A cseh kutya halála

Néhány évvel ezelőtt cigányok kezdték megszállni a bergen-belseni koncentrációs tábor területét. Ezzel a módszerrel harcoltak azért, hogy Németországban elismerjék kisebbségicsoport-státusukat. Hogy kárpótolják őket, az akkoriakért. A legjobb, ha ott harcolnak, ahol akkoriban pusztultak, ezért hát Bergen-Belsenben. Ezért volt az éhségsztrájk is Dachauban (!). De tiltakozásukra, bár igen látványos volt, egyetlen fontos fasz sem fordított különösebb figyelmet. Ezért tartott a tiltakozásuk olyan sokáig, mígnem ez a tiltakozás szó szerint az életvitelükké nem vált. A bergen-belseni tábor lett az új otthonuk hosszú időre, amíg a rendőrség el nem távolította őket.

Reggel kilenc óra. Ülök az ágyon. Lógatom a fejem. A szemem csukva. Mert hajnal óta turbékoltak a galambok. Megint. Voltaképpen egyetlen galamb. A szerelem, a béke és a Szentlélek szimbóluma. Egy szólista. Ez az egy rosszabb, mintha sokan volnának. A szólista bosszantó, a kórus altató. Tehát megint csak háton feküdtem, közben káromkodtam.

Felkelek, elcsoszogok a postaládáig, egyetlen reklámcédula van benne, a Nagy Üzletnek jubileuma van, negyvenkilenc év a piacon. Elmegyek a Nagy Üzletbe, hátha veszek valamit. Nem veszek semmit, kijövök, a grilles mellett megyek el, csirke jubileumi áron, felet két euróért, zsömlével. Veszek egyet, nekilátok, a padon, süt a nap, jó az idő. Kézzel eszem, ahogy szeretem.

Arra jön egy öreg ember egy öreg kutyával, a kutya sánta, ő is sánta, féltem a csirkémet, de neki is van csirkéje, és a kutyája oda sem figyel rám.

Az öreg leül a szomszéd padra, eteti a kutyát, a kutya eszik. Én is. Megszólal a zsebemben a telefon, nem tudom felvenni, zsíros a kezem, hisz kézzel eszem. Eszem, szól a telefon, valami kis zene, így lett beállítva, mindig meg akarom változtatni a csengőhangot, de olyan ritkán hívnak, hogy mindig elfelejtem.

A pad, a napsütés, a csirke és ez a vidám idióta kis zene.

Arra jön két nő, lengyelül beszélnek, lengyelek.

Az első: – Nézd csak, látod, milyen jó egy ilyen koldusnak? Itt a pad, süt a nap, csirke, zene, egész élete egy piknik.

A második: – Honnan tudod, hogy koldus?

Az első: – Hogyhogy honnan, nem látsz? Ha akarod, fogadhatunk.

A második: – És hogy ellenőrizzük?

Az első: – Adok neki pénzt.

A második: – Ne már. Azt hiszem, ez cigány.

Mennek, elmennek, megettem, hazamegyek. Otthon lefekszem, álmos vagyok attól a hajnali turbékolástól. Nem túl jól sikerült a nap első fele. De nem is a legrosszabbul. Volt már rosszabb is.
Ó, azok a délelőttök vagy délutánok, hány teljes nap ment már a levesbe.

Meglátjuk, mit hoz a nap második fele. Ha semmit, nem fogok panaszkodni, másrészt viszont sok jól sikerült délutánom és estém volt már, az ember ne akarjon túl sokat. Ha már magányos bója a mindennapok tengerén, nem igaz?

Elalszom, hátha valamitől felébredek, ha nem, nem fogok panaszkodni, még ha akarnék, akkor sem, mert hogy panaszkodjam, ha egyszer alszom?

Felébreszt egy kutyaugatás a telefonban. A telefontól ébredek fel, a telefonban meg egy kutya ugat. Egy kutya hív? Egy pillanat múlva egy férfihang az előtérben. Bizonytalan, puha. Olyan, hogy puszta kézzel meg lehet érinteni az ínyét. Egy idős férfi hangja beszél, azt kérdezi, nem én ragasztottam-e ki az oszlopra azt a hirdetést, hogy kutyát sétáltatnék.

