És ma miért halott?
A 21. század kezdetén, úgy tűnik, eljutottunk arra a pontra, hogy fel- és elismerjük: az irodalomelmélet mint különálló kutatási ág kihunyt. Még az elmélet legelszántabb hívei is azzal vannak elfoglalva, hogy a kiúttalan válság mértékéről képet alkossanak.1 Visszatekintve megállapíthatjuk: az irodalomelmélet mintegy nyolcvan évig létezett, attól kezdve, hogy az 1910-es évek végén megfogant, egészen az 1990-es évek elejéig. A tudományág kezdetét az orosz formalisták tevékenysége jelezte. Wolfgang Iser 1980-as években végrehajtott fordulata, melynek során a befogadáselmélet és az olvasás fenomenológiája helyett az iránt kezdett érdeklődni, amit „irodalmi antropológiának” nevezett, már előrevetítette az önmagában vett irodalomelmélet végét, s ezt Jurij Lotman 1993-ban bekövetkezett halála csak megerősítette. Mindenesetre a szemiotikát már maga Lotman is egyre inkább egyetemes kultúraelméletként fogta föl, mintsem szűken vett irodalomelméletként.2
Az előbbi időhatár ma közmegegyezésnek örvend: valóban az orosz formalisták voltak az elsők, akik az irodalmat az elméleti vizsgálódás különálló terepének tekintették, és munkásságuk során eltávolodtak az esztétikától, a szociológiától, a pszichológiától és a történettudománytól, és inkább a nyelvtudományból merítettek. Németországban ugyan már korábban történtek kísérletek a művészet önálló megközelítésére, ezek azonban inkább a zene és a vizuális művészetek mintsem az irodalom iránt érdeklődtek. Heinrich Wölfflin álma a nevek nélküli művészettörténet-írásról Oszip Brik feltevésében élt tovább, miszerint ha Puskin nem létezett volna, a Jevgenyij Anyegin saját magát írta volna meg.<3 Wölfflin újításának olyan befolyása volt, hogy amikor Oskar Walzel az irodalom tanulmányozását a kultúrtörténet akkoriban uralkodó kereteitől meg akarta szabadítani, képtelen volt ellenállni a művészettörténet csábításának. Walzel, amikor a különféle művészeti ágak egymást „kölcsönösen megvilágító” elméletét vezette elő, a társadalom- és kultúrtörténet csapdáját csak úgy tudta elkerülni, hogy közben a művészettörténet-írásban bevett eszköznek számító fogalmakat (mint például a „stílus”) erőltetett az irodalom tanulmányozása esetében is.4 Ezzel szemben az orosz formalisták az irodalmat csakis az „irodalmiság” fogalmai szerint voltak hajlandóak tárgyalni. Az „irodalmiságot” olyan vonásnak vélték, mely feltételezésük vagy reményeik szerint képes megragadni mindazt, ami az irodalmit megkülönbözteti. Azzal, hogy – különösen működésük első szakaszában – az irodalmi „eszközre” irányították figyelmüket, a formalisták az irodalmat annak eszközeire csupaszították, melyeket nem képes az erkölcs, a vallás vagy a politika ellenőrizni, és nem lehet kizárólag utóbbiak függvényében tárgyalni.
A másik időhatárt, az 1990-es évek elejét a filozófia és a kultúraelmélet területén végbement fejleményekre tekintettel jelöltem ki. Az 1910-es években az irodalomtudomány azzal a törekvéssel jelentkezett, hogy függetlenítse magát a filozófia iránymutató diskurzusától (jóllehet az irodalomtudomány még nem ritkán ekkor is taktikai szövetségre lépett az esztétikával). De az 1970-es évektől kezdve és különösen az 1980-as években az irodalomelmélet újra a filozófia irányába tájékozódott, ezúttal a dekonstrukció erőteljes hatása következtében. Nietzsche és Heidegger gondolkodásában gyökerező gondolatokat felkarolva a dekonstrukció új kutatási irányt mutatott, mely számára az irodalom csak egy volt a számos vizsgálati tárgy közül. Az irodalomról való gondolkodás és írás így elvesztette különleges és egyedi élét, és a szépirodalmi, valamint a nem-szépirodalmi szövegek közti határvonal, melyet a formalisták és utódaik komolyan védelmeztek, átjárhatóvá és esetenként jelentéktelenné vált. Ehhez hasonlóan a feminizmus, a posztkolonializmus és az új historizmus is sokkal többet jelentett, mint szépirodalmi szövegek olvasását: kultúraelméleti stratégiák voltak, melyektől számos irodalomelméleti gondolkodó igyekezett távolságot tartani, attól félvén, hogy e módszerek a Geistesgeschichte szellemét idézik meg. Ezzel együtt az 1970-es évekre, különösen a tartui iskola írásaiban, világos jelei mutatkoztak annak, hogy az irodalomelmélet (a szemiotikával egyre merészebb szövetségre lépve) megkísérli majd általános kultúraelméletté avatni saját magát, még akkor is, ha ennek sikere értelemszerűen magának az irodalomelméletnek a felszámolásához vezet.
Ez az alapja abbéli feltevésemnek, hogy az 1990-es évek eleje a bölcsészettudomány önálló ágazataként felfogott irodalomelmélet elnyújtott haldoklásának utolsó felvonását jelenti. Az, hogy Lotman és Iser felhagyott az irodalomelmélet művelésével, és ehelyett az előbbi a kultúraelmélet formájaként felfogott szemiotika kutatása felé fordult, az utóbbi pedig elkalandozott a filozófiai antropológia területére, a tudományág megrendült egészségét jelezte, és azt, hogy már aligha képes belsőleg megújulni. Ezeknek az átalakulásoknak legfőbb oka az irodalom és fogyasztásának megváltozott státusa a posztindusztriális társadalomban, mely egyre inkább globalizálódik, és a szakadatlan információáramlástól, valamint a képeken nyugvó kommunikációtól függ. Az elmúlt két évtizedben a szabadidő eltöltésének módja is drámaian megváltozott, különösen a tehetős Nyugaton: a személytelen és mediatizált, de kereskedelmileg sikeres szórakoztatási formák elterjedése a magányos olvasás tapasztalatát még inkább kihívás elé állítja. Az olvasásnak továbbá versenyeznie kell olyan információforrásokkal is, melyek az érzékek tágabb körére hatnak egyszerre, és oly módon tálalják anyagaikat, amit ma könnyen befogadhatónak („fogyasztó-barátnak”) szokás gondolni. Az „irodalmi műalkotás” (Roman Ingarden könyvének címe egyszerre elavult és nosztalgikus) többé nincs különleges státussal felruházva; csupán egy a sok árucikk közül, melyek a figyelmünkért versengenek a kulturális piacon.
Kronotoposz
Ha felismertük, hogy az irodalomelmélet passé, történeti vizsgálódás tárgyává tehetjük, megismerhetjük alakulásának mozgásirányát, és felmérhetjük, hogy vajon mennyire kultúrafüggő jelenséggel állunk szemben. Ennek a résznek a kulcsfogalma ezért a kronotoposz lesz. Állításom meglehetősen egyszerű: úgy vélem, a modern irodalomelmélet a két világháború között született, mégpedig Kelet- és Közép-Európában – Oroszországban, Csehországban, Magyarországon és Lengyelországban –, egy sor kulturális meghatározottság és intézményes tényező egybeesésének következményeképpen.5
Mielőtt ez utóbbiak bemutatásába fognék, röviden összegeznem kell, hogyan járult hozzá Kelet- és Közép-Európa az irodalomelmélet későbbi alakulásfolyamataihoz, melynek mértékét nehéz volna eltúlozni.6 Az irodalomelmélet második „aranykorának”, az 1960-as és 1970-es évek újnak vélt felismerései aligha tekinthetők többnek, mint a két világháború közti időszakban Kelet- és Közép-Európában körvonalazott témák, problémák és megoldások részletesebb kidolgozásainak, változatainak. A francia strukturalizmus (még ha esetenként vonakodik is elismerni elődeit), legyen bármilyen kifinomult, természetesen Ferdinand de Saussure munkásságának köszönheti létét, ám az orosz formalizmus és a prágai nyelvészkör eredményeire is támaszkodott,7 s merített a fonológia elveit az 1930-as években kidolgozó Nyikolaj Trubeckoj és Roman Jakobson műveiből.8 Az 1970-es évek európai befogadáselméletének előzményeit a prágai nyelvészkör írásaiban ismerhetjük fel, s itt különösen Felix Vodièkára gondolhatunk, aki meglehetősen szabadon kölcsönzött gondolatokat Ingardentől.9 Végül a marxista irodalomelmélet későbbi virágkorára jelentős hatással volt Lukács György 1930-as évekbeli munkássága.
Másfelől azonban az is nyilvánvaló, hogy a modern irodalomelméletnek vannak áramlatai, melyek távolabb esnek a kelet- és közép-európai elmélet hatásától. Különösen jó példa erre a hermeneutika, melyet a német szellemtudományok már jó ideje alkalmaztak, mielőtt E. D. Hirsch az Egyesült Államokban az irodalomelmélet szolgálatába állította volna. Németországban a hermeneutika lassabban vált irodalomelméletté, mivel mindig is túlnyúlt az irodalom és az irodalmiság tárgyán. A német teológiába és filozófiába mély gyökereket eresztő hermeneutika (különösen Hans-Georg Gadamer által gyakorolt formájában) a kultúrafilozófia és a kultúrtörténet státusával bírt – ez olyan művekre is áll (mint például Wilhelm Dilthey Élmény és költészet című műve), melyekben az irodalmi elemzés nagyobb mértéket öltött. Csupán Hans Robert Jauss kutatásainak és Peter Szondi irodalomról (főként Hölderlinről) szóló műveinek köszönhető, hogy a német hermeneutika külön irodalomelméleti arculattal rendelkezik.10
Más szóval, az irodalomelmélet felfutását az a folyamat határozta meg, mely során a monolitikus filozófiai megközelítésmódok az első világháború ideje táján felbomlottak és módosultak. Bár a hermeneutika nem vált irodalomelméletté az 1920-as és 1930-as évek során, más filozófiai paradigmák átalakultak, s olyan elméleti megközelítésmódok létrejöttéhez járultak hozzá, melyek alkalmasabbak az irodalom tanulmányozására. Ez a fajta átalakulás a modern irodalomelmélet kialakulásának egyik legfontosabb útját jelenti. Legkiválóbb példáját kétségkívül az az 1920-as és 1930-as években végbement folyamat szolgáltatja, mely során a marxizmust az irodalom értelmezésére alkalmazták, s itt elsősorban a magyar és zsidó Lukács György munkássága emelendő ki. De éppígy említhető az a mód, ahogyan Ingarden, a lengyel gondolkodó nagyjából ugyanekkor keletkezett írásaiban átalakítja a husserli filozófiát, alkalmassá téve a fenomenológiát az irodalmi mű tanulmányozására.11
Egy másik vetület, mellyel foglalkoznunk kell a modern irodalomelmélet születését tárgyalva, az orosz formalisták és a prágai nyelvészkör együttes – és néhány évig a két csoportosulást össze is kötő – erőfeszítései. Az irodalomelmélet 1920-as és 1930-as évek Oroszországában és Csehszlovákiájában másképp lépett színre, mint ahogyan Lukács és Ingarden kapcsán bemutattam. Az orosz és a csehszlovák elmélet eredete egyrészt a pozitivizmussal szembeni növekvő elégedetlenséghez köthető, másrészt – és ez a fontosabb – ahhoz az igényhez kapcsolható, hogy az elmélet szembenézzen a szépírás friss és radikálisan új módjaival (vagyis az orosz avantgárd futurista közegében és a főként szürrealista csehszlovák irodalmi környezetben születő művekkel), ezeket értelmezni tudja, és ezáltal támogassa. Vagyis az irodalomról való gondolkodás a 20. század elején jelentős mértékben megváltozott, aminek oka egyrészt magában az irodalomban keresendő, másrészt a kontinentális filozófia néhány fontos metadiskurzusának átalakulásában, szertehasadásában. E két tényező elválasztása természetesen csak a megértést szolgáló elvonatkoztatás, de céljainknak megfelel, ráadásul nagy mértékben igazolható.
