Figyelő

1942. november 24.

Malkiniától délre, a Bug folyó közelében van egy kavicsbánya, amit tavaly kényszermunkatáborrá alakítottak át a megszállók. A legközelebbi vasútállomásról (6 km) a„Treblinka Arbeitslager” elnevezést kapta. Hivatalosan munkahely elhagyásért, munkamegtagadásért, elmaradt beszolgáltatásért, fuvar nem teljesítésért, zugkereskedelemért, árdrágításért, valójában szinte bármiért behozhatók ide az emberek. Elég ráfogni valakire, hogy rokonszenvezik az ellenállással, zsidókat vagy orosz hadifoglyot rejteget, már viszik. Állandó ürügyül szolgálnak a beszolgáltatási kvóták, főleg azután, hogy a főkormányzó az idei katasztrofális németországi termés miatt gazdasági szükségállapotot rendelt el. De a munkaerőhiány leküzdésének legegyszerűbb módja az, hogy egy SS egység hajnalban rajtaüt egy kistelepülésen és a házakra kötelezően kifüggesztett lakónévsor segítségével kiválasztja, majd teherautóra zsuppolja az erős, egészséges fiatalokat, néha tizennyolc év alattiakat is. Hivatalosan kettőtől hat hónapig terjed a büntetés, de ezt se tartják be. Előfordul, hogy hamarabb elengednek valakit, máskor (dologidőben) ott tartják még hetekig, vagy továbbküldik németországi kényszer- munkára. A treblinkaikényszermunkások fő tevékenysége a kavicskitermelés, a táboron kívül tőzegásás, meliorizáció, vagonkirakás. Az SS-majorságot lengyelekkel műveltetik, a „hórukk” munkát kizárólag zsidók végzik. Azt csak pár hétig lehet bírni. Lengyelek és zsidók szögesdróttal elválasztott külön barakkokban laknak. Hacsak nincs közös dolguk, tilos egymással érintkezniük. Egyszerre úgy kétezren lehetnek a táborban, 70%-uk lengyel. Elég magas a halálozási arányszám (25-30%). Az egészségügyi helyzet állandóan romlik: a „normál” halálokok mellé (éhség, végkimerülés, szadista bánásmód) legújabban tífuszjárvány társul.

Két apró falu, Wólka Okr¹glik és Gr¹dy határában fut az az iparvágány, amelyet a kavicsbánya volt lengyel tulajdonosa ágaztatott le annak idején a Malkinia-Siedlcevasútvonalról. Ötszáz méteren át fenyves erdőben halad, majd szántóföldek között folytatja útját egészen a kényszermunkatáborig. Az erdő a sínpártól délkeleti irányban húzódik tovább, keskeny sávban. Éppen erre a részre települt az idén egy másik német objektum, két kilométerre a kavicsbányától, nyilván annak közelsége és a már meglévő vágány miatt.

A német baumeisterek még tavasszal kijelölték a sínpár mentén a trapezoid alakú területet. Áprilisban friss munkaerőt rendeltek a varsói gettóból és hozzájuk csapták aStoczekből, Wêgrówból begyűjtött zsidókat. Ideiglenesen a kényszermunkatáborban helyezték el őket. Legkésőbb májusban elkezdődött a fadöntés, a kijelölt terület bekerítése. Az iparvágányáról mellékvágányt ágaztattak ki mintegy kétszáz méter hosszúságban és bevezették az új kerítésen belülre. Közben a többi kényszermunkás lekövezte a földutat a kavicsbányától a műútig. Mire a bekerített területen a barakkok nagy része elkészült, az áramfejlesztő áramot adott és telefonösszeköttetés létesült a külvilággal, a kapura is felkerült a felirat: „SS Sonderkommando”. De még ekkor sem lehetett tudni a létesítmény valódi rendeltetését.

Bár a trapezoid északi felét takaró fenyőliget, a kettős szögesdrótkerítés és a közéjük tett spanyolbakok arra engedtek következtetni, hogy valamilyen tiltott zóna jön itt létre, a terület kopár déli fele jó ideig szabad belátást engedett a szemnek, és ez fura mód nem látszott zavarni sem a kopácsolókat, sem az őket őrző zöld és fekete egyenruhásokat. Akinek az új létesítmény szomszédjában húzódott a földje, továbbra is rendszeresen kijárt vetni, kapálni, aratni, és figyelemmel kísérhette a sürgölődést. Később a belső szögesdrótkerítést lombos fenyőágakkal tűzdelték tele, négy sarkánál őrtornyot emeltek, de a közelben szorgoskodó vagy éppen kíváncsiskodó parasztokat ezután sem hessegették el.

Mígnem egy júliusi délelőttön hosszú szerelvény futott be Treblinka vasútállomásra. Hatvan marhavagonból állt, kettő a kísérő fegyvereseké, a többi telezsúfolva emberekkel. A menetrendben „különvonat” megjelölést kapott. Mellékvágányra húzták, lekapcsoltak róla húsz vagont, ezeket felvette egy tolatómozdony. A harmad-szerelvényt két német mozdonyvezető, akit csak ezért küldték ide Malkiniából, tolta rá a már említett iparvágányra és vitte be az új táborba. Kb. 30-40 perc múlva visszatértek az üres vagonokkal. A tolatási művelet még kétszer megismétlődött, majd a hatvan üres kocsi az eredeti mozdonnyal, masinisztával az élen, valamint a fegyveres kísérőkkel visszaindult oda, ahonnan jött: Varsóba. Így kezdődött az „áttelepítés”, és attól fogva napi egy-két-három ilyen tömött szerelvény gördült be a treblinkai állomásra.

