Igen, van ez a tristesse, a mindennapok búbánata. Ez mindent a lapály szürkéjével borít. És az emberek és a viszonyok tökéletlensége aztán a nyűgösség egész kultúráját teremti meg. Egyesek – magam Németországból származom – ebben töltik el teljes életüket. És néhányan már azt is magaskultúrának tartják, ha panaszuk elég áthatóan, a környezetüktől tartott távolságuk elég nyersen és plakátszerűen kerül közszemlére.

És aztán van Salzburg! És az Ünnepi Játékok! Ahol vannak emberek, akik fantáziát, energiát és pénzt teremtenek elő, hogy tudatosítsák, mi az, ami visszahív minket a túlélés nyomvonalára. Különböző nevekkel rendelkezünk arra a folyamatra, amikor az emberek elhagyják lapályuk szürkeségét, új látószögeket követelnek maguknak, új magatartásformákat tesznek magukévá, és megint hisznek abban, ami fontos és értékes.

Néhányan beérik az „öröm” szóval, hogy a tristesse-től való búcsút leírják. Mások „boldogság”-nak nevezik, ha egy zenemű áldott pillanata képes megváltoztatni életük semmisségét. Ismét mások az „erő” szóval illetik, ha egy irodalmi szövegben megjelenik az, ami addig rejtett volt számukra. Akik ilyesmit megélnek, hatalmasnak érzik magukat, de ez nem valami pimaszul lázadó hübrisz vagy a saját Énjük túlbecsülése, hanem sokkal inkább annak a régen elfeledett vagy soha nem ismert érzésnek a vágya: milyen az ember, ha valóban létezik. Az emberek új módon találnak önmagukra. Az efféle pillanatokban eltűnik szemhatárunk szűkössége, ami egyébként mindennapos levertségünk jellemzi. Felébredünk, néha egyenesen felegyenesedünk ilyenkor. A művészet eléri szívünket, lelkünket, értelmünket; úgy érezzük, nem arra ítéltettünk, hogy semmik, jelentéktelenek legyünk.

Ha a 2011-es Ünnepi Játékok szervezői ama mottót adták fesztiváljuknak, hogy „Legyenek éberek a fülek, a szemek, az emberi gondolkodás!”, akkor egy zeneszerző szavaival a művészetnek arra a titokzatos képességére akartak emlékeztetni, hogy azzá tesz minket, amivé képesek vagyunk lenni: szenzibilis, teremtő, jó adottságokkal ellátott lényekké. Jól ismerjük ezt, mivel mi, kiváltképp Európában, túlságosan is sokszor láttuk, mit jelentenek a veszteségek, az önteltség, a halált szülő erő, és nagyon is tudjuk, hogy sem a művészet, sem a művészek nem képesek valóban megváltoztatni világunkat. Még a vallásnak tulajdonítottunk ilyen erőt, de az is csak korlátozottan volt képes erre.

De azt is tudjuk, hogy nem arra születtünk, hogy gonoszat cselekedjünk, és nem is arra, hogy a semmisség életét éljük. És azt is tudjuk, hogy életünkben elég gyakran adódik választás – nem feltétlenül mindig csak a jó és a rossz között, hanem gyakran a jobb és a rosszabb között, legyenek bár ezek önmagunk, vagy idegenek által felállított alternatívák. És tudjuk, hogy segítségre szorulunk ahhoz, hogy megtaláljuk a választást, amely hozzásegít minket és másokat, hogy emberré legyünk. Ez megtörténhet, ha megragad minket egy dallam, egy szó, ami felébreszt, egy kép, amely egyszerűen csak azt mondatja velünk: „Igen”. Ekkor lelkünk szárnyakat kap, mint ama csodálatos költeményben, mely így kezdődik: „Az ég talán a földet / csókolta csöndesen” (Tandori Dezső fordítása). Igen, ez megeshet velünk. Nem pusztán álom, illúzió és panaszos remény, hogy a semmisségből és a tristesse állapotából elevenre csókoltatunk, és felébred bennünk a teljesség, az öröm és a felelősség.

