolyan egyelőre test nélküli vágy volt, amit nekem ezzel a Mással kellett megélnem, mert úgy láttam, és valóban úgy is lehetett, hogy a körülöttem lévőkből ő volt az egyetlen, akit kvalitásaink alapján alkalmasnak hittem. Istenem, de nehezek a szavak, milyen gond őket pontosan úgy összetapasztani, hogy ne sértsék meg a valóságot azzal, hogy a mostani magam pakolja őket, ahova ereje bírja, és milyen tompa próbálkozás ez, mert akárhova zuhannak, nem érzem a helyükön valónak egyiket se, viszont túl nagy fáradság volna, hogy újra felemeljem bármelyiket is. Hát maradjon így, Andris, vállalom, amit ezek nyomán gondolsz rólam, de látod, gyorsan fáradok.

Féltem belekavarodni ebbe a magam sodorta hálóba, hogy Máshoz kötöm magam lelkestül, s akkor apádhoz való vonzalmam kiszikkad, mint egy időszakos folyó. Féltettem ezt a folyót, hiába nem vettem róla tudomást. Apáddal mégsem láttam magunkat évek múltán úgy, hogy elégedett legyek. És a barátságot se akartam soha elereszteni. Meg aztán Másom unalmassága is idővel belekövült a mellette érzett biztonságba, ezt a biztonságot nagyon megszerettem. Csak most látom, amit én Mástól elvártam, apádtól is megkaptam. Fene se tudja már. Apáddal inkább cinkosságot éreztem, minden testiség nélkül. Jól esett domesztikált otthonosságban tudni a magunk dolgait.

Hát ezért nem én vagyok az anyád vérszerint, de enyémnek is épp ezért érezlek, mert mindenhez, amihez apádnak köze van, nekem is közöm kell legyen. Eldöntheted, hogy ki voltam én, s ki vagyok most így, apád nélkül. Azt hiszed, nem tudom, mikor ideültél mellém zavart ellenszenvvel, hogy azt gondolod, apádnak hozzám másként is köze volt, méghozzá olyan köze, hogy a házassága anyáddal miattam lett volna olyan felemás, amilyen felemásnak te érezted? Azt hiszed, nem tudom, hogy a te fejedben – állíthatok bármit – mi szeretői maradunk egymásnak? Nekem nincsen ahhoz jogom, hogy kikérjem magamnak a haragod, fiam, és ismerlek annyira – mert apád barna, röntgen szemeivel karistolsz –, hogy meglássam: indulattal méregetsz, amit nem kérdőjelezhetek meg, szabad-e, kell-e
az neked.

Vannak szeretők, igen, talán apádnak is volt vagy voltak, nem faggattam erről soha. Én nem voltam köztük. Bár én se tudom most már, idővel minden máshogy látszik – rosszabb is lehettem talán azoknál, akiknek a testét elvette, s magával hurcibálta a szagukat anyád ágyába is. Rosszabb voltam én, igen, a szeretőknél, mert apád szeretetlenje lettem, akivel anyádat sose akarta csalni, mégis minden találkozásunkkal csaltuk – anyádat is, Mást is. Mégsem érzek lelkiismeret-furdalást, de nem is hárítom a sorsra a felelősségét, hogy két család, az enyém és a tietek, miért volt ilyen másfél, ilyen nem-igazi egyik sem. Mert hiába szerettünk mi benneteket. Azzal, hogy apáddal egymást sose szerettük, benneteket se tudtunk úgy, ahogy egymást szerettük volna, ha merjük. Igen, szeretetlenjei, azok voltunk mi egymásnak. S most – hogy apád meghalt – érzem csak igazán, mert jobban gyászolom, mint bármit az életemben. Minden gyermekem velem gyászol, akik tőle lehettek volna, akik ő lehettek volna félig s félig énmagam.

Emiatt nem tudok rád haragudni, hogy idejöttél azzal a gyanakvó, engem gyűlölő fejeddel, apád zászlós undorságával. Hozzám jöttél, anyádnyi asszonyhoz, válaszokat követelnél tőle megvető fölénnyel fogalmazott kérdésekre, végül nem teszel fel egyet se. Micsoda tragikomédia! Nem mentem, részint vádolom magam azzal, amit gondolsz, amit én sose mertem végiggondolni igazán hosszan, hogy meg is cselekedjem. De igazad van, mégis igazad. Mert én apád után fogok halni, azzal a bizonyossággal, ahogy csak a nagyon hű állatpárok halnak egymásután. Olyan esendő barmok is, mint a házi ludak. Nem vesznek magukhoz eledelt, ha a párjuk elhal. Õk nem tépik a tolluk, nem rikoltoznak. Leülnek az udvar sarkában, és csendesen várnak. Vártalak téged, Andris, így vártalak, mint ezek az özvegyült ludak a kertsarokban.

