Már jó néhány évtizede küzdök az általam csak biologizmusnak nevezett nézet ellen.
Ez a szekuláris, humanista körökben ma is egyeduralkodó felfogás azt tartja, hogy mi emberek alapvetően állatok vagyunk (de legalábbis sokkal közelebb állunk a vadakhoz, mint ahogyan korábban bárki is gondolta) és a biológiával foglalkozó tudományágak, és csakis ezek révén érthetjük meg az emberi természetet. Miután én ezt a felfogást bíráltam, megvádoltak azzal, hogy kartéziánus dualista vagyok, azaz azt az álláspontot vallom, hogy az értelem valamiféle szellem az agy gépezetében. Ennél is lesújtóbb volt az a vád, hogy szemben állok a darwinizmussal, az idegtudománnyal, sőt magával a tudománnyal is. És mindezek tetejébe akadtak, akik azt vetették a szememre, hogy nézeteim mögött valamiféle rejtett vallási propaganda munkál. E helyt szeretném tehát leszögezni, hogy az idegtudományt (amely korábban kutatási területem volt) az emberi értelem egyik legkiemelkedőbb teljesítményének tartom; továbbá úgy vélem, hogy a kartéziánus dualizmus veszett ügy, Darwin elmélete mellett pedig elsöprő erejű bizonyítékok szólnak. Továbbá rejtett vallási propagandát sem szándékozom folytatni: jómagam ateista humanista vagyok. Éppen ezért töltött el teljes döbbenettel a biologizmus felvirágzása: ez ugyanis annak a széles körben elterjedt meggyőződésnek a következménye, miszerint az emberi lények természetfölötti megértésének egyetlen alternatívája az, ha kizárólag naturalista alapon szemléljük magunkat, vagyis az ember is csak vadállat, végső soron pedig nem is annyira öntudatra ébredt ágens, mint inkább egy darabka anyag, amelyet az anyagi világ szövetébe illesztettek.
Ez a nézet azonban hatalmas károkat okoz az emberiségnek, mert úgy vélem, lényegesen többek vagyunk ügyes csimpánzoknál. Még az emberi élet „leghétköznapibb” pillanatainak felfejtése során is megmutatkozik a tudás, a képességek, az érzelmek, a megérzések, a jövő és a múlt belátása és egy végtelenül kimunkált világ, s az élővilágban másutt ennek nem látjuk nyomát.
A biologizmusnak jelenleg két áramlata van: a „neurománia” és a „darwinitisz”. A neurománia annak a hitnek a nyomán alakult ki, hogy az emberi tudat azonos az agy bizonyos területein lezajló neurológiai tevékenységgel. Ebből pedig az következik, hogy ha vizsgálni akarjuk, hogy valójában mi is az ember, ha meg akarjuk ismerni hiedelmeink, felfogásunk, moralitásunk, sőt akár esztétikai örömeink eredetét, akkor ehhez a legjobb vizsgálati módszer az, ha a legújabb szkennelési technikák segítségével belenézünk az emberi lények agyába. Ily módon pontosan megtudhatjuk, mi zajlik, amikor megtapasztalunk valamit, amikor gondolataink támadnak, érzelmek fognak el bennünket, amikor emlékek ötlenek fel bennünk, döntéseket hozunk, amikor bután vagy okosan cselekszünk, szerelembe esünk, vagy bármit is teszünk.
A másik irányzat, a darwinitisz, abban a meggyőződésben gyökerezik, hogy az evolúciós elmélet nem csupán a Homo sapiens eredetére ad magyarázatot – természetesen magyarázatot ad –, hanem arra is, hogy miért olyan most az ember, amilyen; azaz az emberek mindent összevéve olyan szervezetek, amelyeket a természetes kiválasztódás alakított a mai képükre, és ennél nem is többek.
Ha az elme egyenlő az aggyal, és az agy csupán az evolúció során kialakult szerv (utóbbi minden bizonnyal így van), akkor e gondolatmenet szerint az emberi elme az evolúciós szabályoknak engedelmeskedik. Az önző gén tudatagyunkat felhasználva úgy cselekszik majd, hogy az egyén vagy a csoport túlélésének esélyét maximalizálja. És ebben a tevékenységében néhány darwinista szerint az ún. „mémek” segítik. A mémek a kulturális átörökítés egységei – mém lehet például a „szólásszabadság tolerálása” vagy éppen a „katedrálisépítés különféle stílusai” – és ilyen tekintetben a biológiai átörökítés egységeinek, a géneknek felelnek meg, s kizárólagos céljuk, akárcsak a géneké, a szaporodás. A természetes kiválasztódás ugyanúgy működik a gének és a mémek esetében: azaz a különféle szervezeteket, amelyek e gének és a mémek hordozói (azaz engem és mindenki mást is) a túlélés képességének különféle fokozataival ruházza fel. Tudatos tevékenységünk innen nézve tehát jórészt lényegtelen, leszámítva talán azt, hogy az alkalmazkodáshoz szükséges illúziót szolgáltatja.
