Robert azért kezdett el csavarogni Oleśnicában, mert olyan magányosnak érezte magát. Megállt egy kisállat-kereskedés előtt, és a kis kedvenceket nézegette a kirakatban. Gondolta, vehetne egy kanárit vagy nyuszit, és játszadozhatna vele, mint egy gyerek. Egy szép nagy papagáj volt a koszos kirakat királynője. Biztos szenvedett a poros üveg mögött. Robert úgy belegyönyörödött, hogy meg is akarta venni, de kiderült, hogy őrült drága. Azt mondta az eladó, egyedi darab, luxus, gyűjtőknek való példány, szóval messze meghaladja Oleśnica anyagi lehetőségeit. Nagyon sokáig, tulajdonképpen örökké él. Az azért imponál nekünk, ha valaki garantáltan tovább él, mint mi. Mintha örök életűnek látnánk, nem igaz? (Robert nem akart állást foglalni ebben a kérdésben.) Több mint száz évig elél. Magát is túléli. Megéri. Ne féljen, nem döglik meg.

Azon a télen, 1985-ben gyakran ácsorgott a kirakat előtt, havas eső vágott az arcába, és azt a nagy ronda kalitkát nézte, amelyben a papagáj ült, és olyan pofát vágott, mint egy páva. Fenn hordta a csőrét. Tényleg szép volt, a színe acélszürke, a csőre meg rikító sárga! Ez volt az egyetlen színhatás, díszlövés a szürkeség sivatagában. A csőr nemcsak a papagáj szürkeségétől ütött el, hanem a ketrec, az üveg, a kirakat, a bolt, az utca, a kerület, a város, az ország és az egész világ szürkeségétől. Frissítő C-vitamin pezsgőtabletta volt, beledobva egy pohár csúf időbe, havas esőbe, nedvességbe és szélbe. Olyan volt a csőre, mint egy energianyaláb, mint egy néger jazzband akkordja a kagyló alakú oleśnicai koncertterem csüggesztő zenei életében.

Ezért tudott Robert olyan sokáig állni a fagyban, mosolyogva nézve a csőrét, mert úgy hatott rá, mint egy pohár üdítő paradicsomital, és még ebben a nagy magányában is beszélt hozzá. De nem mondott semmi konkrétat. Egyáltalán nem mesélte el neki az élete történetét, beérte ennyivel: „Papagáj! Na mi van, papagáj?” Az is lehet, hogy ha így járt volna hozzá évekig, a papagáj egyik nap elismételte volna utána: „Na mi van, papagáj?” De csak pofákat vágott, hatásos pózokba merevedett, így próbálta értésére adni, hogy tele van a hócipője a hódolatával, bár elfogadja, hisz mi sem természetesebb ennél, ennyi igazán jár neki.

De nem tudott megtanulni semmit, mert tavasszal Robert már meg sem állt a kisállat-kereskedés előtt, ha egyáltalán elvetődött arra a környékre. Egyre gyakrabban járt hol Wrocławba, hol Katowicébe. 1985 szomorú szilvesztere után, amikor egész éjszaka otthon ült, illusztrált elbeszéléseket olvasott a Przekrój régi számaiban, történt valami, amit napfordulónak lehetne nevezni, ha nem lenne még néhány hónap tavaszig. De mit számít ez! Nála már kitavaszodott!

Minden pontosan úgy történt, mint a Przekrójban megjelent elbeszélésekben, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a fiatalember most egy másik fiatalembert ismert meg. Egy fiatalember megismert egy fiatalembert! Robert megismerte Pawełt januárban, vagyis tavasszal! Wrocławban, a szocialista Lengyelország szürke városainak legszebbikében, a Teatralna utcai romantikus szaunában! És minden csalogány erről énekelt, egytől egyig! Elég volt a gyűrött hetilapokkal töltött magányos estékből, elég volt a papagájból, elég volt a szaunából és Wrocławból, csak Paweł és Paweł kell és Katowice, mert hogy katowicei volt! Az a szürke Katowice még Wrocławnál is szebb!

A Szultán presszóban

sárga rózsa egy úr előtt,

mellette pedig az az úr, akié a rózsa volt,

és a másik úrnak adta!

És olyan tavasz ragyogott rájuk, amilyet semmilyen Przekrój sem tud kitalálni, semmilyen Filipinka sem tud leírni, ilyen tavaszt nem hoz semmilyen tabletta, mert ez a Skamander tavasza, a Wiadomości Literackiében megénekelt tavasz lehetett, olyan költői és biológiai tavasz, amilyen csak Tuwim korai alkotói korszakában volt! Robert a csalogányoktól és az újbortól megmámorosodva állt a világ legszebb csarnokában, Wrocławban, az Odra pályaudvar szürke épületében, és idegesen dobálta a tantuszokat a telefonba. 1986-ot írtunk már, ez volt a legszebb szürke év, teleszórva a szerelem színes konfettijével. Miket beszélek?! Ez volt az ő privát 1918-as éve, fényeskedő nikkelszamovárja! Ott áll hát Robert, dobálja a telefonba a tantuszokat, meséli a régi haverjának, Jerzynek, hogy végre megismert egy tüneményes fiút – tudod, egy katowicei lakost, Pawełnek hívják, el sem tudod képzelni, milyen; nem, nem ismered, nem ismeri senki, csak az enyém, és maradjon is az, OK?

OK – mondja, vagy inkább kiabálja a hallgatóba Jerzy, aki nem ért semmit a barátja a szóárada- tából, mert mentálisan még telel, neki még tél van, és havas eső vág az arcába, Wrocławban meg (mint kiderült) már tavasz van.

– Nem értek semmit, de kívánom nektek a legjobbakat – kiabálja a kagylóba Jerzy, téli álmából ébredve –, csak arra vigyázz, nehogy kifosszon. Hol ismerkedtetek meg? Szaunában, te jó Isten!
– teszi hozzá halkan, aztán leteszi a kagylót, és leül a szétdúlt téli ágyára. És a fejét vakarja a mi Jeryznk: csak nehogy valami baja legyen ebből Robertnek. Foszladozó alsógatyában, pucér testén viselt nadrágtartóban megy a klozetra hugyozni, aztán alszik tovább, mert még tél van.

Ki sem lát ebből a tavaszból a mi drága Robertünk, ott áll a régi Odra pályaudvar csarnokában, jaj de szép lehet, alighanem ez a legszebb pályaudvar az egész világon! Hogy néz ki ez a Robert? Mint minden járókelő, de Paweł szépnek, imádnivalónak, elbűvölőnek találja. A mi szemünkben csak ennyi: Odra márkájú farmer, barna bőrkabát, alatta norvégmintás zöld pulóver, a vállán fekete táska. Egy ideje nem tűnik el a képéről a mosoly. Az orra alatt bajusz, a haja hullámos, kihívóan meredezik a fésű a farzsebéből. Mintha a Renomé áruház reklámjából lépne elő a mi Robertünk. Egy nő, aki valahol a peron fölött, az égben lakik, szép tiszta hangon bejelentette az oleśnicai vonat érkezését.

Mint már régóta sejthetitek, Robert egy nap kapott valami fizetésen felüli juttatást, zsebre dolgozott, tizenharmadik havi bér és tizenegyedik ujj lehetett, mindenesetre váratlanul jött, ez már több volt a szokásosnál. Fölmarta a pénztár kis ablakából a nagy köteg piros százast, és rohant a kisállat-kereskedésbe, „szép jó napot, kérem a papagájt”. „Mit?” „Azt a szürke, sárga csőrű papagájt kérem a kirakatból.” „És a ketrecet is?” „Természetesen!” Egymillió-ötszázezer régi złotyt, vagy csak háromszázezret adott át a boltosnak – ki emlékszik ma már erre? –, megragadta a papagáj ketrecét, vett még Kakadu madáreledelt, és már robogott is Katowicébe az imádott Pawełekjéhez.