Egy-egy transzport érkezésekor mindig fegyveres erősítés és ellenőrzés jött a táborból. Hivatalosan „munkásvonatok” fogadására készültek, ám az arcok elkomorulása, a csőre töltött fegyverek, az, hogy nem csak a vágány mellé álltak ki az SS-ek, hanem a kis állomás két végét is biztosították, épp az ellenkezőjéről tanúskodtak. Így szökésben levő gyilkosokat, vonatrablókat szokás várni! Még a forgalmi irodába is betettek egy felügyelőt; egy német vasúti tisztet. Aztán befutott a szerelvény. A vagonok tetején, a vakperonokon fegyveresek. Mindenki célra tart: a kísérők is, a fogadóbizottság is.

Rég volt ilyen forró nyár, mint az idei: júliustól szeptemberig egy csepp eső nem esett. Világos, hogy a fedett deszkakocsik áthevültek. Hát még a pléhvagonok! Némelyik már napok óta úton volt. Az első, amit látni lehetett: a vagonokat körülvevő párafelhő. Amit érezni: az orrfacsaró bűz. Aztán az arcok a beszögesdrótozott szellőzőnyílásban: öregek, nők, gyerekek, csontsovány férfiak. Több- nyire fehérneműben vagy anélkül, mert már nem bírják elviselni magukon a ruhát. Előbb csak nyöszörögnek, majd egyre hangosabban kántálják: „Adok aranyórát, aranygyűrűt, aranyláncot – vizet, vizet, vizet!”

Így ment egész nyáron át. Egyik oldalon a szomjhalál, másikon a kibiztosított fegyverek. A Bug egyetlen másodperc alatt annyi vizet szállít, amennyivel egy transzport egész napi folyadék- szükségletét fedezni lehetne. De ha valaki egyetlen pohár vízzel közeledik az állomáson veszteglő vagonhoz, akkor jaj neki!

Az első másfél hónap próbaidőszak volt a tábor életében. Néha még ki lehetett használni a zűrzavart. Ügyes időzítéssel az állomás menti sövény mögül előugorva meg lehetett itatni egyik- másik szerencsétlent úgy, hogy az ember nem osztozott mindjárt a sorsában. Az első másfél hónap az SS számára is forró lehetett. Akkor egy orvos volt a táborparancsnok. Fennen hirdette, hogy majd ő kigyógyítja a zsidókat a neurózisukból, ahogy a német néptestből is kioperálta az elmebajosokat.
Õ maga volt klinikai eset. Operáló hevében végül annyi transzportot vállalt, amennyit már nem tudott zökkenőmentesen a táborba „érkeztetni”. Az eredmény leírhatatlan. Napokon át veszteglő szerelvények, a vagon deszkafalát feltépő, szanaszét rohanó foglyok, vaktában lövöldöző SS-ek, számtalan hulla Treblinka állomáson és környékén. Ezeket később pőrekocsikra dobálták és a tábor déli felében elföldelték. Az orvost visszarendelték a Reichbe, a rendszer azonban nem változott, csak a menetrend – szeptember elejétől fogva egyetlen vonat sem állhat meg Treblinka állomáson, kivéve a célszerelvényeket.

Mióta új parancsnok vette kezébe az irányítást, kevesebb a zökkenő; a „keletre tartó munkás- vonatok” napi rendszerességgel jönnek. Varsót mint kezdetbeni kizárólagosküldőhelyet kisebb- nagyobb közép-lengyelországi városok váltogatták; Radom, Kielce, Miñsk Mazowiecki, Siedlce – óriási zsidó közösségek szűntek meg! Újabban azonban már keletről, Bia³ystok és Grodno körzetéből is erre küldik „dolgozni” a zsidókat. Az üres visszjáratok közé heti egy-két ruhatranszport ékelődik, ezeknek a száma szeptember közepéig 250 vagon volt. Habár a hírek szerint az őrség indulás előtt az utolsó rongyhalmot is átszurkálja bajonettel, több tucatra, talán százra is tehető azok száma, akiknek sikerült a ruha alá bújva kiszökniük. Sokukat összeszedik ismét, néhánynak sikerül visszatérnie szülőhelyére, mások a környéken bujkálnak.

1943. március 21.

A kényszermunkatáborban (a köznyelv „lengyel tábornak” is nevezi, így különböztetve meg a „zsidó tábortól”) változatlanul folyik a tífusz elleni harc. A barakkokat klórral vagy ciánnal fertőtlenítik, utána két talicska poloskát visznek ki. A ruhát vagy kimossák vagy elégetik. Ezalatt a rabok kint állnak az udvaron meztelenül, esőben-hóban. Sokan másnapra belázasodnak és „kimennek az erdőbe”: ez a kivégzést jelenti a tábori zsargonban. Mivel a zsúfoltság nem enyhül, a tisztálkodási lehetőségek nem javulnak, a tífusz egykettőre visszatér, vissza a poloskák is. Újabban sokan megrühesedtek.