Mondom, hogy én.

Azt mondja, hogy ma már éppen én voltam, aki felhívta magát ebben a dologban, de nem vette fel senki.

Mondom, ó, tényleg, telefonált valaki, de éppen csirkét ettem, kézzel, mert a Nagy Üzletnek, ami itt van a közelben, jubileuma van, biztos megérti, nem tudtam felvenni.

Azt mondja, a Nagy Üzlet?! Én… én is ott voltam, csirkét vettem a kutyámnak, és…

Mondom, a maga kutyája sánta, igaz?

Azt mondja, sánta! Én is. És honnan…

Mondom, kérdezem, és maga csirkével etette egy padon?

Azt mondja, egy padon! Honnan… á, maga az? Maga ült és evett a mellettem levő padon?

Mondom, igen. És azt kérdezem, és maga hívott akkor engem?

Azt mondja, hát én. És azt kérdezi, az… az a kis zene az…

Mondom, az az én telefonom, csengőhang helyett, mindig elfelejtek csengőhangot cserélni, mert tudja, ritkán hív fel valaki…

Azt mondja, igaz, milyen kicsi a világ. Maga is a padon, én is a padon… És azt kérdezi, akkor mi lesz, ide tud jönni?

Mondom, persze, azt kérdezem, mikor.

Azt mondja, ma, most, ha lehet.

Mondom, lehet. Csak… hová?

Azt mondja, na igen, ez az öregség, fel tudja írni?

Megadja a címét, a nevét, és mondja. Hogy a lenti csengőnél a nevét kézzel írta ki, nem jól olvasható, de, mondja, én, tudja, úgy írok, ahogy beszélek, és azért beszélek úgy, ahogy beszélek, mert már nincs fogam.

Elmegyek, sétáltatni fogok, miért ne. Volt valamikor kutyám, volt, amíg meg nem döglött. Egy kis boxer, Asta. Beteg volt, az állatorvos azt mondta, hogy eljön elaltatni, majd ad neki mérget. Mozdulatlanul feküdt a konyhában, és nézett engem. Soha nem adtam neki csirkét, nehogy baja essék a csontoktól. Kimentem, vettem egy fél grillcsirkét, fekve ette meg. Megjött az állatorvos, altatót adott be neki, ő pedig kihányta azt az utolsó vacsorát, és megdöglött. Akkor rögtön az erdőnél laktam egy panelban, elmentem az erdőbe, ástam egy gödröt, visszamentem, megvártam, míg besötétedik, mert minek cirkuszt csinálni a telepen, rátettem egy szánkóra, mert már havazott, a kutya pedig nehéz volt, és elindultam. Összevissza járkálok vele, mert nem jegyeztem meg jól a helyet, és keresem a sötétben a gödröt, nincs meg. Otthagytam a kutyát, mert a szánkót nehéz a fák között húzgálni, és egyedül keresek tovább, megyek és szidom magam, végre megvan, megtaláltam, neki ástam, és épp hogy nem estem bele én magam, na végre, visszamegyek érte, megyek, csak megyek, nincs meg, nem vagyok képes megtalálni! Mi van, mi van?! Asta?! Csak úgy kijött a torkomból, kevés kellett hozzá, hogy ne füttyentsek. Végül megtaláltam, majdnem belegyalogoltam, és eltemettem, arra gondolva, hogy ha megvan a gödör, nincs meg a kutya, és ha megvan a kutya, nincs meg a gödör, igaz? Na hát így van ez.

Itt vagyok, csöngetek, bemegyek, felmegyek a lépcsőn, az ajtók előtt annyi a cipő, hogy Auschwitz jut az eszembe. Bemutatkozom. Azt mondja, rosszul érzi magát, fenemód, a kutyát pedig naponta kétszer le kell vinni, már nem bírja. Azt mondja, sánta, a kutya is, néha úgy kell levinni a lépcsőn, vagy felhozni, nehéz már neki. És még hogy annyi a cipő a lépcsőházban, hogy nem lehet tőlük haladni, törökök laknak itt, azért. Azt mondja, etessem meg, adjam oda neki a tálkáját, akkor meg fog engem szokni. Haf-haf, ugatja, vagyis hát az öreg ugat, és azt mondja, így ugat a kutya csehül. Egy Medlov Králová nevű faluban vette, szép név, nem igaz? Õ is ebben a faluban született, azért hozott onnan kutyát, hogy, haf-haf, csehül ugasson neki, és ne vau-vauzzon. Ez az ő cseh infúziója, ez a kutya.

