Teória és praxis dilemmái – Jósika Miklós regényeiben, különösen Az utolsó Bátoriban

Ha én akkor ővele elfutok, most én volnék a realista írók céhmestere: mert erotikus láng, szatír véna és luxuriosus fantázia bennem is volt annyi, mint azokban; de nem használtam – azért, mert magyar közönségnek írtam.
Jókai Mór¹

Mikor az 1830-as évektől kezdődően Jósika Miklós regényei megjelentek s országosan szenzációs sikert arattak, komoly vita bontakozott ki arról, hogyan is lehet, kell, szabad regényt írni, vagyis arról, mit is engedhet meg magának egy író a regények kalandos világában – mik az erkölcsi és ízlésbéli határai annak az életvilágnak, amely még megjeleníthető, s melyek azok a jelenségek, amelyeket – ha persze ismerünk is az életből, a valóságból – nem engedhetünk be az esztétika világába (csak a legfontosabb kérdést emelve ki: mit kezdjen a művész a gonosznak, a rossznak, a bűnnek jelenségével – mennyit engedhet meg magának a gonosz ábrázolása során, s vajon a művek világában kell-e az erkölcsi gonoszt a művészet eszközeivel minősítenie, azaz „büntetnie”!). A nagy jelszavak a romantikus szabadság korlátlanságáról mintegy magától értetődő természetességgel hangzottak el (pl. Toldy Ferenctől: „a regény a legtágabb szabadsággal festi az életet”, s ugyanígy a vele élesen szembenálló vitapartnertől is: „a genienek semmi tekintetben theoriákat szabni nem lehet. A genie maga-magának teremt theoriát, s épen ez által tűnik ki valódi becse”)² – ám maguk a műleírások, a kritikákban megfogalmazódott fenntartások vagy előírások e feltételezett szabadságnak nagyon szigorú korlátokat (is) szabtak: a műfajok és műalkotások dekóruma, azaz a jelenségek bemutatásának erkölcsi és esztétikai méltóságrendje, elrendezési előírás-szerkezete, a tiltásoknak kimondott vagy csak érzékeltetett határvonása, a sérthetetlennek tekintett illendőség érvényesítésének stratégiája lépten-nyomon felbukkan, s ellene mond a korlátlan szabadság ideológiájának. Hiába hirdette a romantikus mozgalom és művészet önideológiája a határátlépés mindenek felett való voltát („a ’romantikus’ a szabadon teremtő művész szino­nímája”; „az új irány egyik jellemző vonása a műfajok határainak elmosása”; „a romantikus művész nem érzi magára kötelezőnek a meglévő művészi hagyományokat”; a művészt „semmiféle társadalmi kötöttrégnek nem szabad befolyásolnia, a zseni az erkölcsi normáktól is szabad” stb.),³ a korlátok, melyek ellen a romantikusok lázadtak, a műalkotásokból és az esztétikából nem tűntek el, csak épp eltolódtak – máshol (meglehet, a múlt felől nézve: igencsak távolra kitolva) húzódtak meg, s mind az alkotók, mind az értelmezők folyamatosan küszködtek velük: a konkrét eseteket illetően akkor is érvényesítették őket, amikor pedig az általánosságok szintjén hősként léptek fel velük szemben. S mindezt megfordítva is szemlélhetjük: voltak olyan szerzők, akik teoretikus nyilatkozataikban vagy műveiknek önigazoló leírásaiban inkább behúzódtak volna a biztosnak látszó korlátok közé, ám műveik cselekményeiben és jellemzéseiben rendre megsértették a – régi vagy új, klasszicizáló vagy modern – elvárások dekórumát. A maga korában Jósika és regényírása szinte iskolapélda-szerű látványossággal mutatja fel ennek az egyszerre teoretikus és alkotó művészi dilemmának feszítettségét (és persze megoldhatatlanságát) – talán ezért is érdemes az ő mára már nyilván olvashatatlanná vált életművén szemléltetni a problémát: hiszen a kérdés és a régi vita egyszerre szemlélteti azt is, hogy a mai kánonból kiavult, de hajdan nagyjelentőségű művek is mennyi nem avult problémával kellett, hogy szembenézzenek; hogy a régi, történetileg garantált s ezért osztatlannak tekintett irodalmi sikert is mennyi kétely s töprengés hozta létre s vette körül, valamint azt is, hogy azok az ábrázolás-elvi megfontolások, melyek még a posztmodern kor végtelennek állított szabadságában is rengeteg dekórum-kérdést vetnek fel (gondoljunk csak az utolsó Nádas Péter-regény határátlépései kapcsán⁴ vagy a Hermann Nitsch művészete révén⁵ kibontakozó vitákra), milyen mélyen gyökereznek az irodalom történetében, s milyen szenvedélyes előtörténetre tekinthetnek vissza.