Prostynban (4 km) nemrég tűzvész pusztított, leégett az önkormányzat épülete, megsemmisültek
a beszolgáltatási adatok. A nácik szabotázzsal vádolták a polgármestert, aki elmenekült, mire a meg- szállók összeszedtek százöt embert a környékről. Amíg a polgármester nem kerül elő, addig ők töltik le a büntetését a kényszermunkatáborban. Sok család felnőtt férfi nélkül maradt, fogy a fiatalság is. A prostyni Szentháromság-templomban naponta ötször mondanak imát az elhurcoltakért.

Napirenden vannak a rekvirálások. A liszt harmadát követelik őrlési adó fejében, a beadáson felül. Hetente jönnek a húskvótáért: ahol nincs sertés, behajtják baromfiban. Ha hiányzik a fülszám, viszik a jószágot; ha valaki rosszul vezeti a jószágkönyvet, bírságot rónak ki rá. Ha szegény asszony nem tud fizetni, viszik az állatot, de még a gazdáját is elhajtják nemegyszer. A kényszermunkatábor egyik barakkjában ruhajavító műhelyt rendeztek be. Ott osztályozhatja a lengyel asszony a lerongyolódott német uniformisokat, varrhatja rájuk a gombot, és tűrheti a fejére szünet nélkül záporozó ütleget, a káromkodással együtt: „Tempo, tempo, jeb twoja maty!” De a mélyen vallásos prostyniak nem törnek meg. Szent Anna nem fogja őket cserbenhagyni, mondják. Ahogy egykor régen a legenda szerint hazahajtotta földijük ökrösszekerét Z³otkiból, át a járhatatlan ingoványon, most is át fogja átsegíteni a falut a háború borzalmain.

Borzalomban nincs hiány. A „lengyel táborban” az őrök eldobott sapkáért szalajtják a foglyokat, de mielőtt lehajolhatnának érte, hogy visszahozzák, szökési kísérlet címén főbe lövik őket. A kavics- bánya munkásait arra kényszerítik, hogy munkaszünetben gladiátorként egymás ellen vívjanak párviadalt. A tőzegbányában a rabokat égő tőzegtéglára ültetik le: „pihenni”. A nácik és ukrán segédeik lágernek tekintik az egész környéket. Van, akit este részegen az utcán lőnek le, van, akit
a vonat alá löknek. Csak úgy, mulatságból.

A haláltábornak is mondott „zsidó táborba” december óta megritkultak a transzportok. Sokan számolgatják, hány deportált jöhetett eddig. Ezt a vagonokra krétával ráírt számok alapján meg lehet becsülni. Egyesek még hat, mások már hétjegyű számról beszélnek! Akik a vasút mellett laknak, lepedővel, pokróccal takarják le ablakaikat. Vagonból kidobált pólyások, telefondrótba akadt végtagok – ki tudná elviselni ezt a látványt hónapokon át? A környéken eddig tucatnyi lengyelt végeztek ki azért, mert enni vagy inni adott a zsidó deportáltaknak. Egy honfitársunkat elevenen égették meg: ő szökni próbáló ukránoknak szerzett hamis papírt. A „zsidó tábor” közelében továbbra is szabad dolgozniuk a gazdáknak, csak odanézniük nem. Egy sokgyerekes fiatalasszonyt kapálás közben lőtt agyon az őr azon a címen, hogy „leskelődött”.

Időnként feltűnik a treblinkai vasútállomáson a „Fehér Halál” és kísérete. Ezt a nevet dísz- egyenruhájáról kapta a zsidó tábor német parancsnoka. Nála sosincs korbács, csak egy karcsú lovaglópálca. Olvasztott fogaranyból vésték bele a monogramját. Ilyenkor a helyiek azonnal elbújnak, mert tudják, hajtóvadászat következik. Általában zsidókat fogdosnak össze, de előfordul, hogy szökevény ukránokat üldöznek. Ezek a szovjet hadifoglyokból lett lágerőrök az éhhalál helyett választották a fekete SS egyenruhát. Csak kevesen bánták meg. Zömüket farkassá változtatták a nácik. Egész ukrán századot vezényeltek ide, a haláltáborba is.

Belőlük élnek a környékbeliek közül azok, akikből kiveszett az erkölcsi tartás. Az ukránoknak fogalmuk sincs róla, mi mennyit ér. Szórják az aranyat, a dollárt számolatlanul. Az, hogy a szomszédos Wólka Okr¹glikban vagy Gr¹dyban tízszer annyiba kerül a kenyér, a sonka és az ital, mint Lengyelországban bárhol, annak tudható be, hogy a táborban mindebből semmi sincs vagy csak nagyon kevés, ellenben pénz és nemesfém korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Önmagában nincs abban semmi elítélendő, ha egy paraszt élelmiszerrel kereskedik. De az, hogy valaki néhány hét leforgása alatt egy kosárra való aranyórát keressen kolbászon, szalonnán, rozscipón és vodkán, tudva, milyen áron jutott az ukrán legények kezébe az a temérdek óra, már messze nem élelmesség. Mint ahogy az sem csupán az üzleti érzékét dicséri némely gazdának, hogy varsói dajnákat szállásol el a házában, csak mert az ukránoknak erre van igényük. Eddig azt hittük, ez a lelketlen ügyeskedés csak az alvilágra jellemző, ilyen kárhozatos cselekedeteket a lengyel nép ellenségei követnek el. Mit mondjunk hát arról a lengyel apáról, aki saját lányát adja el a fekete egyenruhásoknak? Sajnos Kosów Lackitól Malkiniáig nem egy ilyen apa akad.