Ezek az elképzelések aztán egy sor új „tudományágban” egyesültek, például az evolúciós pszichológiában. A biologizmus hullámai azonban messzebb és széles körbe is eljutottak, még a hagyományos társadalom- és szellemtudományokban is éreztették hatásukat. Egyre divatosabbak a „neuro-”, az „evolúciós” vagy éppen a „neuro- evolúciós” előtagokkal felruházott tudományágak, mintha csak a kezdeti ellenállás után a társadalomtudósok egyre inkább magukévá tennék E. O. Wilsonnak azt a nézetét, hogy „a szociológia és a többi társadalomtudomány, beleértve a szellemtudományokat is a biológiának azok az utolsó ágai, amelyek arra várnak, hogy nemsokára beolvadjanak a ’Modern Szintézisbe’”.
Ugyanakkor számos okunk van azt feltételezni, hogy sem a neurománia, sem a darwinitisz nem képes elfogadhatóan megmagyarázni, hogy mit is jelent embernek lenni, és sok okunk van elutasítani azt az elképzelést is, hogy a szellem- és társadalomtudományokat helyes lenne állattudományra átkeresztelni. A biológiai alapú gondolkodással szemben felhozható legfontosabb érv az, hogy azon a téves feltételezésen alapszik, hogy az emberi tudat azonos az agy tevékenységével és a tudat nem más, mint bizonyos „alkalmazások” összessége, amelyekkel a természetes kiválasztódás ruházott fel bennünket.
Épeszű ember persze nem tagadhatja, hogy öntudatunk minden egyes megnyilvánulási formájához elengedhetetlenül szükség van az agyra, legyen az az érzékelés legapróbb morzsája, vagy az önmagunkról alkotott legteljesebb és legbonyolultabb gondolati konstrukció. Ugyanakkor ebből még nem következik, hogy egyben elégséges feltétele is lenne mindezeknek. Az a széles körben elterjedt nézet, hogy amikor azt látjuk, hogy az agy működésbe lép, mert – mondjuk – valaki megtapasztal valamit, az egyenlő magával a megtapasztalásnak a látásával, annak a számlájára írható, hogy összekeverjük az összefüggést az okozattal, illetve az okozatot az azonossággal.
Ezzel az elképzeléssel azonban a legfőbb probléma a következő. Az agy egy darab anyag. És a fizikai tudományok meghatározása szerint az anyagi tárgyak lényege az, hogy nincs lényegükből fakadó megjelenési formájuk. Gondoljunk csak egy darab kőre: nézhetjük hátulról, elölről, fentről vagy alulról, kívülről vagy belülről, közelről vagy távolról. Minden egyes nézőponthoz más és más külalak társul, de ezek közül egyre sem mondhatjuk, hogy az lenne a kődarab megjelenése. A különféle nézőpontok nélkül ugyanis ennek a kőnek nincs megjelenési formája. Tudatos megfigyelő hiányában az anyagnak nincsenek másodlagos tulajdonságai, nincsen például színe, szaga, melegsége és így tovább. És az anyag még kevésbé képes arra (amire az agy egyébként igen), hogy más dolgokat megjelenési formával ruházzon fel – márpedig pontosan ez történik, amikor a világ feltárul szemünk előtt. Csakis a mágikus gondolkodás képes arra, hogy azzal a képességgel, amelynek segítségével a dolgoknak megjelenési formája lesz, egy olyan anyagdarabot ruházzon fel, mint az agy.
De mi ne engedjünk a csábításnak, és számoljunk le a neurománia és a darwinitisz mögött húzódó hazugságokkal. A dolgok ugyanis pontosan ennél a pontnál kezdenek majd érdekesek lenni.