Tisztelt és kedves polgártársnőim és polgártársaim, amikor most Önökhöz szólok, úgy illik, hogy elmondjam: „odaátról” jövök. Nem földrajzi értelemben, mert a Keleti-tenger (ahonnan ideutaztam) meglehetősen közel fekszik Európa szívéhez. Más az a távolság, amiről beszélek, ama 1989-ben véget érő „odakint – a kapu előtt” távolsága ez, amelyben Kelet-Európának meg kellett maradnia, mivel a régi Európa értékei nem feleltek meg a kommunista diktátoroknak. Mint Václav Havel vagy Göncz Árpád, akik évekkel ezelőtt e helyen szóltak, már puszta jelenlétemmel én is arra emlékeztetem Önöket, hogy nem magától értetődő, hogy szabad emberek, cenzúra és megfelelő magatartásuk bizonygatása nélkül találkozzanak az itt szereplő művészekkel egy fesztiválon, éppen itt, ahol a művészet és a művészek szabadsága minden további nélkül megélhető. Szabadon választott politikusok és szabad polgárok – a művészet barátainak támogatásával a média és a gazdaság szférájából – teremtenek művészetet és befolyási lehetőséget a művészeknek. Ekként keletkezik az a különös légkör, amikor is a művészet beágyazódik a szabadság légvételébe – a civilizáció ajándéka ez az élők birodalmának!

De egy pillanatig még kénytelen vagyok ama „külső lét”-ről szólni, amit az imént említettem. Önök közül csak kevesen élték át azt, ami Kelet- Európában generációk életét meghatározta: a többség elidegenedését a folyamatos tehetetlenségük miatt, és ezzel egyidejűleg a kevesek állandóan fennálló, túlzott hatalmát.

Muszáj, hogy beszéljek erről az időszakról. Nem pusztán azért, mert a diktatúra hosszú árnyéka még ma is ráborul Kelet-Európa átmeneti társadalmaira, hanem mert a pillantás a távolba, amely még mindig oly közeli, mélyértelmű jelentést adhat a mostani fesztivál mottójának. Akik ugyanis egykor, a befalazott Kelet politikai sivatagaiban „éberré tették, a fület, a szemet és az emberi gondolkodást”, nem azok a művészek voltak, akik eladták magukat a hatalomnak. Miként a keresztények az elnyomott népek között a hitből, e művészek olyan ellenkultúrákat teremtettek, olyan magatartásformákat, gondolkodási módokat és értékeket őriztek meg, amelyek érvénytelennek számítottak elnyomóik szemében, a művészet ellenvilágai voltak azok a helyek, ahol a kereső ember szeme és füle megnyílt a művészet szelleme számára. Minden ember vágyik a szabadságra, az autonómiára és a bizalomra. Az elnyomottak vágya így aztán mindabban élt, ami odakint, a társadalomban nem volt lehetséges. A művészettel való találkozásban, mint a hittel történőben is, még a korszellem társutasa is képes volt átalakulni, benne is felébredhetett a hatalom birtokosai szemében fölöttébb nem kívánatos formája az olyan értékek képviseletének, amelyek még éltek az egyes individuumokban, és feltámadhatott ama kreativitás is, amely a társadalomban még sokáig tilos volt. És aki átlépte ama határt, amelynek túloldalán sem követelést, sem védelmet nem várhatott a hatalomtól, az képes volt újonnan látni és újként kimondani a dolgokat.

Pedig valóban nem egyszerű akár csak az első lépést is megtenni, mert a valóságérzékelése annak, aki ezt megteszi, olyan, akár a gyermeké: újra kell tanulnia mindent. Hiszen aki egy totálisan uralt társadalomban nőtt fel, azt szokta meg, hogy a hatalom szemével lássa a valóságot. Már az óvodában megkezdődik, hogy aztán az iskolában és a továbbképzésben folytatódjék: „Nézd a dolgokat, azok szemével, akik irányítanak, és akkor jól megy majd sorod.”