Szörnyű nevetséges volt ez az utazás, taxiban kezdődött, aztán a Wrocław–Krakkó vasútvonalon folytatódott. Bámult a nép, a papagáj meg végig koncertezett, mutogatta a csőrét mindenkinek, a legkülönbözőbb pózokat vette fel. Robert nem tudott elmenni pisilni, mert hogy hagyhatna ott egy ilyen drága papagájt? Vagy vigye magával a mosdóba a kalitkát? Robert szokásához híven lelökött két sört a pályaudvaron, már fészkelődik az ülésen, a vele szemben ülő nagydarab, rossz arcú figura meg gyanakodva méregeti. Még ha egy anya utazna itt a gyermekével – neki ott merné hagyni megőrzésre, de ez az állat még képes ellopni, megkopasztani és fölfalni a papagájt. Végül, mint sejthettétek, fogja a kalitkát a mi Robertünk, kilép a fülkéből, és átverekedi magát a szűk folyosón, amely legnagyobb bosszúságára tömve van utasokkal. Láthatóan az idegeire megy a tömeg a papagájnak, mert hatalmas lármát csap. Nem mintha tudna lengyelül, mert alighanem a nem beszélő fajtából való, de akkora hisztit vágott ki, mintha a dzsungelben lenne, olyan sivító hangon kezdett rikoltozni, olyan szívettépően visított, mint egy síró gyerek! Nem tudom, talán az állatkertben már hallottatok ilyet. Miket gondolhattak a kocsi végében cigarettázó emberek, amikor Robert bement vele a WC-be, és bezárkózott!

– Fogd be a szád! – szólt rá, de mindenki, aki már beszélt valaha is nyulakhoz, cicákhoz vagy halakhoz, tudja jól, milyen foganatja van ennek. – Csönd legyen már, csúf madár! Pawełekhez megyünk!

Amikor kijött a mellékhelyiségből, kiderült, hogy már sorban állnak előtte. Nem tudni, mindenkinek egyszerre kellett-e pisilnie, vagy már elterjedt a vonaton az a szenzációs hír, hogy rögtön kijön egy fazon a klozettból, nagy kalitkával a kezében, amelyben egy papagáj rikoltozik.

Ilyen ajándékkal rukkolt elő Robert, mert hosszú évek óta ez volt az első igazi húsvét. Ezt szánta magának és a szépséges Pawełekjének.

Ágyban üldögélve töltötték az egész ünnepet, Kokóval (a papagájjal) játszottak, szegény madárnak már tele volt velük a t…e, kuglófot ettek és teát ittak. Szeretkeztek is természetesen, lelkileg és testileg stb. Ilyen leírást adok erről a húsvétról, és nem lesz másik, mert nincs időm ezekre a leírásokra, gondolatban már valahol máshol járok, gyorsan meg kell találnom a cselekmény fő vonulatát, ez csak afféle bevezető, szóval – ha agyonvertek is – nem telik több! Találjátok ki, nem olyan nehéz, van két fiú, szeretik egymást, ha pedig valamelyikőtök már volt Katowicében, elképzelheti, milyen lehetett.

Mert itt, sajnos, történnek balesetek. Talán nem most rögtön, mert egyelőre elmúlt a húsvét, olvad a hó, elmennek Zakopanéba, hegycsúcsokon csókolóznak, s…en csúsznak, aztán Krakkóban időznek, mert az nincs messze. A főtéri Vis à Vis drinkbárban üldögélnek, megajándékozzák egymást sárga rózsával és feketekávéval. Wiarust szívnak, likőrt isznak, szállodai ágyakban (közös ágyakban) fejtik a Filipinka keresztrejtvényeit. Koko (a papagáj) a szomszédasszonynál unatkozik, még mindig él, lehet még vagy száz éve, nem is tudja, hogy az ő számlálója is ketyeg. Paweł közben kivesz Katowicében, egy régi bérházban egy magaslati lakást, kilátással az udvarra meg a kötélen száradó ruhákra. Ott ketyeg a papagáj számlálója, ott ketyeg az ő szerelmük számlálója is. Nem tudok líraian írni, pedig szeretném, ha sikerülne olyan szépen visszaadni ezt az egész szerelmet, hogy úgy érezzétek magatokat, mintha a Przekrójban olvasnátok egy illusztrált elbeszélést. Szerelem, szóval, szép pillanatok, reggelek. De, mint mondtam, a szerelmük számlálója ketyeg, és végül kiketyegi az 1989-es évet. Mellőzve minden más oldalát, jellemző vonásait és erényeit csak annyit említek itt, hogy kezd valami elb…ódni köztük, pedig tulajdonképpen nem is b…nak. Hogy magyarázzam, hogyan adhatnám vissza mindezt? Még nem tudja az olvasó, mire megy ki a játék, én pedig cikázok és kertelek, nem akarok ilyen ingoványos területre merészkedni, hisz eddig olyan kellemes volt.

Tehát telefont fogok használni, hogy tisztán érthető legyek, meg hát a költségvetést is kímélni kell. A (már nem olyan színes) Odra pályaudvar változatlan díszletei között telefonál a mi imádott Robertünk Jerzynek, a jó haverjának.

– Jurek, találkoznunk kellene, el akarom mondani, mi van.

– Gyere ide!

Az ok, ami miatt Robert fölhívta Jureczeket, az volt, hogy a haverja nem lakott sem Wrocławban, sem Oleśnicában, sem Katowicében, Krakkóban vagy Zakopanéban – hanem sajnos csak Legnicában éldegélt. Elmegy hát Legnicába a mi szegény Robertünk, belép a régi bérházba, fölmegy a második emeletre, ajtót nyit neki Jerzy, foszladozó alsógatyában, pucér testére fölvett nadrágtartóban áll, hajhálóval a fején. Jól van.

– Szia.

– Szia.

– Hogy vagy?

– Hát ez az.

– Látom, hogy valami gyötör.

– Igyunk!

Rendszerint így kezdődnek az életről folytatott beszélgetések, ez is így kezdődött. Leültek teázni, cigarettázni.

– Szóval így és így alakult: problémám van Pawełlel, látom, hogy valami nincs rendben. Nem tudom, mire megy ki a játék, jól megvagyunk, mégis kerül jó pár hónapja, ő is kínlódik, látom, hogy hiányzom neki.

– Van valakije?

– Nem tudom, nem úgy néz ki.

Ezek szomorú dolgok, tényleg nem is akarok még csak beszélni se róla. Szomorú, és ha valaki könnyű szórakozásra vágyik, hát ne is folytassa, hagyja abba az olvasást, és menjen cirkuszba. Arról van szó, hogy kerülni kezdte Robertet az ő imádott Pawełje. Nem tudom, miért, jobban mondva, tudom, de még nem mondhatom meg, mert azt akarom, hogy úgy érezzétek magatokat, mint akkor Robert (mert ő sem sejtett semmit). Tudta, hogy Paweł szereti, de valami gyötri, egyszerűen nem hagyja, hogy találkozzon vele. Hiányzott neki. Ott ült Oleśnicában, lejárt a telefonhoz, sajátja nem volt a lakásban, még csak 1989-et írtunk. De nem hívta föl, pedig volt telefon a Gyöngy szálló halljában, nem messze a buszpályaudvartól, nem messze a főtértől; semmitől sem volt messze, mert Oleśnicában semmi sincs messze. Ott állt a szálloda halljában a telefonnál, egy marék apróval, mert a tantuszok addigra már eltűntek a kék messzeségben, ott ácsorgott, és a falat bámulta, amelyre hengerrel vitte föl a mintát a szobafestő, széttört edényeket és befőttesüvegeket látott, de voltak virágok, emberalakok és macskák is, és mindez olyan volt, mint az ezüstszállal átszőtt posztó. Ott állt, idegesen szorongatta az aprót izzadt tenyerében, tárcsázta Katowice körzetszámát (0-32), aztán meggondolta magát. „Ha nem akar velem lenni, mert gyötri valami, nekem így is jó. Legyen, legalább kipihenjük egymást.” Hazament, üldögélt egy kicsit, aztán megint lement a Gyöngy szállóba, a portás már messziről üdvözölte. Tapasztalatból tudta az öreg portás, hogy ez testvérek között is valami Kieślowskinak való szerelmi történet. Ha Kieślowski életre kelne, mindezt jobban
el tudná mesélni filmen, mint én.

Ott áll a mi Robertünk Oleśnicában, a Gyöngy szálló halljában, Wiarus cigarettát szív, végül
a portás meghívta egy italra a mindig üres bárba. Robert mindenről beszámolt neki, elmondta a történetet egészen az elejétől, ti már tudjátok az egészet, hogy a papagáj, hogy négy éve megismert egy nőszemélyt (ennyit változtatott), hogy jött a tavasz. A portás nagyon értett az ilyen dolgokhoz. „Menj el hozzá – mondja –, ilyen ügyeket nem lehet telefonon intézni.” „Igazad van, elmegyek hozzá!” Lelökték. Elszívtak egy Wiarust. „Menj, öcsém, harcolj a nőért, ne engedd ki a kezedből!” „Így lesz.”