Ismeretes, hogy Jósika Miklós, írói szándéka és vallomása szerint, valamennyi regényével, a magyarázó elő- vagy utószók tanúsága szerint,⁶ oly erkölcsi példázatot kívánt nyújtani, mely egyrészt a magasrendű és fenségesen tiszta erkölcsi értékek kétségbevonhatatlanságát akarta szemléltetni, másrészt azonban elsősorban a nevelés fontosságát emelte ki, azt hangsúlyozván, hogy ezekhez az értékekhez a nevelés vagy önnevelés révén el vagy vissza lehet jutni: vagy pozitíve, mint pl. az Abafi ismert esetében, ahol a züllött alkoholizmustól a derék, magán- és közéletében feddhetetlen állampolgári státuszig vezető jellemfejlődés lehetőségét akarta bizonyítani, vagy negatíve, mint Az utolsó Bátori című regényében, ahol Bátori Gábor fejedelem jellemének nem tagadható erkölcstelenségét és dicstelenségét úgy állítja be, mint a helytelen nevelésnek és a rossz környezeti hatásoknak következményét; s mindezt egy oly rendíthetetlenül magabiztos erkölcstan nevében teszi, mely öröknek, változhatatlannak és mindenütt és mindenkor érvényesnek tekinti az értékek platóni ideáinak jelenvalóságát.⁷ Amint az Abafi regény előszava írja („Egy lélekrajzot adok itt az olvasó kezébe. Célzása komoly, s oda megy ki, hogy erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rossz­ra: de végre lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni.”), ugyanúgy hangsúlyozza a Bátori-regény is, hogy „Célja emellett történetünknek megmutatni, hogy a legkiválóbb, legszebb tehetségek, fonák nevelés által elaljasodnak; hogy a honszeretet a rénynek s erőnek legmagasabb csodáit képes előállítani; végre, hogy a rény a legvadabb, legkegyetlenebb emberrel szemközt önmagát soha meg nem cáfolja; s hatalma kimérhetetlenül nagyobb, elhatározottabb, kivívóbb bármi testi, anyagi erőnél.” A regények világának értékszerkezete minden esetben kétirányúságot mutat: egyrészt a „reális” történelmi és társadalmi világ aktuális erkölcstelenségét és bűnösségét nemcsak hogy tudomásul veszik, hanem egyenesen azt tekintik a regény-világ alap-meghatározójául (akár oly nyílt megfogalmazásban is, mint a következő: „…jobb véleménynyel valánk olvasóink iránt, mint hogy az emberi természet eltéréseit és szélsőségeit egész undokságukban mertük volna lapjainkra följegyezni…”), s a bűn mindenütt való jelenlétét fölös mennyiségű eseményben, kalandban és elmélkedésben engedik érvényesülni; másrészt az állandó mérceként alkalmazott, s a narrátori kommentárokban nyíltan propagált erkölcsösséget a kiemelkedő, ritka személyiségeknek mintegy isteni kegyelmi adottságaként kezelik – Jósika világrendje szerint vannak ugyanis olyan különleges figurák is a világban, akiknek erkölcsössége a világ leginkább magától értetődő dolgaként mutattatik be, akiknek erkölcsi fensége érintetlenül és érinthetetlenül áll a világ általános meghatározottságával szemben, ám akiknek erényes kívülállása a regény-világ többi szereplője számára éppen ezért vagy irreálisként vagy transzcendens „szentségként” hat (a Bá­to­ri-re­gény főhősnője emiatt ’Coelesta’ azaz ’égi, meny­nyei’ jelentésű nevet visel, kinek erénye oly magasrendű, hogy a bűnös világgal, a bűnös férfival való kiábrándító találkozását, azaz megcsala­tását maga a narrátor is csak fantasztikus – és paradox – hiperbolával tudja érzékeltetni: „képzeljünk egy angyalt, ki mennyét vesztette, s érteni fogjuk némileg Coelesta helyzetét”). S mindez, a regények ideológiája szerint tökéletesen rendben is lenne: a regények világában zajló nagy kalandsorozat ezen ideológia vagy pedagógiai eszme szerint úgy is felfogható lenne, mint a jó és gonosz erkölcsi értékeinek szakadatlan küzdelme – mintegy misztérium-játékszerűen tüntetve fel a bűnnek és az erénynek (vagy ahogy Jósika mondaná: a „rény­nek”) a világát, ahogy azt annyi romantikus esztétika és regény nyomán megszoktuk, az erénynek diadalát hozván ki győztesnek.⁸