Kérdezz nyugodtan, mert látod, mintha a fiam faggatna, neked jobban elmondom rendre, amit igazságnak tudok a magam módján. Mert egy kevés időre, meglehet, pár mozdulatodnyira újra apáddal beszélgetek, mintha neki vallanám mindazt, amivel adósai maradtunk nektek, magunknak. Elnézlek, ringatgatom, hogy az enyém is lehettél volna, bár anyád elég határozott és bizony túl szép volt ahhoz, hogy ellent lehessen állni neki. Még őt is megkedveltem, persze-persze, vetélkedtem is vele mennyit titkon. Ha apád odakuncorodott a konyhámba néha napján, kijátszottam az anyád előtt ismeretlen kártyákat apád ízléséről, mire mit vár, mit mondjak, hogy esik jól neki. Ha össze- koccantak, némán hallgatott a te anyád, én – ha bajom támadt – azonnal elhápogtam, s a csendet inkább engesztelődésre, semmint mérgeskedésre használtuk, hogy aztán rendszerint nevetésfélébe kacsázzunk. Nyilván nem így lett volna, ha történetesen mi ketten vagyunk összekötve, s anyád
a harmadik, a terheletlen, ezt is aláírom.

Azt mondtam, nem voltunk szeretők. Nem hazudtam, már abban a tekintetben, hogy nem volt soha viszonyunk. De egyszer, igen, épp a konyháról jut eszembe, egyszer nem álltunk messze tőle. Előtted aztán végképp kevéssé akarom menteni apádat, nem is érzem szükségét, elmondom neked, ahogy van. Õ rajta múlott, hogy most rád nézek, és nem hazudok, ha azt mondom: nem voltunk szeretők. Anyádtól eljött, talán összekaphattak valamin. Könnyű is volt csak úgy, képzelem, anyád mit tartott felőle. Másom se volt itthon hetekig, tudom is én, épp miért. Akkor már haragudtam, amire csak lehetett, mert rám tört a nem-elégedés. Este még valami vacsorát is főztem magunknak
a bor és a cigaretta mellé. Ültünk egymással szemközt a házasságról beszélve, kinek mi volna jobb, egyikőnk se tudta, de jó volt mondani, mondani, mondani. És egyszer csak kitört belőlem, vagy belőle előbb, nem emlékszem, hogy miért ilyen egyszerű nekünk kettőnknek beszélni, miért nyugszunk meg, ha egymásnak beszéljük el, a másfelekkel miért nem ilyen. És összeszorult a torkom
– talán én magam is teljesen, ahogy akkor apádra néztem az asztal fölött. Pörgette az öngyújtót körbe-körbe a terítőcsíkokon, az Istenért se nézett rám, gondoltam, jó is így, jól teszi. Hogy melegítsem a húst, sóhajtva felálltam. A hátamban éreztem akkor a szemét, a gerincembe döfött, és anélkül, hogy találkozott volna legalább a tekintetünk, ott született meg a később minduntalan elhessegetett, de akkor előttünk óbégató felismerés. Hogy le kellett vágnom a villát a szekrényre, lekuporodnom a kőre. És soha sírni úgy nem sírtam, mint akkor és ott. Hogy én lehet, tudom, én lehet, tudom. Apád majdhogynem felrántott, mint valami gyereket a hokedlira ültetett, és oda- guggolt elém kérlelőn, hogy hallgassak el. Én pedig megszeppenve az erejétől vagy a hangjában csüngő lemondástól elcsihultam. Azt hittem, megcsókol végre, kiengesztelődtem volna a világgal, ha megteszi. De nem. Némán megettük a vacsorát – gombócosnak éreztem a krumplipürét, keserűnek
a húst. Zsibbadtam minden porcikámból, mint aki nagy fájdalmat, talán gyászt él meg, és betonba köti az elfáradás. Látta rajtam, ismert jól. Én is eléggé őt, hogy tudjam, szeretkezni akart, amitől feléledtem volna. De ehelyett csak felsegített az asztaltól a hosszú hallgatás után, meg se öleltük egymást, úgy ültünk át a szobába. Rajta múlott, Andris, egyedül rajta.