Mielőtt belemerülnék e két forgatókönyv elemzésébe, szeretnék egyvalamit hangsúlyozni elbeszélésemben. A négy említett eset közül három (az orosz formalistáké, a prágai nyelvészköré és Roman Ingardené) olyan helyzethez kötődik, melyben egy szélsőséges történelmi esemény után újjáéledt az alkotói szabadság. Csehszlovákiában és Lengyelországban (ha Horthy Magyarországán nem is) a két világháború közötti évek – az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását követően – egyfajta második nemzeti ébredés időszakaként jellemezhetők. Fontos megjegyezni, hogy az orosz formalizmus és – még nyíltabban – a prágai nyelvészkör szorosan kapcsolódott az új politikai identitást feltételező új állam létrehozásának folyamatához; és volt valami neoromantikus büszkeség azokban, akik a változások élcsapatához tartozónak vélték magukat. Jakobson és Brik szoros szövetsége Majakovszkijjal, és néhány formalista közeledése a LEF-hez és annak Lef, majd Novij Lef címen megjelenő folyóiratához vitathatatlan bizonyítékát nyújtja ennek. Mi több, feltűnő, hogy az orosz formalisták és a prágai nyelvészkör tagjai tudományos műveikben egyaránt megszólítanak kiemelkedő politikusokat. A prágai nyelvészkör 1930-ban Masaryk elnököt nyolcvanadik születésnapja alkalmából egy Masaryk és a nyelv című kötettel lepte meg, melyben olyan szerzők adták közre írásaikat, mint Jakobson és Jan Mukaøovský. 1924- ben a formalisták cikksorozatot jelentettek meg Lenin nyelvéről és stílusáról.12 Bár úgy tűnhet, ez utóbbi gesztus pusztán gyakorlati célokat szolgált, ha nem egyenesen ironikusnak vagy cinikusnak minősítjük, a formalisták érdeklődése a konstruktivizmus, a tényirodalom, és más baloldali művészeti mozgalmak iránt sokkal több volt, mint a lojalitás külsődleges bemutatása vagy taktikai előnyök reményében kiötlött ügyes húzás.13 Végül is az érett formalizmus két legnagyobb hatású és legtöbb újdonságot hozó elméleti műve – Jurij Tinyanov Az irodalmi fejlődésről (1927) és Borisz Echenbaum Irodalom és az irodalom mindennapisága (1927) – egyaránt a Na literaturnom posztu, a szélsőségesen baloldali RAPP folyóiratának oldalain jelent meg. (Eichenbaum cikke bejelentette eltávolodását a formalizmustól az irodalmi szociológia felé, amiért egyaránt kritika érte más formalisták, így Viktor Sklovszkij és – ami talán meglepőbb – saját ortodox marxista tanítványai részéről.)
Az oroszországi formalisták és a csehszlovákiai prágai nyelvészkör tagjainak politikai hatalomhoz való hozzáállását érdemes tehát annak fényében átértékelni, hogy igen élénken közreműködtek a két újonnan megalapított állam kulturális feladatainak és tennivalóinak végrehajtásában.14 Mindemellett azonban a politikai környezet alakító erejét nem szabad túlhangsúlyozni. A modern irodalomelmélet azon a metszésponton fejlődött ki, ahol a nemzeti lelkesedés és az egynyelvűségen és a helyi bezárkózáson túllépő kulturális kozmopolitizmus találkozott. Néhány éven át az orosz formalisták tevékenységüket egy meglehetősen mozgékony közegben fejtették ki, és erényt kovácsoltak a városi és az emigráns orosz kultúra közötti eszmecseréből. A formalisták legtehetségesebb nagykövetei közé tartozott berlini tartózkodása idején Sklovszkij, és a Csehszlovákiában élő Jakobson.15 Ugyanennyire fontos, hogy a formalizmus alapjait olyan, gyakran zsidó kutatók rakták le, akiket több kulturális hagyomány itatott át, és jól érezték magukat mind Moszkva, mind a birodalmi Szentpétervár etnikai és kulturális sokféleségében: többek közt Jakobson, Brik, Echenbaum és a (francia származású) lengyel nyelvész, Baudouin de Courtenay. Jakobson különösen fontos példa: Oroszországból Csehszlovákiába történő áttelepülése központi jelentőségű a prágai nyelvészkör nemzetközivé válása szempontjából, s ugyanez mondható el Jakobson Pjotr Bogatirjovval és a Bécsben letelepedett orosz emigráns Nyikolaj Trubeckojjal való együttműködéséről. Jakobson kapcsolatot tartott továbbá Tinyanovval is, aki Oroszországban maradt ugyan, de szintén bekapcsolódott a prágai nyelvészkör tevékenységébe.16 A kör munkássága tehát egy olyan környezetben bontakozott ki, mely a szűken vett nacionalista megfontolásokat idejétmúltnak tekintette. Íme, egy beszédes példa az egyik kortárs visszaemlékezéséből: „A kört jól jellemzi a találkozók nyelve. Ritkán lehetett akcentus nélküli cseh szót hallani. Még azok is, akik a csehen kívül alig tanultak meg más nyelven beszélni, egy idő után furcsa kiejtést szedtek fel. A külföldi vendégek tovább fokozták e nyelvi kavarodást. Volt például egy Dániából érkezett vendégelőadó. Franciául vagy németül, esetleg egy szláv nyelven kényszerült beszélni, s ezt természetesen akcentussal tette.”17 Azt is felidézhetjük, hogy Jakobson, Trubeckoj és Bogatirjov legalább két nyelven írtak, csakúgy mint Lukács és Ingarden, akik az anyanyelvük, a magyar, illetve a lengyel mellett a németet is használták. Lukács maga több mint két évtizedet töltött hazájától távol, Bécsben, Berlinben és Moszkvában.18
Lukács, Jakobson, Trubeckoj, Bogatirjov és Sklovszkij, sőt René Wellek élettörténete is arra a felismerésre vezethet bennünket, hogy szembenézzünk az idegenben eltöltött évek és az emigráció óriási jelentőségével a modern irodalomelmélet kelet- és közép-európai megszületése szempontjából. Az idegen országban való hosszas tartózkodás vagy az ottani végleges letelepedés a heterotópia és többnyelvűség különösen feltűnő eseteinek tekinthetők. A drasztikus történelmi változások a kényszerű helyváltoztatás traumáját hozták magukkal, de ugyanakkor azt a termékeny bizonytalanságot is, mely egynél több nyelv használatának kényszeréből, illetve abból adódik, hogy az egyénnek több kultúrában kellett élnie.19 Ez a mintázat a második világháború után, az 1950-es évektől az 1970-es évekig ismét termékenynek bizonyult, amikor is az elmélet központja fokozatosan áttevődött Franciaországba, a francia nyelvű gondolkodók közé: a román–zsidó Lucien Goldmann, a litván születésű Algirdas Greimas, és – egy másik emigrációs hullám tetején – Tzvetan Todorov és Julia Kristeva jelentős mértékben gazdagította a szemiotikát, a narratológiát, a strukturalizmust, a posztstrukturalizmust, a marxista irodalomelméletet, a pszichoanalízist és a feminizmust. Az ő munkásságuk testesíti meg mindazt a lehetőséget, melyet később Edward Said „utazó elméletként” ünnepelt (Lukács Történelem és osztálytudat című művének hatását elemezve): „Az elmélet értelme […] az utazás, az, hogy mindig meghaladja saját határait, hogy emigráljon, hogy mindörökre idegenben maradjon.”20
Ugyanakkor kulturális státusát tekintve az exilium és az emigráció az 1920-as és 1930-as években különbözött a második világháborút követő hasonló tapasztalattól. Míg a párizsi értelmiségi színtérre érkezők (Greimas, Todorov, Kristeva) francia egyetemeken szerezték doktori fokozatukat, az 1920-as és 1930-as években tevékeny nemzedék kiemelkedő alakjai hazájukban és saját kulturális közegükben tanultak és értek be. (A kivétel Jakobson, aki Csehszlovákiában szerzett doktorátust.) Ennek megfelelően, míg Greimasról, Todorovról, Kristeváról, és – bár előbbieknél kisebb mértékben – Goldmann-ról is bátran állítható, hogy kulturálisan asszimilálódtak, Lukács, Jakobson, Bogatirjov és Trubeckoj pályafutásuk egyik legtermékenyebb időszakában nem mentek ilyen messzire a befogadó kultúra átvételében. Inkább menekültek, mintsem véglegesen berendezkedő kivándorlók lévén egy nyíltan heterokulturális környezetben merültek el, és ami ennél is lényegesebb, fontosnak tartották, hogy megőrizzenek egy teljesen kétnyelvű értelmiségi létezést.