Jósika regényeit – kivált a szerzői nyilatkozatok útmutatásait vévén figyelembe – lehet így is olvasni;⁹ s feltételezhető, hogy korabeli impozáns, egyszerre hivatalos és népszerű elismerése javarészt ily olvasási tendenciának volt köszönhető. Felidézhetjük, hogy az Abafi oly viharosan rokonszenvező fogadtatásban részesült, melynek nemcsak értékállítása, hanem retorikája is hagyományozódott, s a felhangzott köszöntő formula szállóigeként épült be az irodalomtörténetbe („Uraim, le a kalapokkal!” – e szavakkal kezdődött Szontagh rajongó kritikája), de az sem feledhető, hogy Az utolsó Bátori 1837-ben elnyerte a Tudós Társaság nagydíját is!, s Toldy Ferenc nagyon részletes és alapos erkölcsi és esztétikai elemzéssel járult hozzá a regény elismertetéséhez.¹⁰ E siker (s kivált teoretikus indoklása) azt bizonyíthatja számunkra, hogy a magyar olvasóközönségben a tizenkilencedik század első felében még roppant erősen élt az az olvasói gyakorlat, mely az erkölcsi példázatosságnak erkölcstani és történelmi heroikusságát igényelte és termelte újjá, s a műalkotásoktól elvárt ún. költői igazságtétel és a hittételként tisztelt transzcendens gondviselés kategóriáit analógiás módon, jóformán közvetlenül helyezte egymás mellé (amint a korszak egyik legalaposabb esztétikai elemzése ki is mondja ezt az elvárást: „A művészet, azon kívül, hogy az indulatokat leleplezi, az emberi cselekvények szövevényes tekercsét lefejti, a fölléptetett személyeknek, némelly kényes helyzetek, s veszélyes körülmények közti magaviseletét lerajzolja; azon nyereséget is nyújtja, hogy emberi létünk törvényeinek megismerésére vezet: mert felmutatja a gondviselés mindenhova kiterjedő hatalmának részrehajlatlan megdíjazását, és fogalmat támaszt bennünk, a mindent mozgató és kormányozó szellemi erőről.”).¹¹

Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy Jósika regényei e nagyszabású, mind általános esztétikai, mind nemzetnevelői szempontból gáncstalannak tekintett elvárásnak csak részlegesen voltak megfeleltethetők – a regények világában oly sok rész-elem mond ellen a célkitűzéseknek, hogy az jó pár esetben meggyengíti, ellehetetleníti, sőt szinte ellenkezőjére is fordítja az egész mű olvasatának példázatosságát, s a romantikus regényirodalom erkölcs-nélküli kalandosságának, ha tetszik, a bűn átesztétizálásának oly dominanciáját mutatja, hogy az olvasót szinte zavarba ejti: nem hiába korholta már a nagyon korai recepció is, a hatalmas elismerések mellett is, a korban kiküszöbölhetetlen követelménynek tekintett ún. erkölcsi igazságszolgáltatás elmaradását (ahogy Szontagh Gusztáv rögtön a legelső megnyilatkozások között felrója a Zólyomi című regény kapcsán, hogy megengedhetetlen az a regénylezárás, melynek során a gonosz főhős „büntetlen marad, midőn az erény szenved…”,¹² vagy ahogy pl. Toldy Ferenc, aki pedig a regény „eszméjét” helyesen, azaz a szerzői intenció értelmében fogta fel (azaz kiolvasta a műből a nagy tanulságot, miszerint „az indulatok hatalmát ha nem fékezed… áldozatául esel belső ellenségednek”), a Bátori-regény egészének kapcsán mégis megfogalmazza szigorú kifogását, miszerint e regényben nem jó a poétai igazságnak a „kiszolgáltatása”, hiszen az utolsó nagy jelenetben ahelyett, hogy az erkölcstelen Bátori megszégyenülését látnók, annak derekasságát méltathatjuk („egy keservesen bűnhődő, keble martalékja helyett egy nagy embert látunk, csudálunk”).¹³ A korabeli kritika hivatalos élvonala nagyon nehezményezte, hogy Jósika szinte dúskál az erkölcstelen és erotikus kalandok leírásában, s ha a meghatározónak tekintett erkölcsi értékek elosztásában nem is engedi magát megtéveszteni, nemcsak a végső igazság látványos kiosztásával késlekedik néha, hanem az erények dicsőító leírását is a bűnökkel (vagy a devianciával) szembesítve sokkal kevésbé hagyja érvényesülni. Szontagh a kritikáiban mind a maga általánosságában felveti ezt a kérdést, mikor kifogásolja, hogy Jósika általában „valódi világot akar rajzolni, nem költöttet”, holott a művészet célja más, erkölcsileg magasabb kell, hogy legyen („Mi nem csak a valódiságot keressük, s még kevésbé rút és rossz valódiságot, hanem a mindennapiság nyomorúságából ki akarunk emeltetni, s szellemi örömöket éldelni az örökös szépség, jóság és igazság verőfényes magasságain. A költészetnek ez oknál fogva a végesben az örököt kell mindenkor kitüntetnie…”),¹⁴ mind pedig az egyes eseteket súlyosan kárhoztatja: A könnyel­műek frivolsága kapcsán pl. megemlíti, hogy a könyv „Abafi nemes érzésű íróját illy hozzá nem illő ösvényen találja…”, ugyanis a regényben túlteng a mindenképpen kerülendőnek ítélt „gyöngédtelenség s betyárság” esztétikai minő­sége¹⁵ – de bizonyára minden, romantikán és realizmuson (vagy naturalizmuson) is edzett olvasó is meglepődnék akkor, ha pl. az Akarat és hajlam című regény elképesztő bűnhalmazát végigolvasná: feltételezésem szerint nemigen található még egy ilyen magyar regény, melyben ily sűrűségben, töménységben és változatosságban kerülnének elő a bűn és bűnözés világának legszélsőségesebb eseményei (éhínség-éhhalál, gyújtogatás, többszörös gyilkosság, zsarolás, csalás, uzsora-üzletek, csábítás, házasságtörés, álnéven folytatott bűnöző élet, pénzhamisítás, okirathamisítás, rablás bűnszövetkezetben, zsarolással kikényszerített nemi viszony stb. – az esetek többségében a főszereplő nő által elkövetve!) – ugyanakkor olvasásszociológiai szempontból nézve aligha tekinthető véletlennek, hogy épp ez a regény volt a legelső magyar tárca-regény, mely újságban, folytatásokban került a közönség elé, az üzleti siker reményében, s az üzleti remény beteljesítéseként!¹⁶