Odaadom a kutyának a tálkáját, a kutya eszik. A kutya mind megette. Az öreg azt mondja, hogy levihetem a parkba, és ha visszajövök, akkor elszámolunk.

Mondom, tréfásan, hogy nem probléma, jobban szót értünk egymással, mint a Zaolziében*.

Õ neveti el magát elsőként, aztán én.

Lemegyek a kutyával a lépcsőn, neki minden egyes lépcsőfok egy Pardubicei Nagydíj. Kézbe veszem, nehéz, lemegyünk, a franc ezekbe a cipőkbe. Megyünk az utcán, fogom a pórázt, a kutya mögöttem. Lassan. Hirtelen egy mentő, mintha a föld alól bukkant volna elő, alighanem
a kereszteződés előtt kapcsolhatták be a szirénát. Elment, húzom a pórázt, semmi, nem megy. Meg- fordulok, a kutya fekszik, nem mozdul. Hívom, húzom, a kutya fekszik. Odajön egy terhes nő, lehajol a kutyához, megérinti a nyakát, azt mondja, megdöglött. Nehezen áll fel a hasa miatt, segítek neki felállni, azt mondja, még csak ez hiányzott, hogy most elment a magzatvize, azt kérdezem, ne hívjak-e mentőt, azt mondja, ne, még túl korai, és hogy foglalkozzam a kutyával.

Mondom, elboldogulok, a hasa fontosabb. Kézbe veszem a kutyát, nehéz, mint egy tévé, és elindulok. Odaviszem egy padhoz, leülök vele a padra, ülünk a padon. Cseh feje a lengyel térdemen. Óvatosan megkopogtatom a fejét. Simogatom, mintha aludna, nem akarok botrányt. Gondolkodom, mi legyen. Taxis nem visz el. Kézben vigyem haza? Nehéz, de nincs más megoldás. Felállok, úgy akarom vinni, mint egy gyereket, ahogy egy gyereket tartanak, a feje a karomon, de túl nagy,
úgy viszem hát, hogy lelóg a karomról, úgy viszem, ahogy egy katona vagy egy tűzoltó visz egy meg- sebesült vagy megégett gyereket. Az emberek megfordulnak, kommentálnak, kérdezősködnek, mi történt, mondom, műtéthez altatták el, és nehezen ébred fel, mert öreg. A gyerekek azt kérdezik, hogy hívják, nem tudom, elfelejtettem megkérdezni, a cseh meg elfelejtette megmondani, ez az öregség, kigondolok tahát valamit, azt mondom, Pepík, a gyerekek mögöttem jönnek, azt kiabálják, Pepík, Pepík, ébredj fel, egyre több a gyerek.

Annyian vannak, hogy egy kisebb menet élén vonulok, dugó lesz, mert megállnak a kíváncsi autósok, mások meg rájuk dudálnak… ez aztán a temetés, egy áttelepült cseh Medlov Králová faluból.

Szép név… Medlov Králová.

Nem tudom, mit csináljak, meglátok egy televíziójavító műhelyt, elég a felvonulásból, bemegyek. Egy nő, amikor meglát engem a kutyával meg az ablak mögötti tömeget, elájul, hátulról kijön egy férfi, meglát engem, a kutyát és a Fekvő Nőt, megdermed, úgyhogy a televíziójavító műhelyből a mozdulatlan figurák szobája lesz, ahol az egyik látogató az én személyemben lerakja a kutyát a földre, becsukja az ajtót, és a Fekvő Nőt élesztgeti. A Fekvő Nő felkel, mondom, mi történt, nem figyelnek rám, a Fekvő Nő megpróbálja az Álló Férfit egy „Állj, hallgass!” kiáltással felengedtetni, kár az időért, szétnézek, egy nagy kartondobozt keresek, meglátok egy nagy kartondobozt, belerakom a kutyát, benne van, kinézek az ablakon, már nincs ott senki, üres az utca, kimegyek, nehéz ez a doboz, a karomban tartom, arra gondolok, taxit hívok, hiszen most már lehet, leteszem a dobozt a földre, taxit akarok hívni, nincs meg a szám, otthagyom a dobozt a földön, visszamegyek a műhelybe, az Álló Férfi már jobban van: ül, a Fekvő Nő mellette áll, elkérem a taxi számát, megadják, telefonálok, rendelek egy taxit, kimegyek, nincs ott a doboz.