Az ilyen élethelyzet fatális vonása, hogy racionálisnak tűnik, mert nem más, mint egyik formája ama valóság elsajátításának, amely szükséges az élethez. A disszidensek, a másként gondolkodók – ilyennek látszott ez a hatalmon lévők, de még a seregnyi társutas szemszögéből is – nyilván nem egészen normálisak, hiszen nem azt tették, ami számukra egyértelműen előnyös lett volna. Végeredményben az ilyen társadalmakban csaknem mindenki megtehette, hogy az elnyomói szemével nézze a valóságot. Némelyek, akik ifjúként még önállóan gondolkoztak, felnőttként eljutottak oda, hogy az elnyomót saját énjük egy részévé tették, azaz együtt éltek egy interiorizált politikai felettes Énnel. Újságíróként vagy szerzőként az ilyen emberek mintegy érvényes lakhatási jogot teremtettek saját otthonukban a cenzornak. És mivel az olyan soká tartott, az efféle elidegenedés egyre „normálisabb” lett. A valóság elvesztése széles körök gondolkodását határozta meg ezekben a hatalom átszőtte társadalmakban.

És most beszéljünk még egyszer azokról, akik azt akarták érzékelni, ami valóságos, akik éberen tartották szemüket, fülüket és értelmüket, és aztán szavakat, hangokat, képeket fedeztek fel, amelyeket az új, a forradalmi vagy pusztán egyszerűen csak a sima valóságosság jellemzett.

Képzeljük el, hogy az alkalmazkodás tengerében és a politikai ájultság sivatagában valaki, egy ember hirtelen tisztán érthető nyelven szólva, szembeállítja az egésszel „igazság” szó csengését. Így tett Václav Hável, aki a Igazságban élni című esszéjében ezt hangot szólaltatta. Képzeljük el azt is, hogy Pavel Kohout vagy a Charta 77 aláírói nem tehettek mást, minthogy gondolataikat nyilvánosságra hozzák. Ezekben az időkben nem diadalmenet, hanem sokkal inkább börtön várt a bátrakra. Így élte át több mint két nemzedék a diktatúrákat. És csodálkozunk rajta, hogy végül más embereket is megfogott a valóságosság üzenete, hogy végül létrejöttek az ébredés szigetei, melyek csak jóval később váltak kis darabka földekké, országnyi területté sokak számára. Aligha tudjuk elképzelni, hogy a lengyelek olyan bátran kiálltak volna vakmerő művészeik, értelmiségeik, egyházi embereik nélkül. Képzeljük el Lengyelországot Czeszław Miłosz A rabul ejtett értelem című könyve, Zbigniew Herbert vagy Stanislaw Lec, vagy Krysztof Penderecki vagy az agyonvert pap, Jerzy Popieluszko nélkül.

És a Birodalom központját, az egykori Szovjetuniót sem tudjuk elképzelni Alekszandr Szolzsenyicin, Anna Ahmatova, Lev Kopelev vagy Bulat Okudzsava nélkül. Mindazok nélkül, aki nem hagyták megtörni magukat. Csodálattal állunk Sofia Gubaidulina és Galina Usztvolszkaja zenei világa előtt, aki az összes támadás ellenére megőrizték önmagukat, megtarva hitüket, tehetségüket és alázatukat. Õk és a bebörtönzött, cenzúrával és szilenciummal fenyegetett művészek nem tudták, hogy vajon életükben győz-e az igazság, véget ér-e valaha a szolgaság. De elveszítették volna saját Énjüket, belesüllyedtek volna a felcserélhetőség tömegvilágába, ha igazságukat, az életről alkotott képüket, hitüket feláldozták volna a hatalom oltárán.