Üzérek lepték el a környéket. Itt, ahol a lakosság többsége főtt krumplin vagy legfeljebb tejjel leöntött daragaluskán él, olasz narancs, francia konyak és rajnai bor kapható csillagászati áron minden mennyiségben. Mit mondanak erre a németek? „Ha a zsidók eltűnnek, megint rendes árak lesznek.” És mit a feketézők? „Amit oda bepumpáltak, azt ki kell szivattyúzni.” Legalább egy részét.
A zsidók „kincsének”. Kincs?! Minden deportált hoz magával valamit. A legszegényebb is. Sok kicsi sokra megy. A nagyja amúgy is tovább vándorol a Reichbe. Kéthetente fekete Opel fordul be a haláltáborhoz vivő bekötőútra, állítólag zsoldot hoz és aranyat visz.

Kimenős ukránok részeg nótáitól hangos a környék. Egyik azzal henceg, hogy izzani szokott a pisztolya csöve, annyit használja odabent. Másik arra vág fel, hogy rá van bízva a „lélekvesztő” motor, a dusehubka.

Van, aki szerint a lengyeleknek rosszabb, mert minket a „mi lágerünkben”, a kényszermunka- táborban lassú halál vár. Olyan ez, mint azon vitatkozni, hogy a Narew-e a Bugmellékfolyója vagy fordítva. Mert miért is folyik a versengés? Azért, hogy melyik folyóról nyerje el a nevét az a kurta közös végszakasz, amely összefolyásuk után a Visztulába ömlik.

Február vége-március eleje óta a trapezoid felső, kopár részén hatalmas tűz ég. A máglyát kotró- gépek táplálják a földből kiemelt emberi maradványokkal. A megbolygatott földből dögletes bűz árad. Már hallani, hogy nekünk, lengyeleknek készítik elő a talajt.

Beérkezés

Valahányszor kivágódik a vagonajtó, éles fény vakítja el az öröklétből érkezőt, akár nyáron, akár télen fut be nappal; orrát égő zsír vagy bomló hús szaga csapja meg, s ha még nem jutott volna nyugvó- pontra ama vizsgálatban, mert nem végzett vele a tikkasztó szomjúság és az oxigénhiány, hogy vajon ez az öt-hat órája, egy-két napja, lassan egy hete tartó homály, a tűrhetetlen zsúfoltság, az összezárt- ságban ürítkezés és annak összes következménye, a pöcegödörbe vetettség érzése az isteni akarat szerint való-e s mint ilyen a természet céljai közé tartozik, akkor azt a felharsanó német parancsszavaktól, még inkább a vagonba felugró ukránok korbács- és puskatus-ütéseitől összezavarodva, a kocsiból kilökdösve, végül a salakkal felszórt peronra zuhanva már nem is nagyon marad ideje kideríteni.

Ám ha a pecsétnyomó rejtve is marad, az általa nyomtatott viasz nyilvánvaló bizonyságot ad róla, gondolhatja bárki a leszállók közül, hisz a baj nagy, de lám, először is nem késik a segítség, mert miközben a zöm a folyamatosan alkalmazott kényszerítő intézkedések hatására, a hosszú deszkaépület (föltehetőleg állomás) mellett továbbterelve, a vágány és a fenyőgally-takarós kerítés közé tódul, előzékeny egyenruhások és civil ruhás segítőik a háttérben külön csoportba gyűjtve a gyengéket és betegeket, felajánlják, hogy őket a gyengélkedőbe kísérik, ahol orvosi ellátásban részesülnek majd; másodszor nem marad el a felvilágosítás sem, egy angyalarcú német SS-katona nyugtatja a még épkézláb tolongókat azzal, hogy ez itt egy átmeneti tábor, holnap továbbindulnak keletre, Ukrajnába, ahol a férfiakat munka várja, az asszonyokat a háztartás, ott tisztaság lesz, rend, ezért itt mindenki lefürdik előbb, a gyerekeket tetvetlenítik, a ruhákat fertőtlenítik, vége a kosznak, a nyomorúságnak, bizonyos szakmákra, ezt már előre megmondja, nagy szükség lesz, mire többen tapsolni kezdenek, végtére is, gondolják, senki nem tehet olyasmit, ami hivatalával ellentétben állna, mert különben saját magával kerülne szembe, ami pedig lehetetlen, aki tehát előttük áll, az valóban a jó hír hozója, csoda, hogy a szárnya nem suhog.