Betegen találta imádott Pawełekjét, a kis barátnőjét, dédelgetni akarja, magához ölelné, de Paweł tiltakozik: „Ne közelíts, ledöntött az influenza, esetleg adhatsz egy puszit az arcomra.” Aztán még hozzáteszi: „Tudod, még fiatal vagyok… Nem akarom teljesen lekötni magam, az egész életemet egyetlen kapcsolatban… Kicsit talán hanyagolhatnánk egymást, nem érdemes így lekötnöm magam.” Koko meg olyan képpel hallgatja mindezt a kalitkájából, mintha most adnák át neki az Oscar-díjat, mintha Paweł az ő tiszteletére mondott üdvözlő beszédnek szánta volna lesújtó kijelentéseit. Szerénykedő képet vág, úgy tesz, mintha oda se figyelne, lehajtja a fejét, a profilját fordítja feléjük.

Szomorúan utazott vissza Robert Oleśnicába, az étkezőkocsiban ült és kávét ivott, emlékezetébe idézett minden közös pillanatot, jót és rosszat is, de hát rossz nem is volt egyáltalán. Még mindig égette az arcát az a csók, mert amikor puszit adott a Pawełekjének, olyan tüzes volt az arca. Belázasodott szegény, és nem hagyta, hogy ott maradjon mellette, istápolja betegségében, pedig olyan szívesen segített volna neki! Robert nélkül teljesen tönkremegy ez a Pawełek, nem tud vigyázni magára, mindig csak betegeskedik, biztos nem is eszik. Üresnek érezte magát, mint egy kifújt tojás. Majd’ elsírta magát, ha arra gondolt, most megint abba a kisállat-kereskedésbe fog járni, de még papagáj sem lesz a kirakatban, nem lesz semmi, csak a Przekrój régi számai maradnak neki. Mesés volt ez a Paweł, meseszép volt vele, olyan jó és meghitt. Amikor nevetett, olyan jópofa ránc jelent meg az arcán. Ráadásul most hirtelen öregnek érezte magát (a klozeton), mintha nem lett volna amúgy is elég baja. Elővette a fésűt a farzsebéből, látta a tükörben, hogy oldalt már alig van haja. Meg sem érintette hátrafésült, hullámos haját, mert fölemeleni sem tudta a kezét a döbbenettől. Túl késő!

Túl késő! Már nem érzett erőt magában újabb románcra, még egy ilyen szerelemre, ahhoz újra össze kellene szednie magát. Fanyar mosolyra húzta a száját a tükör előtt, aztán visszabotorkált az étkezőkocsiba, de már nem tudta, mit rendeljen. Közben bejött a vagonba a süketnémák képviselője, letett elé egy cédulát meg egy kulcstartóként használatos kabalafigurát, kérdő pillantást vetett rá, aztán rögtön pakolt és távozott is, amikor látta, milyen képet vág Robert.

Járnak a vonatok Lengyelországban éjjel-nappal, Kudowából Wejherowóba, Poznañból Varsóba, Koluszkiból valamilyen másik Koluszkiba. Fölemelkednek a szemaforok, aztán lecsapódnak. Tavasszal visszatérnek a madarak, ősszel meg elröpülnek. Azok a régi fajta áruházak egyszer csak észrevétlenül elveszítik a vonzerejüket, a fiatalok már a galériákon sorakozó boltokba járnak vásárolni. Az emberek nagymosást csinálnak, minden évben egy egész folyó vize elmegy erre. Lehullanak a levelek a fákról, kizöldülnek a levelek. Minden nyáron fiúk fulladnak a folyókba, nagyon vigyázni kell! Fejest ugranak, aztán kerekes székben végzik. A bravúroskodás nem bátorság! Zajlik az élet és zajlik a halál, körbefordul az év kereke. Az emberek munkába mennek, hazatérnek, elmúlnak az ünnepek, megint a pincében landol a karácsonyfa. Hányingerem van tőle! Mindez így együtt förtelmes, csak akkor tűnik szépnek, ha mellettünk van az a másik ember, és ránk mosolyog, átölel és azt mondja: „csak téged szeretlek, veled akarok maradni örökre”. És mellettünk ébred, és amikor mi ébredünk, mellettünk van, ott lélegzik. Csak hát bármelyik pilanatban meghalhat. Már jó pár éve elindult a számlálója, nincs semmi garancia. Ezért kell figyelmesen hallgatni azt a lélegzetet. És minden pillanatban meg lehet simogatni, ha kéri, mert jónak kell lenni hozzá, nehogy meghaljon itt nekünk. Nem fontos a nem, az ember a fontos, és az, hogy olyan nyugodtan lélegezzen éjszaka. Ilyenkor nemcsak elviselhető lesz minden, hanem még szép is. Mert lehet szeretni valakit, az ember dolgozhat érte, vehet neki papagájt, tartogathat valami meglepetést.

De mindez már a múlté, Robert már elbukta az egészet. Persze b…ott azzal a bizonyos tiltott Kazikkal, de kár a szóért, nekem nem lenne pofám ahhoz a szerelemhez hasonlítani azt, hogy, már elnézést, de egyszerűen betette és kivette. Soha az életben. Így csak néha-néha, egyszer-kétszer művelte minden élvezet nélkül azzal a Kazikkal. Mert útba esett, mert mindketten Oleśnicában laktak. De ez semmit sem tett könnyebbé, elviselhetőbbé, szebbé meg aztán végképp nem. Nem érdemes itt erről az egész Kazik-ügyről írni. Kár a papírért meg a golyóstollbetétért. Egyébként sem tehetem, mert nem marad időm elmesélni a fontosabb dolgokat, vagyis Pawełek és Robert történetét, a folytatást. Mert volt folytatás. Hallgassátok csak!

Természetesen azzal kell kezdenünk, hogy az Odra pályaudvar a kommunizmus bukása után egyre rozogább lesz, megvan még az az ismerős telefon, és a mi szegény Robertünk Pawełeket hívja (nem Jerzyt!). Már 1990-et írunk, a változatosság kedvéért a nyár közepén járunk. Nem bírja tovább, fölhívja, Katowicébe megy. Egymás karjaiba vetik magukat, Paweł megint beteg egy kicsit, de ez nem zavarja őket semmiben. A papagáj őrjöng, azt hiszi, mindezt ez ő tiszteletére találták ki. Végigskálázik a szerénység minden változatán, úgy tesz, mintha ott sem lenne, hajlong és pofákat vág. Elmennek sétálni a vasúti töltéshez, balra mező, jobbra sín. És minden olyan szép megint, vakítóan süt a szemükbe a nap, és mégis!

– Valahogy kisiklik a kezemből – meséli (később) Robert Jerzynek telefonon.

– Kisiklik?

– Igen, kisiklik, mint az angolna, kitér előlem, amikor meg akarom ölelni. Látszólag nincs baj, de azért ez így mégis elég fura.

Csodálkozik Robert, nem tudja, mi van, mit csináljon, az egész séta valahogy olyan mesterkélt lesz. Fekszenek a fűben a töltés alatt, fölöttük repülőgép, a háttérben üveghuta, megkövült szén- hegyek és szociális probléma, itt meg a töltésnél, már megint – szerelmi. Csalánt szakít Pawełek, ott száll egy légy, fütyül a vonat. Hőség. Érzi a vasúti tapfák szagát. Robert Pawełek mellkasára hajtja
a fejét, hallgatja azt a szegény szívét. Aztán a pólója alá dugja a kezét, de kap egyet a mancsára a csalánnal. Ti is ismeritek ezt? Az illető mintha kedvelne benneteket, mégis kisiklik a kezetekből, mint az angolna, állítólag szeret, de végig ott van a kezében az a láthatatlan csalán, és a mancsotokra vág? És amikor Paweł kisiklik, Robert egyre tolakodóbb lesz, végül (ahogy a fiatalok mondják) bepróbálkozik. Aztán ő is visszahúzódik, magába rejtőzik, bebújik a házába, mint a csiga. Mintha átkarolná, a s..hez kapna, Pawełek pedig mosolyogva siklik ki, mindig talál valami vicces kibúvót. Már nem is alszik ott nála, bár útban Katowice felé úgy tervezte Robert, hogy hosszabb ideig marad. Ebből sem lett semmi, Pawełek kikíséri Robertet a pályaudvarra, kezét nyújtja az ablakon át, de még ekkor is kisiklik, olyan síkos, mint az angolna. Mert amikor a kezét nyújtja, akkor is olyan képet vág, mintha azt mondaná: „itt van, de meg ne csókold”. Elmegy a vonat. Robert érzi, hogy nem léphet már ebbe a Pawełek nevű folyóba, bár jó meleg volt a vize, többször már nem fürödhet az ő Pawełekjében, nem iszik többet ebből a csodatévő vízből, nem sodródik az árral, nem oldódik fel benne. Semmi. Kész, vége, Isten hozott Oleśnicában, a csodás és meleg Pawełek folyó helyett – a tiltott Kazik posványos pocsolyája.