Teljesen mindegy, hogy melyik elnyomott társadalmat tekintjük, Magyarországon, Romániában, sőt még az alázatos németeknél, az NDK-ban is találkozunk olyanokkal, akik elég vagányak voltak ahhoz, hogy ne riadjanak vissza a létezés új formájától. Ekkor hirtelen olyan szavak, hangok, képek jönnek létre, melyek felébresztenek másokat. Persze akadtak olyanok, akik elnémultak, vagy más országban keresték meg a szabadságukat. Korán ment el Uwe Johnson, korán Peter Huchel, nem sokkal később Sarah Kirsch és Reiner Kunze. Wolf Biermannt, a csalódott kommunistát, kiutasították az országból. Jóllehet sokan távoztak, de az országban mindenütt feltámadt az új iránti érzék, a ráébredés a valódi valóságra.

És aztán a vágy védett, belső tereiből a szabadság kijut a szabadba, és ekkor aztán a feltámadt gondolat megtalálja a mozgalmára a megfelelő szavakat: „Mi vagyunk a nép!”

Eddig az a nézőpont és gondolkodási irány, amelyet magammal hoztam Önöknek, mint olyasvalaki, aki „odaátról” jön. Évtizedek óta sokat tudok arról, mit jelent a szem, a fül és az értelem felébredése. És teljesen mellékesen azt is megtanultam: ne higgy senkinek, aki azt mondja, nem létezik valódi élet a hamis keretén belül. Amikor itt és most nagy örömmel ünnepeljük a művészeknek és a művészetnek ama különleges képességét, hogy elvezeti az embert önmagához, akkor ezzel egy időben óvni kell ama feltételezéstől is, hogy a művészet mindenre képes. Valóban megteremti a földi boldogság mágikus pillanatait, de rögtön ezután mások is várnak ránk: mindennapi kötelességeink, mindennapi fogyatékosságaink, szükségeink. „Igen, persze: „Gyúlj ki égi szikra lángja, szent öröm, te drága, szép!”, de most aztán jöjjön az adóbevallás!

Vagy vegyük kormányainkat – mennyire tökéletlenek!

Vagy Európánkat – mennyire széttagolt!

Vagy klímánkat – mennyire veszélyeztetett!

Vagy kultúránkat – mennyire hanyatló!

Némelyik művészetbarátnak, elnézve a széthulló valóságot csak menekülési gondolatai támadtak odakint, a világban; mivel élet csak a művészetben létezik, belemenekült egy ép, az érdekellentétektől és a gonoszságtól megtisztított világ látomásába. Az itteni világot, az itteni szabadságot elutasította. Az ideológiai imaginációban, az utópiában, létezik valami, azt remélte, valami jobb. Ezt örömmel szolgálta volna, hiszen a fennálló túl banálisnak tetszett a szemében, mely nem érte meg, hogy elkötelezetten fáradozzék érte. Így keletkezhetett a világtól elforduló művészetbarát típusa, aki elkerüli az agórát, mivel az számára nem más, mint a fogyatékos emberi lény szenvedélyeinek és érdekeinek zsibvására E típust csak az kötné össze másokkal, a politikát csak akkor találná érdekesnek, ha az utópiák és víziók valóra válhatnának. De az elmúlt évszázad nem éppen azt tanította számunkra, hogy legkivált azokkal legyünk bizalmatlanok, akik politikai célként kínálják fel nekünk a megváltott világ látomását? Víziójuk, miszerint ismerik a történelem végső célját, eleinte nagy izgalmat keltett, tömegeket mozgatott – „Ez a harc lesz a végső, csak összefogni már” –, de aztán a sötétség zsákutcájába torkollott. Milliónyi ártatlan áldozat egy igazságos vagy legalább megbékélt világ helyett – micsoda vég! Az utópia, amely oly forrón lelkesítően indult, végül a szabadságból való menekülésben végződött.

Mint az ajkukat megperzselt gyerekek, mi európaiak a jövőben inkább esszük a reálpolitika fekete kenyerét, mint hogy megragadjuk az ideológiák kínálta mézes-vajas kalácsot. Akkor járunk el jól, ha nem is annyira a tökéletes társadalomra törekszünk, hanem ha fáradságos munkával megformáljuk a jobb – vagy ha úgy tetszik, a kevésbé rossz – társadalmat. Ez nem azt jelenti, hogy elkötelezzük magunkat a banalitás mellett, de sokkal inkább azt, hogy helytállunk a realitásért.