Azt az éjszakát végül is egymással töltöttük és mégsem együtt úgy, ahogy most már tudom, kellett volna. Nem romantikus időszerűségből. Igenis, törvényszerűen kellett volna. Mert járt volna az a baszás. Legfőképpen – akármilyen brutális – de anyádnak járt volna, a férjemnek járt volna, és nektek, szerencsétlen, még meg sem fogant gyerekeknek járt volna. Hiába, gyávák voltunk. Apád is, én is. Mondtam, hogy nem mentegetem. Mert nem hiszem, hogy rátok gondolt volna akkor, Andris, akármilyen kiábrándító. Nem azért mert a család az első, nem azért, mert hű és kitartó és makacs ember, vagy egyenes lett volna, nem emiatt. Hanem a kibaszott gyávaságunk, a kurva félsz, hogy mi lesz. Mi lesz, ha jobb lesz. Mi lesz, ha rosszabb. Félálomban őrlődve töltöttük azt a hajnalt, vagy jobban mondva apád, mert én, mint valami halott, aludtam a vállának dőlve. Ott maradt végül nálam a kanapén. Mélységben és szomorúságban aludtam, mint a föld alatt erősen maradt, béna halottak, hogy a karjukat se lehessen emelni, ki se kaparhassák magukat. Reggel még lehetett volna fordítani az ügyön, viszont a józanság addigra olyan erővel vágott mindkettőnket tarkón, olyan viszolygatón az esti kétségbeeséstől, hogy már minden eldőlt. Soha többé nem hoztuk szóba. Csacsogtam, csiviteltem, felszínes, hülye páva, mutogattam a tollaim előtte, a minden-jól-van-így tollakat, hogy komolyan ne vegyen, azt se, ami azon az éjjelen történt vagy nem történt. Ugyanúgy tudhatta, mi forgott ott kockán, ahogy én most színről színre elmondtam neked. Ugyanúgy tudta ő is. Sokáig nem találkoztunk.

Pár hétre rá teherben maradtam a lányommal, és rám szakadt az anyaság, én pedig boldogan vártam a családban feloldodó megelégedést. A Mással meg az lett, aminek ilyenkor lennie kellett. Szerettem, ahogy tudtam. Õt választottam, tudtam, kit. Kezdetektől felnéztem rá, rajongtam a kedvességéért, ahogyan az emberekkel bánt, ahogyan Canossát járt a jókedvemért. Hozzásimulni lehetett, láttam, milyen jó apa, törődik velem és a gyerekkel, valami különös kegynek hisz hármunkat. Kívántam is a boldogságát épp annyira, hogy látod, csak most ébredek rá, micsoda megvezetés ez, ez a szeretet. Mert igen, Másom olyan, amilyen, jó vele lenni. De apád, hogy meghalt, nem kívánkozik nekem már több az életből, csakhogy elmondjam általad neki, amit el kell. Nem hiszem, hogy becsaptam volna a férjem, nem tudom. Szeretni akartam, szerettem is. Hogy megérdemeltem-e, megérdemeltük-e egymást, más kérdés, téged nem is érdekel, hagyjuk. Apád után pedig nem epekedtem, nem voltam úgymond szerelmes belé, hogy az belepiszkíthatott volna a házasságomba. Hallom én is, igen, hogy amit elmondtam, úgy hangzik, mintha az egész életem szenvedés lett volna, mert hogy rossz embert választottam, vagy mert épp rossz embert nem választottam. Butaság. Meglehetős nyugodt, szép kis életem volt, de most már legyen ennek vége, ha egy csapásra nem is, de hétre, ahogy apád mondta hajdan azon a délutánon.

Csak a szavak bosszantanak, ezek a strihelő, bárcás kurvák. Lefekszenek minden jött-mentnek, de amolyan tessék-lássék módon, essenek túl ezen meg ezen a gondolatmeneten is, na még egyen, meg még egyen, aztán egy cigi, kávé, hajtás pia. Az igazság meg azé, aki fizeti. Nem lehet velük soha elmondani hát a valóságot pontosan, ahogy es eigentlich gewesen ist? Büdös, kőszívű ribancok,
a mostani önmagamnak fekszenek le, ennek a másik cafat vénasszonynak, aki megsínylette, amire
– úgy érzi – rájött. Magam miatt nem tudom elmondani jól, épp az igazságomra való ráébredés miatt, de hát ez, és csak ez maradt, más igazság nem is lehet: hogy apád elment örökre, hogy kimondatlanul hagytuk, hogy soha neki többet el nem mondhatom, egyedül neked, te szegény, ami belőle maradtál, hogy én mégiscsak szeretem. Most szeretem. Öreg fejjel, szerelemmel a te apádat. És minden heroizmus nélkül, egyszerű, nyugodt kijelentéssel utánahalok, mert úgy akarom.