Öregek

Az öreg, csúnya férfiak és nők, különösen a bottal vánszorgó vénasszonyok látványa. Hajdan volt szép, táncos testük ugyan elárulta őket, de belül mindegyikben ég az öntudat lámpása, s az elképedés: „Hát ez lennék én? Nem – nem igaz!”

Ólmeleg

A művész-, irodalmár- és tudóstársadalom minden pillanatát konfliktusok, barátságok, véd- és dac- szövetségek és elsősorban a magánéleti pletykák sűrű hálója szőtte be. A pillanatba való alámerülés olyan magával ragadó volt, hogy különös jellege mindenki figyelmét elkerülte. Csak az idő múlása leplezte le, s akkor aztán lehetett ámulni-bámulni. Egy szép napon a jól ismert arcokon hirtelen megjelent a leélt évek bélyege, előtűntek a ráncok, az ősz haj vagy a kopaszon fénylő koponya.
A szomorú látványt villámcsapás szerű felismerés kísérte: hát persze, ezeknek a hölgyeknek-uraknak, ezeknek az egyéniségeknek – akik egyúttal szerves organizmusok is – puszta testi jelenléte, állati melege tartja fenn intenzivitásukat. Mikor életenergiájuk és ennek az energiának a kisugárzása csökken, máris érződik a közeledő jéghegy hidege. Hatalmas táblafala feltartóztathatatlanul siklik előre, péppé zúzva az állatkákat, az emberkéket, játékszerecskéikkel egyetemben. Később aztán már csak a művészet-, a tudomány- és az irodalomtörténet van. Valójában persze semmit nem lehet rekonstruálni, a doktori értekezések hasztalan próbálnak leásni a részletekig. Néhány név maradt, és az eleve megválaszolhatatlan kérdés: hová lett mindez, mindamaz?

A szó hatalma

Ami nincs kimondva, az a nemlét felé tart. Ez megdöbbentő, ha a huszadik század számtalan eseményére, a bennük szereplő emberekre gondolunk, s arra, hogy közülük hányan érdemelnének hőskölteményt, drámát vagy eposzt. De semmi, eltűntek, alig hagyva nyomot maguk után. Azt lehet mondani, hogy egy igazán robusztus, vérbő, tevékeny személyiség is, összehasonlítva néhány célirányosan összerakott szóval, amelyek mondjuk csupán az égre felkúszó holdat írják le, puszta árnyék.

Tüske

Minden évben eszébe jutott, hogy mitől menekedett meg, s már a puszta gondolattól elöntötte a boldogság. Mert amikor illegálisan átlépte a határt, vele is megtörténhetett volna, ami megtörtént például az egyik vilnai gimnáziumi diáktársával, aki aztán 16 évet töltött egy szovjet lágerben. Bizony szüntelenül, éjjel és nappal vilnai barátai a lágerekben és Vorkuta bányáiban, az ő maga elé képzelt sorsuk volt hosszú élete vezérmotívuma, bár azok, akik életrajzát rakosgatták össze, erről mit sem tudtak. Képzeletében azonosította magát az északi sarkkör foglyaival, s ebből táplálkozott az az elragadtatott hála, amit minden napfelkelte és minden kis darab kenyér láttán érzett. Azonban ennek köszönhetően hordozta magában a sértődöttség tüskéjét is, az úgynevezett Nyugat iránt. Nem tudott azoknak az embereknek megbocsátani, s nemcsak az értelmiségieknek, akik valahol a távolban, lehetőleg maguktól minél messzebb mindig a tökéletes zsarnokságot keresik, de az egyszerű embereknek sem, akiket az fűzött össze, hogy nem voltak hajlandók tudomást venni.

Feltette magának a kérdést, hogy mit kezdjen evvel a tüskével. A legbecsületesebb az lett volna, ha magára veszi az igazság hirdetésének fáradságos munkáját. Sajnos a Hazugság Birodalma erős volt, s holmi jámbor tényfeltárók semmit nem tehettek ellene: bármiféle megdöbbentő leleplezést nyomban a reakciósok fantáziaszüleményeként bélyegeztek meg. Így hát agyafúrtabb taktikához kellett folyamodnia. Egyesek, akik ugyanazt a tüskét hordták a bőrük alatt, mint ő, a Birodalom szolgálatába léptek, hogy legalább a Nyugat gaz politikusain bosszút állhassanak. Õ azonban, hosszas töprengés után, más utat-módot választott. Az évek során megtanult olyan lenni, amilyen egy racionális értelmiséginek lenni illik: kulturált, haladó, toleráns, a mások véleményére nyitott, olyannyira, hogy a végén egy lett közülük, egy a kiválóságok közül, csak éppen a maga tudásával, amit gondosan eltitkolt. Mikor aztán könyvei lassan elismerésre tettek szert, s kezdték őket boncolgatni, egyetlen kritikusa sem jött rá, hogy filozófikus tartalmuk mögött az égbe bosszúért kiáltó szenvedések és tragédiák képe áll. Csak Vorkuta foglyainak az emléke szolgálhatott tévedhetetlen mércéül a jó és a rossz megkülönböztetéséhez, s aki ehhez a mércéhez tartotta magát, az fenyegetőbb volt a szörny-állam számára, mint egész hadosztályok, hadseregek.

