Margócsy István – Hogyan írjunk „modern” regényt?

 

Teória és praxis dilemmái – Jósika Miklós regényeiben, különösen Az utolsó Bátoriban

Ha én akkor ővele elfutok, most én volnék a realista írók céhmestere: mert erotikus láng, szatír véna és luxuriosus fantázia bennem is volt annyi, mint azokban; de nem használtam – azért, mert magyar közönségnek írtam.
Jókai Mór1

Mikor az 1830-as évektől kezdődően Jósika Miklós regényei megjelentek s országosan szenzációs sikert arattak, komoly vita bontakozott ki arról, hogyan is lehet, kell, szabad regényt írni, vagyis arról, mit is engedhet meg magának egy író a regények kalandos világában – mik az erkölcsi és ízlésbéli határai annak az életvilágnak, amely még megjeleníthető, s melyek azok a jelenségek, amelyeket – ha persze ismerünk is az életből, a valóságból – nem engedhetünk be az esztétika világába (csak a legfontosabb kérdést emelve ki: mit kezdjen a művész a gonosznak, a rossznak, a bűnnek jelenségével – mennyit engedhet meg magának a gonosz ábrázolása során, s vajon a művek világában kell-e az erkölcsi gonoszt a művészet eszközeivel minősítenie, azaz „büntetnie”!). A nagy jelszavak a romantikus szabadság korlátlanságáról mintegy magától értetődő természetességgel hangzottak el (pl. Toldy Ferenctől: „a regény a legtágabb szabadsággal festi az életet”, s ugyanígy a vele élesen szembenálló vitapartnertől is: „a genienek semmi tekintetben theoriákat szabni nem lehet. A genie maga-magának teremt theoriát, s épen ez által tűnik ki valódi becse”)2 – ám maguk a műleírások, a kritikákban megfogalmazódott fenntartások vagy előírások e feltételezett szabadságnak nagyon szigorú korlátokat (is) szabtak: a műfajok és műalkotások dekóruma, azaz a jelenségek bemutatásának erkölcsi és esztétikai méltóságrendje, elrendezési előírás-szerkezete, a tiltásoknak kimondott vagy csak érzékeltetett határvonása, a sérthetetlennek tekintett illendőség érvényesítésének stratégiája lépten-nyomon felbukkan, s ellene mond a korlátlan szabadság ideológiájának. Hiába hirdette a romantikus mozgalom és művészet önideológiája a határátlépés mindenek felett való voltát („a ’romantikus’ a szabadon teremtő művész szino­nímája”; „az új irány egyik jellemző vonása a műfajok határainak elmosása”; „a romantikus művész nem érzi magára kötelezőnek a meglévő művészi hagyományokat”; a művészt „semmiféle társadalmi kötöttrégnek nem szabad befolyásolnia, a zseni az erkölcsi normáktól is szabad” stb.),3 a korlátok, melyek ellen a romantikusok lázadtak, a műalkotásokból és az esztétikából nem tűntek el, csak épp eltolódtak – máshol (meglehet, a múlt felől nézve: igencsak távolra kitolva) húzódtak meg, s mind az alkotók, mind az értelmezők folyamatosan küszködtek velük: a konkrét eseteket illetően akkor is érvényesítették őket, amikor pedig az általánosságok szintjén hősként léptek fel velük szemben. S mindezt megfordítva is szemlélhetjük: voltak olyan szerzők, akik teoretikus nyilatkozataikban vagy műveiknek önigazoló leírásaiban inkább behúzódtak volna a biztosnak látszó korlátok közé, ám műveik cselekményeiben és jellemzéseiben rendre megsértették a – régi vagy új, klasszicizáló vagy modern – elvárások dekórumát. A maga korában Jósika és regényírása szinte iskolapélda-szerű látványossággal mutatja fel ennek az egyszerre teoretikus és alkotó művészi dilemmának feszítettségét (és persze megoldhatatlanságát) – talán ezért is érdemes az ő mára már nyilván olvashatatlanná vált életművén szemléltetni a problémát: hiszen a kérdés és a régi vita egyszerre szemlélteti azt is, hogy a mai kánonból kiavult, de hajdan nagyjelentőségű művek is mennyi nem avult problémával kellett, hogy szembenézzenek; hogy a régi, történetileg garantált s ezért osztatlannak tekintett irodalmi sikert is mennyi kétely s töprengés hozta létre s vette körül, valamint azt is, hogy azok az ábrázolás-elvi megfontolások, melyek még a posztmodern kor végtelennek állított szabadságában is rengeteg dekórum-kérdést vetnek fel (gondoljunk csak az utolsó Nádas Péter-regény határátlépései kapcsán4 vagy a Hermann Nitsch művészete révén5 kibontakozó vitákra), milyen mélyen gyökereznek az irodalom történetében, s milyen szenvedélyes előtörténetre tekinthetnek vissza.