A gondolkodók személyes körülményei idegenben mintegy a legdrámaibb és leginkább felismerhető megjelenésmódjai azon mélyebb strukturális okoknak, melyek az irodalomelmélet irányvételét meghatározták, de csupán az exiliumban élőket figyelembe véve olyan kiemelkedő gondolkodókat hagynánk ki a képből, mint Ingarden, Mukaøovský és Vodièka. Ennél átfogóbb koncepciót kell kidolgoznunk, olyat, mely megmagyarázza, milyenek voltak azok a körülmények, melyek egyszerre alakították az idegenben élők és az újonnan alakult független államokban otthon maradók munkásságát. Noha ezek az országok függetlenségüket az Osztrák–Magyar Monarchiával szemben nyerték el (Lengyelország ezen kívül Német- és Oroszországtól), a nemzeti büszkeség és az új államokért végzett lelkes munkálkodás egyáltalán nem jelentette a német kulturális vonzáskörből való kilépést. Prágában a német egyetem tovább működött; a magyar és lengyel társadalmi élet legkülönfélébb területein a Németországban tanult értelmiségiek továbbra is vezető szerepkört töltöttek be. Nem szűntek meg a német újságok és kétnyelvű kiadványok sem, melyeket szabadon terjesztettek. A német nyelvű magyar napilap, a Pester Lloyd, melyben Lukács fiatalemberként számos szöveget publikált, nyolc évtizeden át jelent meg Budapesten az 1850-es évektől a második világháborúig. Biztosabb talajon állva, és a fiatal független államok támogatását élvezve a cseh és a lengyel értelmiség a német kulturális jelenlétet kevesebb aggodalommal figyelte. Csehszlovákiában a prágai nyelvészkör távol tartotta magát a németellenes purizmus szűklátókörűségétől; elismerte továbbá az önálló szlovák nyelv létét, noha az alkotmány egyetlen „csehszlovák” nemzetről és nyelvről ejtett szót.21 Nem véletlen, hogy a nyelvészet és az irodalomelmélet új kezdeményezései Prágában bukkantak fel, s nem Pozsonyban, hiszen előbbi tudományos közössége kevésbé tartott attól, hogy a cseh kiszorítja vagy beolvasztja a szlovák nyelvet. Saját erejében jobban megerősítve, és szilárdabb társadalmi helyzetéből adódóan a cseh tudományosság kedvezőbb helyzetben volt ahhoz, hogy közvetítsen saját öröksége és az európai, így a német gondolkodás új fejleményei között. A cseh–német párbeszéd megújuló fogalomkészletéről árulkodik az az első világháborút követő vita, mely a kisebb közép-európai nemzetállamoknak a jövőbeli európai politikában betöltendő szerepéről szólt. Míg Németország szerette volna elérni, hogy ezek az államok német kulturális fennhatóság és német stratégiai célok alá rendelődjenek, azok inkább arra készültek, hogy a német örökségre hámot vetve kihasználják annak húzóerejét, és országaikat modern, előretekintő és teljesen független államokká alakítsák. Friedrich Naumann Mitteleuropa (1915) és Tomáš Masaryk Az új Európa (1918) című műve e nagyon különböző nézetek minden bizonnyal legvilágosabb megnyilvánulásainak tekinthetők.22
Csehszlovákia, Lengyelország és (bár más politikai okokból) Magyarország így élénk figyelemmel követte a német szellemi fejleményeket (a prágai nyelvészkör az oroszt is), de ezt összehangolták saját független politikai létük gyakorlatias megközelítésmódjával. Az első világháború után Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország kulturális identitása megegyezett abban, hogy – a német örökségnek köszönhetően – többet jelentettek bezárkózó nemzetállamoknál, de önmagukban nem voltak birodalmak. Kettős státusuk azt jelentette, hogy a kulturális találkozás tapasztalata és a többnyelvűség ezekben az országokban magától értetődőnek számított. Nem érezték magukat sem túlságosan közel (Horthy Magyarországát leszámítva) a német (és az orosz) kultúrához, sem túlságosan távol tőlük – és ez a kulturális helyzet minden jel szerint kedvező volt a nyelvről és a szövegről való gondolkodás új irányba terelése szempontjából. Az a lehetőség, hogy az ember „elidegenítse” saját magától a szentként tisztelt és természetesnek látott anyanyelvi irodalmat annak idegen nyelvű elemzése révén vagy azáltal, hogy egy másik kultúra fénytörésében szemléli, hatalmas jelentőséggel bír a modern irodalomelmélet kialakulása szempontjából. Jellemző, hogy Fritz Mauthner emlékirataiban a nyelvfilozófia és a nyelvpszichológia iránti érdeklődését Prága első világháború előtti többnyelvűségével magyarázta: „El sem tudom képzelni, hogy Ausztria egy szláv tartományában született zsidó miként kerülheti el, hogy nyelvészettel foglalkozzon; hiszen egyszerre nem kevesebb, mint három nyelvet kell elsajátítania”, a németet, a csehet és a hébert.23 Az sem véletlen továbbá, hogy az első összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratot, az Acta Litterarum Comparationist (1877–1890) a multikulturális Kolozsvárt szerkesztették.24
A kultúrák közötti mozgás folyamata azonban az egyes országokban különböző mértéket öltött. Magyarországon (ahol erős volt a populista, román-, szlovák- és zsidóellenes áramlat) monologikus és soviniszta irányzatok akadályozták érvényesülését, csakúgy, mint Lengyelországban a Pi³sudski-rezsim alatt. Az irodalom elméleti kisajátítása nem jelentett mást, mint túllépni annak (és az olvasó) nemzeti beágyazottságán, olyan külső pozíciót felvéve, ahonnan az irodalom elvont törvényein el lehet gondolkodni. Ez nem mindig volt kivitelezhető nem demokratikus politikai környezetben. Jakobson A prágai nyelvészkör előfeltevéseiről (1934) szóló cikkében nem minden eszményítés nélkül mutatta be a két világháború közötti cseh és közép-európai intellektuális életet, miközben tudomást sem vett a térségben folyó kiélezett (és sokszor összetűzéshez vagy elnyomáshoz vezető) kulturális versengésről:
Csehszlovákia különféle kultúrák találkozási pontján fekszik és a történelem folyamán sajátlagos kulturális jellemvonásait […] azoknak az áramlatoknak a kreatív egyesítéséből nyerte, melyek némi távolságra voltak egymástól. A cseh művészet és társadalmi ideológia vonzereje történetének legtermékenyebb időszakaiban a különféle, gyakran egymással szemben haladó irányzatok mesteri egyesítéséből ered.25
Nehézségek közepette és a törekvéseket kevéssé támogató politikai körülmények által hátráltatva bár, de Közép-Európa ekkor egy olyan szubkontinensre emlékeztetett, mely saját, jóllehet némileg magába zárkózó kultúrával rendelkezik. (A prágai nyelvészkör munkásságát, talán a szlavista kutatókat leszámítva, egészen az 1960-as évekig kevesen ismerték Európában.) És az uralkodó nyugati filozófiai hagyományok impulzusait felszínes tiszteletlenség, ugyanakkor félénkség és önmegtagadás nélkül itt lehetett irányuktól eltéríteni és átalakítani.
Első forgatókönyv: a filozófia átalakítása
A modern irodalomelmélet Közép-Európában kialakult formájának és a filozófia irányadó metadiskurzusainak viszonyáról szóló fenti következtetés Lukács és Ingarden munkásságára is alkalmazható; talán jobban, mint bárki máséra. Kezdetben mindketten úgy tervezték, hogy majd a kontinentális filozófia diskurzusába kapcsolódnak be, de mindketten azon kapták magukat, hogy irodalomelméletet és esztétikát írnak. (Az irodalomelméletnek sohasem sikerült függetlenítenie magát teljesen az esztétikától, amint ez éppúgy látszik Mukaøovský művein az 1930-as évek közepétől, mint Lukács és Ingarden írásain.)26 Ingarden, amikor Az irodalmi műalkotást írta Lembergben, az előszóban jellemző módon úgy fogalmazott, hogy „[v]izsgálódásaimnak […] bármenynyire is az irodalmi mű, illetve műalkotás a fő témája, a végső motívumok, melyek e téma feldolgozására ösztönöztek, általános filozófiai természetűek, s messze túlmennek ezen a speciális témán.”27 Ingarden vizsgálódásainak vezércsillaga a fenomenológia volt, de Husserl feltevéseit kritikus módon sajátította át és megváltoztatta azokat. Amikor olyan filozófiai metadiskurzusok fokozatos felbomlásáról értekezünk, mint a fenomenológia vagy a marxizmus, fontos, hogy felismerjük azok különféle nyomait az utóbb elfogadottá vált irodalomelméleti és/vagy esztétikai narratívákban. A fenomenológia jelentősége környezetről környezetre változott. Hatása Ingarden esetében ugyan elsődleges fontosságú volt, az orosz formalizmust tekintve azonban – bár Gustav Shpet közvetítő szerepet töltött be a német fenomenológia és a formalisták közt – már kisebb és kevésbé rendszeres hatásról beszélhetünk. A prágai nyelvészkör esetében sem volt különösebben erős a fenomenológia befolyása.28 Mindkét iskola esetében Jakobson tekinthető az egyértelmű kivételnek.29 A verselésről és a ritmusról alkotott elmélete mögött a „poétikai idő” mint „elvárási idő” (Erwartungszeit) fenomenológiai felfogása húzódik, mely fogalom a fenomenológia és az alaklélektan (Gestaltpsychologie) műhelyében formálódott.30
Lukácsra és Ingardenre visszatérve, egyikőjük sem tartotta magát egész életén keresztül az irodalomelmélet képviselőjének. Természetes módon az a szellemi hagyomány, melyet a múlt század első két évtizedében a maga magyar–zsidó–német környezetében Lukács örökölt vagy elsajátított, az esztétika és a kultúrfilozófia tradíciója volt. Az irodalomelméletre, s különösen a műfaj- és regényelméletre azért irányult később, az 1930-as években a figyelme, s azért határozta meg akkoriban saját magát irodalomelméleti gondolkodóként, mert csalódnia kellett abbeli reményében, hogy képes lesz a művészetet elhelyezni egy tágabb filozófiai keretben. Lukács pályafutásának kezdeti szakasza – amikor is azzal kísérletezett, hogy beilleszkedjen a rendszeres, főként neokantiánus kultúr- és művészetfilozófia heidelbergi közegébe – keserű illúzióvesztéshez vezetett, ami a világpolgári német tudományos hagyományt illeti. Felhagyott a rendszeres művészetfilozófia megírására irányuló kísérleteivel (melyhez később, az 1960-as években visszatért, immár marxista szemüveggel), s inkább az irodalom társadalmi vetületeire irányította figyelmét.31
