I. rész
A KORMÁNY INTÉZKEDÉSEI A LAKOSSÁG HELYZETÉNEK JAVÍTÁSÁRA
Részlet Kádár János elvtárs 1957. májusi országgyűlési beszámolójából
Kormányunk határozott célkitűzése, hogy kijavítja az elmúlt években előfordult hibákat. Az előző hónapokban számos réteget érintő bérrendelést hajtottunk végre. Rendeztük a bányászati munkások bérét; az állami iparban a munkások és kisegítő dolgozók bérét. E rendezés nyomán az érintett dolgozók az idén 1 milliárd 200 millió forinttal többet keresnek, mint azelőtt. Az építőipari munkások és kisegítők bérének rendezése, valamint az idénypótlék 560 millió forintot, a közlekedés dolgozóinak bérrendezése 265 millió forintot, a kereskedelmi dolgozók fizetésének rendezése 246 millió forintot jelent. Megjavítottuk az ipar és az építőipar műszaki dolgozóinak kereseti lehetőségét, ennek bérkihatása 1957-ben 240 millió forint. Az oktatásügyi intézmények nevelőinek és egyéb alkalmazottainak bérrendezése ez év végéig 180 millió forintot jelent. Valamelyes bérjavítás vált lehetségessé a mezőgazdaság területén és néhány más dolgozó kategóriánál is. Mindezek a rendelkezések egy évre számítva, hozzávetőleg 4 milliárd 300 millió forinttal növelték a bérből és fizetésből élő dolgozók jövedelmét.
A mezőgazdasági lakosságot érintő számos intézkedés is történt. Az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete megszüntette a mezőgazdasági termények és termékek kötelező beadását. A parasztság jövedelme a beadás megszüntetésével több milliárd forinttal emelkedett, illetve emelkedik. Törvényerejű rendelet intézkedett arról, mekkora mező- és erdőgazdasági földterületeket vásárolhatnak magánszemélyek. Hasonlóképpen az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete rendezett egy sor égető kérdést a mezőgazdaság területén. Törvényerejű rendelet szüntette meg a kötelező tűz- és jégbiztosítást. Kormányhatározat intézkedett a mezőgazdaság-fejlesztési járulék megszüntetéséről. Széles rétegeket kedvezően érintő intézkedéseink sorába tartozik, hogy megszüntettük a gyermektelenségi adót; április 3-tól visszakapták a félárú utazási kedvezményt mindazok, akik munkakörüknél fogva a korábbi években rendelkeztek ezzel. Intézkedett a kormány a törvénytelenül megvont nyugdíjak rendezéséről. A közszolgálati alkalmazottak belföldi kiküldetése esetén felszámítható költségeket is rendeztük.
A kormány előterjesztése alapján az Elnöki Tanács törvényerejű rendelete jutalmat biztosít a hatgyermekes anyáknak.
A kormány rendezte a kisiparosok, kiskereskedők több jogos és rendezést igénylő kérését is.
A kormány több rendelkezéssel igyekezett egyszerűsíteni és ésszerűsíteni a mértéktelenül felduzzadt, rendkívül sokba kerülő adminisztrációt az állami igazgatásban és a gazdaságvezetésben. Összevontunk több minisztériumot, 22 000 fővel csökkentettük az államapparátusban dolgozók létszámát. Az ellenforradalom okozta súlyos pénzügyi és gazdasági helyzet ellenére, a lehető legjobban gondoskodni kívántunk az elbocsátott közalkalmazottakról. Átmenetileg alacsonyabbra szállítottuk le a nyugdíjazási korhatárt, és átmenetileg emeltük a legalacsonyabb nyugdíjkategóriákat. Intézkedtünk munkanélküli-segély fizetéséről és az elbocsátott dolgozók új elhelyezkedésének megkönnyítéséről.
(…)
A szocialista tábor a népi hatalom mellett
A párt és a kormány a gyors konszolidációt szolgáló hatalmas munkában messzemenő és áldozatkész segítséget kapott a szocialista tábor országaitól, a nemzetközi munkásmozgalomtól, és természetesen mindenekelőtt kétszeres felszabadítónktól, a Szovjetuniótól. Ez a proletár internacionalizmus szelleméből fakadó baráti segítség volt az alapja – a magyar munkásosztály, a dolgozó parasztság és az értelmiség lelkes és lendületes munkája mellett – annak, hogy hazánk aránylag rövid idő alatt kiheverhette az ellenforradalom okozta rendkívül súlyos anyagi pusztításokat. Ennek köszönhető, hogy a magyar népnek nem kellett esetleg hosszú éveken keresztül nyögnie e pusztítások következményeit.