Jóslat

Vlagyimir Szolovjov Három beszélgetés (1900) című művében ír az orosz lukimádók szektájáról. Ezek lukat fúrtak kalyibájuk falába és imádkoztak hozzá: „Ó, szent luk!” A semmisségnek ez a kultusza
(a szerző szándéka szerint a tolsztojánizmus gúnyrajza) készítette elő Oroszország és Európa 21. századi balsorsát: Oroszországot Kína igázza le, Európának pedig a megújult agresszív iszlámmal kell birkóznia.

Vajon a Semmi, a szent luk a nyugat-európai elmékben nem csábítja arra az iszlám fundamentaliz- must, hogy Allah nevében most már ne a máshitű hitetlenek, hanem a bármilyen hittől megfosztott emberek ellen forduljon?

Lelkipásztor

„Valamikor az 1960-as évek körül megszűnt a Pokol. Senki nem tudja, pontosan mikor történt. Az egyik percben még volt, aztán a következőben már nem.”
David Lodge

Michal az 1960-as években volt fiatal pap, s mélyen átélte a II. Vatikáni Zsinat földrengését. Ellentétben sok szemináriumi társával, akik levonták a megfelelő következtetést abból, hogy a cölibátusnak nincs teológiai alapja, s elhagyva a papi pályát családot alapítottak, ő bizalmatlan maradt az Egyházát a szélsőségek felé taszító liberálisokkal szemben. Ennek oka nyilvánvalóan az volt, hogy Michal reformátusból lett katolikus, s ezért nagyon is tudatában volt a szigorúan megszabott keretek és hierarchiák jelentőségének, amelyek hiánya más felekezetek esetében annyira szembeötlő. Ezenkívül a becsvágy sem engedte, hogy letérjen az egykor választott útról. Nagyon szegény családból származott, s nem felejtette el gyermekkorát, ami apja munkanélkülisége miatt boldogtalanul telt el; már csak ezért is kerülte a könnyelmű megoldásokat. Ellenkezőleg, ha már egyszer döntött, nemcsak hogy köteles volt kitartani elhatározása mellett, de igyekeznie kellett, hogy helyet találjon magának az egyházi hierarchiában.

Nem hitt a Pokolban, vagyis elvetette a gondolatot, hogy a hazugságért valamiféle büntetés jár. Annak tudatában is, hogy hitetlen pap, megőrizte a buzgó hit minden látszatát, s maga a kontraszt azon lelkipásztor-nemzedéktársaival, akik nyíltan megvallották kételyeiket, elegendő volt ahhoz, hogy igen jó vélemény alakuljon ki róla. Mikor tanulmányai folytatására kiküldték Rómába, az ott töltött néhány év alatt kitűnő előmenetelével és feddhetetlen magatartásával csak megerősítette ezt a vélekedést. Michal ma hazájának egyik legismertebb püspöke, aki gyakran hallatja hangját aktuális kérdésekben is.

Amikor XY bíborost kérdezték erről és az ehhez hasonló esetekről, elmosolyodott. „De hisz az Egyház története számtalan ilyen példát ismer. Egészen bizonyos, hogy manapság kevesebb a papok között a lelkesen hívő. Többségük hite langyos, gyenge, a hitetlenség határán inog. De az Egyház története arról tanúskodik, hogy a kebelén belül lévő hazugok, tévelygők, szentségtörők akarva-akaratlanul fennmaradása érdekében dolgoztak, úgyhogy ezek a maiak is hasznosak lehetnek.”

Egyre kevesebb a gyónás

A jezsuita olyan vastag szemüveget hordott, hogy nem tudtam a szeméből kiolvasni, mennyi szavaiban az aggodalom, s mennyi a polemikus hév.

„Bizony, sok olyan ország van, ahol a gyónás intézménye lassan megszűnik. Egy olyan plébánián is, ahol a hívők minden misén tolonganak, gyónásra havonta alig öt-tíz ember jelentkezik. S akik gyónni akarnak, azok is olyan képesítéseket kívánnak meg tőlünk, amilyenekkel, legalábbis én, nem rendelkezünk. Például nem vagyok pszichiáter.