Ismeretes, hogy Jósika Miklós, írói szándéka és vallomása szerint, valamennyi regényével, a magyarázó elő- vagy utószók tanúsága szerint,6 oly erkölcsi példázatot kívánt nyújtani, mely egyrészt a magasrendű és fenségesen tiszta erkölcsi értékek kétségbevonhatatlanságát akarta szemléltetni, másrészt azonban elsősorban a nevelés fontosságát emelte ki, azt hangsúlyozván, hogy ezekhez az értékekhez a nevelés vagy önnevelés révén el vagy vissza lehet jutni: vagy pozitíve, mint pl. az Abafi ismert esetében, ahol a züllött alkoholizmustól a derék, magán- és közéletében feddhetetlen állampolgári státuszig vezető jellemfejlődés lehetőségét akarta bizonyítani, vagy negatíve, mint Az utolsó Bátori című regényében, ahol Bátori Gábor fejedelem jellemének nem tagadható erkölcstelenségét és dicstelenségét úgy állítja be, mint a helytelen nevelésnek és a rossz környezeti hatásoknak következményét; s mindezt egy oly rendíthetetlenül magabiztos erkölcstan nevében teszi, mely öröknek, változhatatlannak és mindenütt és mindenkor érvényesnek tekinti az értékek platóni ideáinak jelenvalóságát.7 Amint az Abafi regény előszava írja („Egy lélekrajzot adok itt az olvasó kezébe. Célzása komoly, s oda megy ki, hogy erős akarattal minden aljast le lehet győzni, hogy a tökély útja nehéz, számtalan visszaesések vannak a megszokott rossz­ra: de végre lelki erő diadalt nyer, ha tud akarni.”), ugyanúgy hangsúlyozza a Bátori-regény is, hogy „Célja emellett történetünknek megmutatni, hogy a legkiválóbb, legszebb tehetségek, fonák nevelés által elaljasodnak; hogy a honszeretet a rénynek s erőnek legmagasabb csodáit képes előállítani; végre, hogy a rény a legvadabb, legkegyetlenebb emberrel szemközt önmagát soha meg nem cáfolja; s hatalma kimérhetetlenül nagyobb, elhatározottabb, kivívóbb bármi testi, anyagi erőnél.” A regények világának értékszerkezete minden esetben kétirányúságot mutat: egyrészt a „reális” történelmi és társadalmi világ aktuális erkölcstelenségét és bűnösségét nemcsak hogy tudomásul veszik, hanem egyenesen azt tekintik a regény-világ alap-meghatározójául (akár oly nyílt megfogalmazásban is, mint a következő: „…jobb véleménynyel valánk olvasóink iránt, mint hogy az emberi természet eltéréseit és szélsőségeit egész undokságukban mertük volna lapjainkra följegyezni…”), s a bűn mindenütt való jelenlétét fölös mennyiségű eseményben, kalandban és elmélkedésben engedik érvényesülni; másrészt az állandó mérceként alkalmazott, s a narrátori kommentárokban nyíltan propagált erkölcsösséget a kiemelkedő, ritka személyiségeknek mintegy isteni kegyelmi adottságaként kezelik – Jósika világrendje szerint vannak ugyanis olyan különleges figurák is a világban, akiknek erkölcsössége a világ leginkább magától értetődő dolgaként mutattatik be, akiknek erkölcsi fensége érintetlenül és érinthetetlenül áll a világ általános meghatározottságával szemben, ám akiknek erényes kívülállása a regény-világ többi szereplője számára éppen ezért vagy irreálisként vagy transzcendens „szentségként” hat (a Bá­to­ri-re­gény főhősnője emiatt ’Coelesta’ azaz ’égi, meny­nyei’ jelentésű nevet visel, kinek erénye oly magasrendű, hogy a bűnös világgal, a bűnös férfival való kiábrándító találkozását, azaz megcsala­tását maga a narrátor is csak fantasztikus – és paradox – hiperbolával tudja érzékeltetni: „képzeljünk egy angyalt, ki mennyét vesztette, s érteni fogjuk némileg Coelesta helyzetét”). S mindez, a regények ideológiája szerint tökéletesen rendben is lenne: a regények világában zajló nagy kalandsorozat ezen ideológia vagy pedagógiai eszme szerint úgy is felfogható lenne, mint a jó és gonosz erkölcsi értékeinek szakadatlan küzdelme – mintegy misztérium-játékszerűen tüntetve fel a bűnnek és az erénynek (vagy ahogy Jósika mondaná: a „rény­nek”) a világát, ahogy azt annyi romantikus esztétika és regény nyomán megszoktuk, az erénynek diadalát hozván ki győztesnek.8