A Szovjetunió nemcsak sok hős szovjet katona vérét áldozta ismét a magyar nép szabadságáért, hanem azonnal felbecsülhetetlen értékű anyagi segítséget is nyújtott. Ha milliókban és százmilliókban ki is fejezhető a nekünk juttatott nyersanyagok – gyógyszerek és egyéb áruk – világpiaci forgalmi értéke, semmiféle szám sem tudja kifejezni azt, hogy mit jelentett a testvéri segítőkészségnek ez az áradó megnyilvánulása a magyar nép erkölcsi, lelki felegyenesedésében. Ezeken keresztül még az addig ingadozók vagy hitetlenkedők nagy tömegei is felismerték, hol találja meg népünk igazi barátait. Hiszen a tömegek még jól emlékeztek azokra a nyugati „segélyszállítmányokra”, amelyekben néhány láda tejpor és hasonlók alatt gyilkos fegyvereket csempésztek be „segélyként”, s jól emlékezett azokra a nyugati ígérgetésekre is, amelyek dollármilliókkal kecsegtettek, de még lyukas centeket sem látott itt belőlük senki.
Ugyanakkor Szovjetunió 1956 októberétől 610 millió rubel áruhitellel és 240 millió rubel szabad deviza hitellel sietett az ország segítségére, emellett nagykereskedelmi áron számítva, több mint 352,3 millió forint értékű élelmiszer-, nyersanyag-, gyógyszer- és más segélyt nyújtott nekünk. A baráti szocialista országok pedig összesen 1205 millió rubel értékű áru- és devizahitelt, továbbá 806 millió forint értékű segélyt juttattak abból a célból, hogy megsegítsék népünket és könnyebbé tegyék számunkra a kibontakozást.
Az anyagi támogatáson kívül a szocialista országok és a nemzetközi kommunista mozgalom nagy erkölcsi, politikai és ideológiai segítséget is nyújtott a magyar népnek, a magyar kommunista mozgalomnak. 1956 november 20-án a Német Szocialista Egységpárt és a Magyar Szocialista Munkáspárt, továbbá a Német Demokratikus Köztársaság és Magyarország kormányainak megbízottai között jött létre megállapodás a két ország párt- és államközi kapcsolatainak fejlesztéséről. November 22-23-án a Román Népköztársaság kormánya és a Román Munkáspárt folytatott eredményes tárgyalást a forradalmi munkás-paraszt kormánnyal és az MSZMP-vel. 1957 januárjában Budapesten öt ország kommunista pártjának (a Bolgár Kommunista Párt, Csehszlovákia Kommunista Pártja, a Román Munkáspárt, az SZKP és az MSZMP) vezetői találkoztak és folytattak egymással elvtársi eszmecserét. A találkozó részvevői biztosították a magyar népet arról, hogy minden támogatást megadnak a szocialista rendszer megerősítésére, az ország függetlenségének biztosítására. Január közepén a Szovjetunió, Kína és Magyarország párt- és kormányvezetői állapodtak meg Moszkvában a három ország kapcsolatainak kiterjesztéséről és megszilárdításáról. Ugyancsak ebben az időben Magyarországra látogatott Csou En-laj, Kína Kommunista Pártja elnökségének tagja, a Kínai Népköztársaság miniszterelnöke, hogy a 660 milliós kínai nép szolidaritásáról biztosítsa a szocializmust építő magyar népet, az MSZMP-t és a forradalmi munkásparaszt kormányt. A nyugati reakciós propagandaorgánumok az ellenforradalom alatt, és az azt közvetlenül követő időkben, nem győztek eleget üvöltözni arról, hogy a magyarországi ellenforradalom következtében szakadás állt be a szocialista táborban és bomlásnak indultak a nyugati kommunista pártok is. Nos, a tények alaposan rácáfoltak mindkét vágyálmukra. Az ellenforradalmi támadás – mint a fentebbiek is bizonyítják – csak még szorosabbra kovácsolta a szocialista tábort. Ami pedig a nyugati kommunista pártokat illeti, ezek is teljes szolidaritásukat fejezték ki az ellenforradalom ellen harcoló magyar nép iránt. Mindez szorosabbra fűzte a kommunista mozgalom sorait, meghiúsította az imperialistáknak azt a törekvését, hogy megbontsák, vagy legalábbis kettészakítsák a szocialista tábort, erősítette a nemzetközi munkásmozgalmon belül a proletár internacionalizmust. A nemzetközi kommunista mozgalom állásfoglalása egyidejűleg emelte a forradalmi munkás-paraszt kormány tekintélyét mind itthon, mind külföldön, növelte a magyar nép legjobbjainak önbizalmát és harckészségét. Erősítette a magyar és a szovjet nép testvéri barátságát, a szocialista tábor egységét.