Hogy mennyire rosszul ítélik meg helyzetüket a tapsolók, az vajmi keveset nyom a latban a pillanatnyi örömhöz képest, lelkesedésüket a következő pillanat megrendülése sem képes szertefoszlatni, ekkor ugyanis tűlevélbundás kapu tárja szárnyait, és, valamivel azután, hogy a fekete egyenruhások a kezükben levő kényszerítő eszközökkel ismét hevesen ütlegelni kezdik és a kapun befelé terelni a félig már megkönnyebbült sokaságot, felharsan az újabb parancs, miszerint férfiak erre, nők, gyerekek arra, s még mielőtt a rossz előérzet görcsbe rántaná a messziről érkezők gyomrát vagy szívüket elzsibbasztanák a rettenet áramütései, a terelőosztag már oszlató ékként osztja a fenyítéket, a feltáruló tér (két hosszú barakk szegélyezte homokos térség) közepére nyomulva, elszakítva az addig összetartó családokat, illetve azt, ami még megmaradt belőlük, arra sem hagyva időt és teret, hogy szót váltsanak, búcsút vegyenek egymástól, aki rossz irányba mozdul, taglóerejű ütéseket kap a nyakába, a fejére; ha nő, a baloldali vetkőző barakkba kergetik, ha férfi, leguggoltatják, letérdepeltetik, a földre ültetik, nézzen csak farkasszemet a jobboldali barakk tetejére telepített géppuskával, ha netán egérutat keresne még.

Nem minden téren kell egyenlően bizonyosságot keresnünk, hanem mindig csak olyan mértékben, ahogy az illető tárgy természete engedi, igen, efelől semmi kétség, csakhogy itt a frissen érkezettek, a homokba ültetettek azt észlelik, akár a géppuskán, akár a pisztolyok csövén vagy a fenyegetően suhogó korbá- csokon akad meg a tekintetük, hogy rájuk irányul minden figyelem, rájuk, akik úgy ülnek ott, mint jó gyerekek az iskolában, ők maguk ez a tárgy, a megismerésre váró, a bizonyosságot rejtő, s e meghökkentő érzésük csak erősödik, mert lám előttük is, mögöttük is, telefonpóznán, faoszlopon lengyel és német nyelvű táblák szólnak, ugyan mi másról, mint őróluk, az ő holnapjukról, és ugyanazt jövendölik, amit az angyalarcú SS-katona az imént, sőt, újabb bizonyság, karókra szegezett kisebb táblákon foglalkozásnevek, majd ha engedik őket felállni, nyilván azok köré lehet gyülekezni szakmák szerint, minden körülöttük forog hát, csak ők nem tudják, mi lehet velük ott belül, milyen természetet kaptak az örökkévalótól, apjuktól-anyjuktól, hogy az istennek se képesek bizonyosra venni azt, ami, a már ismerősen brutális bánásmód ellenére, kész ténynek látszik, hogy értelmes tevékenységre akarják őket fogni, igenis ez a cél velük, elvégre, és ezt az öröklétből érkező ne tudná, minden dolog valamely cél kedvéért van, különben felesleges volna. Hogy a dolog hogyan működik, azt persze kitalálni nem lehet.

Kétségtelen, hogy azok, akiknek élete más kezében van, gyakrabban gondolnak arra, hogy mit tehet az, akinek fennhatósága és hatalma alatt vannak, mint arra, hogy mit kellene tenniük nekik. De akire minden- felől fegyvert fognak, akire a vetkőzést azonnal elrendelő vezényszóval együtt ismét lesújt a korbács, annak nincs többé módja különösebben mérlegelni, főleg akkor nem, ha hinni akar a megjövendölt holnapban, sőt gondolkodni sincsen módja többé, azon legalábbis aligha, hogy mit tehet vele fogva- tartója; hogy mit tehet ő az értékeivel, azon esetleg még igen, ha vannak még értékei és éppen nem táncol a fején a kilencfonatú, az értékeket ugyanis a tér sarkán álló bódénál, illetve a női vetkőző barakkból leválasztott „pénztár”-nál le kell adnia, ha már levetkőzött, anyaszült meztelenül, ugyanitt adja le az igazolványait is, elvileg nyugta ellenében (gyakorlatilag anélkül), sorállás keretében, és hát a sorállás azon időtöltések közül való, amelyek közben még akár eszébe is juthat valami, egy sláger fülbemászó refrénje, egy varsói cím, ahová írnia kell majd, hogy életjelt adjon magáról, vagy (évszázados női beidegződés nagy szorultságban) hogy testnyílásaiban rejtsen el ezt-azt, de hát egyfelől nem biztos, hogy az ötlettől eljut az elhatározásig, másfelől ha mégis, nem valószínű, hogy törekvését véghez tudja vinni, sorállás közben, a fekete és zöld egyenruhások árgus tekintete előtt, hiszen már terelik is tovább a barakk végében ollóikat csattogtató fodrászokhoz, akik pár nyisszantással kurtára nyírják hosszú haját, és már hajtják is rá a fehér homokkal felszórt erdei útra, ez visz a fürdőhöz.