Jósika e regény előszavában nyíltan szembe is szegül Szontagh idealizáló elvárásaival valamint azzal az általános tiltással, mely szerint „a borzasztó – véghatára az indulatosnak, mellyet a mí­vésznek átlépni nem szabad, mert undorító lenne”,¹⁷ s bőven merít a tárgyi és erkölcsi undor tartományából, ám – váratlan módon – épp a „valóságból” merített tapasztalatok „igazságával” legitimálja az elképesztő bűnök meglepő túltengését: „ha színei sötétebbek szokottnál, annak egyszerű oka az: mikép czélja ott találni az elevenre, hol az életben is a színezet sötétebb” – „e történet, mellyben minden igaz, minden az életből van merítve, minden megtörtént… néha a valóság is hihetetlen lehet” (sőt, e téren azt is felidézhetjük, hogy A könnyelműek c. regényének vad szélsőségeiért olyannyira vállalja a felelősséget, hogy – megengedvén a megengedendőket – társaságilag még elnézést is kér eljárásáért: „azon egy két, talán borzasztó jelenetért, melly sértőleg hatna a gyengébb idegűekre, bocsánatot kérek”). Jósika a Bátori-regényben is bőven tálalja a végletes indulatokat és a belőlük következő gazemberségeket – a szemléletes és érzéki leírásokban és jelenetekben a fejedelem Bátori Gábor, akinek folytonos nőcsábászatából következő súlyos erkölcsi kilengései akár az erőszaktevésig, a nőrablásig, sőt a gyilkosságig is terjedhetnek, valamint a Bátori szolgálatában álló született és hivatásos intrikus és gonosztevő Dimon (akiről a regény legvégén persze kiderül, hogy a fejedelemnek törvénytelen féltestvére – aki így akár maga lehetne a címben kijelölt „utolsó Bátori” is!) rendre olyan igazolatlan, büntetlen és jóvátétel nélkül maradó tetteket hajtanak végre, melyek messze meghaladják az összes, a magyar reformkorban uralkodó, prózát illető, többé-kevésbé bieder­meier erkölcsi és esztétikai konvenció határait (ezért is tekinthető következetesnek Toldy súlyos ítélete, mely a folyamatosan és kizárólag a bűnben létező és működő Dimon ábrázolását kifogásolta, mondván: az az alak „erkölcsi lehetetlenség”).¹⁸

Továbbá az is kiemelendő: Jósika az erkölcs/ bűn ábrázolási konvencióinak provokálása mellett még egy konvencióval is állandóan összeütközésbe kerül: ez pedig az erotika megjelenítésének dekóruma – ismeretes, hogy e korszakban a nemi érintkezés ábrázolásának tilalma oly erős volt, hogy a leírások a távoli vágyakozás mellett legfeljebb a tartózkodóan és szűziesen elcsattanó csók megtörténtét rögzíthették (csak illusztrációként idézném fel pl. Vörösmarty Szép Ilonkájából a szerelmi történéseknek tökéletes erotika-mentességét vagy a Kisfaludy Sándor által írott szerelmi rege-sorozatnak minden tekintetben eufemisztikus ábrázolási stratégiáját és elhallgatási trükkjeit);¹⁹ a szerelmi indulatok feltüntetésekor szépnek, azaz a művészet számára megengedhetőnek csak a testietlenített megjelenítések számítottak – ahogy a teoretikus nyíltan ki is mondta: „A testi érzeményeket és indúlatokat egyedűl a poézis bájos hatalma szépíti és szabadítja meg a föld porából s köteleiből a maga gyönyörű ideál-világa által. A szerelemben is az úgy nevezett Plátói szerelem szép, melly nem egyébb a poétai szerelemnél, s még szebb a keresztény vallás által megtisztált és megszentelt poétai szerelem…”²⁰ (egy másik teoretikus nagyon hasonló bemutatás-rendet követel meg: ő e téren az „erkölcsi kegyet” várja el, „melly csak az égi, ideális asszonyi alakok tulajdona”, s nem más, mint „a lélek tökéletes tisztaságának kifejezése, mellyben a lelki szeretet közé az érzékiség legkisebb indúlatja sem elegyedett”).²¹