Eltűnt.

Jobbra nézek, balra nézek, nincs meg.

Hol van az a doboz?

Áll valaki a megállóban, úgy néz ki, mint egy ellenőr, biztos ellenőr, kérdezem a dobozról, pár perce raktam le itt, és nincs meg. Az a tévé? Cigányok vitték el, autóval jöttek, és elvitték, a magáé volt? Na hát ellopták, tolvajok, én mindent látok, mindent ellopnak.

És hogy lehet lenyelni az ilyesmit? Tévélopás kutya képében? Ma az én kontómra forog a föld. A szívem úgy ver, mint a nagyharang. A fülem is zakatol, nem hallok semmit. Megkérdezem az Ellenőrtől, hallja-e a harangozást, de ő nem hall engem, azt kiabálja, beszéljek hangosabban, mert harangoznak, a közeli templomban. És a két harangütés között, mintha ez nem volna elég, dudaszó, megfordulok, a taxi, a sofőr megkérdi, én rendeltem-e mobilocskán taxicskát, mondom, hogy én, és eszembe jut, ki sem tudom verni belőle, most mi van? Menjek vissza, és mi legyen? Mondjam meg az Öreg Csehnek? Hogy a kutya megdöglött? Milyen arcot vágjak, ha azt mondja, jól van, és hova lett? Mit mondjak, hogy öngyilkos lett, majd eltávozott, vagy hogy ellopták, hogy tévét nézhessenek?

Ezért aztán megkérdezem az Ellenőrtől, merre mentek azzal a dobozzal, az Ellenőr megmutatja, merre, kérdezem, milyen autóval, az Ellenőr megmondja, milyennel, egy furcsa, halottaskocsira hasonlító autóval, beszállok a taxiba, elmondom, mi történt, azt mondom, hogy valami üldözésfélébe kellene fognunk, a Taxis megkérdezi, úgy mellesleg, milyen autót keressünk, megmondom, milyent, elindulunk.

Olyan gyorsan, hogy Krisztus is alig bírna megmaradni a kereszten.

A Taxis el van foglalva az üldözéssel, én még inkább, és ráadásul egyszer csak, valami idióta hangok jönnek a rádióból, a rádióból? Nem, ez az én telefonom, nem veszem fel, ez az Öreg Cseh, biztos ő, kereszteződés, most merre? Visszalépek, nincs értelme, ki akarok szállni, a Taxis azt mondja, hogy ne adjam fel, és ne szálljak ki, és hogy ha kanalazgat egy kicsit a fejében, az a gondolat lehetne ideillő, hogy aszongya nincs a világon olyan ing, amit ne lehetne kivasalni. A Taxis azt mondja, hogy a felesége szokta ezt mondani, mert okos, és hogy ő ismeri azt a helyet, ahol a legtöbb cigány van. Ott üldögélnek naphosszat, meg éjszaka is, ott ülnek, mint egy skanzenben, az egész Bergen- Belsenben, a megérzése még soha nem hagyta cserben, soha, egy mesterlövész egyszer téved, egy taxis sohasem.

Csodálkozom, Bergen-Belsen az egy koncentrációs tábor, hát persze, mondja a Taxis, hát persze, kedves uram, éppen ott táboroztak le a cigányok. Habozom, egy kicsit messze van Hamburgtól, ne aggódjam, kikapcsolja a számlálót, másként számoljuk el, mehetünk?

Mehetünk. Gyorsan megyünk. Ahogy a történelem kereke előregördül.