A fürdő, mondhatni, úgy viszonyul az erdei úthoz, ahogy következmény az előzményhez, aminthogy az erdei út sem képzelhető el a női vetkőző barakk és a férfi vetkőző tér (hívják még Gyűjtő térnek, Rakodó térnek) nélkül, és így tovább, a majdnem zárt logikai láncolat tetszés szerint pergethető visszafelé, egészen addig, amíg a keresztény Európa közös mutatóujja egyszer csak rá nem mered a zsidóságra, mint következmény az előzményre. Nagy kérdés, hogy amint a szomjúságból az ivás,
a testünkhöz tapadt koszból a tisztálkodás, úgy következik-e a kereszténység a zsidóságból, mi több (így tanítják régtől fogva), hogy emennek amaz volna-e a célja, hogy tehát valamiféle igény és annak kielégítése (közben sorállások, terelődések, tépelődések és próbáltatások ismétlődése, néha egy kis öröm és csalóka bizakodás), ennyi volna-e csupán a történelem, amely, mint doboz a rugóra kipattanó ördögöt, magában hordja célját? Egy biztos, a történelem csakis olyan dolgot cselekszik, amilyennek lennie kell annak, ami létrehozandó: így készül a jövő. Az erdei út, amely álcagallyal borított szögesdrótkerítések között fut, két éles kanyart is leír és végig emelkedik, itt tehát a jövő a beláthatatlanság talaján áll. Sok-sok vagonnyi nő, férfi, gyerek rohan előre a sövényfolyosónak látszó erdei úton, tucatnyi fegyveres szapora ütlegeit szenvedve. A hajcsárok arcára, mintha máris a mennyországban lennének, végérvényesen kiül az öröm. Amennyiben helytálló a megállapítás, mely szerint a cselekvésben a cselekvő léte valamiképpen kiteljesedik, s ebből gyönyörűség támad, ez pedig szükségképpen a kívánt tárgyhoz kapcsolódik, úgy abban sem lehet kételkedni ok, hogy a sok-sok vagonnyi rohanó mezítelen ember igencsak kapóra jön, ha ugyan nem álmai netovábbja eme tucatnyi fegyveresnek, akik kétfelől kerítő vagy hátulról terelő ebként a korbács szíjának harapásával gyorsítják a lemaradozókat, már amennyiben a rémálomszerű női sikoltozás, csecsemőordítás, öregek jajveszékelése valóban kívánatos eseménynek számíthat fiatal és középkorú férfiak életében.

Hogy a sövényfolyosóról és később a fürdőből hangok se maradjanak hátra, arról eleinte a tábort építő stoczekiekből verbuvált alkalmi trió (hegedű, nádfurulya, mandolin) próbál gondoskodni az út mögötti vörösfenyők alatt, egy kőhajításnyira a fürdőtől, hasztalan, mert a stoczekiek falusi pajtába illő cincogása csak még jobban kiemeli a szétfröccsenő sötét sirámokat, a levegőt összecsíkozó sikolyokat, szerencsére novemberben befut a varsói dzsesszélet egyik csillaga, és bár ő is meztelen már, mire észreveszik (még akkor is szorongatja hegedűjét), sikerül valahogy felöltöztetni, aztán megszerveztetni vele egy állandónak mondott, tízfős együttest; ez, főleg az ütős szekció, a helyben készített dob és a messziről hozott cintányér segítségével, már képes olyan térzenét szolgáltatni, amely önmagában is fegyelmezőleg hat a hangok zűrzavarára, tompítja a jajokat, időnként pedig el is nyomja őket nagy csinnadrattával, kenyéradó gazdái nem kis megelégedésére; lám, lám, a zene civilizáló tényező.

Az erdei út azonban így is őrizné a rajta végigrohanók emlékét, mert ez az útszakasz is, akárcsak a vonatút, mélyreható változást eredményez az öröklétből érkezőkben; ahogy a vagonba tuszkoltak közül egyeseket megszáll a nyugalom, és kívülről kezdik látni azt, ami megesik velük, mintha filmet néznének, úgy értik meg a sövényfolyosóba hajszoltak közül azok, akik eddig értéknek tekintették a pénzt, igyekeztek is minél többet maguknál tartani belőle, a fürdőbe rohanás körülményeiből, hogy
a náluk lévő bankjegyekért ők már semmiféle árut nem fognak vásárolni, se ételt, se szabadságot, se hamis igazolványt, így aztán a széttépett z³oty, márka, dollár hamarosan hulló avarként borítja lábuk nyomát, ez se maradhat ott, hiszen jön utánuk hamarosan a következő eresztés, még kevésbé maradhat ott az, amit az út vége felé hagynak maguk után, főleg a nők, hosszú csíkokban, akkor, amikor a fürdőépülettel szemközt, megpillantván a lépcső szélén tarkálló muskátlikat, hirtelen hátrahőkölnek, és közülük a gyengébb idegzetűek azt is elejtik vagy a földre folyatják, amit addig a testükben tartottak, ezt bizony el kell takarítani minden alkalommal, a fürdőben lerakódó további emlékekkel együtt, de hát erre van a takarítóbrigád, vödrös, nyírfaseprűs, gereblyés, gyökérkefés társaság, az ő reszortjuk út és kabin rendbe rakása, ürülék eltávolítása, friss homok leszórása, csempecsutakolás, mintha sose járt volna erre senki, napjában legalább hatszor, korbácsnógatást nem igénylő, jól beidegzett, szinte automatikus mozdulatokkal.