Miután eltávolítottuk a „tudás útjában fekvő kacatokat” (hogy John Locke kifejezését kölcsönözzem), egy pozitív feladatot is végre kell hajtanunk: kísérletet kell tenni annak megértésére, hogy kik és mik is vagyunk, mégpedig anélkül, hogy behódolnánk annak a felfogásnak, amely a tudomány mindenhatóságában hisz, és amely az egész világot, csupán az anyagi világ törvényeinek rabságában vergődő, darabka anyagnak látja, minket is beleértve. De éppen így nem szabad visszatérnünk azokhoz a természetfeletti történetekhez sem, amelyek azt próbálják elmagyarázni, hogy miért lettünk ennyire mások. Ez a munka már elkezdődött – leginkább azoknak a filozófusoknak a körében, akik szakító félben vannak a neuro-materialista ortodoxiával.
Andy Clarke, Teed Rockwell, Alvin Noe, Michael Wheeler és a hozzájuk hasonló filozófusok megpróbáltak az (egyelőre egyeduralkodónak tartott) agyon kívül is nyomára bukkanni a tudatnak. Vitatják, hogy (Rockwell szavait idézzem) „még az emberi lét legszemélyesebb, legszubjektívebb és legkevésbé mennyiségi aspektusai is az agy-test-világ viszonyba ágyazódnak be”. Azok a filozófusok, akik abban a felfogásban nőttek fel, hogy az elme csupán az agy komputációs tevékenysége, ezt „az elme szerepét határtalanul nagyra tágító” (ez Andy Clarke kifejezése) felfogást döbbenetesen eretneknek találják. De egy olyan kognitív tudományos nézet kialakítását, amelyben az agy, a test és a világ összefonódik és amelyben a „bőrön kívül lévő” tényezőknek is teljes jogú kognitív státuszt biztosít, csakis az találhatja elfogadhatatlannak, aki nem látja meg a tudatnak azt az elkerülhetetlenül kapcsolatokban megnyilvánuló aspektusát, amely a valamire irányultsággal és az érzékelés intencionáltságával kezdődik, és amely aztán a tudat nagyobbik részét alkotó hiedelmek, ténybeli ismeretek és normatív érzékelések komplex, egymáshoz kapcsolódó struktúrájában teljesedik ki. Ezt a kapcsolatot nem lehet leegyszerűsíteni egyfajta ok-okozati viszonyra, amelynek során az egyik anyagdarab (egy észlelt tárgy, mondjuk) és egy másik anyagdarab (mondjuk az agy) kapcsolatba lép egymással. Amikor az A tárgy az energia segítségével beleütközik B tárgyba (például a fény belép a szembe), az nem generálja az ütköző tárgy megjelenését abba, amibe beleütközött (az agy). Amikor egy felhő elhalad egy kerti medence fölött, akkor a felhő tükröződése a medencében nem a felhő megjelenése a medencében vagy a medencének. Az ok-okozati viszonyok nem idézik elő a viszonyban részt vevő felek megjelenését a másik számára. Ez nem lehet módja annak, ahogyan érzékeljük saját, a világban elfoglalt létünket.
Ez az új filozófia egyre több bizonyítékot vonultat fel arra nézve, hogy a filozófia „kulturális megalázkodása” a tudomány tekintélyével szemben, amely az angolul beszélő világ 20. századi filozófiáját jellemezte, végre valamelyest alábbhagy. De vajon ez a folyamat elég messzire megy? Az agy továbbra is központi szerepet játszik sok olyan ember szemében, akik az elme szerepét határtalanul nagyra tágítják. Ugyanakkor egyes filozófusok, akiket lenyűgözött az a leküzdhetetlen nehézség, amely a jelenlegi gondolkodásban az elme-test problémát körbeveszi – közülük David Chalmers és Galen Strawson érdemel említést – még azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán az aggyal kellene kezdeni, amikor azt kutatjuk, hogy mi lehet az elme tevékenységének forrása. Lehet, hogy az elme sokkal jobban szétszóródik abban az alapvető anyagmenynyiségben, amelyből a világ felépül. Chalmers és Strawson más és más úton ugyan, de az ún. „pán- pszichika” elméletéig jutott el – ahhoz a felfogáshoz, hogy a tudat beépült a látszólag tisztán anyagi jellegű világegyetem szövetébe. Chalmers úgy véli, hogy a tudat – vagy legalábbis valamiféle proto-tudat – legalább annyira alapvető alkotóeleme az általunk anyagi világnak tartott jelenségnek, mint a tömeg vagy a töltés vagy éppen a forgás. Strawson pedig az elemi részecskékben fedezi fel a tudat parányi csomagjait.