Eljött egyszer hozzám gyónni egy férfi, aki, ahogy mindjárt az elején közölte, élete legnagyobb bűnét akarta megvallani. Egy madár megölését. Egy kis madárét, amelyik berepült a nyitott ablakon. A férfi nem volt madárszakértő. Megkérdezett barátai úgy vélték, hogy valami miniatűr verébféle lehet, de nem európai, hanem például az Afrikában honos telepes veréb, vagyis valakinek a kalitkájából szökött ki. A férfi vásárolt egy madárkalitkát meg különböző magvakat, de az állat nem evett semmit, s úgy látszott, hogy éhen hal.

Ekkor a legjobb akarattal – mesélte a férfi – megpróbáltam kinyitni a csőrét, hogy egy falat beáztatott kenyeret belétuszkoljak, de nem hagyta, s reszketni kezdett a tenyeremben. Újra próbálkoztam, de amikor erőnek erejével kifeszítettem a csőrét, összerándult, vert egyet a szárnyával és meghalt. Megértettem, hogy ijedtében szívrohamot kapott.”

A pap megkérdezte, miért tartja ezt akkora nagy bűnnek. Azt a választ kapta, hogy a penitens számára az ügy szimbolikus méretűvé duzzadt. Elmesélte, hogy miként vált felelőssé egy emberi lény haláláért. Avval a nővel, akivel együtt élt, a legjobb szándéktól vezéreltetve akaratlanul is úgy viselkedett, mint valami zsarnok. Nem tudta felfogni, hogy valaki tőle eltérően gondolkodhat, hogy tőle eltérően ítélhet meg bizonyos eseményeket és embereket. Az ő érdekében újra és újra bebizo- nyította, hogy téved és hogy másként kéne viselkednie. A nő ezt rosszul tűrte, a szemrehányásokat személye elleni megalázó támadásként élte meg. A válóperekben az ilyen – akárcsak nem tudatos – durvaságot lelki terrornak hívják, mondta a férfi. Az ő kapcsolatuk is válással, illetve röviddel utána a nő halálával, gyaníthatóan öngyilkosságával végződött.

A szemüveg mögül rejtélyes pillantás villant. „Mindenféle meséket koholnak maguknak, aztán jönnek gyónni” – szólalt meg. „Egy biztos: ennek az embernek bűntudata volt. A bűntudat miatt aztán nyilvánvaló megszállottsággal társított egymáshoz tényeket, s olyan helyzetekbe képzelte magát a múltban, amelyek talán nem is léteztek. Úgy tűnik, fantáziaszüleményeket hallgatunk végig, amelyek vagy felnagyítják a bűnöket, vagy azért szövögetik őket, hogy az igazi bűnök ne látszódjanak.”

A természet, önmagában

Tegyünk egy próbát: lélekben telepedjünk meg egy ember nem járta vadonban, például valahol az amuri tajgában. Válasszunk ki egy tigriscsaládot, s láthatatlanul vegyünk részt vadászataikban ugyanúgy, mint játszadozásaikban. A tigrisek családi élete állítólag példás, nem olyan, mint a macskáké, ahol a kandúr egész életében kikapós örökifjú. S hogy ne kelljen arra a földre gondolnunk, amilyennek ma ismerjük, éljenek a mi tigriseink több ezer évvel ezelőtt, mikor még ember alig létezett, s ezért semmi nem bolygatta a dolgok természetes rendjét az őserdőben. S íme, figyelmünk máris kapaszkodó nélkül marad: mintha már pusztán az, hogy semmiféle tudat nem lebegett a légben és az állatokat senki nem látta, semmissé tenné létezésük értelmét. Adhatunk neki értelmet, de csak ha kanyarítunk köréjük valami emberszabású mesét, ahogy például Kipling tette.

A tigriskölykök felnőnek, megtanulnak vadászni, fészket raknak, az öreg tigrisek kimúlnak, elpusztulnak – hogy hogyan, arról fogalmunk sincs –, és ez ismétlődik végtelen sokszor, s ugyanígy végtelen sokszor esnek zsákmányul az ebédre elkapott szarvasok, s mindez a se a múltat, se a jövőt nem ismerő mostban zajlik. Csak mi biggyesztünk oda számokat – százezer éve, egymillió éve, s rossz érzés fog el bennünket, s azt mondogatjuk: ez képtelenség, az időnek ez a feneketlen örvénye, egyetlen tanú nélkül. Legalább egy demiurgosz tűnne fel időnként, de hát ő is – hogy viselhetné el a természetnek ezt az általa teremtett változatlan, tudat nélküli, semmiféle jelentéssel fel nem ruházott úgy nevezett örök rendjét?

Mrs. Darwin

Amíg Charles Darwin 1859-ben közzétette A fajok eredete című munkáját, sok szemrehányást kellett végighallgatnia felesége szájából, aki mélyen vallásos személy volt, s aki nem tudott megbékélni férje döntésével, hogy nyomtatásban megjelenteti ezt a kártékony könyvet.