Mind Lukács, mind Ingarden arra törekedett a maga módján, hogy elszakadjon a neokantiánus művészetfilozófiától. Ingarden ezt a husserliánus megközelítésmód átvételével és módosításával oldotta meg, mely lehetővé tette, hogy az irodalmi műalkotásról szóló eszmefuttatásába beemelje a „megjelenített tárgyak” rétegét, melyet szerinte a neokantiánusok nem hangsúlyoztak eléggé. Lukács más utat választott. A műfajról szóló korábbi munkájára támaszkodott, mindenekelőtt A modern dráma fejlődésének történetére. 1910-ben írt egy cikket az irodalomtörténet elméletéről, melyben felvetette, bár óvatosan, a forma társadalmi természetének kérdését. Világos azonban, hogy Lukács legjelentősebb hozzájárulása az irodalomelmélethez, vagyis a realizmusról és a regényről szóló 1930-as években kidolgozott elgondolása már az után keletkezett, hogy eljegyezte magát a marxizmussal, melyet meglehetősen újszerűnek számító felfogásban további „konkretizációra” szoruló filozófiai metadiskurzusnak tekintett. Történelem és osztálytudat (1923) című műve a marxizmus olyan felfogásának alapjait fektette le, mely az egyetemesebb és kultúraalapú megközelítésekkel összeegyeztethető volt, és amely megkérdőjelezte a nyers materializmust. Lukács marxizmusának e „revizionista” vonása az, mely képessé tette arra, hogy a 19. századi polgári regény klasszikus példáit mint az új (vagyis szocialista és proletár) regény mintáit mutassa fel, melyeket utóbbiaknak fölül kell múlniuk. A realizmusról és a regényről szóló írásai, melyek jórészt moszkvai tartózkodása alatt születtek, az irodalomelmélet olyan területére vezették, melyet egy kibontakozó nemzetközi diskurzus teremtett meg, s amelyen korábban nemigen mozgott. Ezt a területet a prágai nyelvészkör realizmusról szóló visszatérő eszmefuttatásai teremtették meg, legkivált Jakobson 1921-es cikke, A realizmusról a művészetben,32
Lukács regényelméletét John Neubauer találó szavaival élve a kulturális, a társadalmi és – tehetjük hozzá – a módszertani „otthontalanság felirataként” is lehet olvasni.33 Ahogy Lukács barátja, Mihail Lifsic visszaemlékszik, az 1920-as évek végén és az 1930-as évek elején Moszkvában a sztálinista ortodoxia azt jelentette, hogy rendkívül nehéz volt olyan nem szentesített tudományágakat önálló kutatási ágként népszerűsíteni, mint a marxista esztétika, nem beszélve az irodalomelméletről.34 Lukács realizmusról és a történelmi regényről szóló cikkeivel az irodalomelmélet a baloldalon is biztosabb talajra lelt és elismertté vált: a vizsgálódás elfogadott módjává vált, melyet a politikai célszerűség szintjét meghaladva nemzetközi szinten lehetett űzni. Lukács realizmus-felfogása több volt, mint a baloldal 1930-as években vívott politikai küzdelmeiben alkalmazott fegyver: a Történelem és osztálytudatban főszerepet kapó hegeli totalitás fogalmára is választ jelentett. Lukács továbbá válaszolt a lényeg és a felszín neokantiánus szembeállítására, illetve a forma és az élet összeegyeztetésével próbálkozó Lebensphilosophie erőtlen kísérleteire, mely utóbbi kérdés kezdettől igen-igen foglalkoztatta a magyar gondolkodót. A realizmus iránt megmutatkozó szenvedélyes érdeklődése egy olyan irodalmi forma iránti lelkesedés volt, mely érvényteleníti saját magát (Engels szerint ez paradox módon kreatív tett) annak érdekében, hogy hódoljon az élet gazdagsága és ereje előtt. A realizmus azt az eszményi helyzetet kínálja fel, amikor az író nem utánozza a valóságot, de nem is távolodik el attól. Amennyiben a realisztikus mű önként feladja egyediségét és jelentőségét az áttetszőség érdekében, akkor a realizmus tétje nem más, mint a kultúra és az élet összeegyeztetése.
Második forgatókönyv:
az irodalom megújítása
Miután röviden megvizsgáltuk, milyen szerepet játszott a filozófiai metadiskurzusok felbomlasztása és átalakítása, második feltevésünk vagy forgatókönyvünk felé fordulhatunk, miszerint a modern irodalomelmélet az irodalomban végbement nagyarányú változásokra és az irodalom társadalmi relevanciájára adott válasz eredményeként jött létre Kelet- és Közép-Európában. Ma már közismert, hogy az orosz formalisták és a prágai nyelvészkör történetében milyen fontos szerepet játszott az irodalomelmélet és a szépirodalom közötti szoros összefüggés. Ezért megengedhetem magamnak, hogy minden különösebb előkészítés nélkül egy makacs félreértésre irányítsam figyelmemet.35 A szóban forgó időszak kutatóinál szokásossá vált annak megállapítása, hogy mind az orosz formalizmus, mind a prágai nyelvészkör az avantgárd formakísérletek nyomán született, melyek tudományos magyarázatot igényeltek. Azt azonban nem hangsúlyozzák kellőképpen, hogy e két csoport programja és eszméi a romantikus irodalmi és kritikai hagyomány emblematikus témáihoz nyúlnak vissza. Oroszországban a szimbolisták metrum és verstan iránti fokozott érdeklődése jelentheti a közvetítő szálat. Miként azt Jakobson Krisztyina Pomorszkával folytatott beszélgetései során felidézte, Andrej Belij „gondolata, miszerint az elemzés közvetlen tárgya a verselés, kitörölhetetlen nyomot hagyott bennem.”36 Ennél is fontosabb, hogy Jakobson egy a romantika hagyományában álló orosz kutató, Fjodor Buslajev kapcsán feljegyezte, hogy a fiatal formalistákra örökítette nem egy központi gondolatát és elvét:
Az a hagyomány, mely a nyelv tanulmányozását az irodaloméval fonta össze a Moszkvai Egyetemen alakult ki a 18. században, és a múlt század egyik legjelentősebb szlavistája, Fjodor Ivanovics Buslajev (1818– 1897), különösen nagy híve volt. A romantika hagyományozta rá azt a gondolatot, miszerint a nyelvészet és az irodalom tanulmányozása közt szoros kapcsolat van, akár az írásbeliséget, akár a szóbeliséget tekintjük.37
Ennek a felismerésnek a fényében jobban érthetjük Jakobson és Mukaøovský Saussure-kritikáját, és különösen szinkrónia és diakrónia szembeállítását. Számolva azzal a lehetőséggel, hogy a nyelv és az irodalom elterjedésük és elsajátításuk folyamata során történeti változáson mennek keresztül, a prágai nyelvészkör tagjai a termék és funkció, az azonosság és változás dialektikus nézőpontjából igyekeztek magyarázni a nyelvet, ezáltal felelevenítve és részletesebben kidolgozva Wilhelm von Humboldt felfogását a nyelvről, mely mindig egyaránt ergon és energeia. Ezt az elméleti batyut a romantikától „vehették kölcsön”, és csak az tehette relevánssá, hogy ezzel párhuzamosan a romantikus költészettel és prózával foglalkoztak.38 A legfontosabb formalisták tanulmányainak jelentős része Puskinról és Lermontovról szól, míg a prágai nyelvészkör tagjai a romantikus Karel Hynek Máchát (aki Mukaøovský és Jakobson fontos cikkeinek tárgya) és Karel Erbent fedezték fel újra.39 Egy másik cseh romantikus költő, Milota Zdirad Polák (bár ma kismesternek tartják) Mukaøovský érdeklődését keltette fel, aki egy 1934-ben közreadott nagyszabású értekezésben elemezte A természet fensége című költeményét.40 Ez a romantikát illető folyamatos érdeklődés mind az orosz, mind a csehszlovák gondolkodók részéről, talán a romantika, illetve a formalisták és a prágai nyelvészkör által nagy becsben tartott avantgárd közti lényegbevágó kapcsolaton alapul. A gyakran közvetett és ezért észrevétlenül maradó összefüggés a modern irodalomelmélet és a romantikus művészet és kultúrfilozófia programja között az irodalomról szóló modern német diskurzus eredetében is megfigyelhető, melyet olyan romantikusok irodalmi terméséből eredő impulzusok formáltak, mint Novalis és E. T. A. Hoffmann. A két áramlat – a hazai és a német (illetve angol) romantika hagyománya – látványos módon kapcsolódott össze Oroszországban, ahol az autonóm műalkotás formalista eszméjének alapja Viktor Zsirmunszkij hathatós közvetítése révén teremtődött meg. A német romantikában való jártassága és mindenekfelett a költemények kompozíciójáról szóló korai munkája (1921) segített előkészíteni a terepet a formalista vizsgálódás számára még az azt megelőző években, hogy a romantika összehasonlító története (Byron, Puskin) iránti érdeklődését elkezdték volna nem eléggé radikális volta miatt bírálni a formalistákhoz tartozó korábbi kollégái.41
A romantika és a modern irodalomelmélet közötti belső kapcsolat továbbá megint csak a kelet- és közép-európai nemzeti és a kozmopolita tendenciák dialektikájára világít rá. Történetileg ezekben az országokban a romantika vált azzá a korszakká, mely irodalmi szövegekkel látta el az új nemzeti kánont. Semmilyen más irodalmi mozgalom nem volt képes a helyi büszkeség, a nemzeti lelkesedés és az egyetemes emberi értékek jobb együttesét előállítani. A romantikus irodalom jelentősége itt kétrétű volt: egyrészt a nemzeti függetlenség és egyediség erényeit hirdette, másrészt az időtől és helytől független örök emberi szenvedélyek iránti érdeklődést táplálta. A romantikus szöveg így a legjobb korai irodalomelméleti kísérletekben benne rejlő alapvető paradoxonnal rokonítható. A paradoxont egyetlen körmondatban meg lehet fogalmazni. Az irodalomról magáról lehet ugyan gondolkodni és elméleteket alkotni, túllépve a nemzeti korlátokon, azonban magának az irodalomnak mint az elmélet tárgyának a jelentőségét az adta és adja, hogy olyan szövegeket elemzünk, amelyek azért kanonizálódtak, mert nemzeti szempontból jelentősnek tetszettek; a kanonizáció folyamata olyan gyakorlat eredménye, mely gyakran összefügg a nemzetállam megteremtésével, sőt mintáját voltaképpen követi.