És hogy komor lelkünk képes legyen túlélni a politika zord szféráját, arra ott vannak a művészetek. Művészek, maguk is fogyatékos lények, kísérnek minket, fogyatékos lényeket életünk útján. Panaszolkodnak, ahol jogtalanul követelnek dicshimnuszt, dicsőítik az életet, a szépséget, ahol a célszerűség és a haszon kap jogart, vigasztalnak, ahol hiányzik a vigasz, szólnak és énekelnek a Paradicsomról – és már messziről megorrontják a pokol szagát.

És akkor megtörténik meg a csoda, a túlélés, a felegyenesedés, a jó adottságok újrafelfedezésének csodája, amelyekről gyakran elfeledkezünk, amelyek sosem ébrednek fel, ott maradnak bennünk, elrejtve. Nem tudnám megmondani, hogy a művészek kalauzolása nélkül mikor érkeznénk meg valóban és végre önmagunkhoz.

A művészetben, miként a vallásban az abszolúttal találkozunk, amely sem a politikában, sem a gazdaságban nem találhatunk meg. Mert a fogyatékos lények nem képesek tökéleteset teremteni. De ettől függetlenül sejtjük, hogy mi az abszolútum, a jó, a tökéletes. És miközben sejtjük és vágyunk rá, lapályos világunk mélabúját életvilágokká változtatjuk, amelyekben emberek laknak, és amelyekben szeretnének elidőzni egy ideig.

Mi, kelet-európaiak a szabadságra, mely Európa szívében támadt, igent mondtunk 1989-ben. Donald Tusk, a lengyel miniszterelnök, az európai parlamenti elnökség alkalmával úgy értékelte Európát, hogy azt kettős perspektíva fémjelzi. Egyrészt meghatározó mindazoknak az embereknek a tapasztalata, akik „egykor a vasfüggöny túlsó oldalán éltek”, másrészt azoknak a menekülteknek a vágya, akik olyan helyekről szöktek el, „ahol rabság, nyomor és boldogtalanság fenyegette őket”, és e vágy azt mutatja, „hogy Európa tényleg a legjobb hely a Földön. Mindeddig még senki sem talált ki ennél jobbat. És itt azért jobb, mert mi hűek maradtunk azokhoz a fundamentális értékeinkhez, melyeken Európa léte nyugszik” – így Tusk.

Nem kétséges, nincs jobb a kezünkben, mint a nem tökéletes, de tanulásra kész, a szabadságból, az emberi és a polgári jogokból és a jog uralmából álló rendszer, és ehhez társul az éppoly új, mint amennyire meglepő akarat a megbékélésre.

Ezt látni, ebben lenni alakító társ – és aztán ma itt lenni, Salzburgban, Önökkel! – milyen szép is ez! És mennyire fontos! Mert nemcsak a sötét múltban, hanem a mai Európában is szükségünk van olyan emberekre, akik a mottónk értelmében „felébredt” érzékekkel és éber értelemmel reagálnak a világra. Nem a félelem, és nem is a félelem stratégiái fogják megmenteni Európát, hanem egyedül azoknak a hatalommal felruházott embereknek tettei, akik illetékesnek nyilvánítják magukat erre. Teljesen normális emberek. És a művészek is, akiket csodálunk; Európa sok helyén találkozunk velük, ma éppen itt, Salzburgban. Ezért tartozik Mozart és a művészek és a művészetek Salzburgja olyannyira Európa középpontjához. Mert itt az emberek megtanulják és megélik, hogy nem hiányosságok, a neurózisok és a problémák alkotják a mi társadalmunk lényegét, hanem a szabadság öröme. Kiváltképp a felnőttek szabadságáé, melyet hadd nevezzünk most nevén: felelősség.

FORDÍTOTTA BÁN ZOLTÁN ANDRÁS

http://diepresse.com/home/kultur/salzburgerfestspiele/681265/print.do