De mindezek mellett alighanem a legerőteljesebb ábrázolás-elvi feszültséget Jósika és a korabeli erkölcsi-dekórumbéli elvárás-rendszer között az uralkodó bemutatásának problémája hordozhatta. Ama nagyhatású kijelentés, mely a reformkori magyar liberalizmus egyik leghitelesebb alakjától, Vörösmarty Mihálytól származik, azaz a király iránti hűségnyilatkozat (a Fóti dal sorait idézve: „A legelső magyar ember a király…” Illusztrációként vö. Kisfaludy Sándor versét az 1822-es Aurorából: ,,A Nemzetnek teste a Nép, / Feje annak a Király, / A nemzettest erős és ép, / Virág- s gyümölcskorban áll, / Míg azt ősi törvényinek / Erős lelke élteti; – / Idő s világ vészeinek / Dühe meg nem döntheti. / Tartsd meg, Isten! Fejdelmünknek, / Nemzetünknek, Törvényünknek / Háromágú kötelét! / Egy testté váltt lé­telét!” Kisfaludy Sándor: Magyar Nemzeti Ének (1821). In uő: Minden Munkái. Kiadta: Angyal Dávid. II. köt. 1892. 14.), a korszak epikus műveiben – s nemcsak az eposzokban!²² – kétségbevonhatatlan igényt jelentett be az uralkodó személyének gáncstalan, s mind politikailag mind erkölcsileg pozitív bemutatására, s előírta, hogy az uralkodó heroikus ábrázolása mentes legyen minden kifogásolható mozzanattól – gondoljunk csak a korszak eposzainak sokszor megénekelt magasztos vezéralakjaira Árpádtól kezdve Botondon keresztül Szent Istvánig vagy Lászlóig. Árpád ábrázolásának esetében pl. kiemelkedő fontosságú Toldy Ferenc érvelése a Zalán futása kapcsán: ő a vezértől elvileg tagadja meg a szerelemnek a lehetőségét is – hiszen akkor, úgymond, nem lenne alkalma vezéri fenségét kifejtenie, mivel „a szerelem a legbotránkoztatóbb dualismust hoz­ná-be lelkébe”: „Tagadhatatlan, hogy a szerelmes Árpád igen interesszáns jelenség volna; s hogy felette sok romántos és meglepő situatiokat szolgáltathatna. Igen! de más költeményben, ebben semmikép sem. … (Árpád) charaktere olly tulajdon, olly magában elvégzett, olly egy-czélra törekedő, hogy lehetetlen volna más szenvedelmekkel felruházni a nélkűl, hogy maga a cha­rak­ter­nek egysége ne szenvedjen”²³ . S mindennek természetesen szélesebb körű teoretikus igazolása is megszületett; egyrészt a legnagyobb általánosságban is felhangzik a követelés, miszerint az epikában „a fenség múlhatatlanul szükséges postu­lá­tum”,²⁴ vagyis hogy a regénynek is elsődleges feladata az idealizálás lenne: „…vagy valamelly hősnek és az ezzel ellenkező sorsnak küzdését terjeszti elő, és ekkor a hősi költeményhez közelít, vagy a régi és újabb idők nagy s dicső személyeit idea­li­sálva s psychologiai észrevételekkel adja elő…”;²⁵ másrészt, poétikailag kifejtettebben, az a – klasz­szicista eredetű – elvárás fogalmazódik meg, miszerint az epikus művektől, így a regényektől is megkövetelhető egy oly klasszicizáló felosztás, mely szerint a különböző társadalmi csoportok és osztályok képviselői mind az előre meghatározott erkölcsi méltóság-rendet képviseljék, s az ehhez rendelt erkölcsi szabályrendszernek megfelelően viselkedjenek: „megkívántatik a személytől, hogy szellemi műveltségre nézve, a születés-adta rang körén felül emelkedjék”, továbbá: „itt válfalat nem a születés von, hanem a magas ranghoz illő műveltség és érzelemmód egész köre…”).²⁶ A királyok felmagasztosításának általános igényétől legfeljebb a komikus rendbe sorolható Mátyás király anekdoták feldolgozásai maradhattak távol²⁷ > – de ezek sem teljesen zavartalanul: Jósikának az a regénye, mely Mátyást választotta főhőséül, épp azzal nyerte el a kritika javallását, hogy „Mátyást mint derék lovagot mutatja”,²⁸ vagyis eltért a Mátyás- ábrázolások gyakori, komikusan „alantas” konvenciójától – amely viszont nem egyszer igen éles bírálatban részesült, épp az uralkodó személyének tiszteletlen bemutatása okán (Berzsenyi Dániel pl. már azt is nehezményezte, ha egy darab Mátyást ártatlan, familiáris körben könnyed hangulatban, nem pedig heroikusan szerepeltette: „Valóban, az egész dolog oly színű, mintha Mátyás királyt a csutora ragadná az egekbe! De ezenfelül is úgy érzem, éppen nem illendő az ily nagy férfiakat ilyformán felléptetni. Mert ámbár, valamint minden valódi nagy ember, úgy ezen nagy királyunk is igen szende szellemű volt ugyan, de mégis annak csak oly szendeséget kell tulajdonítanunk, mely az ő nagyságával és iránta való tiszteletünkkel egyező legyen, annyival is inkább, mivel az ősimádó keleti ivadék most is hajlandóbb imádni, s nem kacagni őseit”).²⁹ Az uralkodó tiszteletteljes bemutatásának igénye oly erősen élt a korban, hogy jóformán senki nem merészelt szakítani vele – a radikális konvenció-megtagadásra majd csak jó pár év múlva, Petőfi szatirikus királyverseiben, valamint azon – de még akkor is csak magánlevélben, nem pedig publikációban kifejtett – nyilatkozatában került sor, miszerint királyról nem szabad pozitíve írni („Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya, másik eb. Ha már a szabadság eszméit nem olthatjuk szabadon a népbe, legalább a szolgaság képeit ne tartsuk a szeme elé, mégpedig a szolgaságnak a költészet színeivel kellemessé, vonzóvá festett képeit.”)³⁰ – s azt se felejtsük el, hogy e nézetrendszer nyilvánosságra kerülése 1848-ban hatalmas politikai botrányt okozott, s Petőfi irodalmi és politikai népszerűségének egy csapásra véget vetett!