Jósika regényeit – kivált a szerzői nyilatkozatok útmutatásait vévén figyelembe – lehet így is olvasni;9 s feltételezhető, hogy korabeli impozáns, egyszerre hivatalos és népszerű elismerése javarészt ily olvasási tendenciának volt köszönhető. Felidézhetjük, hogy az Abafi oly viharosan rokonszenvező fogadtatásban részesült, melynek nemcsak értékállítása, hanem retorikája is hagyományozódott, s a felhangzott köszöntő formula szállóigeként épült be az irodalomtörténetbe („Uraim, le a kalapokkal!” – e szavakkal kezdődött Szontagh rajongó kritikája), de az sem feledhető, hogy Az utolsó Bátori 1837-ben elnyerte a Tudós Társaság nagydíját is!, s Toldy Ferenc nagyon részletes és alapos erkölcsi és esztétikai elemzéssel járult hozzá a regény elismertetéséhez.10 E siker (s kivált teoretikus indoklása) azt bizonyíthatja számunkra, hogy a magyar olvasóközönségben a tizenkilencedik század első felében még roppant erősen élt az az olvasói gyakorlat, mely az erkölcsi példázatosságnak erkölcstani és történelmi heroikusságát igényelte és termelte újjá, s a műalkotásoktól elvárt ún. költői igazságtétel és a hittételként tisztelt transzcendens gondviselés kategóriáit analógiás módon, jóformán közvetlenül helyezte egymás mellé (amint a korszak egyik legalaposabb esztétikai elemzése ki is mondja ezt az elvárást: „A művészet, azon kívül, hogy az indulatokat leleplezi, az emberi cselekvények szövevényes tekercsét lefejti, a fölléptetett személyeknek, némelly kényes helyzetek, s veszélyes körülmények közti magaviseletét lerajzolja; azon nyereséget is nyújtja, hogy emberi létünk törvényeinek megismerésére vezet: mert felmutatja a gondviselés mindenhova kiterjedő hatalmának részrehajlatlan megdíjazását, és fogalmat támaszt bennünk, a mindent mozgató és kormányozó szellemi erőről.”).11

Ugyanakkor azonban azt is látnunk kell, hogy Jósika regényei e nagyszabású, mind általános esztétikai, mind nemzetnevelői szempontból gáncstalannak tekintett elvárásnak csak részlegesen voltak megfeleltethetők – a regények világában oly sok rész-elem mond ellen a célkitűzéseknek, hogy az jó pár esetben meggyengíti, ellehetetleníti, sőt szinte ellenkezőjére is fordítja az egész mű olvasatának példázatosságát, s a romantikus regényirodalom erkölcs-nélküli kalandosságának, ha tetszik, a bűn átesztétizálásának oly dominanciáját mutatja, hogy az olvasót szinte zavarba ejti: nem hiába korholta már a nagyon korai recepció is, a hatalmas elismerések mellett is, a korban kiküszöbölhetetlen követelménynek tekintett ún. erkölcsi igazságszolgáltatás elmaradását (ahogy Szontagh Gusztáv rögtön a legelső megnyilatkozások között felrója a Zólyomi című regény kapcsán, hogy megengedhetetlen az a regénylezárás, melynek során a gonosz főhős „büntetlen marad, midőn az erény szenved…”,12 vagy ahogy pl. Toldy Ferenc, aki pedig a regény „eszméjét” helyesen, azaz a szerzői intenció értelmében fogta fel (azaz kiolvasta a műből a nagy tanulságot, miszerint „az indulatok hatalmát ha nem