Vonatkoztatási rendszerek
A modern irodalomelmélet romantikus háttere, illetve az a körülmény, hogy Kelet- és Közép- Európában a nemzeti irodalmi kánonok szövegforrásaként a romantika kiemelkedő szerepet tölt és töltött be, a modern irodalomelmélet felemelkedését tekintve igen fontos intézményes tényezők kérdéséhez vezet el bennünket. Az irodalomról való gondolkodás történetét úgy is el lehet beszélni, mint az arra tett kísérletek történetét, hogy megragadják változó vonatkoztatási rendszereit. „Vonatkoztatási rendszeren” (a fogalom Foucault-tól származik), az egy adott társadalomban egy meghatározott időben legelterjedtebb irodalomfogyasztási módot értem. Minden adott rendszert vagy módot társadalmi és intézményes tényezők formálnak, melyek hajlamosak egymással összeütközve és versengve működni. Úgy tűnik számomra, hogy az irodalomelmélet mint autonóm diskurzus felemelkedésének feltétele egy, az irodalom (igen specifikus) társadalmi relevanciájáról alkotott meggyőződés volt. Azt a jelenséget, hogy az irodalomról szigorúan elméleti fogalmakkal, a társadalmi és politikai megfontolásoktól és küzdelmektől lényegileg elválasztva kezdtek el értekezni, úgy jelenítették meg mint ami egyszerűen válasz arra a kelet-európai hagyományban nagy múlttal rendelkező gyakorlatra, mely az irodalmat a politikai élet természetéről és a társadalom kívánatos értékeiről szóló közéleti viták legfontosabb szólamaként dicsőítette. Az irodalomelmélet úgy jelent meg, mint ami határozottan szakít még az irodalom relevanciájának fogalmával is. Érdemes azonban ezt az önreprezentációt közelebbről is megvizsgálni.
Kelet-Európában a társadalmi szónoklatként és a nemzet hangjaként felfogott irodalom kivételes megbecsültsége hozzájárult tanulmányozásának kezdeti intézményesítéséhez. Egyetemi szinten Oroszországban az első orosz irodalom professzorátust 1835-ben alapították (bár áttekintő kurzusok már korábban is léteztek).42 Összehasonlításképp, az első angol irodalommal foglalkozó chairt Angliában csak 1852-ben hozták létre (a University College London intézményrendszerén belül), a Harvardon pedig egészen 1876-ig várni kellett egy hasonló kinevezésre. Oxfordban 1894 előtt nem létezett angol tanszék; Cambridge- ben 1916-ot megelőzően nem lehetett első (undergraduate) diplomát szerezni angol irodalomból.43 Az irodalomról szóló angol nyelvű diskurzusokat némileg más vonatkoztatási rendszerek határozták meg, mint a kelet-európaiakat: míg az irodalom társadalmi értékéről mindkét esetben meg voltak győződve, az angol irodalomra kezdettől fogva kevésbé a nemzetépítés eszközeként vagy a politikai befolyásolás egyik csatornájaként tekintettek, sokkal inkább olyan gyakorlatként, mely hozzájárul a társadalom jólétéhez az egyén életminőségének emelése által.44 A tárgyalt időszakban I. A. Richards gyakorlati kritikája érvényesült, mely inkább pedagógia, mintsem elméleti program. Noha Richards az orosz formalistákhoz hasonlóan keményen ragaszkodott ahhoz, hogy az életrajztól meg kell szabadítani a kritikát, illetve hogy a szerző és a szöveg kapcsolatát fel kell számolni, általános elvei sokkal nagyobb mértékben különböztek a formalistákétól, mint azt általában hiszik.45 A Richardsot érdeklő költői szinesztézia állítólag minden emberi érzéket megmozgat és hozzájárul ahhoz, hogy „más emberi lényekkel bensőséges kapcsolatot” alakítson ki az ember.46 Richards még akkor sem fogadta el a „poétikai funkció” fogalmát, mely elválasztja az irodalmat más diskurzusoktól, miután csatlakozott a Harvard oktatói karához és Jakobson hatást gyakorolt rá. A különféle gyakorlatok és diskurzusok haszonelvűség alapján történő felcserélhetőségének benthami felfogása köszön vissza Richards abbéli javaslatában, hogy engedjünk „a magaslati hegymászás csábításának”, hiszen az az ösztönző erő, melyet ezáltal nyerhetünk, nem különbözik alapvetően attól, amit másfajta tevékenység során szerezhetünk.47
Mivel az irodalom gyakorlati értékét széles körű meggyőződés övezte – bármennyire eltérően is értelmezték ezt az értéket a 20. század elején Kelet-Európában és Nyugaton – sok kelet-európai számára rendkívül fontos változásnak tűnt, hogy az irodalomról egyszeriben a puszta irodalmiság nézőpontjából kezdtek el értekezni. Ez elfedett egy egyébként nyilvánvaló folytonosságot. Az irodalomelmélet gyakorlata valójában az irodalom relevanciájába vetett hit egy újabb megjelenésmódja volt, csak éppen az addigiaktól nagyon eltérő öltözetben és nagyon eltérő történeti körülmények közepette. Az irodalomelmélet – talán itt az ideje, hogy összegezzünk – egy, az irodalom új vonatkoztatási rendszerének eredményeként, annak fogalmi termékeként jött létre egy adott pillanatban és apadt el egy másik időszakban. Mint ahogy különféle vonatkoztatási rendszerek léteznek, úgy az egyes rendszereket és váltakozásukat különféle fogalmak szerint lehet értelmezni. A fogalomképzés új formája megbízhatóan, bár sokszor késve jelzi annak az új vonatkoztatási rendszernek az eljövetelét, melynek termékeként kialakul. Így annak ellenére, hogy a 20. századi vonatkoztatási rendszerek közt számos (bár rejtett) kapcsolat és átfedés van, azt mondhatjuk, hogy az irodalomelmélet egy átmenet fogalmi terméke: azé az átmeneté, mely az irodalmat a társadalmi és politikai gyakorlatban betöltött szerepéért elismerő vonatkoztatási rendszerből az irodalmat elsősorban művészi minőségéért értékelő vonatkoztatási rendszerhez vezetett. Az irodalomelmélet azonban csak az egyik ilyen fogalomképzési módot jelentette, még ha valószínűleg a legreprezentatívabbat és legérdekesebbet is: a művészeti vonatkoztatási rendszer (szemben a társadalmi és politikai vonatkoztatási rendszerrel) már jóval az irodalomelmélet hetvenéves virágzása előtt készen állt. E rendszer ugyanis a 18. század utolsó negyedében jelentkezett, a művészetnek a polgári piacon megváltozott státusára adott válaszként. Első fontos, bár önellentmondásos, és nem mindig következetes megnyilvánulásai a romantikusok műveiben keresendő (ennek köszönhető, hogy a modern irodalomelmélészek műveiben a romantika jelentős, bár gyakran nehezen meghatározható szerepet játszik); az esztéticizmus és a l’art pour l’art éveiben folytatódott, egészen a második világháborút követő első évtizedekig; az amerikai új kritika jelentette csúcspontját, és kongatta meg egyszersmind a lélekharangot fölötte. Az irodalomelmélet halála újból átmenetet jelez, ezúttal egy harmadik vonatkoztatási rendszerbe, melyben az irodalmat egyre kevésbé a társadalmi és politikai súlya, s nem annyira esztétikai egyedisége miatt ismerik el, hanem egy sokkal visszafogottabb vonatkoztatási rendszerben az alapján értékelik, mit jelenthet a gyakorlati tapasztalat vagy a szórakoztatás vagy a lelki terápia szempontjából.
A különféle vonatkoztatási rendszerek természetesen minden időszakban párhuzamosan hozzáférhetők. Ahelyett, hogy elkülönülnének egymástól, változatos formában kölcsönösen hatnak a másikra és versengenek egymással. E versengés jele az orosz formalista iskola belső megosztottsága: az Opojaz csoporttal, mely határozottabban ragaszkodott ahhoz, hogy az irodalmat csakis irodalmisága alapján ítélje meg, és a moszkvai nyelvészkörrel, melynek tagjait bizonyos mértékig a szó művészetének társadalmi aspektusai is foglalkoztatták.48 A rendszerek egyetlen cikken belüli egymásba kapcsolódásának és versengésének jó példáját nyújtja Jakobson 1919-es írása A művészeti propaganda feladatairól, melyben marxista beszédmódot és érveket használ a formalisták és futuristák tevékenységének elismertetése érdekében.49 A vonatkoztatási rendszerek együttműködése bizonyos fokig azoknak a küzdelmeknek az értelmezésekor is segítségünkre lehet, melyeket a formalisták és a prágai nyelvészkör tagjai vívtak a társadalmi és kulturális tőke elosztásáért az új államokban. Talán említenem sem kell, hogy a társadalmi és politikai vonatkoztatási rendszert esetenként erőszakkal helyezték az esztétikai vonatkoztatási rendszer fölébe, mely végzetes következményekkel járt az irodalomelmélet számára Oroszországban. Az 1960-as években megint a három rendszer összetett átfedését figyelhetjük meg: az irodalomnak újból az irodalmiságra alapozó értékelése; az irodalom kimagasló befolyása a párizsi és a prágai egyetemek, valamint a Berkeley társadalmi és politikai vitáiban; és végül az irodalom személyes fogyasztásába való visszavonulás, mely azt egyfajta menekülési útvonalnak tartja szemben a kommunikáció egyre mediatizáltabb formáival és a szabadidőtöltés módjainak növekvő mértékű árucikké válásával. Ma az irodalmat mint tapasztalatforrást és szórakoztatási formát igazoló vonatkoztatási rendszer átfedésben van a nemrégiben átalakított társadalmi és politikai vonatkoztatási rendszerrel, melyet mi sem mutat jobban, mint az a küzdelem, amely „reprezentatív” nemzeti és egyetemes kánonok kialakításáért folyik. Amit különösen fontos észben tartanunk, amikor egy irodalmat vagy irodalmi kultúrát tanulmányozunk, hogy bár a különféle vonatkoztatási rendszerek mindig együtt élnek, az egyik – szembeszökő vagy kevésbé nyilvánvaló módon – rendre előtérbe kerül: mint az elegy elsődleges összetevője.