Most egy sikamlós dalt éneklek nektek, feledkezzetek el egy pillanatra Pawełekről, költözzünk át Oleśnicába, üdvözöl az egészségügy, a falon anatómiai ábrák, egy ember meg egy csontváz, a plafonon lámpa: fehér gömb, tejüvegből, a sarokban mérleg. A költségvetésünkből nem futja többre, legyen elég egy asztal meg két szék, tekintsünk el a terjengős leírásoktól és a drága díszletektől. Aki látta, aki járt ott, képzelje el a látottak alapján, de receptet már ne várjon hozzá, nincs rá keret.

Szóval most esedékes a soron következő üzemorvosi vizsgálat, a mi szegény Robertünk ott ül a heverőn, és a s…hez ragad a fehér viaszosvászon, az orvos meg a nyirokmirigyeit tapogatja a hóna alatt, és a homlokát ráncolja. Itt valami nincs rendben. Nem tetszenek neki azok a nyirokmirigyek. Ez nem jó jel, kérem szépen, ez rák is lehet. Nem ártana itt a biopszia. Az orvos most egyenesen Robert szemébe néz, akinek egy ideje már kifejezéstelen a tekintete, most már felöltözhet, de ne hanyagolja el, kérem. Ma este nem történik semmi érdekes, akárcsak tegnap és tegnapelőtt, egy hete és egy hónapja, mert kiszáradt az imádott Pawełek folyója. Ott ül a mi szegény Robertünk a lakásban, és sehol semmi, mintha hiába téptem volna a számat, nem változott semmi az elbeszélés kezdete óta, megint egyedül van, megint Oleśnica, csak éppen már nincs remény a tavaszra.

Csak az a legnicai Jerzy néz be hozzá néha. Üldögélnek, nézik a tévét, mindent néznek, ami jön, isszák életük kihűlt teáját (ki-ki a magáét).

– Másoknak összejön. Hallom, Janek kiment Amerikába, megismerkedett egy milliomossal.

– Radek meg ül.

– Igen, igen, az élet…

– Az egészségem sem a régi, mondott valamit az orvos, szerinte duzzadtak a nyirokmirigyeim…

– Csak fossák a szót, ha orvoshoz mész, rögtön azt mondja, hogy nem stimmel valami, én már nem is járok rendelésre.

Egy nő a tévében a piacról már rég eltűnt terméket reklámozott, már a csomagolása is rég elrohadt a város szélén, a szeméttelepeken, hacsak nem műanyagból készült. Az ilyen műanyagcsomagolást csak az arra kijelölt helyen szabad tárolni! Aztán lement A dinasztiaújabb része, amely már rég megbuggyant a fejünkben, aztán jött A labirintus, aztán meg A nagy játék, utána pedig a monoszkóp, annak jeléül, hogy Jurek ott alszik Robertnál, ilyenkor már nem szokott elmenni.

– Paweł már föl se hív, napok óta semmi hír, nem telefonál – motyogja szomorúan a mi Robertünk.

– Eh, vegyél ki szabadságot, menj el még egyszer hozzá, ha máshol nem találsz boldogságot, menj csak, hátha változott valami, mit ülnél itt – mondja Jerzy Robertnek. – Menj csak, menj, menj, mi tart vissza, vegyél ki szabadságot.

Ezek nem vidám beszélgetések, két fazon üldögél egy kisvárosban (de nagyvárosban se jobb!), tönkremennek, mintha valaki kiszívta volna belőlük a levegőt, ócska papucsban kuporognak a régi, kopott heverőn, mint – tisztesség ne essék – a kutyák, bámulják a monoszkópot a siralmas ebédről maradt kajaszagban, szürke félhomályban, a hét egyik napján, amelyet keddnek hívnak.

De Pawełek már nem is telefonál, ezért Robert nem is visz semmit, csak megy. Talán már untat benneteket a sok utazás egyhangúsága, de az életben már csak így van, ha két ember szereti egymást, és valami miatt nem lehetnek együtt, akkor állandóan ezzel vannak elfoglalva, hisz végül is ugyanazt akarják, vagyis azt a másikat, hogy vele lehessenek, ezért állandóan utaznak meg telefonálnak. Egy kívülállónak ez unalmasnak tűnhet, de ennek így kell lennie. Már 1991-et írunk, Robert megy Pawełekhez, befordul a lépcsőházba, fölmegy, és mit lát? Gyászcédula lóg a jól ismert ajtón! Szomorúan lóg a tépett papír, de azért még el lehet olvasni! Erősebben kapaszkodik a korlátba, mert hirtelen meredeknek tűnik a lépcső. Hogy lehet ez? Kopog, dörömböl az ajtón, pedig már tudja, hogy nem él az ő imádott Pawełekje, ott van minden leírva az ajtón. Néma csend, végül baloldalt nyílik az ajtó, egy szomszédasszony típusú nő (ismerős már) kimérten közli, hogy Paweł úr már egy hete meghalt.

– Miben?

– Agyhártyagyulladásban.

És bumm, bevágja az ajtót az orra előtt, ennél többet nem akar mondani.

Leült a lépcsőre a szegény Robert, tenyerébe temette az arcát, és ül. Gyerekek hancúroztak az udvaron, a szőnyegporoló körül, talán láttátok a Kamil Kurant élete című film- sorozatot – hát úgy nézett ki az egész bérház. Fölállt, lenézett a kitört ablakon, és lerohant, mert látott ott valami érdekeset. Most hordták le a szőnyegporoló mellé imádott Pawełekje lakásából a bútorokat és más holmikat – ott árválkodott lent a kinyitható heverő, az egész ruhatár, az asztal,
a székek, és ott ázott az esőben az a jól ismert kalitka, mintha cigányok táboroztak volna le, mintha valaki lomtalanított volna, miután sajnálatos véget ért a boldogságuk. De mi lett a papagájjal, szegény Kokóval? Minek kellett mindent úgy kiszórni, hisz még egész jó állapotban van – gondolta, miközben elsötétült a szeme előtt a világ, mert ez azért túl sok volt egy napra, egyetlen koponyának. Aki nem élt át ilyet, nehezen tudná megérteni, mit érzett. Mintha elborult, sokkot kapott volna,
úgy járta a várost – ne szépítsük, legjobb, ha most rögtön kimondjuk az igazságot, a szürke és nyomorúságos, ocsmány Katowicét –, ahol már nem voltak színek, és a Przekrójban közölt versek
és elbeszélések sem térnek már vissza a múltból. Csak járkált, vodkázott a semmivel sem különb pályaudvaron, végül kikötött Pawełek nővérénél, akit eddig nem volt érkezésem említeni.

Amikor a nővére meglátta Robertet, megijedt, rögtön ágyba fektette, olyan rémesen nézett ki! Koszos volt, ázott, részeg, törött cigaretta porladozott a zsebében, és a jelek szerint az orrát sem volt mibe törölnie. Sokat segített neki Paweł nővére, el kell ismerni, ha egyáltalán segíthetett itt még valaki. Másnap megpróbálta valahogy talpra állítani, hozta a kávét meg a reggelit, de amikor jobban megnézte, tehetetlenül hullott le mindkét karja: ott gubbasztott Robert a rántotta előtt, a tenyerébe temetve az arcát, és csak a nyál csordogált vékony csíkban a szájából.