Ám Jósika regényei e téren is mintha kettős játékot űznének: egyrészt fenntartják a királyság érinthetetlen tekintélyét, s igénylik is, hogy e tekintélytiszteletet a regény egész világa is tükrözze: első regényében, a Zólyomiban pl. a rendcsináló, mindentudó és mindenható fejedelem Bátori István úgy tűnik fel, mint igazi szakrális uralkodó: „A ki közel érte a fejedelmet, boldog volt, ha csak egy ujjával hozzá érhetett… A fejedelemnek a köz hódolás és a szeretet illy egyes zajos kiömlése egy könnyet csalt a szemébe – örömkönnyet, a fejedelmi jóság és bölcseség szép jutalomdíját” (ugyanez a szemléletet viszi végig szinte hibátlanul pl. A csehek Magyarországon vagy II. Rákóczi Ferenc c. regényeiben);³¹ másrészt azonban több esetben szinte sportot űznek abból, hogy a király személyének gyarlóságait, erkölcseinek kétértelműségeit vagy belpolitikai zsarnokságának vétkeit is az olvasó elé tárják s bírálják. Az Abafi-re­gény első felében Báthori Zsigmond fejedelem őrjöngő és kiszámíthatatlan egyeduralmát (illetve a gonosz tanácsadó gátlástalanul érvényesülő befolyását) láthatjuk, Az utolsó Bátoriban Gábor fejedelem („Erdély fiatal zsarnoka, kiben ritka ellentéte volt a legszebb férfitulajdonoknak a legaljasabb szenvedélyekkel”) szélsőséges dúlása nyer részletező elemzést (csak néhány példa: „az első nyilvános gonoszság el volt követve. Bátori mindent feledve, föllépett a legféktelenebb önkénynek útjára”; vagy: „az aljasodás fokain nem lépett már lefelé, ő rohant”),³² egy későbbi regényében pedig, a Sziklarózsában eljut odáig, hogy Apafi Mihály fejedelemről a következőképpen nyilatkozik: „A fejedelmi székben hígeszű, iszákos, jóra, gonoszra hajtható, jellemtelen férfiu ült…”. Jósikának mint közéleti gondolkodónak s mint regényírónak, úgy látszik, az absztrakt állampolgári bűn ábrázolása mellett komoly erkölcsi-politikai problémája volt a nemzet megtestesítőjeként felfogott fejedelmek erkölcstelensége is – ábrázolásában folyamatosan keveredett a leleplező politikai felháborodás igénye (pl. Abafi Olivér, mikor kemény kritikát mond az ország állapotáról országgyűlési felszólalásában, szinte felmutatja a republikánus politikai beszédmód teljes tárházát!) a hatalom iránti alattvalói hűség elkötelezett affirmativitásával, s a király által megtestesített nemzeti autonómia mindenek felettiségének képviseletével. S a feszítő dilemmát remek, furfangos írói gesztussal oldotta meg: úgy szerkeszti meg történeteit, hogy e rossz és elítélendő fejedelmek kizárólag belpolitikailag és magánerkölcsileg tűnhessenek fel gonoszként, abban a pillanatban azonban, midőn külső támadás éri az országot, azaz a nemzet autonómiája kerül veszélybe, ezek az uralkodók visszanyerik méltóságukat, s teljes magasztos heroikusságukban fognak tündökölni – Jósika ennek biztosítása végett mindig gondoskodik külső háborús fenyegetésről és hadviselésről. Így a vad zsarnok Báthori Zsigmond a tatár betörés hatására, a honvédő harc segítségével, hőssé nemesül („…megérkezett végre Bá­thori, győzedelmeinek fényétől dicsőítve; az erdélyiek, méltánylói a hős s vitézi tetteknek, a múltat feledve, kétszerezett figyelemmel és hódolattal fogadák ifjú fejedelmöket”), aki előtt a hajdan züllött s „ellenzéki” Abafinak meghódolása magasztos értelmet és feloldozást nyer (ő, aki elébb keményen meg merte bírálni a zsarnokot, néhány fejezettel később már így beszél a fejedelemhez: „Oly szép, oly nagyszerű hivatás ezerek sorsára ügyelni, ezereket boldogítani, hogy nagyságodnak lelke e szép pályán, melyre Isten jelelé, meg fogja azon nyugodalmat lelni, melyet óhajt!”); a Bátori-regényben az erkölcsileg nagyon élesen elítélt Bátori Gábor pedig még elődjénél is magasabbra emelkedik: az ellenséggel vívott csatában szentté magasztosul (épp szerelmi konkurense és politikai ellenfele, a szász Szerafin fogja kimondani a nagy igét az Oláhországgal vítt háború kapcsán: „Bátori az ember – Bátori a fejedelem, két ember. Ki őt a gömbölyök fellege közt, rohanó sereg homlokán látja, elragadtatik: ő – Isten akkor!”).

