MOST ÉS

üvegkalitkában állok
a zuhany alatt teljesen
egyedül vagyok pedig
most költözöm össze
azzal akit szeretek
mégse marad egyetlen
fogódzó sem már nem
emlékszem milyen
amikor még van
anyám arra számítok megöregszik
ott ahol másfél évet
falnyi átlátszó felülettel
ritkán mentem
mintha csak játszana
amikor beveszi a gyógyszereket
vajon mióta játszik a gondolattal
testtájak szerint rendezi be
évszakokkal a szekrényeit
nem emlékszem milyen nála
a tél most havazik nyolc
zsáknyi téli és nyári ruha
ilyen-olyan cipő tűnik el
üres lakásba megyek
magára nyitja
aki akar belát az üvegen
teszi muszájból hogy meghal
muszáj neki történetnek
lennie hogy legyen vége
utoljára hagy el

EMBERI SZÖVET

a tűleveleket ahogy a naplóoldalak besöprik
előkerülnek a parkettán gyűlnek össze apró
fájdalompontok emlékeztetnek anyámra
a tűhegyek gyűszű híján beleállnak
az ujjaimba ugyanolyan zölden ahogy
lehullottak felbukkannak a legváratlanabb
pillanatokban gondolok majd
törökülésre szétguruló higanygömbökre
a karácsonyfa ágai között arra ahogy naponta
egyszer a varrós dobozban felkapcsolja
a villanyt ahogy bebújok a kanapé alá
a szövetből száll a por és nem sírok csak
a szemembe gyűlik az egész