Mit jelentett volna ha győz az ellenforradalom?
A hatalmukat vesztett régi magyar uralkodó osztályok, a földbirtokosok, a gyártulajdonosok, a nagykereskedők és a fasiszta Horthy-rendszer többi haszonélvezői 1956 őszén megpróbálták megdönteni a proletárdiktatúrát és vissza akarták állítani a kapitalista rendszert. Az osztályellenség azonban kénytelen volt számolni azzal, hogy a magyar nép magáénak vallja a népi demokrácia rendszerét, harcos híve a szocializmus ügyének, s éppen ezért nyíltan nem hirdethette meg a kapitalista rendszer visszaállításának programját. Nagy Imre és társai, a munkásmozgalom árulói nyújtottak segítséget tevékenységükkel a burzsoázia erőinek ahhoz, hogy 1956 október 23-án kirobbanthassák az ellenforradalmat.
A magyarországi revizionisták, mivel valódi céljaik nyílt bevallásával eleve elvesztették volna minden reményüket arra, hogy megnyerjék a dolgozó tömegek támogatását, arra kényszerültek, hogy – éppen a tömegek megtévesztése céljából a forradalom „igazi” képviselőjének mezét öltsék magukra. Éppen azzal sikerült a közvélemény egy részét félrevezetniük, a szocializmus sok becsületes hívét megtéveszteniük, hogy magukat „igazi” marxistáknak tüntették fel, a marxizmus–leninizmus nyelvezetét használták, s a szocializmus építése közben elkövetett hibák jószándékú bírálóinak álcázták magukat. A tőkések, földbirtokosok és más ellenforradalmi elemek azonban tévedhetetlenül felismerték Nagy Imrében és társaiban a hű szövetségest. Nagy Imre és társai mögött sorakozott fel – már az ellenforradalom kitörése előtt – az egész belföldi reakció és benne látta legfőbb reménységét a nemzetközi imperializmus is. A nemzetközi reakció és a belső ellenforradalom szövetségesének tekintette, támogatta Nagy Imrééket, mivel programjuk teljes mértékben egybeesett a megdöntött uralkodó osztályok szándékaival.
Nagy Imre néhány nap alatt teljesen levetette álarcát. Megszüntette a párt vezető szerepét, visszaállította a többpártrendszert, és maga mellé vette a hatalomba a megdöntött uralkodó osztályok képviselőit, az ellenforradalmárokat. Így lett miniszter a munkásáruló Kéthly Anna és Kelemen Gyula, így kaptak miniszteri tárcát a megszűnt kisgazdapárt legreakciósabb képviselői: B. Szabó István és társai. Így került a hatalomba Király Béla, a horthysta vezérkari tiszt, akit a bíróság az imperialisták javára végzett kémszolgálatokért jogerősen elítélt.
Nagy Imre felfegyverezte az ellenforradalmárokat, a huligánokat, a börtönből kiszabadult bűnözőket. Tárgyalásokat folytatott és megegyezésre jutott Dudással, az azóta kivégzett horthysta rendőrspiclivel és tömeggyilkossal. Felmondta a varsói szerződést és nyugatra készült utazni, hogy megpecsételje az országnak a szocialista táborból való kiszakítását és az imperialisták oldalára való átállítását. Több mint 70 különböző ellenforradalmi párt alakult meg néhány nap alatt, közöttük számos úgynevezett kereszténypárt, sőt nyíltan nyilas-párt is. Nem nehéz válaszolni arra, hogy kiket, milyen osztályerőket képviseltek ezek a pártok. A politika alapelemeivel tisztában levő ember jól tudja, hogy a politikai pártok mindenkor bizonyos osztályok vagy rétegek érdekeinek képviselői. A munkásosztály és a vele szövetkezett dolgozó parasztság érdekei teljesen azonosak: érdekük egyaránt a szocializmus felépítése. Nincs tehát szükségük több pártra, hogy céljaikat megvalósíthassák. Nem így a burzsoázia. A burzsoázia igen sok rétegre tagolódik s ezeknek az érdekei csak egyetlen pontban közösek: a kizsákmányolás fenntartásában, a kizsákmányolt osztály elnyomásában. Ám ezen túl nyilvánvalóan más érdekei vannak mondjuk a kisiparosnak, mint a konszernek urainak, a kuláknak, mint a 10 ezer holdas földbirtokosnak, s így érdekeik képviseletére a politikai porondon is más-más pártokra van szükségük. Az ellenforradalom nem egészen két hete alatt a dudvaként felburjánzó sok párt puszta létével is azt bizonyította, hogy a napokban a volt elnyomó osztályok valamennyi rétege úgy érezte: az ő ideje érkezett el. S így érezték e levitézlett osztályok és rétegek legkülönbözőbb rendű és rangú képviselői is. A többpártrendszert a nép ellenségei azért követelik, hogy a munkásosztályt a hatalom megosztására bírják. Ez egyet jelent a proletárdiktatúra feladásával.