– Egyél már, kihűl. Egyél, miért nem eszel?

Robert ronccsá ment, talált – süllyedt, fika az orrából, csík a szájából. Ebből sem lesz ember, ha már eddig nem lett! Ha egy ilyen állapotban lévő illetőnek azt mondják, hogy egyen, az – már elnézést – nevetséges, de ez az Anna képtelen volt érzékelni ilyen árnyalatokat. Noszogatta, hogy egyen, de csak annyit ért el, hogy életadó sírás szakadt ki Robertből, csak úgy potyogtak a könnyei
a rántottára. Sírt, és ettől a sírástól mintha minden elolvadt volna, ami a torkán akadt; lefolyt volna rajta a Pawełek nevű folyó egész vize, meg a papagáj és minden város. Ekkor már annak az Annának is leesett, hogy jobb lenne, ha békén hagyná, ezért inkább kiment szépen mosogatni.

Ott feküdt nála a lakásban a mi Robertünk (pedig végtére is idegen ember) egy hétig, és csak aztán tudta végighallgatni ezt a reménytelen történetet. Hogy Pawełek meghalt agyhártyagyulladás- ban, azt már hallotta, de most más kegyetlen részleteket is megtudott. Az történt ugyanis, hogy a tulajdonos jóvoltából megtudták a szomszédok, miféle hajlamai voltak Pawełeknek, ebből pedig az következett, hogy senki sem akarta kivenni utána a lakást. A nővére el akarta kótyavetyélni fillérekért a holmijait, de nem nyúlt hozzájuk senki, egyszerűen azért nem, mert egy b… halt meg
az első emeleten. A lakók undorodtak a szerelmüktől. Az egész bérházban elterjedt a bűz, a ragály,
el akarták égetni a holmijait meg azt a heverőt, amelyen szerették egymást. Ha Robert jobban körülnézne, láthatná, hogy az egész lépcsőházat telefirkálták az ő Pawełekjével, rajzoltak hozzá akasztófát meg horogkeresztet. Vagyis bűz, üszkös romok.

De mi van Kokóval? – ezt sehogy sem tudta kiszedni Annából.

Mi van azzal a kis hülyével?

Éhen pusztult, amíg Pawełek kórházban volt? De hát ki tudja, egyáltalán bevitték-e a kórházba.
Ez az Anna állandóan mellébeszél. Igazán bevallhatná, hogy ő vitte el és tette pénzzé a papagájt. És ha a szomszédok bukkantak szegény Pawełek holttestére? Rátörték az ajtót, benyomultak a lakásba, és pánikba estek? Miután elszállították a holttestet, mindent kiszórtak az udvarra, elégették a szőnyegeket, a ruhákat, meg a papagájt is jól megtépték mérgükben, aztán máglyára vetették? Elég valószínű, hogy nem hagyta magát. Mert amikor az egyik szomszéd (szomszédasszony) kinyitotta a kalitkát, rögtön tiszta erőből belevágta a csőrét a kezébe, felborzolta a tollát, rémeset rikoltott, aztán volt, nincs! Most meg rémülten, ázottan gubbaszt a legfelső ablak párkányán, egy sorban a galam- bokkal, és csak hajlong, produkálja magát, bár nem tapsol senki, legföljebb az udvarban játszó gyerekek dobálják. Csodabogár, nagy, szürke bóbitás galamb, a csőre rikító sárga. Aztán biztos kitépte az összes tollát, mert úgy hiányzott neki az imádott Pawełekje és a kedvenc madáreledele,
a Kakadu. Tépetten, karmait az ablakpárkányba vágva éjszakánként bekopogott csőrével az ablakon. Kukákon gubbasztott, telekürtölte a világot a szerencsétlenségével. Nem hagyta aludni a szomszé- dokat, így állt bosszút az ő Pawełekjéért, éjszaka dzsungelt csinált az udvarból, amíg csak agyon nem dobta valaki egy kővel?

Nem tudunk semmit. A sírhoz sem akarja elkísérni senki. Anna egyébként sem mond el mindent, amit tud. De Robertnek már úgyis mindegy. Hazamegy, benéz az anyjához.

– Meghalt Paweł.

– AIDS-ben?

– Dehogyis, anya, miket beszélsz? Miért halt volna meg AIDS-ben?

Az anyja csak sóhajtozik.

Elmegy a Gyöngy szállóba, cigányzene szól, valami tangót játszanak. A ruhatárossal iszik.

– Meghalt a barátnőm.

– Hogy hívták?

– Paulina.

– Szép név.

– Bocsánat, ki kell mennem.

A mosdókagylóba okádik.

Úgy alakult, hogy ugyanekkor halt meg Kazik is, megfertőzték. Érdekel is engem, miben halt meg. A halál valami olyasmi, ami hullámokban jön: pár évre elfeledkezhetünk róla, mindenki él, aztán egyszer csak lekaszálja az embereket. Meghal a nagymama, meghal a nyuszi, meghal a szomszéd és egy távoli ország elnöke. Meghalnak hirtelen a hajdani tanárok és a nagy költők, sok általános iskolai osztálytársnő veszíti el az anyját, egyébként mások is így vannak vele. Hirtelen meghal mindenki. Hullanak az emberek, mint a csatamezőn. Ilyen években csapadékos és meleg telek követik egymást, mindig esik az eső, ez ellen nincs védőoltás. Betegeknek való az injekció, ha az állam nagylelkűen fedezi a költségeket. Ott ül Robert az anyjánál a konyhában, pont ilyen témákról beszélgetnek. Az anyja megpróbálja rábeszélni a tesztre.

– Menj be a kórházba, vizsgáltasd meg magad!

– Miket beszélsz, anya, minek mennék?

Elmegy a vizsgálatra. Poznañba. Akkor még nem csináltatott ilyen tesztet az ember a lakóhelyén, hülye lett volna!

Istenem, talán felidézhetnénk mindannyiunk örömére, hogyan ismerkedtek meg
annak idején a szaunában; milyen szépen kezdődött, most meg micsoda véget ért! JÓ ESTÉT WROC£AWBAN – ilyen neonfelirat üdvözölte akkor Robertet a pályaudvar előtt, és a kalapját emelgető emberke azon a neonon még elég bénán gyulladt ki és aludt el. Közvetlenül emellett üdvözölte a Piast szálló piros cégtáblája – ott jó páran kaptak találatot. Üdvözölte neonfeliratával
a Grand Hotel, amely szintén a találatra váró fenti csoportot szolgálta ki. Ahogy végigment akkor
a Kościuszko és a Świdnicka utcán, és elsétált egészen a Teatralna utcáig, mindenütt piros vagy zöld neonfeliratok akadtak a szemébe, az állami biztosítót, a Wieczór Wrocławia és a Słowo Polskie című lapokat reklámozták. Ez az őszi este kétségkívül nagyon wrocławi volt.

De hát nem lehet mindenkit kivizsgálni, hiszen itt élő emberekről van szó, nem pedig barmokról, sertésekről, kerge marhákról és madárinfluenzáról! Ha messziről meglátunk valakit, nem kezelhetjük rögtön úgy, mintha tatárbifszteknek való marhahúst keresnénk: „Jó napot kívánok, ez a śdarab marhahús jó lesz tatárbifszteknek, rendes helyről való?” De ezek más dolgok. Akkor még minden másképp ment. Ma már gumikesztyűt vesz az ember, ha meg akarja simogatni a szívét a másiknak.

A mi Robertünk rögtön észrevette a falnál várakozó Pawełekjét, kék vizet látott a szemében, és rögtön megpuhult a szívében a kiszáradt forgács! Most képzeljétek el, mégis mit csinálhatott volna?! Gyanakodva kellett volna közelednie, karanténba zárni, kivizsgálni, végül kiselejtezni, elégetni, a hamvait meg szétszórni a mezőn?