A modern irodalomelmélet ezért nevezhető azon vonatkoztatási rendszer termékének, mely az irodalmat vélt eredetiségére hivatkozva értékeli. Ez a rendszer azért a két világháború közötti Közép- és Kelet-Európában jelentkezett, mert a történeti feltételek akkor és ott bizonyultak erre a legkedvezőbbnek. E feltételeket három pontban lehetne összefoglalni. Először is a négy ország (Oroszország, Magyarország, Lengyelország, Csehszlovákia) egyikében sem volt erős hazai filozófiai hagyomány, mely meggátolhatta volna a bevett filozófiai diskurzusok célzatos módosítását és átalakítását irodalomelméletté. Az értelmiség ezekben az országokban az első világháború után többnyire német–osztrák eredetű filozófiai hitelből élt; és e négy országból származó értelmiségiek játszották a legélénkebb szerepet a hagyományos német filozófia elterelésében az esztétika és az irodalomelmélet irányába. Másodszor, mivel az első világháború előtt (akkorra már kihunyt) birodalmak részeit képezték (vagy maguk is birodalmak voltak, mint Oroszország), mind a négy országban természetes volt a többnyelvűség és a heterotópia (exilium), mely – néha keserű etnikai konfliktusok árán vagy formájában – fájdalmasan kedvező környezetet biztosított a természetesnek tekintett anyanyelvtől és hazai hagyománytól elvonatkoztatott irodalomról való gondolkodáshoz. Harmadszor, mind a négy országban az elidegenedés és az azonosulás egyedi keverékéről beszélhetünk az időszakot jellemző nemzetállam-alapítás viszonylatában. Ez a kettősség árulkodó az örökölt és az új vonatkoztatási rendszerek viszonyáról, melyek alapján az irodalmat megítélték és fogyasztották.
Csupán e történeti feltételek egybeesésének köszönhető, hogy az avantgárd irodalmi gyakorlatai – melyek nem korlátozódtak Kelet- és Közép-Európára – éppen ezekben az országokban követelték meg és idézték elő irodalomelméleti magyarázatok kidolgozását. A közép- és kelet-európai irodalmi kultúra központi szerepe tehát, mint minden nagy kulturális eredmény, a mélyebb strukturális alakulásfolyamatok és megjósolhatatlan
véletlenek együttes működésének köszönhető. Azzal, ha szétszálazzuk mindezt, se nem kisebbítjük, se nem hiteltelenítjük mindazok tevékenységét, akik az irodalomelméletet életre hívták.
FORDÍTOTTA SCHEIBNER TAMÁS
Galin Tihanov professzor (Queen Mary, University of London) 2012. március 22-től 26-ig nyilvános előadás- és szemináriumsorozatot tart az ELTE BTK Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg (a támogatás száma TÁMOP 4.2.1/B-09/1/ KMR-2010-0003). A részletekről érdeklődni lehet a scheibner.tamas@btk.elte.hu e-mail címen. Az itt közölt tanulmány eredeti megjelenési helye: Common Knowledge, 10.1 (Winter 2004): 61-81.
Irodalom
Any, Carol: Boris Eikhenbaum: Voices of a Russian Formalist (Stanford, CA: Stanford University Press, 1994).
Bojtár Endre: Slavic Structuralism (Amsterdam: J. Benjamins, 1985).
Boym, Svetlana: Estrangement as a Lifestyle: Shklovsky and Brodsky, Poetics Today, 17.4 (Winter 1996): 511– 530.
Brik, Osip: The So-Called Formal Method, in: Formalist Theory, ed. Lawrence Michael O’Toole – Ann Shukman, Russian Poetics in Translation, vol. 4 (Colchester: University of Essex, 1977).
Brodsky, Joseph: Why Milan Kundera Is Wrong about Dostoevsky, New York Times, February 17, 1985, 31.
Byford, Andy: Literary Scholarship in Late Imperial Russia: Rituals of Academic Institutionalisation (Oxford: Legenda, 2007).
Clifford, James: Notes on Travel and Theory, in: Traveling Theories, Traveling Theorists, ed. James Clifford – Vivek Dhareshwar (Santa Cruz: Group for the Critical Study of Colonial Discourse and the Center for Cultural Studies, University of California at Santa Cruz, 1989), 177–185.
Cornis-Pope, Marcel – Neubauer, John: Towards a History of the Literary Cultures in East-Central Europe: Theoretical Reflections, American Council of Learned Societies Occasional Papers, no. 52 (New York: American Council of Learned Societies, 2002).
Csáky, Moritz: Die Ambivalenz der Moderne in Zentraleuropa, Lukács: Jahrbuch der Internationalen Georg- Lukács-Gesellschaft, 4 (2000): 167–187.
Delanty, Gerard: The Resonance of Mitteleuropa [Central Europe]: A Habsburg Myth or Antipolitics?, Theory, Culture, and Society, 13.4 (November 1996): 93–108.
Doležel, Lubomír: Occidental Poetics: Tradition and Progress (Lincoln: University of Nebraska Press, 1990).
Doležel, Lubomír: Structuralism of the Prague Circle, in: From Formalism to Poststructuralism, ed. Roman Selden, vol. 8 of The Cambridge History of Literary Criticism (Cambridge: Cambridge University Press, 1995), 33–57.
Ïuroviè, L’ubomir: The Beginnings of Structuralism in Slovakia and the Bratislava Linguistic Circle, in: Sound, Sign, and Meaning: Quinquagenary of the Prague Linguistic Circle, ed. Ladislav Matejka (Ann Arbor: Department of Slavic Languages and Literatures, University of Michigan, 1976), 43–57.
Effenberger, Vratislav: Roman Jakobson and the Czech Avant-garde between Two Wars, American Journal of Semiotics, 2.3 (1983): 13–21.
Falk, Eugene Hannes: The Poetics of Roman Ingarden (Chapel Hill: University of North Carolina Press, 1981).
Fehér, Ferenc: On Making Central Europe, Eastern European Politics and Societies, 3.3 (1989): 417–447.
Fieguth, Rolf: Rezeption contra falsches und richtiges Lesen? Oder Missverständnisse mit Ingarden, Sprache im technischen Zeitalter, no. 38 (1971): 142–159.
Fokkema, Douwe: Continuity and Change in Russian Formalism, Czech Structuralism, and Soviet Semiotics, PTL, 1 (1976): 153–196.
Fry, Paul H.: I. A. Richards, in: Modernism and the New Criticism, ed. A. Walton Litz, Louis Menand, and Lawrence Rainey, vol. 7 of The Cambridge History of Literary Criticism (Cambridge: Cambridge University Press, 2000), 181–199.
Galan, František: Historic Structures: The Prague School Project, 1928–1946 (London: Croom Helm, 1985).
Galushkin, Aleksandr: Neudavshiisia dialog: Iz istorii vzaimootnoshenii formal’noi shkloly i vlasti [A failed dialogue: From the history of the relations between the Formal School and political power], Shestye Tynianovskie chteniia: Tezisy dokladov i materialy dlia obsuzhdeniia (Riga, 1992).
Gasparov, Boris: Futurism and Phonology: Futurist Roots of Jakobson’s Approach to Language, in: Jakobson entre l’Est et l’Ouest (1915–1939): Un episode de l’histoire de la culture européenne, ed. Francoise Gadet; Patrick Sériot, Cahiers de l’ILSL, no. 9 (Lausanne: University of Lausanne, 1997), 109–130.
Gilet, Peter: Vladimir Propp and the Universal Folktale (New York: Peter Lang, 1998).
Greenblatt, Stephen: Racial Memory and Literary History, in Rethinking Literary History: A Dialogue on Theory, ed. Linda Hutcheon; Mario J. Valdes (Oxford: Oxford University Press, 2002).
Hamm, Victor Michael: The Ontology of the Literary Work of Art: Roman Ingarden’s ‘Das literarische Kunstwerk’, in: The Critical Matrix, ed. Paul R. Sullivan (Washington, DC: Georgetown University Press, 1961), 171–209.
Hansen-Löve, Aage: Der russische Formalismus: Methodologische Rekonstruktion seiner Entwicklung aus dem Prinzip der Verfremdung (Vienna: Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, 1978).
Harris, Roy: Jakobson’s Saussure, in: Saussure and His Interpreters (Edinburgh: Edinburgh University Press, 2001).
Holenstein, Elmar: Roman Jakobson’s Approach to Language: Phenomenological Structuralism, trans. Catherine Schelbert; Tarisius Schelbert (Bloomington: Indiana University Press, 1976).
Illing, Frank: Jan Mukaøovský und die Avantgarde: Die strukturalistische Aesthetik im Kontext von Poetismus und Surrealismus (Bielefeld: Aisthesis-Verlag, 2001).
Ingarden, Roman: The Literary Work of Art: An Investigation on the Borderlines of Ontology, Logic, and Theory of Literature, trans. Grabowicz (Evanston, IL: Northwestern University Press, 1973).
Ingarden, Roman: Az irodalmi műalkotás, ford. Bonyhai Gábor (Budapest: Gondolat, 1977).
Iser, Wolfgang: Das Fiktive und das Imaginäre: Grundzüge einer Literaturanthropologie (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1991).
Iser, Wolfgang: The Act of Reading: A Theory of Aesthetic Response (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 1978).
Jakobson, Roman: Noveishaia russkaia poeziia [The latest Russian poetry] (Prague: Tip. „Politika”, 1921).
Jakobson, Roman: O cheshskom stikhe preimushchestvenno v sopostavlenii s russkim [On Czech verse, primarily in contrast with Russian], Brown University Slavic Reprints, vol. 6 (Providence, RI: Brown University Press, 1969).
Jakobson, Roman: O realismu v umìní [On realism in art], Èerven, no. 4 (1921): 300–304.
Jakobson, Roman; Pomorska, Krystyna: Dialogues (Cambridge: MIT Press, 1983).
Jakobson, Roman: Sergej Karcevskij: August 28, 1884 – November 7, 1955, Cahiers Ferdinand de Saussure, 14 (1956): 10.
Jakobson, Roman: Spoleèná øeè kultury: Poznámki k otázkám vzájemných stykù sovìtské a západní vìdy [The common language of culture: Notes on the problems of contacts between Soviet and Western scholarship], Zemì sovìtù, 4 (1935).
Jakobson, Roman: Yuri Tynianov in Prague, in: The Problem of Verse Language, by Yuri Tynianov, ed. and trans. Michael Sosa and Brent Harvey (Ann Arbor, MI: Ardis, 1981), 135–140.
Jakobson, Roman: Zadachi khudozhestvennoi propagandy [The tasks of artistic propaganda], Iskusstvo, no. 8, September 5, 1919.
Jason, Heda; Segal, Dmitrii: Precursors of Propp: Formalist Theories of Narrative in Early Russian Ethnopoetics, PTL 2 (1977): 471–516.
Jauss, Hans Robert: Limits and Tasks of Literary Hermeneutics, trans. Johanna Pick Marguiles, Diogenes, 109 (1980): 92–119.