Élő embert automatának nézni, tartja a mondás, hasonló ahhoz, mint mikor valamely alakzatot egy másik határesetének vagy változatának látunk, például egy ablakkeresztet horogkeresztnek – igen ám, de
ha automata, minek járni utána korbáccsal?, másrészről munkahelye, az új fürdőház egyetlen ablak- keresztet sem kínál a szemnek, egyáltalán ablakot sem, horogkeresztben ugyan nincs errefelé hiány, ott díszeleg valamennyi német sapkáján, sas karma közt, de ezt senki sem vétené össze a Dávid- csillaggal, az csak egyetlen példányban fordul elő ebben a táborrészben, egyetlen, de jókora példányban; rézlemezből készült és a fürdő oromzatán virít, a továbbutazóknak szóló figyelmesség gyanánt, nemkülönben kedves gesztus az üzemeltető részéről a bejáratot takaró bíborszínű függöny, valamelyik romlásnak indult zsinagógából mentették ki, rajta a hímzett héber felirat: Az Úr kapuja ez, igazak mennek be rajta; felekezeti jellegű létesítmény nyeli el tehát az öröklétből érkezőt, sietni is kell, mert, a személyzet már messziről kiáltja, kihűl a víz, a fürdőmesterek alkalmas eszközökkel adnak nyomatékot szavuknak (kard, ólomcső, korbács), s a betódulók futtukban még észrevételez- hetik, hogy törülközőjüket (már akinél van) a folyosón elhelyezett fogasokra akaszthatnák, ha a kabinosok, kordont alkotva, nem gyömöszölnék be őket azonnal a kabinokba, valahogy úgy, ahogy
a gőzmosodások nyomják bele az ágyneműt az ipari mosógép dobjába.