Tonnaszám őrzik a nagy hűtőkamrákban a gyanús marhahúst. Amikor jön a járvány, tömegével kezdik leölni az állatokat. Nem szívderítő látvány. Vannak veszteségek. Lehet, hogy ez valami engesztelő áldozat. Annak idején ki kellett volna irtani a majmokat, de ezt nem végezte el senki. A majom görbe tükröt tart az ember elé. B…ban nem ismer semmiféle korlátozást, vörösen tüzel a hátsója. Disznólkodik. A Homo sapiens bizonyos képviselői is elvetik a mértékletességet, és śmegpróbálnak minél több ocsmány gyönyört kifacsarni az életből. Ezért kivetik őket a társadalmakból, enklávékba kerülnek, ezek az ő majomligeteik. Remeg az orruk a hedonizmustól, duzzad az ajkuk, vöröslik a v…uk. A „HIV-fertőzött” szó még ma is valamiféle állatkerti szagot áraszt. A majmok ódiumát.

Így sétálgattak kettesben meztelenül a szaunában, kézen fogva, aztán odadobták a nedves törölközőket a Fürdős Lucinak, és elmentek a főtéri Café Witaminkába fagyizni, hogy lehűtsék magukat. Aztán sétáltak tovább, hidakon álldogáltak, megmámorosodva az éjszakai Wrocławtól, tudjátok, alighanem csókolóztak is, hiszen szerették egymást. Hiszen a csókolózástól nem (nagyon) lehet megfertőződni, de még ha meg is lehet, talán ne csókolóztak volna? Hiszen szerették egymást.

Akkor vágták a fát, most hullanak a forgácsok.

Akkor volt a szántás, most van az aratás.

Akkor volt a boldog kezdet, most meg olyan rossz.

Mert most szürke a reggel. Robert, aki addig járt a kútra, Poznañban van, a Vajdasági Véradó- állomáson, vár a kisablak előtt, kicsit remeg a keze, amikor mondja a magáét – ha lehet, még ma szeretném megkapni az eredményt, mert messziről jöttem, Oleśnicából, és sötétedés előtt még szeretnék hazamenni. Urszula asszony a rendelőből úgy néz rá, mintha újabb kerge marha akadt volna az útjába, amelyet le kell vágni, ha úgy hozza a sors.

– Sajnos, uram, csak holnap kaphatja meg az eredményeket, mert átküldjük a vért a laborba,
a küldönc meg mindennap tizenöt órakor érkezik.

Robert beletörődik.

– Tessék, kérem, a rendelőbe. Csak nyugodtan. Hisz remeg a keze. Tűrje fel, kérem, az inge ujját, támassza a kezét a karfára, csak nyugodtan azzal a kézzel.

śA bűbájos Urszula asszony belül üres gumikígyót kap a kezébe, erősen megszorítja vele Robert karját, és megszúrja a fullánkjával. Robert úgy érzi magát, mintha egy zacskó gyanús vér lenne. Nem kell ide injekcióstű, megteszi egy hegyes tű is, amely fokozatosan megy át csőbe, az pedig egyenest a nagy kémcsövekbe vezeti a habzó vért. Robert meg összeszorítja, összeszorítja, összeszorítja a fogát! Zavaros vér, szinte fekete, alvadt. Erre mondták régen azt, hogy eret vágtak rajta. Nem érez megkönnyebbülést. A vér meg csak folyik és folyik, szép lassan, és évszázadokig tart ez az egész. A folyosón szokásához híven ricsajozik a női személyzet. Vidáman hancúroznak. Robert most undorodna a saját vérétől, ha
a kezéhez tapadna. Mintha sperma vagy köpet lenne. A váladékok csak addig elviselhetők, amíg nem válnak el tőlünk. Aztán kihűlnek. A szemünk láttára változnak biológiai hulladékká.

Imádott Pawełekje is kihűlt már, minden nedvével együtt, és nagy darab (mérgező) biológiai hulladékká vált, nincs hát abban semmi különös, hogy kezelésbe vették a különleges szolgálatok, mert így akarják megelőzni a járványt, pedig előbb-utóbb úgyis ideér.

Urszula asszony „Robert” felirattal ellátott nagyobb mennyiségű biológiai hulladékot pakol a kis gépbe, hogy mindig forgásban legyen, ne alvadjon meg. Itt vannak ehhez speciális műszerek, végtére is az ilyen ügyeket intéző központban vagyunk.

Urszula asszony kihúzza a fullánkját Robert eréből, és a nagy, átlátszó üvegben tárolt tiszta szesszel benedvesített vattát tesz a bőrére.

– Most tessék behajlítani a kezét. Letűrheti az inge ujját. Kicsit még tartsa ott a vattát, aztán dobja ki. Holnapra lesznek meg az eredmények, délután háromra jön a küldönc. Nem lesz semmi baj!

Robert elképzeli azt a küldöncöt a háború előtti újságkihordók röhejes sapkájában, biciklin, a vállán átvetett kézbesítőtáskával. Messziről integet Robert eredményeivel: Reggeli Kurír! Vörös Kurír! Reg Kur! Vör Kuur! A legújabb hírekkel! Járvány a városban!

Ilyet nem olvastok a Przekrójban. Robert hirtelen az ajtón kívül találja magát, egyedül marad. Remegő kézzel veszi ki a pulóvere alól a vattát, rajta a már barnuló ponttal. Nem tudja, mihez kezdjen ezzel a biológiai hulladékkal, bedobja a szemetesbe, sok más névtelen vatta közé. Némelyik csupa vér, de olyanok is vannak, amelyeken még egy kis barna pont sincs. Megbillen a vödör műanyag teteje, aztán megáll. Hohó, ez a szemetes egy igazi biológiai pokolgép! Irány a város.
Csak minél előbb ki innen a városba. Nem keres szállást, majd kivárja a másnapot a pályaudvaron. A presszóban meg a váróteremben. Hiszen amúgy is vár, várólistán van. Úgysem tudna aludni.

Ott ül hát Robert, a presszó ablaka elválasztja az utasoktól, és dohányzik. Elképzeli, hogy van egy ember a tömegben, piros felkiáltójellel a feje fölött vagy piros ponttal a homlokán. De mások nem látják. Köztünk vannak azok is, akiket eltaláltak. Van olyan kis Ámor, vannak olyan nyílvesszők. Talán ugyanazok, amelyek szíven találják az embert. Lehet, hogy ez az Ámor egyszerűen nem állt át az egyszer használatos nyílvesszőkre. Megfeszíti íját, céloz és fertőz.

Ez a látogatás nem hivatalos. Robert bácsi nem szándékozik fölkeresni a poznañi rokonait. Hülyén érezné magát, nehezére esne hazudni, kitalálni valami ürügyet. Inkognitóban van itt, és egyedül akar maradni. A várost járja. A család nem értesül a látogatásáról. Nem kap semmilyen ajándékot. Robert már most kezd elszakadni az emberektől. Leválnak róla, mint a kiszáradt kátránypapír darabjai. Láthatatlan, de hatékony piros aurát hordoz maga körül, ez példás távolságban tart másokat. Még
a presszóban is behúzódott a sarokba, és a fal felé fordult, mint egy összeesküvő. Már nem szorongat aprót a markában, nem álldogál a telefonnál, már nem mesél semmit Jerzynek. Bár még nem tud róla, már öntudatlanul is építi a sáncot.

Ha egyáltalán elmond valamit bárkinek is, akkor is talán csak a csoportterápiai foglalkozáson szólal meg, ha bárhová is telefonál, a lelkisegélyvonalat választja. Nem is tudja, hogy most lép be
a különleges tanácsadók világába. Ó! Már telefonál! Ott áll a poznañi pályaudvaron, és az egész nap élő infovonalat választja. Hazai a hazaihoz, a hazaiért. A másik eltalált nyugodt hangon, tárgyila- gosan tájékoztatja, nem kínál könnyű vigaszt. Holnapra újabb beszélgetést kér. Robert esete nem maradhat kiderítetlen. Statisztikai célokra talán felhasználhatók a tesztek eredményei.

Robert esete a statisztikának nevezett gépezet ölelő karjaiban ül a nonstop restiben a poznañi pályaudvaron, és a vonatok indulását bejelentő pszichopata hangot hallgatja. Pedig holnap nehéz napja lesz, ki kellene aludnia magát! De csak nézi a peronokat és a pályaudvar előtti kis teret, miközben lassan beesteledik. Látja, hogyan tűnnek fel a rizikócsoportok egyes képviselői a szerencsés találat vagy egy kivételes lövés reményében. A csoporttól függően egyesek a találatra, mások a lövésre hajtanak, és biztos meg is kapja mindenki a magáét a megfelelő időben. Érzi, hogy már megértő pillantásokat küldözgetnek neki a „normálisok” feje fölött. Üdvözlünk a klubban! Mintha rákacsintanának. A miénk vagy! Reggel öt órakor igazoltatják a rendőrök. Hajléktalanszállóval riogatják. Robert a gépeken játszik, mintha meg akarná nyerni az életét. Teljesen eltompult már a monoton elektronikus dallamtól, amelyet lövések és a kilőtt áldozatok előre fölvett hangja szakít meg. Robert ezen az éjszakán dúsan arató halált játszik. Piff! Paff! Puff! Talált – süllyedt.