E két szempont, azaz a tekintélytisztelet és a leleplezés igénye e regényekben sokszor keveredik, s nem kevés cselekmény-szervezésbéli anomáliát okoz: a narrátor az ellentmondásokat általában pusztán a fejedelem megfejthetetlen lélektani rejtélyeként vagy nevelési-környezeti hibájaként tünteti fel (pl. a feszültséget, mely az Ecsedi álnevű derék lovag és a kicsapongó fejedelem Bátori Gábor fejedelem identifikációjában rejlik, Jósika úgy magyarázza vagy enyhíti, hogy Bátori „természetes” erkölcstelenségét generális férfi-mentegetéssel, a test-lélek dualizmusának feloldhatatlanságával intézi el, azt állítván, hogy a könnyű nők esetében „szíve talán nem vett részt e viszonyokban, de annál nagyobbat érzékei”, s a szűzies udvarlás indokaként azt hozván fel, hogy „ott a lélek szeret. … Coelesta, oh, az egészen más”; továbbá a nyilvánosan űzött nőcsábászat kapcsán persze azt is megemlíti, hogy „bizonyosan lehet állítani, hogy inkább ő volt az elcsábított, mint a két asszony”); mindezt azonban olyan magyarázattal írja felül, mely rendre azt az egyszerre erkölcsi és esztétikai előírást mozgósítja s hagyja érvényesülni, mely a nemzet érdekében félretesz minden más magánérdekű lelkiséget és lelkizést – ha az ország megítélése vagy veszélyeztetése forog kockán, akkor minden magánerkölcsi fenntartás okafogyottá válik. Ugyanakkor azonban az érték-állítás keveredése e regényben még tovább is hat: a szűz Coelesta ugyanis, akinek a romlott fejedelem ártatlanul, Ecsedi álnéven udvarol, a Bátorival viszályban álló brassói bíró leánya, azaz a fejedelemmel éppen harcban álló – bár persze az Erdély-ország részét képező – szász nemzet tagja (emiatt – mai szemmel nézve kissé groteszk módon –, mikor a fejedelem elraboltatja a nőt, négyszemközti találkozásukkor nem is szerelmi szemrehányás vagy veszekedés, hanem nemzet-politikai vita alakul ki köztük!), s így vonzalma kétszeres próbatételnek van alávetve: azt a csaló férfit kell megmentenie, aki apjának és városának vesztére tör; s az az indoklás, miszerint ő „ nem a fejedelmet, nem Erdélynek urát, nem Bátorit, hanem önszemélyét – Ecsedit szereti”, ott kap furcsa fénytörést, hogy a fejedelem éppen magánemberként csalta meg őt, raboltatta el, s éppen magánemberként alkalmaz más nőkkel szemben csábítást és erőszakot: Coelesta hite, vagyis a narrátor kommentárja azonban azon alapul, hogy Ecsedi mint Ecsedi soha nem volna képes hazudni – azaz ismét éles, igaz, az eddigivel éppen szembeszegülő megkülönböztetés vonatik a magánemberi és államférfiúi tartás megítélhetősége közé (a regény meglepő javaslata a lehetséges megoldásra nagyon erős paradoxont rejt magában: Coelesta még Bátori életében Ecsedi özvegyeként óhajtja magát viselni). A tökéletesen kibékíthetetlen helyzetet a regény befejező jelenete oldja meg – tökéletesen paradox módon: a fejedelem, miután a leány atyja elesett a csatában, felséges győztesként a nyilvánosság előtt házasságot kínál a nőnek, aki ezt büszkén visszautasítja, s kezét az eddig passzívan szenvedő ifjú szász lovagnak nyújtja. Íme, a fejedelem megdicsőül – és pórul jár; a leány megdicsőül – s nem a boldogságot nyeri el – a szembenálló kibékíthetetlen értékszempontok miatt a jelenet olyannyira megoldhatatlanra alakul, hogy csak félbe szakadhat, nagyszabású narrátori trükk közbeiktatásával: az aktuális török fenyegetés hadi hírének hirtelen érkeztére a fejedelemnek oly gyorsan kell távoznia a helyszínről, hogy még szóbeli választ sem adhat Coelesta nyilatkozatára. A szereplők a maguk értéktartományában, íme, gáncstalanul kiteljesedtek – a jelenet további bonyolítására, a cselekmény végig vitt kibontására tehát nincsen is szükség…