Mindez azonban pontosan az ellenkező előjelű problémához vezet, mint ami az agy és a tudat azonosságát hirdető elméletből (amely mint láttuk, nem tud magyarázatot adni arra, hogy miképpen ébredhet tudatra egy adott anyagi jellegű tárgy – vagyis az agy) következik. Nevezetesen ahhoz, hogy ez alapján nehéz megmagyarázni, hogy miért oly kevés a tudatra ébredt dolog. A világegyetem túlnyomó többsége olyan anyagból épül fel, amely még a legálmosabb emberi lénynél is kevésbé éber. És az sem egészen világos, hogy a protoöntudat porszemcséi egy olyan entitás esetében, mint amilyen én is vagyok, hogyan állnak össze egy öntudatra ébredt ágenssé, amely egy megtapasztalt világban tevékenykedik, miközben a kavicsokban (és a világegyetem fennmaradó részében) még egy szikrányi öntudatot sem képesek kiadni, és az sem egészen világos, hogy ez az „tudatra ébredt por” egyáltalán minek lenne a tudatában.
Mindezeket az elméleteket csupán azért említem, mert jól jelzik, hogy mindazok, akik teljes egészében átlátták az elme-agy elméletből fakadó problémákat, ma már egyre elszántabban próbálják meghaladni a jelenleg is érvényben lévő ortodoxiát, miközben nem akarnak bedőlni semmiféle humbugnak sem, noha egyesek (nevezetesen Searle) szemében a pánpszichika pontosan az. És ezeknek az elméleteknek még azt is a javukra kell írni, hogy nem próbálkoznak a kvantummechanika segítségével magyarázatokat adni a tudat bizonyos rejtélyes jelenségeire. Egyesek ugyanis felvetették, hogy a „kvantum koherencia” jelensége, amelyet az idegsejtekben lévő membránok közvetítenek, talán alá tudják támasztani a tudatos pillanat egységét, amikor is érzések, érzékelések, gondolatok, érzelmek és emlékek miriádjai egyetlen szubjektív egységhez tartoznak. A kvantummechanikára (km) épülő magyarázatok esetében azonban ugyanazt a hibát fedezhetjük fel, mint a pánpszichikánál is: nevezetesen nem képes megmagyarázni, hogy miért csak a dolgok egy egészen elenyésző töredéke rendelkezik tudattal, miközben a maradék nem. A kvantummechanika végtére is ugyanúgy érvényes a kavicsokra, mint az agyat alkotó anyagra. Ráadásul a km-ra épülő magyarázatoknak ezen felül is van még egy hibája: a mérés lehetőségének hiányában (mármint a tudattal rendelkező dolog tevékenységének méréséről beszélünk) a világegyetem alapvető alkotóelemein nem meghatározhatóak: például a mérés módszere dönti el, hogy az anyag alapvető alkotóeleme hullám vagy részecske alakját ölti-e magára. Ha azonban nincs mérés, akkor egyik sem lesz. Röviden szólva a km olyasvalaminek az előzetes meglétét tételezi fel, amelyre éppenséggel magyarázatot kellene adnia: a tudatos megfigyelőét. Ráadásul (félve merem kimondani) meglehetősen furcsa eljárás a km segítségét kérni, tudva azt, hogy az elmélet legkiemelkedőbb propagálói (köztük is elsősorban Richard Feynman) egyetértenek azzal, hogy a km felfoghatatlan, még annak ellenére is, hogy segítségével döbbenetes hatékonysággal lehet megjósolni a világ megfigyelhető tulajdonságait, és segítséget nyújt az új technológiák kifejlesztésében.
Amikor azonban eloszlik a neurománia és a darwinitisz által keltett füst, hirtelen a szemünk elé tárulnak a valóban izgalmas kérdések – és ezek első sorban a világot vagy világokat alkotó alapvető anyagot érintik. Nekünk ateistáknak jó okunk van arra, hogy ontológiai agnosztikusok legyünk és higgyünk abban, hogy minden lehetséges. Ahogy azt egyszer Jerry Fodor (aki egykor az elme komputációs elméletének egyik éllovasa volt) megfogalmazta:
Igen mélyrehatóak és rendkívül nyugtalanítóak lesznek azok a pillanatok, amikor annak érdekében, hogy egy megoldást találjunk, felül kell majd vizsgálnunk addigi elképzeléseinket és elméleteinket. Alig lesz olyasmi, amit nem kell majd magunk mögött hagynunk annak érdekében, hogy [a tudat] nehéz problémájával végezhessünk.