Kimenő

Hát nem, így nem érdemes, kár belevágni az egészbe, csak mert szabadnap, mert régi ismerősök, de hová lehet itt menni, kivel lehet itt értelmes szót váltani, végül mindig a megbánás, aztán megint a lengyel préri, az ordító unalom, és újra csak a ráfanyalodás az ostrówi társaságra, hadikórház, kripli bagázs, de legalább várnak, jó, a kíváncsiskodás otromba, együttérzés semmi, mondani se lehet akármit, de akkor is; érdekes, azon például senki sem akad fönn, hogy napi két-három vonatszerelvényt kell fogadnia az intézménynek, azt valamiért mindenki természetesnek veszi, hogy egy maroknyi ember nap mint nap, reggeltől-estig, a kulturális különbségek és a nyelvi akadályok ellenére, erőt és fáradságot nem kímélve, egy kisváros teljes lakosságát mozgatja át a táboron úgy, hogy közben ne boruljon fel a szentséges menetrend, hogy a vagonok egy-egy turnus után, húszasával, lesikált állapotban, kifertőtlenítve mindig visszaindulhassanak, és az sem üt szöget a fejébe senkinek, hogyan képes egy ekkorka tábor ekkora átmenő forgalom mellett ennyi útipoggyászt, érkezőnként tizenöt kilót, néha többet, akárcsak átmenetileg is raktározni, amikor a rendelkezésre álló fedett tárhely pár lóistállónyi, a rongyok osztályozására meg egy falusi futballpályánál kisebb terület szolgál a szabad ég alatt, és azon sem csodálkozik senki, hogy ilyen létszámarányok mellett, amikor egy intézkedő személyre nagyjából száz érkező jut, hogyan szorítható vissza, az óhatatlan fizikai érintkezés közepette, a járványveszély,
és főleg hogyan tartható a feszített tempó, amely az egész vállalkozás kulcsa, s amely, az átmeneti torlódásokat leszámítva, egy háztömbnyi érkező becsatornázását jelenti óránként, ami, tekintve a beszállított tömeg ömlesztett áru jellegét, tudva, mennyire nincsenek szokva ezek rendhez-fegyelemhez, s tapasztalva, hogy noha minden nép többet szenved náluk, ők mindenkinél hangosabban jajgatnak, csakugyan emberfölötti erőfeszítést igényel; érdekes módon emellett mindenki elsiklik, mintha a más munkája nem volna munka, mintha attól fogva, hogy az első cölöpöt leverték, az első szöges- dróthuzalt letekerték és az első őrtornyot felállították, a tábor már magától működne tovább, mint valami ördögmalom, csak arra kíváncsi mindenki, hogy mire való az új téglaépület a felső részlegben, mire, mire, hát nem lett elmondva épp elégszer, nem lett kitáblázva épp elég nyelven, hogy ez egy átmeneti tábor, ahol fertőtlenítő állomás működik, akinek ez kevés, aki nem tud eleget, érdeklődjön a felettes szervnél, nézze meg a hivatalos dokumentumokat, ott is ez szerepel, szó szerint, persze, hogy eleget tudnak, a kelleténél is többet, van, aki hetek, hónapok óta nyomja az ágyat ott Ostrówban, tudják, hogy az új téglaépület a régi elé épült, tudják, hogy bontott anyagból készült, egy használaton kívüli üveghuta kéményéből, azt robbantották fel az építők, hogy ingyen téglához jussanak, tudják, hogy az alapzata beton, a teteje bádog, mit akarnak még tudni, semmit, csak azt feszegetik, hogy dízeles-e a tankmotor vagy benzines, nem mindegy?, az a lényeg, hogy ellássa feladatát, vagyis áramot fejlesszen, különben sötétbe borul a tábor, mert aki másra akarna használni egy ilyen Dízel-motort, az ugyebár technikai analfabéta, de ezzel a válasszal, németek lévén, akiket ha seggbe rúgnak, rögtön azt kezdik méricskélni, milyen szögből érte őket a rúgás, nem elégszenek meg, mert azt is tudják, tudni vélik, hogy a motor hatszáz lóerős, tizenkét hengeres, és egy kilőtt orosz T-34-esből szerelték ki, még azt is rávágják, hogy ennyi meg ennyi a fordulatszáma, pedig tudhatnák, hogy nem ez a fődolog, hogy a motoré mennyi, hanem hogy az állomány mekkora fordulatszámon teljesít, de hiába, nekik a technika az istenük, ezért, mielőtt ezt a kielégítő választ zokon vennék, van köztük, aki a páncélosoknál szolgál, célszerű hozzátenni, hogy hát addig jó, míg azt a motort nem egy kilőtt Tigrisből kellett kiszerelni, célszerű, de fölösleges, mégiscsak jobb ezt nem feszegetni, kriplik, mimózák, a tank és paraméterei különben is mind-mind csali, nem arra akarnak ám kilyukadni, hanem a vízvezetékre, hogy abból mi folyik, az új fürdőben, az új téglaépületben, lehet, hogy mégse tudnak eleget?, vagy olyanok, mint a gyerekek, akik csak a csúnya szavakat szeretik ismételgetni; rájuk is kell szólni, köztük volt osztály-, munka- és bajtársakra, volt elöljárókra, hogy ácsi, a front nem csak a Donnál és a Volgánál húzódik, hanem itt is, a Bug vonalánál, vagy talán ott, ahonnan a sebesülésüket hozzák, ahol a vaskeresztjüket kovácsolják, ott, a nagy Oroszországban szokás kifecsegni a hadműveleti tervet?, emellett ugyan senki sem siklik el, de nem is fogja vissza magát, inkább még tolakodóbb lesz, még bizalmaskodóbb, fogy a konyak, a vodka, és ez odáig fajul, hogy már az ellátásról nyaggatnak, igaz-e, hogy a kezdeti fejadag mennyisége, vagyis az élelmezési keret nem változik semmit, miközben a táborba érkezők száma egyre nő? mit lehet erre mondani, hogyne változna, változik a felhozatal is, lengyel szállítmányból zabkorpa, kovászos uborka, német transzportból húskonzerv, csokoládé, makedónból füge, halva, terített asztal az egész tábor, még a hulladékon is vígan el lehet éldegélni, hulladékot emlegetni hiba, ettől még nagyobb izgalomba jönnek, azonnal a szagra terelik a szót, fintorognak, mintha máris éreznék, igaz, közel a műtő és az egész kórházat belengi valami hasonló, bár kétségkívül gyengébb illatszerűség, és már hallani is, hogy húsz réteg, hogy fél Varsó, hogy egymáson, hogy ott fekszik, hogy gáz tör föl, hogy púposodik, majd megroskad a föld; aztán tessék, mindenki csodálkozik a válaszon, hogy munkaképesek helyett rengeteg munkaképtelen, öreg és beteg érkezik, van úgy, hogy egy teljes szerelvényben egyetlen élőt sem találni, ezeket kell valahová tenni, nem igaz?, miért, a fronton sem támad fel minden katona rögtön azután, hogy elesett, másrészt ne higgyék már, hogy úgy van, hogy húsz réteg, hát ki lenne olyan idióta, hogy százezrével hullákat tároljon a földben, ásott kutak mellett, ahonnan ivóvízét veszi, mit szólna ehhez a felettes szerv, mit a higiénia és a vegytan professzorai esedékes ellenőrző körútjuk során, egyébként is hegyekben áll a klór és a mész, de ezt már meg se hallják, csak a szaggal bombáznak, hogy azt az édeskés, azt a dögletes bűzt, azt hogy lehet kibírni, na és a Harkov körüli harcok?, azok se parfümfelhőben!, győz a túlerő, tüzeléstechnikai kérdések záporoznak, hogy a rostély, amin, az mekkora, hogy egy rakat, az hány darab, hogy miért nem krematórium, ha így három évig is; ott kéne hagyni őket, már összeakad a nyelvük, össze a mondataik, szinte égnek az izgalomtól, egyik a mankójával toppant, másik a kargipszével veri az asztalt, hogy most nem, szolgálatvezető úr, most sehová, tapodtat sem a társalgóból, ezt valamiért mindenki természetesnek veszi, hogyisne, még nincs vége, hátra volna még a hamu, hogy azt hová, ez bezzeg szöget üt a fejükbe: irdatlan mennyiség, ezen, mint technikai problémán, mindenki fennakad, ilyenkor muszáj lehűteni őket, ne főjön tovább a fejük fölöslegesen, még jó, hogy megkaptuk az eligazítást, jöhet az idevonatkozó generálmondat borogatásnak; uraim, önök mérget vehetnek rá, erre csupán akkor lenne szükség, ha olyan nemzedék következne a sorban, amely nem értené az apák titáni tetteit és kényelmetlen kérdéseket találna feltenni, na de ha ilyen puhányok jönnének, akkor az egészbe belevágni sem lett volna érdemes, hát nem?

Ez az írás a Jizchak Katzenelson holokauszt-poémájához készülő, Lábjegyzet című társszöveg egyik fejezete. Vers és próza együtt, egy kötetben várhatóan 2012-ben jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában. – Az itt közölt, hármas tagolású fejezet (a többihez hasonlóan) áldokumentum: az első részben egy lengyel vasutas tudósítja a földalatti ellenállást a helyi fejleményekről, a második rész egy szökött zsidó fogoly beszámolója a treblinkai haláltáborról, a harmadik rész pedig egy német SS-altiszt, a megsemmisítő tábor szolgálatvezetőjének belső monológja.