A Honvédelmi Minisztériumban egymás után jelentkeztek szolgálattételre a Horthy-rendszer magasrangú tisztjei, közöttük a háborús bűnökért jogerősen elítélt Almássy és Kuthy altábornagy. Vidéken horthysta rendőr-, csendőr- és katonatisztek szervezték az ellenforradalmi fegyveres erőket. A különböző ellenforradalmi szervezetekben, „forradalmi bizottságokban”, „nemzeti bizottságokban”, „nemzeti bizottmányokban” horthysta elemek, katonatisztek, csendőrök, főszolgabírók, főjegyzők, kulákok, földbirtokosok voltak a hangadók.
Az ellenforradalom alatt szinte órákon belül kiderült, mit takartak az ellenforradalmárok által hirdetett „nemzeti” és „demokratikus” jelszavak. A „nemzeti” jelszavak az őrjöngő nacionalizmus, a vad sovinizmus és az irredentizmus, a szovjetellenesség tobzódását, a „demokratikus” jelszavak pedig az összes ellenforradalmi erők teljes szabadságát, a gyilkolás, a pogromok szabadságát. A „nemzeti” jelszavak a dolgozó emberek nemzetközi testvériségének, a proletár internacionalizmus eszméjének megtagadását, a „demokratikus” jelszavak, a demokrácia igazi erői, a forradalom erői gúzsbakötésének követelését takarták. A tények mindezt bebizonyították. Az ellenforradalmárok által meggyilkolt több száz mártírunk kivétel nélkül a munkásosztály és a dolgozó parasztság fiaiból, a proletárdiktatúra legáldozatkészebb harcosaiból, legbátrabb védelmezői közül került ki. Nem volt közöttük sem kulák, sem főjegyző, sem csendőr. Az ellenforradalmárok nagyon jól tudták, ki ellen kell szegezniük fegyverüket.
Veszett dühvel támadt az ellenforradalom mindenekelőtt a munkásosztály marxista–leninista pártjára, a kommunista pártra. Ez sem volt véletlen, mert az ellenforradalmárok tudták, hogy a népi demokrácia várát nem lehet bevenni akkor, ha nem semmisítik meg e vár legerősebb védelmezőjét, a pártot. Noha az ellenforradalom nem merte nyíltan hangoztatni a kapitalizmus visszaállításának jelszavát, már az eddig felsorolt tények is megvilágítják, mi volt a fegyveres lázadás valódi célja. Emellett azonban számos bizonyíték beszél az ellenforradalom további céljairól is. A megalakuló pártok a kormányhoz megküldött alapító okirataikban nem egy helyen nyíltan beszélnek a magántulajdon visszaállításáról. Beszélnek a vállalkozás szabadságáról és az osztálybékéről. Nyilvánvaló, hogy mindez mit jelent; vissza a magántulajdont, vissza a tőkésnek a gyárat, a földesúrnak a földet. Vidéken, ahol az ellenforradalmárok kevésbé voltak diplomatikusak, fegyveres támadásokat intéztek a termelőszövetkezetek és állami gazdaságok ellen, nem egy helyen fegyveresen jelent meg a földesúr a faluban, hogy visszakövetelje a földet. Végleg lelepleződött az ellenforradalom akkor, amikor megszólalt a rádióban a népgyűlölő Mindszenty hercegprímás, a Habsburg-uralkodóház híve és nyíltan megmondotta, hogy a népi demokratikus rendszert a kapitalizmus fogja felváltani.