Megjöttünk. A Taxis a kapu előtt áll, a kapu előtt autók, az autók között van egy, amelyik halottaskocsira hasonlít. A Taxis vár egy kicsit, kifogást talál, félti a taxiját, egyedül megyek be a táborba. Megállok a kapuban. A táborban tűz lobog, itt-ott szétszóródott anyák szoptatnak itt-ott hozzájuk tapadó csecsemőket, gyerekek bújócskáznak, férfiak kártyáznak. A kapuban állok, rám néznek.

Lemegy a nap a hátam mögött, elöl hosszú az árnyékom.

Az anyák abbahagyják a szoptatást, a gyerekek előjönnek a búvóhelyekről, a férfiak abbahagyják
a kártyázást. Keresem a szememmel a dobozt, nem látom. Feláll az egyik férfi, biztosan fontos ember, felém tart. Gondolkozom, mit mondjak neki, talán azt, hogy ha nem adják vissza a kutyás dobozomat, elmegyek, de éjjel visszajövök, és mindannyiukat felgyújtom?

Kinyitom a számat, de a Fontos Ember gyorsabb, néhol töredezett németséggel azt mondja, üdvözlöm önt e tragikus küszöbön, ön az első német, aki ellátogat minket. Ön olyan ember, aki siet megmenteni a német nemzet becsületét. Ezzel kapcsolatban részt vesz-e ön a meghívásban velünk egy közös vacsorán?

Mondom, egy pillanat, mindjárt visszajövök, odamegyek a Taxishoz, megmondom neki, menjen vissza, én itt maradok, elmagyarázom, miért, azt mondom, vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet visszautasítani.

A Taxis azt mondja, hogy meneküljek innen, mert itt valami nem százas, sok rendőrt látott, és egy kicsit fél.

Nem lehet, mondom, nem lehet, húsz éve élek ebben az országban, és úgy illik, hogy tegyek valamit érte, és ne csak a második világháborút bosszuljam meg, habár ez az egyik hobbim.

A Taxis érti, azt mondja, maradjak és Isten óvjon, azt felelem, hogy nem, jobb, ha őt óvja, mert a sofőrszakmában fontosabb az Isten, a Taxis megköszöni, hogy Isten oltalmába ajánlottam, beszáll, és elhajt, én meg maradok.

Várnak már rám a Nagy Tűznél, díszhelyet és virágot kapok, a férfiak játszani kezdenek, a nők táncolni kezdenek, a gyerekek a lábamhoz ülnek. Nyárson sültet osztogatnak, kapok egy tányér gőzölgő húst, éhes vagyok, fél csirke kevés egy egész napra, enni kezdek, kézzel, ahogy szeretem.

Ülök, és együtt eszem azokkal, akik szó szerint elhamvadt őseik földjén telepedtek le.

Lenyelem az első falatot, furcsa íze van, megkérdezem, miféle hús ez. A Fontos Ember azt mondja, nem fontos, az a fontos, hogy ízlik, a nyársra nézek, a húsra nézek, és egy másodperc alatt leállok, elszakad a film.

Az Öreg Cseh infúzióját nyeltem le?

Elgyengülök, elájulnék, ha nem jönne ez az idióta hang, csöng a telefonom. Nem tudom felvenni, zsíros a kezem, kézzel eszem ugyanis, így szeretek, keresztülmegy a táboron a két lengyel nő, az egyik azt mondja, látod, cigány, lefogadtam volna.

A libegőn

Átkozott legyen, aki az együléses libegőt kitalálta.

Beülök a székbe, lecsukom a korlátot, a libegő elindul felfelé, és fent megáll. De nem a vég- állomáson, hanem előbb. Ott, ahol a lábam alatt látom a saját körvonalam árnyékát. Elég kicsi, amiből az következik, hogy jó magason lógok ebben az ülésben. Előttem senki, hátrafordulok, mögöttem sincs senki. Miért ülne normális ember libegőre halottak napján? Fel akarok jutni, hogy gyertyát gyújtsak a halottaknak. Hoztam egy szentelt gyertyát, még az elsőáldozásról maradt meg, jó nagy, félméteres, hogy messziről is látsszon a csúcson, még a csehektől is, hogy láthassák, a lengyelek annyira jóban vannak a halottakkal, még lovat is lopnának velük.