fékezed… áldozatául esel belső ellenségednek”), a Bátori-regény egészének kapcsán mégis megfogalmazza szigorú kifogását, miszerint e regényben nem jó a poétai igazságnak a „kiszolgáltatása”, hiszen az utolsó nagy jelenetben ahelyett, hogy az erkölcstelen Bátori megszégyenülését látnók, annak derekasságát méltathatjuk („egy keservesen bűnhődő, keble martalékja helyett egy nagy embert látunk, csudálunk”).13 A korabeli kritika hivatalos élvonala nagyon nehezményezte, hogy Jósika szinte dúskál az erkölcstelen és erotikus kalandok leírásában, s ha a meghatározónak tekintett erkölcsi értékek elosztásában nem is engedi magát megtéveszteni, nemcsak a végső igazság látványos kiosztásával késlekedik néha, hanem az erények dicsőító leírását is a bűnökkel (vagy a devianciával) szembesítve sokkal kevésbé hagyja érvényesülni. Szontagh a kritikáiban mind a maga általánosságában felveti ezt a kérdést, mikor kifogásolja, hogy Jósika általában „valódi világot akar rajzolni, nem költöttet”, holott a művészet célja más, erkölcsileg magasabb kell, hogy legyen („Mi nem csak a valódiságot keressük, s még kevésbé rút és rossz valódiságot, hanem a mindennapiság nyomorúságából ki akarunk emeltetni, s szellemi örömöket éldelni az örökös szépség, jóság és igazság verőfényes magasságain. A költészetnek ez oknál fogva a végesben az örököt kell mindenkor kitüntetnie…”),14 mind pedig az egyes eseteket súlyosan kárhoztatja: A könnyel­műek frivolsága kapcsán pl. megemlíti, hogy a könyv „Abafi nemes érzésű íróját illy hozzá nem illő ösvényen találja…”, ugyanis a regényben túlteng a mindenképpen kerülendőnek ítélt „gyöngédtelenség s betyárság” esztétikai minő­sége15 – de bizonyára minden, romantikán és realizmuson (vagy naturalizmuson) is edzett olvasó is meglepődnék akkor, ha pl. az Akarat és hajlam című regény elképesztő bűnhalmazát végigolvasná: feltételezésem szerint nemigen található még egy ilyen magyar regény, melyben ily sűrűségben, töménységben és változatosságban kerülnének elő a bűn és bűnözés világának legszélsőségesebb eseményei (éhínség-éhhalál, gyújtogatás, többszörös gyilkosság, zsarolás, csalás, uzsora-üzletek, csábítás, házasságtörés, álnéven folytatott bűnöző élet, pénzhamisítás, okirathamisítás, rablás bűnszövetkezetben, zsarolással kikényszerített nemi viszony stb. – az esetek többségében a főszereplő nő által elkövetve!) – ugyanakkor olvasásszociológiai szempontból nézve aligha tekinthető véletlennek, hogy épp ez a regény volt a legelső magyar tárca-regény, mely újságban, folytatásokban került a közönség elé, az üzleti siker reményében, s az üzleti remény beteljesítéseként!16

Jósika e regény előszavában nyíltan szembe is szegül Szontagh idealizáló elvárásaival valamint azzal az általános tiltással, mely szerint „a borzasztó – véghatára az indulatosnak, mellyet a mí­vésznek átlépni nem szabad, mert undorító lenne”,17 s bőven merít a tárgyi és erkölcsi undor tartományából, ám – váratlan módon – épp a „valóságból” merített tapasztalatok „igazságával” legitimálja az elképesztő bűnök meglepő túltengését: „ha színei sötétebbek szokottnál, annak egyszerű oka az: mikép czélja ott találni az elevenre, hol az életben is a színezet sötétebb” – „e történet, mellyben minden igaz, minden az életből van merítve, minden megtörtént… néha a valóság is hihetetlen lehet” (sőt, e téren azt is felidézhetjük, hogy A könnyelműek c. regényének vad szélsőségeiért olyannyira vállalja a felelősséget, hogy – megengedvén a megengedendőket – társaságilag még elnézést is kér eljárásáért: „azon egy két, talán borzasztó jelenetért, melly sértőleg hatna a gyengébb idegűekre, bocsánatot kérek”). Jósika a Bátori-regényben is bőven tálalja a végletes indulatokat és a belőlük következő gazemberségeket – a szemléletes és érzéki leírásokban és jelenetekben a fejedelem Bátori Gábor, akinek folytonos nőcsábászatából következő súlyos erkölcsi kilengései akár az erőszaktevésig, a nőrablásig, sőt a gyilkosságig is terjedhetnek, valamint a Bátori szolgálatában álló született és hivatásos intrikus és gonosztevő Dimon (akiről a regény legvégén persze kiderül, hogy a fejedelemnek törvénytelen féltestvére – aki így akár maga lehetne a címben kijelölt „utolsó Bátori” is!) rendre olyan igazolatlan, büntetlen és jóvátétel nélkül maradó tetteket hajtanak végre, melyek messze meghaladják az összes, a magyar reformkorban uralkodó, prózát illető, többé-kevésbé bieder­meier erkölcsi és esztétikai konvenció határait (ezért is tekinthető következetesnek Toldy súlyos ítélete, mely a folyamatosan és kizárólag a bűnben létező és működő Dimon ábrázolását kifogásolta, mondván: az az alak „erkölcsi lehetetlenség”).18

Továbbá az is kiemelendő: Jósika az erkölcs/ bűn ábrázolási konvencióinak provokálása mellett még egy konvencióval is állandóan összeütközésbe kerül: ez pedig az erotika megjelenítésének dekóruma – ismeretes, hogy e korszakban a nemi érintkezés ábrázolásának tilalma oly erős volt, hogy a leírások a távoli vágyakozás mellett legfeljebb a tartózkodóan és szűziesen elcsattanó csók megtörténtét rögzíthették (csak illusztrációként idézném fel pl. Vörösmarty Szép Ilonkájából a szerelmi történéseknek tökéletes erotika-mentességét vagy a Kisfaludy Sándor által írott szerelmi rege-sorozatnak minden tekintetben eufemisztikus ábrázolási stratégiáját és elhallgatási trükkjeit);19 a szerelmi indulatok feltüntetésekor szépnek, azaz a művészet számára megengedhetőnek csak a testietlenített megjelenítések számítottak – ahogy a teoretikus nyíltan ki is mondta: „A testi érzeményeket és indúlatokat egyedűl a poézis bájos hatalma szépíti és szabadítja meg a föld porából s köteleiből a maga gyönyörű ideál-világa által. A szerelemben is az úgy nevezett Plátói szerelem szép, melly nem egyébb a poétai szerelemnél, s még szebb a keresztény vallás által megtisztált és megszentelt poétai szerelem…”20 (egy másik teoretikus nagyon hasonló bemutatás-rendet követel meg: ő e téren az „erkölcsi kegyet” várja el, „melly csak az égi, ideális asszonyi alakok tulajdona”, s nem más, mint „a lélek tökéletes tisztaságának kifejezése, mellyben a lelki szeretet közé az érzékiség legkisebb indúlatja sem elegyedett”).21

De mindezek mellett alighanem a legerőteljesebb ábrázolás-elvi feszültséget Jósika és a korabeli erkölcsi-dekórumbéli elvárás-rendszer között az uralkodó bemutatásának problémája hordozhatta. Ama nagyhatású kijelentés, mely a reformkori magyar liberalizmus egyik leghitelesebb alakjától, Vörösmarty Mihálytól származik, azaz a király iránti hűségnyilatkozat (a Fóti dal sorait idézve: „A legelső magyar ember a király…” Illusztrációként vö. Kisfaludy Sándor versét az 1822-es Aurorából: ,,A Nemzetnek teste a Nép, / Feje annak a Király, / A nemzettest erős és ép, / Virág- s gyümölcskorban áll, / Míg azt ősi törvényinek / Erős lelke élteti; – / Idő s világ vészeinek / Dühe meg nem döntheti. / Tartsd meg, Isten! Fejdelmünknek, / Nemzetünknek, Törvényünknek / Háromágú kötelét! / Egy testté váltt lé­telét!” Kisfaludy Sándor: Magyar Nemzeti Ének (1821). In uő: Minden Munkái. Kiadta: Angyal Dávid. II. köt. 1892. 