Kókai, Károly: Im Nebel: Der junge Georg Lukács und Wien (Vienna: Böhlau, 2001).
Kundera, Milan, The Tragedy of Central Europe, New York Review of Books, April 26, 1984, 35.
Le Rider, Jacques: La Mitteleuropa (Paris: Presses Universitaires de France, 1994).
Lifshits, Mikhail: Iz avtobiografii idej [From the autobiography of ideas], in: Kontekst, 1987 (Moscow: Nauka, 1988): 264–319.
Linhartová, Vìra: La place de Roman Jakobson dans la vie littéraire et artistique tschécoslovaque, in: Roman Jakobson: Echoes of His Scholarship, ed. Daniel Armstrong and C. H. van Schooneveld (Lisse: Peter de Ridder, 1977), 219–235.
Lotman, Iurii: Ian Mukarzhovskii–teoretik iskusstva [Jan Mukaøovský, a theoretician of art], in: Ian Mukarzhovskii, Issledovaniia po estetike i teorii iskusstva [Studies on aesthetics and the theory of art], ed. Lotman and Oleg M. Malevich (Moscow: Iskusstvo, 1994), 8–32.
Macura, Vladimir; Schmid, Herta (eds.): Jan Mukaøovský and the Prague School/und die Prager Schule (Potsdam: Ústav pro èeskou literaturu AV ÈR, Universität Potsdam, 1999).
Martin, Wallace: Criticism and the Academy, in: Modernism and the New Criticism, ed. A. Walton Litz, Louis Menand, and Lawrence Rainey, vol. 7 of The Cambridge History of Literary Criticism (Cambridge: Cambridge University Press, 2000), 269–321.
Matejka, Ladislav: Jakobson’s Response to Saussure’s Cours, in: Jakobson entre l’Est et l’Ouest (1915–1939): Un episode de l’histoire de la culture européenne, ed. Francoise Gadet; Patrick Sériot, Cahiers de l’ILSL, no. 9 (Lausanne: University of Lausanne, 1997).
Matejka, Ladislav: Milan Kundera’s Central Europe, Cross Currents, 9 (1990): 127–134.
Matejka, Ladislav: Sociological Concerns in the Moscow Linguistic Circle, in Language, Poetry and Poetics: The Generation of the 1890s – Jakobson, Trubetzkoy, Majakovskij, ed. , Krystyna Pomorska et al. (Berlin: Mouton de Gruyter, 1987), 307–312.
Mauthner, Fritz: Erinnerungen (Münich: G. Müller, 1918).
McCormick, Peter; Dziemidok, Bohdan (eds.): On the Aesthetics of Roman Ingarden (Boston: Kluwer Academic, 1989).
Mikkeli, Heikki: Europe as an Idea and an Identity (Basingstoke, U.K.: Macmillan, 1998).
Miller, Aleksei: Tema Tsentral’noi Evropy: Istoriia, sovremennye diskursy i mesto v nikh Rossii [The theme of Central Europe: History, contemporary discourses, and Russia’s place in them], Novoe literaturnoe obozrenie, no. 52 (2001): 75–96.
Modernism and the New Criticism, ed. A. Walton Litz, Louis Menand, and Lawrence Rainey, vol. 7 of The Cambridge History of Literary Criticism. (Cambridge: Cambridge University Press, 2000).
Neubauer, John: Bakhtin versus Lukács: Inscriptions of Homelessness in Theories of the Novel, Poetics Today, 17.4 (Winter 1996): 531–546.
Neumann, Iver B.: Europe’s Post-Cold War Memory of Russia: Cui bono?, in: Memory and Power in Post-War Europe: Studies in the Presence of the Past, ed. Jan-Werner Müller (Cambridge: Cambridge University Press, 2002).
Neumann, Iver B.: Russia and the Idea of Europe: A Study in Identity and International Relations (London: Routledge, 1996).
Okey, Robin: Central Europe/Eastern Europe: Behind the Definitions, Past and Present, 137. (November 1992): 102–133.
Pike, Christopher: Introduction: Russian Formalism and Futurism, in: The Futurists, the Formalists, and the Marxist Critique, ed. Christopher Pike (London: Ink Links, 1979), 1–38.
Pomorska, Krystyna: The Autobiography of a Scholar, in: Language, Poetry and Poetics: The Generation of the 1890s – Jakobson, Trubetzkoy, Majakovskij, ed. Pomorska et al. (Berlin: Mouton de Gruyter, 1987).
Richards, I. A.: Practical Criticism: A Study of Literary Judgement (1929; reprint, New York: Harcourt Brace, 1966).
Rudnick, Hans: Roman Ingarden’s Literary Theory, Ingardeniana. Analecta Husserliana, 4 (1976): 105–119.
Rudy, Stephen: Jakobson-Aljagrov and Futurism, in: Language, Poetry and Poetics: The Generation of the 1890s – Jakobson, Trubetzkoy, Majakovskij, ed., Krystyna Pomorska et al. (Berlin: Mouton de Gruyter, 1987), 277–290.
Said, Edward W.: Travelling Theory, in: The World, the Text, and the Critic (Cambridge: Harvard University Press, 1983), 226–247.
Said, Edward W.: Travelling Theory Reconsidered, in: Critical Reconstructions: The Relationship of Fiction and Life, ed. Robert M. Polhemus and Roger B. Henkle (Stanford, CA: Stanford University Press, 1994).
Schmid, Herta: Zum Begriff der ästhetischen Konkretisation im tschechischen Strukturalismus, Sprache im technischen Zeitalter, no. 36 (1970): 290–318.
Schöpflin, George; Wood, Nancy (eds.): In Search of Central Europe (Cambridge, U. K.: Polity, 1989).
Sériot, Patrick: Structure et totalité: Les origines intellectuelles du structuralisme en Europe centrale et orientale (Paris: Presses Universitaires de France, 1999).
Souèková, Milada: The Prague Linguistic Circle: A Collage, in: Sound, Sign, and Meaning: Quinquagenary of the Prague Linguistic Circle, ed. Ladislav Matejka (Ann Arbor: Department of Slavic Languages and Literatures, University of Michigan, 1976).
Steiner, Peter: The Roots of Structuralist Esthetics, in: The Prague School: Selected Writings, 1929–1946, ed. Peter Steiner (Austin: University of Texas Press, 1982). 174–219.
Striedter, Jurij: Literary Structure, Evolution, and Value: Russian Formalism and Czech Structuralism Reconsidered (Cambridge: Harvard University Press, 1989).
Sus, Oleg: On the Genetic Preconditions of Czech Structuralist Semiology and Semantics: An Essay on Czech and German Thought, Poetics, 4 (1972): 28–54.
Szondi, Peter: Einführung in die literarische Hermeneutik, ed. Jean Bollack; Helen Stierlin (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1975).
Szondi, Peter: On Textual Understanding and Other Essays, trans. Harvey Mendelsohn (Minneapolis: University of Minnesota Press, 1986).
Szporluk, Roman: Defining ‘Central Europe’: Power, Politics, and Culture, Cross Currents, 1 (1982): 30–38.
Szűcs, Jenő: Three Historical Regions of Europe, in: Civil Society and the State, ed. John Keane (London: Verso, 1988), 291–332.
Theory and the University, Literary Research/Recherche Littéraire, 18.35 (Spring–Summer 2001): 8–41.
Thompson, Ewa M.: Russian Formalism and Anglo-American New Criticism (The Hague: Mouton, 1971).
Tihanov, Galin: Marxism and Formalism Revisited: Notes on the 1927 Leningrad Dispute, Literary Research/Recherche Littéraire, 19.37–38 (2002): 69–77.
Tihanov, Galin: Viktor Shklovskii and Georg Lukács in the 1930s, Slavonic and East European Review, 78.1 (2000).
Tihanov, Galin: The Master and the Slave: Lukács, Bakhtin, and the Ideas of Their Time (Oxford: Clarendon Press, 2000).
Toman, Jindrich: A Marvellous Chemical Laboratory . . . and Its Deeper Meaning: Notes on Roman Jakobson and the Czech Avant-Garde between the Two Wars, in: Language, Poetry and Poetics: The Generation of the 1890s – Jakobson, Trubetzkoy, Majakovskij, ed., Krystyna Pomorska et al. (Berlin: Mouton de Gruyter, 1987), 313–346.
Toman, Jindrich: Where Jakobson and the Dadaists (Temporarily) Converged, in: Roman Jakobson: Texts, Documents, Studies/Teksty, Dokumenty, Issledovaniia, ed. Henryk Baran et al. (Moscow: RGGU, 1999), 897–906.
Walzel, Oskar: Wechselseitige Erhellung der Künste (Berlin: Reuther and Richard, 1917).
Winner, Thomas G.: Roman Jakobson and Avantgarde Art, in: Roman Jakobson: Echoes of His Scholarship, ed. Daniel Armstrong and C. H. van Schooneveld (Lisse: Peter de Ridder, 1977), 503–514.
Winner, Thomas G.: The Czech Interwar Avantgarde and the Prague Linguistic Circle, in: Semantic Analysis of the Literary Texts, ed. Eric de Haard, Thomas Langerak, and Willem G. Weststeijn (Amsterdam: Elsevier, 1990), 637–647.
Wolff, Larry: Inventing Eastern Europe (Stanford, CA: Stanford University Press, 1994).
Zhirmunskii, Viktor: Kompozitsiia liricheskikh stikhotvorenii [The composition of lyric poems] (St. Petersburg: OPOIAZ, 1921).
Zhirmunskii, Viktor: Bairon i Pushkin: Iz istorii romanticheskoi poemy [Byron and Pushkin: From the history of the Romantic poem] (Leningrad: Academia, 1924).