Az ellenforradalmárok úgynevezett nemzeti bizottmányokat és forradalmi bizottságokat hoztak létre, hogy kiüssék, kiszorítsák a hatalomból a nép által választott szerveket, a tanácsokat; és hogy eltávolítsák és kizárják a vezetésből, az ügyintézésből a kommunistákat, a haladó embereket, a népi demokrácia híveit. Különösen nagy súlyt helyeztek arra, hogy az üzemekben megszüntessék a munkásvezetést, a pártszervezetek vezető szerepét és egyengessék a tőkések visszatérésének útját. Természetesen, ha ezt a céljukat nyíltan meghirdetik, azonnal szembetalálják magukat a dolgozók többségével. Éppen ezért itt is félrevezető taktikához folyamodtak, úgynevezett munkástanácsokat alakítottak, amelyekről azt hirdették, hogy az üzemi demokrácia szervei, valójában azonban az ellenforradalom eszközei voltak. Egyrészt a munkástanácsok tagjainak megválasztását úgy intézték, hogy abban a népi demokráciához hű munkások, tehát a többség ne vehessen részt. Másrészt a munkástanácsok tagjainak túlnyomó többségében az üzemekben dolgozó deklasszált elemeket jelölték. Ahol a munkástanácsba be is került néhány becsületes munkás, ott is demagógiájukkal, hangoskodásukkal, álszociális követeléseikkel az ellenforradalom képviselői ragadták magukhoz a vezető szerepet. Így aztán ezek az ellenforradalom alatt alakult munkástanácsok és egyéb bizottságok és bizottmányok a burzsoázia restaurációjának, s nem egy helyen egyenesen vérbosszújának szervei lettek.
Az ellenforradalom okozta károk és veszteségek
Sztrájkokat szervezett az ellenforradalom, október 23-a és november 4-e között azért, hogy a termelés megbénításával erőszakolja ki a szovjet csapatok kivonását és az antibolsevista pogrom-lovagok teljes szabadságát. November 4-e után azért, hogy akadályozza a normális élet megindulását, a termelést, a konszolidációt és minél több kárt okozzon a magyar dolgozó népnek.
Az ellenforradalom szervezőinek és vezetőinek semmi sem volt drága, csak hogy a hatalmat visszaszerezzék a magyar néptől. Az ellenforradalom támadása súlyos anyagi károkat okozott az országnak és így a dolgozó népnek. A termeléskiesésből származó károkat nem számítva, álló- és forgóeszközben (épület, gépek és nyersanyag stb.), több mint kétmilliárd forint volt a veszteség az ellenforradalmi puccskísérlet következtében.
1956-ban az állami ipar termelése nyolc és fél százalékkal volt kevesebb, mint a megelőző évben. Az 1956 októbertől decemberig tartó három hónap alatt az ipari termelés az 1955 hasonló időszakának több mint fele alá (47,5%-ra) esett vissza.
A hatalmas méretű termeléscsökkenés ellenére a kifizetett teljes béralap ebben az időszakban 12 és fél százalékkal haladta meg az 1955 negyedik negyedévit. Ez a hatalmas bértöbblet abból adódott, hogy az ellenforradalom hangadói – így az üzemekben a munkástanácsok is –, mindenáron a népszerűséget hajszolták, s ezt a kevésbé öntudatos embereknél legegyszerűbben úgy vélték elérni, hogy készséggel eleget tettek a legdemagógabb bérköveteléseknek is és csákiszalmájaként kezelték az üzem, végső soron a nép vagyonát. Nem is beszélve arról, hogy pillanatnyi rendelkezési jogukat igen nagy mértékben használták fel arra, hogy magukat és közvetlen környezetüket, a velük egykövet fújókat magas, törvénytelen jövedelemhez juttassák a közösség terhére. S hogy milyen nagymértékű volt a közvagyonnak ez a herdálása, kitűnik abból, hogy a kifizetett magasabb béralap mögött nem, vagy alig volt termelés, tényleg elvégzett munkateljesítmény.
A forradalmi munkás-paraszt kormány úgy intézkedett, hogy azok a dolgozók, akik munkahelyükön munkába jelentkeznek, még akkor is megkapják átlagbérüket, ha külső körülmények miatt átmenetileg termelő munkát nem végezhetnek. Kétségtelenül ez is munkateljesítmény nélkül kifizetett munkabér volt, de egészen más mint az ellenforradalmárok pénzügyi garázdálkodása. Míg az ellenforradalmárok jutalmazták, sőt magasabb juttatásokkal premizálták a termelés szabotálóit, a forradalmi munkás-paraszt kormány intézkedése azt célozta, hogy az ellenforradalmi terror miatt a becsületes dolgozókat ne érje károsodás.
Az agitátor kézikönyve. Kossuth Könyvkiadó, 1958.