A mexikói

a holdat mutatta tiszta éjszaka
kivehető az ív a sötétkék ég és
a fekete árnyék között együtt
vetjük rá ordította a földön
az utcán a rémület avatott
horgász fárasztotta húzta
eresztette öltem ezt mondta
meg valamit a keserű pohárról
talán fél mi lesz ha elmúlik tőle
majd hogy biztos nem hiszek
neki hát csak figyeljek most
rögtön megöl valakit de olyan
bután beszéltem a nyelvét
hogy a szőke érintetlenség
végül megnyugtatta megint
eljátszottam a jót és megint
csak annyira rosszul hogy
épp elhiggye hát a kérés
akkor adjak neki új nevet
sem érhetett váratlanul de
csak elhallgatom az igazit
mint szomszéd cinkos és
hunyorgok ha fenn a hold

Esteban

Másoknak húsz, huszonöt
év alatt ad arcot a sorsa,
neki hét. Feje íve, ahogy
biceg, csonka szemfogáé,
ajka fölött a hegé – mintha
folyna az orra – e három
görbe csokrában áll. Nem
csönd veszi körül, mintha
halkan dúdolna valaki
mögötte, ahogy rámnéz,
mintha ismerné azt a
valakit, és megértené,
hogy én még félek tőle.

A tanúk

Leesik, csörömpöl, darabokban.
A lány arcán ijedség, gyönyör
és ámulat. Az anya dühös, fáradt
és szomorú. A nagyanya, akié
volt, nyugodt, értetlen és álmos.

Ima

Isten: emlékművet érdemel;
halott: védtelen: el kell rejteni
– a piramis kérlelhetetlen
logikája. De a biztonság a halott
munkásoké, akiket a Faragók
Völgyében kiásott gödrökbe
temetnek, miután levágják
péniszüket az esti leltárhoz.
A megszámlált húst aztán
kutyáknak hagyják. Béke és
nyugalom örökre. Úgy van.