Robertet eltalálták, de még nem süllyedt el.

Gondolom, képzelitek, hogy reggelre már jártányi ereje sem maradt a mi szegény Robertünknek. Amikor reggel nyolckor kinyitják a Véradóállomást, rögtön lerogy egy székre a váróteremben, és elalszik. A kimerültség ellenére még mindig erős bizsergést érez a hasában, remeg a keze (koszos és izzadt), nem ízlik neki az automatából vett kávé. Délután háromkor minden erejét összeszedi, nagy nehezen föltápászkodik a székről, és rettentő erőfeszítés árán megteszi valahogy azt a pár métert, amely elválasztja a rendelőtől. Ott ridegen közlik vele, hogy, először is, ez rendelő, nem itt adják ki az eredményeket, másodszor pedig, a küldönc ma csak négyre ér ide, mert közbejött neki valami. Mert rossz napja van. Mert ez már így megy, ha valaki eredményre vár, mindig négy órára ér ide a küldönc. Robert nem ismeri az életet, ha csodálkozik ezen. Végül a könyörtelen számláló ezt az órát is elüti. A recepción nagyon komoly képet vág a nő, amikor meglátja:

– Itt vannak az eredmények, de Urszula asszony szeretne néhány szót váltani magával. Várjon, kérem, üljön le, Urszula asszony rögtön lejön magához.

Urszula asszony minden jel szerint hosszú távra akar berendezkedni az életében.

Ha eltaláltak, ismered már azt az édes és ragacsos melegséget, amivel hirtelen körbevesznek az erre kitalált intézmények emberei. Megértést és megerősítést kapsz minden telefonkagylóból, ha a szórólapon megadott számot hívod. A személyzet jóindulatú és nagyon megértő veled. Robert még nem ismeri az eredményeket, de már kapott egy kis ízelítőt ebből a melegségből, amely a recepció kis ablakából árad felé. Rögtön jön Urszula, és lecsillapítja. Tegnap óta ő az új barátnője. Ezért kezd komolyan aggódni Robert. Le-föl járkál, kopog a cipősarka, az ajkát harapdálja. Frau Urszula beślépője nem akármilyen: gondterhelten közeledik a hosszú folyosón, amelyet mintha azért alakítottak volna ki így, hogy fokozzák a feszültséget. Egyik lábat a másik után, disztingváltan kopognak a cipősarkak, mintha egy rémes tanító néni közeledne, hogy dolgozatot írasson számtanból. Robert tisztán emlékszik a tanító nénik nevezetes belépőjére. Szándékosan késtek, hogy az osztály a tan- terem előtt várjon, élvezettel kopogtatták a tűsarkokat. Egyenes derékkal jöttek, feltűzött hajjal, szürke kosztümben, a naplóval a hónuk alatt. Egy nő az intézmény ölelő karjaiban. Csak semmi egyénieskedés, egy pasztellszínű ciántabletta. De ezek a hasonlóságok csak látszólagosak. Urszula asszony végre odaér Roberthez, és kincstári megértést sugárzó pillantást vet rá. Csak éppen a kezében van a dolgozata. Valamit bejelölt rajta pirossal. Robert belepislant a nő válla fölött, megpróbálja kitalálni, mi van ott, milyen megjegyzést fűzött hozzá.

– Ne beszéljünk itt a folyosón, jöjjön be, kérem, az irodámba. Nyilván sejti már, hogy nincsenek rendben az eredményei. Ilyesmi előfordul, kérem, ne tekintse ezt ítéletnek. Ismerek egy kitűnő professzort, az egyik varsói klinika kiváló immunológusa, megadom a telefonszámát. Ez pedig a tanácsadó száma, ez itt a pszichológus, ez meg itt, hova is tettem… az egészségbiztosítás meg a tébé…

Nem is látja ezt a mi szegény Robertünk, nem fogja föl, hogy most stafírozzák ki az új életre. Nem veszi, hogy eldördült a startpisztoly, Urszula felé fordítja a fejét és a szemét, de micsoda szemeket mereszt rá, te jó Isten! Minden erejét összeszedve emlékezetébe idézi, testének melyik oldalát tekinti kśépes felének a társadalom, és megpróbál ennek megfelelően elhelyezkedni. Olyan szavak röpködnek
a feje fölött, mint járadék, tb, gyógyszerköltség-térítés, a Monar és más bentlakásos intézmények, telefonok, átveheti a szerológián, limfociták, de ő csak arra a meleg vízre szomjazik, amelyből már régóta nem ivott. Emlékszik, milyen volt az imádott Pawełek hajának gyenge teája (hosszasan birizgálta a haját, ameddig csak jólesett). Emlékszik meleg ruhái támogatócsoportjára és a szeme csoportos összejöveteleire. Szívesen alávetné magát a mosolya és gyerekes, hülye viccei integrált terápiájának. A feneke AZT-jéről ábrándozik, költségtérítéssel vagy anélkül, meg a hasa lapos Nitrazepamjáról, a köldöke életmentő kapszulájáról, a mellbimbói két kis tablettájáról.

Amúgy pedig tudomásul kellett vennie, hogy vannak gyógyszerek, amelyeket a Roche és a GlaxoSmithKline cég gyárt. Drága gyógyszerek, az embernek hányingere van tőlük. De előbb mégis inkább hatalmas adag pszichotropot kap (az említett cégek termékeiből), mert egész testében reszket. A lélekkel kezdjük a terápiát. A tabletták dobozán lefelé fordított háromszög látható, benne pedig nagy fekete felkiáltójel. Szégyen ilyet venni a patikában, mert a diplomás hölgyek a homlokukat ráncolják. Csak nagyon sokára találta meg ezeket a gyógyszereket, mert kevés ilyen lökött van.
A hozzá hasonlókat nem állítják ki tárlókban, inkább lakat alatt tartják. A tabletták nagy hangon kérdezősködnek a hátsó helyiségben, a dilibogyók nevét harsogják, hadd hallja az egész sor, minden vásárló, aki csak Vichy kozmetikai szereket vesz vagy antibiotikumot keres a gyereknek.

– Hol tartjátok azt a Prozacot meg a Lorafent? Hova tettétek ezeket a dilibogyókat? Ki tömte magába a készletet, ki mérgezte meg magát? Ki nyúlta le az egészet? Melyik gyakornoknál van narkós a családban?

Robert szedi a tablettákat, amikor pedig már nem hatnak, megint háromszög alakú a feje, és csak egy nagy fekete felkiáltójel látszik rajta.

Kórházban van, bocsánat, de közben eltelt egy kis idő. Jár a szánk, de közben ketyeg a számláló, már majdnem a kilencvenes évek közepén járunk, reggel van. Korán kelő ápolónők ricsajoznak a folyosón, énekelnek, aztán rögtön össze is kapnak: honnan van bennük ennyi élet? Tekintettel lehetnének arra, hogy ilyen helyen kell dolgozniuk. Még csak az kéne! Munkaidőben vannak. Kialudták magukat, kora reggel óta csiripelnek.

– Ela. Fölmostál már a fertőző betegeknél?

Ketten laknak egy szobában, Robert társa már nagyon le van robbanva. Az ágy mellett éjjeli- szekrény, rajta befőttesüveg, abban tartják a gyógyszereket. Tulajdonképpen vödör az, mert kis üvegek más osztályokon vannak! A szomszéd szobában haldoklik Robert régi ismerőse, akit annak idején gyakran látott a szaunában. Amúgy is találkozott itt pár öreg haverral abból a hajdani társaságból. Elvoltak egy darabig, jöttek-mentek, aztán eltűntek. Volt közöttük egy Janek, akiről azt beszélték, kiment Amerikába, mert összejött egy milliomossal. A másik figuráról viszont semmi- képpen sem híresztelhettünk hasonlókat. Amikor ilyen emberek tűnnek el, mint ez a Radek, azt mondják róluk, hogy megint ülnek.