E kettősség a Jósika regényeiben uralkodó értékszemlélet feloldhatatlanul ellentmondásos jel­legére utal – egyrészt az hirdettetik, hogy a nemzetileg vagy univerzálisan elfogadott affir­matív értékek uralomra jutását, a birodalmi s erkölcsi tekintély-rendszer működtetését semmi nem gátolhatja (erre irányul a Jósika-féle nevelési regénynek pedagógiai célkitűzése), másrészt azonban a felvázolt helyzetek a szereplők „öntörvényűsége” révén oly bonyolultra sikerülnek, az egyes képviselt egyéni és közösségi értékek oly élesen kerülnek szembe egymással, hogy ezeket az értékeket csak a szituációk erőszakos, mondhatnók: hatalmi jellegű felülírásával lehet képviselethez juttatni (az ilyen eseteknek szinte iskolapéldáját láthatjuk az Abafi történetének vége felé: a nemes Olivér, kinek életét a szenvedélyes, törvényen kívüli hölgy, saját életét feláldozván, megmentette, a hölgy halálos ágyán házasságot ajánl a nőnek, aki így kapcsolatuk legitimálásának boldog reményében halhat meg – s mindezek után Olivér teljesen nyíltan, minden zavar nélkül kijelenti, hogy mindez csak színjáték volt a haldokló kedvéért, a közeli halál biztos tudatában: egy ilyen nőt, akiről az mondható el, hogy „keveset gondol e mindenben sajátságos teremtés azzal, mit róla mondanak vagy hisznek…”, szeretőként tartani lehet persze, de elvenni lehetetlen – feleségül azt kell elvenni, akit a társadalmi illem vagy a fejedelmi parancs előír).

Jósika, úgy látom, első regényeivel gát­lástalan kalandregényíróként kívánt érvényesülni (a legfontosabb példa: az Abafit is zavartalanul lehet pusztán erotikus kalandregényként olvasni!), s csak a hivatalos recepció kívánalmainak engedvén hagyta regényeiben a történelmi didaxis affirmatív pozitivitását kizárólagos uralomra jutni: s bár sokszor nyilatkozott nagyon elutasítóan a kritikáról, úgy látszik, mégis folyamatosan alkalmazkodni kívánt a korszakban előírt nagy erkölcsi és ábrázoláselvi követelményekhez – hatalmas sikert aratván a kanonizáló hivatalosság előtt a történelmi tekintély-értékek hangsúlyozásával, s ugyanakkor ugyanígy hatalmas sikert aratván az olvasóközönség előtt is az érzéki kalandosság erkölcstelen titokzatosságának folyamatos képviseletével. A korszak hivatalos, preskriptív irodalmi törekvéseinek egyik legfontosabb mozzanataként értékelhető a heroikus nemzeti történelem iránti érdeklődés felkeltése (elméleti alaptételként is megfogalmazódott, hogy „a történeti regények tárgya, viszony s har­monia tekintetében, elsőbbséggel bír a nem történeti felett”³³ , s gyakorlati téren is a történetiség preferálását figyelhetjük meg: a Kisfaludy Társaság, rögtön megalakulása után, a népszerű költői pályázatokat mind hősi témára, pl. I. Béla, I. Géza királyok, Árpád fejedelem jelentőségének bizonyítására vagy illusztrálására írja ki),³⁴ minek következtében Toldy Ferenc nem hiába buzdította levelében Jósikát is arra, hogy a jelenkori kalandos témák feldolgozása helyett inkább nagy történelmi hősökről (Zrínyiről, Rákócziról stb.) írjon regényt³⁵ – Jósika megírta ezeket is (hogy aztán elnyerhesse majd az irodalomtörténész generalizáló besorolását: Jósika történeti regényírónak született”!³⁶ ), de még ezekbe is vissza-visszacsempészte fantáziájának nem-kanonizálható, határsértő szélsőségeit; az is igaz persze, hogy az irodalomtörténeti kanonizáció már a tizenkilencedik század közepére úgy rögzítette Jósika pozícióját, mint a történeti példázatosság alapesetét, s a didaxisnak ellentmondó regényeit valamint regényeinek ellentmondásait egyszerűen kitudta a tovább hagyományozandó kánon keretei közül.³⁷