14.), a korszak epikus műveiben – s nemcsak az eposzokban!22 – kétségbevonhatatlan igényt jelentett be az uralkodó személyének gáncstalan, s mind politikailag mind erkölcsileg pozitív bemutatására, s előírta, hogy az uralkodó heroikus ábrázolása mentes legyen minden kifogásolható mozzanattól – gondoljunk csak a korszak eposzainak sokszor megénekelt magasztos vezéralakjaira Árpádtól kezdve Botondon keresztül Szent Istvánig vagy Lászlóig. Árpád ábrázolásának esetében pl. kiemelkedő fontosságú Toldy Ferenc érvelése a Zalán futása kapcsán: ő a vezértől elvileg tagadja meg a szerelemnek a lehetőségét is – hiszen akkor, úgymond, nem lenne alkalma vezéri fenségét kifejtenie, mivel „a szerelem a legbotránkoztatóbb dualismust hoz­ná-be lelkébe”: „Tagadhatatlan, hogy a szerelmes Árpád igen interesszáns jelenség volna; s hogy felette sok romántos és meglepő situatiokat szolgáltathatna. Igen! de más költeményben, ebben semmikép sem. … (Árpád) charaktere olly tulajdon, olly magában elvégzett, olly egy-czélra törekedő, hogy lehetetlen volna más szenvedelmekkel felruházni a nélkűl, hogy maga a cha­rak­ter­nek egysége ne szenvedjen”23 . S mindennek természetesen szélesebb körű teoretikus igazolása is megszületett; egyrészt a legnagyobb általánosságban is felhangzik a követelés, miszerint az epikában „a fenség múlhatatlanul szükséges postu­lá­tum”,24 vagyis hogy a regénynek is elsődleges feladata az idealizálás lenne: „…vagy valamelly hősnek és az ezzel ellenkező sorsnak küzdését terjeszti elő, és ekkor a hősi költeményhez közelít, vagy a régi és újabb idők nagy s dicső személyeit idea­li­sálva s psychologiai észrevételekkel adja elő…”;25 másrészt, poétikailag kifejtettebben, az a – klasz­szicista eredetű – elvárás fogalmazódik meg, miszerint az epikus művektől, így a regényektől is megkövetelhető egy oly klasszicizáló felosztás, mely szerint a különböző társadalmi csoportok és osztályok képviselői mind az előre meghatározott erkölcsi méltóság-rendet képviseljék, s az ehhez rendelt erkölcsi szabályrendszernek megfelelően viselkedjenek: „megkívántatik a személytől, hogy szellemi műveltségre nézve, a születés-adta rang körén felül emelkedjék”, továbbá: „itt válfalat nem a születés von, hanem a magas ranghoz illő műveltség és érzelemmód egész köre…”).26 A királyok felmagasztosításának általános igényétől legfeljebb a komikus rendbe sorolható Mátyás király anekdoták feldolgozásai maradhattak távol27 > – de ezek sem teljesen zavartalanul: Jósikának az a regénye, mely Mátyást választotta főhőséül, épp azzal nyerte el a kritika javallását, hogy „Mátyást mint derék lovagot mutatja”,28 vagyis eltért a Mátyás- ábrázolások gyakori, komikusan „alantas” konvenciójától – amely viszont nem egyszer igen éles bírálatban részesült, épp az uralkodó személyének tiszteletlen bemutatása okán (Berzsenyi Dániel pl. már azt is nehezményezte, ha egy darab Mátyást ártatlan, familiáris körben könnyed hangulatban, nem pedig heroikusan szerepeltette: „Valóban, az egész dolog oly színű, mintha Mátyás királyt a csutora ragadná az egekbe! De ezenfelül is úgy érzem, éppen nem illendő az ily nagy férfiakat ilyformán felléptetni. Mert ámbár, valamint minden valódi nagy ember, úgy ezen nagy királyunk is igen szende szellemű volt ugyan, de