Valaki finoman megrázza Robert vállát, kezdődik a vizit! Ki van itt ma nálunk? Maga a professzor úr és egy egész csoport az orvosi egyetemről, szerdán róla írnak dolgozatot!

– Mondja szépen, „á!”, világítson ide valaki, ritkán látni ilyen szép szájpenészt. Ki felel ma? Felhívom a figyelmet a nyálkahártya felmaródásaira, igen érdekes eset. És viszonylag ritka jelenség. A beteg immunrendszere már nem védekezik a gombák ellen. De a mellette lévő tárlóban fekszik a legszebb példány, BÕRKIÜTÉS, egészen egyedi eset, csak a szarkómához hasonlítható, amivel a múzeumunk (egyelőre még) nem rendelkezik. Kasia, mutasd meg, légy szíves, az ábrán a gyulladásgócokat.

A lányok jobban tanulnak a fiúknál, olyanok, mint a nyirokcsomók. Éjszaka a kollégiumban igen népszerű a pornográf tananyag. Kasia meg a többi lány lakkozott körömmel húzgál alá ezt-azt a jegyzetekben, felkiáltójeleket vésnek a lap szélére. Miután felszólította a professzor, Kasia kezébe veszi a mutatópálcikát, belevilágít Robert torkába, és éneklő hangon felel:

– Tessék nézni – íme a szájpenész, oldalt gyönyörűen láthatók a felmaródások, a szájüreg gombá- sodása, pöfeteggombája, csiperkéje.

Ismeri e torok egész erdejét, mint a tenyerét, szereti és tiszteli is. Ötös!

A fiúknak viszont nem kellenek ezek a jegyre sem kapható ritkaságok, ezek a szarkómák! Ezek
a csíkos pizsamás bőrkiütések. Köszönjük szépen, szívesen elbeszélgetnénk a keringési rendszerről, esetleg elvitatkozgatnánk a szemgolyóról. Azt sajnos nem ebben a szemeszterben tárgyaljuk. Amikor eljön a helytállás ideje, a sarokba bújnak. Ez mind tabu. A fiataloké. A szépeké. A csillogó szeműeké. Akiknek csillogó fürtök hullanak a csillogó szemükre. Köztudott, hogy a vénség és a betegség értékeli legjobban az egészséget és a fiatalságot. Robert itt a betegség képviselője. Fekszik az ágyban, félig lehunyt szemmel, de azért követi az ifjúságot a tekintetével. Sajnos csak a gombásodással tudja felkelteni az érdeklődésüket, ezért ha magára akarja vonni a figyelmüket, szófogadóan ki kell nyitnia a száját, és azt kell mondania: „á!”. Szégyelli magát, mert kiderülhet, hogy egy ideje hullanak a fogai. Először mozogni kezd az ilyen fog, az meg már nem néz ki valami jól. A vérszegénységtől van, ez az AZT-terápia mellékhatása. Ma pedig az a diák, mintha nem lenne így is elég baja, úgy hasonlított az ő imádott Pawełekjére! Ha tehetné, Robert most odaadná mindenét a szép fehér, szabályos, tiszta hollywoodi fogakért! Pár nappal ezelőtt még kritikus szemmel méregette magát a tükörben, gondosan bezárkózva a WC-be, és egész biztatónak találta a látványt. Most meg roncsnak érzi magát, olyan megalázó, hogy a diákok félnek tőle. A professzor ráncba szedi őket: noszogatja, odatessékeli, vizsgával fenyegeti a diákokat. Ha ennyit kell könyörögni, hogy megnézzenek egy ártalmatlan gombásodást, mi lesz velük a proszektúrán.

Ha azt akarja a mi szegény Robertünk, hogy legyenek egyszer még olyan szép hollywoodi fogai, akkor szófogadóan ki kell nyitnia a száját, és rendesen kell szednie az orvosságot. Az orvostudomány egyre fejlődik! Le lehet gyűrni a vírust, ha csak az orvosságok le nem gyűrik előbb végleg Robertet. Az állam súlyos ezreket fizet. Ez egyelőre még elég mindenkinek. Szerencsére nem Oroszországban vagy Afrikában élünk. Senki sem irigyli azokat, akik még csak eztán kapnak találatot (amikor már nem lesz elég mindenkinek). Robert mindennap újabb tablettákat vesz be, akkorákat, mint egy felnőtt ember ujja. Kegyesen megkíméllek benneteket a terápia részleteitől. Mindenesetre Robert lassan lábra áll! Erőt vett magán. Ketyeg a számláló! Sürget az idő. Az eltaláltak világában veszettül rohan az idő. Lám, egy olyan nő alapította az intézetet, ahol most Robert lakik, aki már nem él, mintha egy tisztes dédmama lett volna, pedig a mi társaságunkhoz tartozott (egy hete még). Állandóan azt hallja az ember: „ő már nem él”, mintha egy történelem- könyvet olvasnánk, mintha évszázadok telnének el hónapok alatt. Mert gyorsabban ketyeg a számláló. Sietni kell. Biztos láttatok ilyen effekteket a háború előtti filmekben, egymás után hullanak le a falinaptár lapjai, és tél lesz a nyárból. Õrülten forog körbe a mutató a számlapon. Gyorsabban! Az ember nem maradhat örökre szomorú. 1999-et írunk, Robert kint van az intézet előtti placcon, és nevet. Varsó, nyár közepe. Már nem sovány, szinte már egészséges, a virémia gyakorlatilag kimutathatatlan. Lehet, hogy nem is fertőz. Gyorsabban! Az ember nem lehet tíz évig szomorú. Az intézet lehengerlően vidám. Robertet az óvoda hangulatára emlékezteti, pedig már elég régen járt oda: piros törpék és légyölő galócák a falon, vidám lámpák és e hely végtelen szomorúsága, amely mindenáron vidám akart lenni.

De itt néha tényleg vidám a hangulat! Senki sem szomorkodik tizenöt évig. Néha, mint a fegyencek a lágerben, elfeledkeznek az ítéletről, melynek végrehajtását egyelőre elnapolták. Kiderült, hogy meg lehet gyógyulni. Robert például tulajdonképpen egészséges. A betegség jön és elmúlik (a vírus marad). Az intézetben senki sem beteg. Játszanak és nevetnek. Az egyik tetovált kopasz narkós, Władek, kijön az udvarra, és előadja a magánszámát, csúfot űz azokból, akik a Monarhoz tartoznak:

– Hát ez nem szép, ez így nem megy… Na, valljátok már be, ki lopta el a sült húst a padlásról? Most közösség vagyunk vagy nem? Hát milyen elveink vannak? Na, ez tényleg nem szép, nincs vér
a pucátokban… Most van kommuna vagy nincs kommuna? Adjátok már vissza…

Itt már mindenki majd’ megszakad a röhögéstől. Két fő banda van, a narkós és a buzi, állandóan vegzálják egymást. A narkósok nőnemben szólítják meg a buzikat, azok meg játsszák az agyukat. Csoportban már csak így megy. Azt hiszik az emberek, ha valaki fertőzött, rögtön olyan lesz, mint
a kisangyal. Ma a mi Robicánk a konyhaügyeletes. Akik találatot kaptak, már rég lehorgonyoztak
az irónia biztonságos kikötőjében.

Władek most kis fehér állatkát hoz ki a placcra. Albinó görény, a nyakában rövid póráz. Elengedi a fűben, nagyon vicces. A pszichológus hozatta. Állatokat is használ a terápiához (pet therapy). Gyorsabban! A pázsitra menekül, néhány volt narkomán utánaveti magát, mindjárt elkapják, és napbarnított, tetovált mellkasukhoz ölelik. Az albínó görény meg olyan kicsi, fehér, mint egy bundás kígyó, a kezükben tekergőzik és visít teli torokból, föllármázza az egész kertet, biztos abban, hogy mindezt érte teszik, ő van a középpontban. Mindenki vele foglalkozik. Szerény képet vág, úgy tesz, mintha ott se lenne. Büszke, mint egy páva.

FORDÍTOTTA PÁLFALVI LAJOS

A novella eredeti megjelenése: Trafieni. 7 opowiadań o AIDS (Talált. 7 elbeszélés az AIDS-ről). Varsó, W.A.B., 2005.