- Lásd például a következő fórumot: Theory and the University 2001. ↩
- Iser 1991. ↩
- Brik 1977: 90. ↩
- Walzel 1917. ↩
- Bár az utóbbi időben Közép- és Kelet-Európát sokan összevonják a „Kelet-Közép-Európa” megnevezéssel, a magam részéről fenntartanám a térség belső különbségeit jelző kifejezést, mely éppen hogy még inkább szembetűnővé teszi az irodalomelmélet jelentkezésének hasonlóságait ezeken a területeken. A Közép- és Kelet-Európa közti különbségeket az utóbbi időben erőteljesen hangsúlyozta: Neumann 2002. ↩
- A kelet- és közép-európai irodalomelméletről összehasonlító keretben értekezik angolul: Steiner 1982 (az orosz formalizmus és a prágai nyelvészkör kitűnő összehasonlítása); Bojtár 1985; Striedter 1989; Doležel 1990. ↩
- A kronológia kérdésének felvetése ezen a ponton nagyon is releváns: Jakobson későbbi költészetfelfogásának néhány fontos elvét a moszkvai nyelvészkörben 1919-ben tartott előadásában – melyet Majakovszkij is meghallgatott – már felvázolta, mely Az újabb orosz költészet címmel jelent meg Prágában 1921 folyamán (Jakobson 1921). Mint Pomorszka rámutatott, Jakobson nem ismerte Saussure Cours de linguistique générale-ját 1920–21-ig (Pomorska 1987: 6.). Csakhogy maga Jakobson hívta fel a figyelmet arra a tényre, hogy Szergej Karcsevszkij 1917–1919-ben ismertette meg először a fiatal moszkvai nyelvészeket Saussure említett munkájával (vö. Jakobson 1956: 10.). Saussure első, a latin költészet kedvelt anagrammáival foglalkozó írásai, melyek a versek fonetikai szekvenciáira és rendszerszerűségeire kérdeztek rá, s amely kérdések a formalistákat s mindenekelőtt Jakobsont és Briket is foglalkoztatták, nem jelentek meg nyomtatásban 1954 előtt, amikor is Jean Starobinski közreadta Saussure egynéhány művét a Mercure de France oldalain. Arról, hogy Jakobson hogyan sajátította át (nem minden félreértés nélkül), és miért bírálta Saussure-t, lásd például: Matejka 1997; Harris 2001. ↩
- A strukturalizmus kelet- és közép-európai eredetéről, illetve Saussure, valamint Trubeckoj, Jakobson és a prágai nyelvészkör nyelvészeti tanításai között észlelhető összefüggésekről lásd: Sériot 1999. A narratológia – bár későbbi változatai (így Claude Lévi-Strauss, Algirdas J. Greimas, Claude Bremond, Gérard Genette, Eberhard Lämmert, Dorrit Cohn vagy Mieke Bal felfogása) közt jelentős különbségek érzékelhetők – sohasem függetlenítette magát Vlagyimir Propp örökségétől, akinek A mese morfológiája című műve már 1928-ban megjelent.[9. Propp orosz elődeinek tanulmányozásához lásd Jason–Segal 1977; lásd még Gilet 1998. ↩
- Arról, hogy Vodièka miként sajátította át Ingarden gondolatait, lásd: Schmid 1970; Fieguth 1971; Doležel 1995, különösen: 54–55. ↩
- Jauss 1980; Szondi 1975; Szondi 1980. ↩
- Az Ingardenről szóló irodalom, különösen a nem lengyel vagy német nyelvű, a mai napig átlátható. Angolul lásd mindenekelőtt: Grabowicz 1973: xiv–ixx; Iser 1978. Lásd még Falk 1981; McCormick 1989; illetve két korábbi cikket: Hamm 1961; Rudnick 1976. ↩
- Lásd Viktor Sklovszkij, Borisz Eichenbaum, Lev Jakubinszkij, Jurij Tinyanov, Borisz Kazanszkij és Borisz Tomasevszkij cikkét: Lef, 1 (1924): 53–148. ↩
- Vö. például Galushkin 1992: 210; Any 1994: 90. ↩
- Lásd még Tihanov 2002. ↩
- A nosztalgia és az elidegenedés összetett szemantikájáról lásd: Boym 1996. ↩
- Vö. Jakobson 1981. ↩
- Souèková 1976: 2. ↩
- Lukács végül még Budapesten is idegenül érezte magát, amint az a gondolkodóval az 1940-es években kapcsolatot tartók visszaemlékezéseiből tudható. Mint aki a Nyugat számára túlságosan keleti, a Kelet számára pedig túlságosan nyugati, úgy tűnt, arra hivatott, hogy a Mitteleuropäer-léthez kapcsolódó fluiditást példázza, annak minden áldásával és átkával egyetemben. Vö. Kókai 2001: 235–236. ↩
- Más kontextusban és más célból ugyan, de Stephen Greenblatt határozottan állítja, hogy a kultúrtörténet-íráshoz „meg kell értenünk a gyarmatosítást, az idegenben létet, az emigrációt, a vándorlást, a kontaminációt (…), mivel ezek azok a bomlasztó erők, melyek alapvetően alakítják a történelmet és a nyelvek diffúzióját, nem pedig a kulturális legitimáció meggyökeresedett érzete.” Greenblatt 2002: 61. ↩
- Said 1994: 264. Ebben a tanulmányban a szerző finomította egy korábbi szövegének (Said 1983) néhány érvét. A korábbi változatban kissé mereven állította szembe azt a környezetet, ahol Lukács igazoláselmélete megszületett (Budapest) és ahol hatását kifejtette (Párizs). Elég itt annyit megjegyezni, hogy a Történelem és osztálytudat csak részben volt annak terméke, amit Said „1919 Magyarországának” nevezett (uo. 237.): a kötetben szereplő esszék több mint felét Lukács a bécsi emigrációban írta, némileg különböző kulturális és politikai környezetben. Arról, hogy az „utazó elméletnek” milyen korlátai vannak a jelenlegi globalisztikus légkörben, lásd: Clifford 1989, különösen 184–185. ↩
- Vö. Ïuroviè 1976: 54. ↩
- A Mitteleuropa vs. Közép-Európa vitákról lásd: Szporluk 1982; Kundera nagy hatású szövegét (1984); Brodszkij válaszát (1985); Szűcs 1988; Fehér 1989; Schöpflin–Wood 1989; Matejka 1990; Okey 1992; Wolff 1994; Delanty 1996. Történeti áttekintéshez lásd: Le Rider 1994; és Mikkeli összefoglaló művét (1998, különösen: 9. fejezet). Oroszország helyéről a Közép-Európa-vitákban: Miller 2001; Neumann 1996. ↩
- Mauthner 1918: 32–33. ↩
- Csáky 2000: 180. ↩
- Idézi Galan 1985: xii. ↩
- Mukaøovskýról jelentős mennyiségű irodalom született, legutóbb lásd: Macura–Schmid 1999. Összehasonlító nézőpontból különösen érdekes lehet Lotman posztumusz közreadott írása: Lotman 1994. ↩
- Ingarden 1973: ixxii. (Magyarul: Ingarden 1977: 6.) ↩
- Shpet szerepéről röviden lásd: Fokkema 1976, különösen 164–165. A prágai nyelvészkörről és a fenomenológiáról lásd: Sus 1972, különösen: 30. ↩
- Lásd mindenekelőtt Holenstein 1976. ↩
- Lásd Jakobson 1969: 19. ↩
- Lukács eszmei pályafutásának e fejezetéről bővebben lásd: Tihanov 2000: 39–43. ↩
- Jakobson 1921. de hozzájárult alakításához az 1930-as években lassan kifulladóban lévő orosz formalizmus (mindenekelőtt Sklovszkij, aki nyíltan és a sorok közt egyaránt polemizált Lukácscsal), illetve Mihail Bahtyin több fajsúlyos válasza Lukács elméletére, melyek ugyan akkoriban nem jelenhettek meg, de nem maradtak teljesen ismeretlenek sem.[34. Tihanov 2000. ↩
- Vö. Neubauer 1996. ↩
- Lifshits 1988. ↩
- Az orosz formalizmusról és az orosz avantgárdról szóló irodalom hatalmas. Korábbi átfogó művek: Hansen- Löve 1978; Pike 1979. Újabban, és különös tekintettel Jakobsonra, lásd: Rudy 1987; Gasparov 1997. A cseh avantgárd és a prágai nyelvészkör kapcsolatáról, kitekintéssel az esztétikára, szemiotikára és nyelvészetre, lásd: Linhartová 1977; Winner 1977; Effenberger 1983; Toman 1987; Winner 1990; Toman 1999; Illing 2001. ↩
- Jakobson–Pomorska 1983: 5. ↩
- Uo. 10. ↩
- Jakobson az „európai romantika tudományát” (tézis) és a pozitivizmust (antitézis) követő szintézisnek tartotta a strukturalizmust. Vö. Jakobson 1935: 110. ↩
- Jakobson–Pomorska 1983: 143. ↩
- Lásd Galan 1985: 45. ↩
- Vö. Zhirmunskii 1921; Zhirmunskii 1924. ↩
- Andy Byford az Oxfordi Egyetemen érdekes doktori értekezést ír az oroszországi irodalomtudomány történetéről és intézményrendszeréről: hálás vagyok neki, hogy a tárggyal kapcsolatban néhány igen fontos forrásra felhívta a figyelmemet. (A disszertáció jelen fordítás elkészülte idején már könyvként is hozzáférhető, lásd Byford 2007.) ↩
- Az angol irodalom mint tudományszak intézményesülésének történetéről tömör és velős összefoglalást ad: Martin 2000. ↩
- Más kontextusban Cornis-Pope és Neubauer helyesen figyelte meg, hogy az irodalomtudomány korábban intézményesült olyan társadalmakban, melyek nemzeti identitása problematikus volt (így Kelet- és Közép-Európában, ideértve Németországot is), mint olyan nemzetek esetében, amelyek „megingathatatlan önképpel” rendelkeztek (pl. Anglia és Franciaország). Vö. Cornis-Pope–Neubauer 2002: 12. ↩
- Az a címkeszerű megállapítás, mely Richardsról szellemeskedően azt hirdeti, ő „az angol Sklovszkij” (vö. Pike 1979: 30), jelentős árnyalásra szorul. A (Richardsra alapítójaként tekintő) új kritikáról és a formalizmusról lásd Thompson 1971. ↩
- Richards 1966 (1929): 295. ↩
- Richardsról szóló eszmefuttatásom itt Paul Fry kitűnő elemzésére támaszkodik. Fry 2000: 191–193. ↩
- Arról, hogy a néprajzot és a dialektológiát hogyan járták át a szociológiai elemzés mozzanatai, kiváló leírást ad Matejka 1987. A szerző szerint a formalizmus moszkvai szárnya és az Opojaz közötti különbségek egyik legfontosabb eleme azt volt, hogy eltérően viszonyultak a szociológiai elemzéshez. Az eltérésekről Jakobson és Bogatirjev már 1922-ben, Szláv filológia Oroszországban 1914 és 1921 között című cikkükben írtak, vö. Matejka 1987: 311. ↩
- Jakobson 1919. Jakobson egy Marxtól szedett idézettel hirdette a formai újítást és a kísérletezést: „Minden forma számára eljön az az idő, amikor »a termelőerők fejlődésének formájából átalakul a termelőerők kerékkötőjévé«”. Idézi Rudy 1987: 285. ↩