Hát ez van. Még egy kis idő, és mindjárt elindul a libegő, hiszen előfordul, hogy valami nem stimmel itt. Hideg van, forgolódom, izgek-mozgok, semmi. Vagy tizenöt méterre van a föld. Lógva. És ülve. Ülve lógok, vagy lógva ülök? De hisz a dolog vége ugyanaz, de az egyszerreség már bajos. Nem fontos, a felvonó a fontos, megfeledkeztek vajon rólam?

Nem történik semmi különös. Az árnyékom: enyhén mozog. A szél: enyhén fújdogál. A fák: enyhén zúgnak. A levegő: hideg.

Csikorog valami, a drót az, fölöttem. Feltámadt a szél. Legalább történik valami. Megint csikorog, megint a szél. Egyre erősebb, az árnyékom meg egyre jobban ingadozik alattam. És máris annyira rángatni kezd, hogy a csőkorlátba kapaszkodom, mint ember az emberiségbe. Az meg hideg, mint egy iglu kilincse. Odafagy a kezem, ha nem engedem el, ha meg elengedem, leesek, és a csontomat töröm.

Na de tényleg, úgy röpködöm, mint egy rongydarab! Hogy lehet ilyet? Az emberrel?! Megcsinálni?! Megfeledkezni róla, és hagyni, hogy dobálja a szél! Isten, ha létezne, és látna engem, azt mondaná, miféle másfél szerencsétlen lóg ott, és kapaszkodik a korlátba? És áramot lehelne a felvonóba, mert Õ az áram a világban, és boldogan érnék fel, szabadon, mint egy légy, amely alatt váratlanul kiszáradt a légypapír.

De Isten nincs, és tovább nyűglődöm itt, mint légy egy pult alóli pártállami légypapíron, mert akkor csak pult alól árultak ragasztós légypapírt, egyébként csak szárazat, ragasztó nélkül.

Sötétedik, itthagy az árnyékom.

A csontjaim fájnak az üléstől. Álljak fel? Lassan, nagy nehezen felállok, félelmemben remeg a lábam, de állok. Látom, ahogy lent, a völgyben a temetőben ragyognak a gyertyák, látom a házak távoli fényeit, mintha a csillagok hullottak volna le. De engem senki sem lát lentről. Egyáltalán senki sem lát engem, bár létezni azért létezem.

Hirtelen könnyű szökelléssel eszembe jut egy mentőötlet, a szentelt gyertya a hátamon lógó hátizsákban: meggyújtom, hátha észrevesz valaki. Ha meg nem, legalább fölmelegítem a kezem.

Tényleg melegebb így. Ülök és világítok, de hogy látna valaki, egy lélek sem. Talán túl alacsonyan fogom ezt a gyertyát? És tőlem nem látni, mert háttal a völgynek, arccal a hegytetőnek ülök. Felülről látszom, de hisz ott már rég nincs senki, a völgy a fontos. A következő mentőötlet, fejre állítani a gyertyát. Illetve, nem a fejére, hanem a saját fejemre. Meg is teszem, ülök. Lógva. És égve. Mindezt egyszerre. Buta dolog, hogy nem mozoghatok, mert akkor kialudnék, de így egész meglehetős. Még világosabb is lett egy kicsit, no és melegebb is.

Valami zörög, mozog alattam, vaddisznók? Vagy farkasok, nem látom annyira jól, lehet, hogy vaddisznók és farkasok. Megérezték az emberhúst. És arra várnak, hogy leessem, arra aztán várhatnak!

Meleg van, egyre melegebb, mert viaszcsöppek potyognak az arcomra. Nagyok, melegek, hozzá lehet szokni… Elalszom…

Felébredek, nem tudom kinyitni a szemem. Viasz, mindenütt viasz. A szememen,
a fülemen, beborítja a fejem, a nyakam, lejjebb is viasz, a mellemen, a hátamon és a kezeimen. Mozdulni sem tudok. Mintha teljesen begipszeltek volna, a szájamnál maradt egy kis lyuk. Nem látok, nem hallok. Kilátástalan helyzet vagyok. Ami hangosan fújtat. Elértem az abszolút alany állapotát, egyedülálló a létezésem, testvéreim a kétségbeesésben.