– Charles – mondta –, Isten kinyilatkoztatta, hogy az embert a maga képére és hasonlatosságára teremti. Nem mondott ilyet se a hangyáról, se a madarakról, se a majomról, a kutyáról vagy a macskáról. Az embert minden élőlény fölibe rendelte, s neki adta a földet. Milyen jogon akarod az Istenarcú lényt, aki egyenrangú az angyalokkal, méltóságától megfosztani?

A férj azt válaszolta, hogy ha ő nem teszi, akkor megteszi Wallace, aki hasonló elméletet fundált ki.

– Charles, az ember legyen tudatában az őt vezérlő indítékoknak. Téged mit sem érdekelne a tudományos hírnév, ha nem ért volna megint egy újabb kudarc. Tudom, hogy nem szereted, ha az ember erre emlékeztet, de ha orvos lettél volna, ahogy tervezted, akkor elégedetten gyógyítanád
az embereket, s nem kéne helyette az ambícióidat kielégítgetni minden áron. És ha azok az évek, amikor Camridgeben teológiát tanultál, lelkipásztort faragtak volna belőled, a társadalmi helyzeted óvna meg a mindenféle kalandor vállalkozástól. Egyébként Charles, nagyon jól tudod, honnan szedted az elméletedet. Malthusnál bukkantál rá, Charles, aki rossz ember volt. Gonosz ember volt, közönyös a szegények sorsa iránt. Nem hiszek a felfedezéseid igazában, mert nem a jó szándék vezérelt, amikor a megfigyeléseidet végezted.

Igaz, gondolt vissza később Darwin felesége szavaira, bár ugyanakkor biztos volt abban, hogy az evolúció elmélete helyes. Annál rosszabb nekem és az emberiségnek, mondogatta. Hát ha a Teremtő jó, úgy rendezte volna a dolgokat, hogy a világ egy aréna, ahol fajok és egyedek gladiátorként harcolnak a túlélésért? Ha Õ mindezt mint egy római császár páholyból szemléli, akkor én nem hódolok neki. Boldogok mindazok, mint Emma is, akik meg tudták őrizni Istennek mint a mi Atyánknak és Barátunknak a képét.

Délvidék

Rikoltozik a kakadu. Surrognak a ventillátorok. Egy iguána rohangászik a pálmafa törzsén. Az óceán csillámló hulláma tajtékot vet a strand homokjában. Mikor fiatal voltam, szünidőben újra és újra kétségbeesésbe kergetett a hétköznapi dolgok unalma. Öregségemre – egy délszaki országban találva magam – már tudtam, mindig erre a kizárólag tartammal rendelkező borzadályra kerestem a gyógyírt, arra, hogy a valóság önmagában semmit nem jelent. Jelentéssel felruházni, bármilyennel, csak ne legyen ez a méla, örökké közönyös, tunya valóság, ez a céltalan, törekvések, helyeslés vagy tagadás nélküli valóság, mintegy a testet öltött semmi. Vallások! Ideológiák! Vágyak! Gyűlölködések! Gyertek, hogy tarka mintás lepletekkel borítsátok be a vakfoltot, aminek még neve sincs.

A Teremtő helyében

Ha hatalmadban állna újrateremteni a világot, gondolkodnál, sokat gondolkodnál, míg végül arra a következtetésre jutnál, hogy a létezőnél lehetetlen jobbat kitalálni. Ülj ki egy kávéház teraszára, s bámuld a járókelőket. Igaz ami igaz, lehetnének anyagtalan testből is, amin nem fog enyészet, betegség, halál. De hát a földi dolgok végtelen gazdagsága, bonyolultsága, sokszínűsége épp a bennük rejlő ellentmondásokban fogant. A szellem nem rendelkezne vonzerővel, ha nem létezne mindaz, ami az anyagba horgonyzottságára figyelmeztet: a mészárlások, a kórházak, a temetők, a pornófilmek. És viszont: a fiziológiai szükségletek a maguk állati kietlenségükkel agyonnyomnának, ha nem repdesne felettük a játékos szellem. A tudat idegenvezetője, az irónia nem gyakorolhatná kedvenc foglalatosságát, a test kilesését. Úgy látszik, hogy a Teremtőt, akinek erkölcsi indítékait az emberek megtanulták kétségbe vonni, elsősorban az a vágy vezérelte, hogy a világ minél érdekesebb, minél szórakoztatóbb legyen.

Én is szerettem régen

Én is szerettem régen tükörbe nézni,
De megtanultam, mit jelent elmenni
Minden testnek útján. És nincs apelláta.
Az öregek tudják már, ezért halkulnak el.

FORDÍTOTTA BOJTÁR ENDRE

A Nobel-díjas lengyel költő, író, műfordító (1911-2004) idén lenne száz éves. Öregkori prózaversei a Piesek przydrożny (Kraków, 1998) című kötetben jelentek meg.