De amíg nem kapunk tisztább képet magának a tudatnak a természetéről, addig a csak az emberekre jellemző tudat helyes mélységeiről sem alkothatunk fogalmat. Ezt jól illusztrálja az idegtudományokkal foglalkozó tudós VS Ramachandran legutolsó könyve, a The Tell-Tale Brain, (Az árulkodó agy) amelyben (helyesen) feltételezi, hogy „az emberiség éppen annyira nő a majmok fölé, amennyivel az élet meghaladja a puszta fizikát és kémiát”, de ezt követően még mindig azzal magyarázza ezt a különbséget, hogy az a tüköridegsejtek közötti különbségből fakad (neurománia), majd azzal az analógiával intézi el azt, hogy miért értékeljük oly nagyra Picassót, hogy az ezüst sirályok mennyire szeretik a „hiperingerlékenységet” (darwinitisz).
Röviden tehát, mindaddig, míg a tudatot megpróbáljuk visszaszorítani a koponyánkban lévő anyagba, addig nem fogjuk meglátni azt a hatalmas különbséget sem, amely elválaszt minket más teremtményektől, szem elől fogjuk téveszteni egyedülálló tudatos cselekvőképességünket és annak színterét, azt a végtelenül bonyolult világot, amelyet mi magunk teremtettünk (És a hibát csak tovább fokozzuk és még inkább félrevezetjük magunkat, ha önálló agyi címkéket aggatunk a „bölcsességre”, a „kreativitásra” és mindazokra a normákra, intézményekre és absztrakt keretekre, amelyek mindennapi életünk leghétköznapibb óráit is megkülönböztetik az állatok életétől). Ez az eljárás nemcsak az emberiséget fokozza le, de az idegtudományt is diszkreditálja. Viselkedésünket általános és elvont elvek alapján irányítjuk és igazoljuk; hatalmas mesterséges városi tájakat hozunk létre és a természetben ismeretlen intézményeket állítunk fel; saját természetünkről és az anyagi világról gyártunk elméleteket; történeteket mesélünk a saját életünkről, és ezeket a történeteket beillesztjük egyéni és közös történelmünkbe is; szisztematikusan kutatjuk a dolgok rendjét, és az ennek a rendek a mélyén látszólag meghúzódó ok-okozati viszonyok és fizikai törvények mintáit.
Az persze nem szorul magyarázatra, hogy mekkora a jelentősége mindennek az emberiség jövője szempontjából. És az emberi lényekről folytatott vizsgálatunk során ne hagyjuk, hogy akadályozzon bennünket az a feltételezés, hogy ha kivételes természetünk vallási alapú magyarázatait elutasítjuk, akkor meg kell tagadnunk kivételes természetünket is. Éppen ellenkezőleg: végre elfogadhatjuk azt a szembeötlően egyértelmű tényt, hogy még a legközelebbi emberszabású rokonainktól is alapvetően különbözünk – amúgy ezt túlságosan is magától értetődőnek vesszük, amikor éppen nem akarunk úgy tenni, mintha ez a különbség nem is létezne – és végre nekiállhatunk válaszokat keresni arra az érdekes kérdésre, hogy hogyan lettünk ennyire mások. De bárhogy is alakul, akkor sem kell elhinnünk, hogy ember természetfeletti magyarázatának egyetlen alternatívája csakis naturalista magyarázat lehet, egy olyan felfogás, amely az emberben csupán a bioszféra alkotóelemét látja és végső soron az anyagi világnak egy kis részét, amely e világ törvényeinek engedelmeskedik. Ha szembeszállunk ezekkel a feltételezésekkel, és egy sor merőben eltérő magyarázat lehetőségét is figyelembe vesszük, akkor izgalmas intellektuális és valódi szellemi kalandba vághatunk bele. Jelenleg ugyanis éppen úgy nincs szükségünk arra, hogy a tudásunkban és a megértésünkben tátongó lyukakat áltudományos magyarázatokkal tömjük be, ahogyan nincs szükségünk arra sem, hogy ezekbe a lyukakba isteneket és természetfeletti hatalmukat gyömöszöljük. Mert sok érv szól amellett, hogy (Nietzsche találó kifejezését kölcsönvéve) „a megismerés makkján és fűvén” éljünk egy ma még nem ismert igazság kedvéért.
FORDÍTOTTA BOJTÁR PÉTER
Raymond Tallis “Undiscovered” című írását a Eurozine hozzájárulásával közöljük. http://www.eurozine.com/articles/2011-06-30-tallis-en.html