És ez a helyzet hirtelen megrándul, előre, hátra, majd elindul. Működik a libegő, felfelé emelkedem, haladok, végre! A tetőn egy elzuhanó test zaját hallom, láttomra elájult a Fenti Személyzet, neki kellett volna megállítania az ülést, hisz én nem ugrom ki vaktában, meg vagyok bénulva, oda vagyok erősítve ehhez az üléshez, mint Krisztus a kereszthez.

Teszek egy félkört, és továbbhaladok, lefelé tartok, minden oszlopnál ide-oda táncolva, olyan tehetetlenül, mint az új házasok kocsijához kötözött konzervdoboz, micsoda sors ez. Nagy nyögésekbe telik, mire a saját kezembe veszem, előbb mégis csak a kezem kell kiszabadítani. Mozgatni kezdem, elzsibbadt, fáj, de lépésről lépésre kiszabadulok ebből a fehér kényszerzubbonyból, ebből a második bőrömből, ami merev, zsíros és síkos. A feléledt kezem a szemem tájékán tévelyeg, meg akarom törülni, csak kell látnom valamit, és ott, a szemem tájékán rátalálok a szemüvegemre. A viasz bement az üveg alá, rá a szememre, ezért tartja magát olyan szilárdan, a fülemre szegeződve, rápréselődve. Úgy nézhetek ki, mint egy múmia, amelyre egy iskoláscsoportból valami jómadár szemüveget rakott. Hogy mutatkozzam így a lenti emberek előtt?! Megpróbálom fel-le mozgatni a szemüvegem, működik, feltolom valahová szemöldökmagasságba, és az ujjaimmal két lyukat csinálok a szemem magasságában.

Kezdek látni, világosság, hajnalodik.

Lekaparom a viaszdarabokat a hátamról és a hasamról, megy valahogy, följebb rosszabb, hiába,
ez egy olyan maszk, amely az arcomhoz nőtt. Abbahagyom tehát, és biztos úgy nézek ki, mint a Ku-Klux-Klan alelnöke táppénzen, amikor leérek, kihullok, lent vagyok és a Lenti Személyzet karjaiba zuhanok. Uralkodik magán, nyilván telefonált neki a Fenti Személyzet. Nem könnyű kiegyenesedni egy ülőhelyzetben eltöltött éjszaka után, ezért egy ideig a Személyzeten lógok, mire
ő kézen fog, és egy padra ültet. Ülök, kiegyenesítem a lábam, a lábam magához tér, felállok, és elindulok a pályaudvar felé, ideje hazamenni, mielőtt teljesen kiégek, mert a kirakatok üvegében látom, hogy még égek, az emberek megbámulnak, mutogatják a gyerekeiknek az élő gyertyát, gyerekek jönnek mögöttem, felugrálnak, el akarnak fújni, de ez nem sikerül nekik, elsőáldozás óta jól megnőttem.

Mindenki azt hiszi, a temetőből jövök a halottak napja után, honnan tudhatnák, hogy a libegőről, hogy egyenesen a Golgotáról, hogy én vagyok a viasz Sziszüphosz, akiről végre lemállik, lepotyog a nyakamról, a fülemről és az arcomról, és a fejem tetején marad meg, mintha feltámadtam volna, és az emlékemre gyújtott gyertyával járkálnék. Vagy mintha baszksapka volnék, amely lángol még, amikor a vonat behatol a hegyi alagútba.

Oltsd el magad, ha magad gyújtottad meg. Megnyálazom az ujjam, felemelem a kezem, megragadom a kanócot, sziszegek egy kicsit, és sötét lesz. Megint, és megint nem látszom, de létezni azért létezem.

FORDÍTOTTA HERMANN PÉTER

Eredeti megjelenés: Janusz Rudnicki: Śmierć czeskiego psa. Wydawnictwo W.A.B., Warszawa, 2009. 9-21, 44-49.