mégis annak csak oly szendeséget kell tulajdonítanunk, mely az ő nagyságával és iránta való tiszteletünkkel egyező legyen, annyival is inkább, mivel az ősimádó keleti ivadék most is hajlandóbb imádni, s nem kacagni őseit”).29 Az uralkodó tiszteletteljes bemutatásának igénye oly erősen élt a korban, hogy jóformán senki nem merészelt szakítani vele – a radikális konvenció-megtagadásra majd csak jó pár év múlva, Petőfi szatirikus királyverseiben, valamint azon – de még akkor is csak magánlevélben, nem pedig publikációban kifejtett – nyilatkozatában került sor, miszerint királyról nem szabad pozitíve írni („Csak királyt ne végy hősödnek, még Mátyást se. Ez is király volt, s egyik kutya, másik eb. Ha már a szabadság eszméit nem olthatjuk szabadon a népbe, legalább a szolgaság képeit ne tartsuk a szeme elé, mégpedig a szolgaságnak a költészet színeivel kellemessé, vonzóvá festett képeit.”)30 – s azt se felejtsük el, hogy e nézetrendszer nyilvánosságra kerülése 1848-ban hatalmas politikai botrányt okozott, s Petőfi irodalmi és politikai népszerűségének egy csapásra véget vetett!

Ám Jósika regényei e téren is mintha kettős játékot űznének: egyrészt fenntartják a királyság érinthetetlen tekintélyét, s igénylik is, hogy e tekintélytiszteletet a regény egész világa is tükrözze: első regényében, a Zólyomiban pl. a rendcsináló, mindentudó és mindenható fejedelem Bátori István úgy tűnik fel, mint igazi szakrális uralkodó: „A ki közel érte a fejedelmet, boldog volt, ha csak egy ujjával hozzá érhetett… A fejedelemnek a köz hódolás és a szeretet illy egyes zajos kiömlése egy könnyet csalt a szemébe – örömkönnyet, a fejedelmi jóság és bölcseség szép jutalomdíját” (ugyanez a szemléletet viszi végig szinte hibátlanul pl. A csehek Magyarországon vagy II. Rákóczi Ferenc c. regényeiben);31 másrészt azonban több esetben szinte sportot űznek abból, hogy a király személyének gyarlóságait, erkölcseinek kétértelműségeit vagy belpolitikai zsarnokságának vétkeit is az olvasó elé tárják s bírálják. Az Abafi-re­gény első felében Báthori Zsigmond fejedelem őrjöngő és kiszámíthatatlan egyeduralmát (illetve a gonosz tanácsadó gátlástalanul érvényesülő befolyását) láthatjuk, Az utolsó Bátoriban Gábor fejedelem („Erdély fiatal zsarnoka, kiben ritka ellentéte volt a legszebb férfitulajdonoknak a legaljasabb szenvedélyekkel”) szélsőséges dúlása nyer részletező elemzést (csak néhány példa: „az első nyilvános gonoszság el volt követve. Bátori mindent feledve, föllépett a legféktelenebb önkénynek útjára”; vagy: „az aljasodás fokain nem lépett már lefelé, ő rohant”),32 egy későbbi regényében pedig, a Sziklarózsában eljut odáig, hogy Apafi Mihály fejedelemről a következőképpen nyilatkozik: „A fejedelmi székben hígeszű, iszákos, jóra, gonoszra hajtható, jellemtelen férfiu ült…”. Jósikának mint közéleti gondolkodónak s mint regényírónak, úgy látszik, az absztrakt állampolgári bűn ábrázolása mellett komoly erkölcsi-politikai problémája volt a nemzet megtestesítőjeként felfogott fejedelmek erkölcstelensége is – ábrázolásában folyamatosan keveredett a leleplező politikai felháborodás igénye (pl. Abafi Olivér, mikor kemény kritikát mond az ország állapotáról országgyűlési felszólalásában, szinte felmutatja a republikánus politikai beszédmód teljes tárházát!) a hatalom iránti alattvalói hűség elkötelezett affirmativitásával, s a király által megtestesített nemzeti autonómia mindenek felettiségének képviseletével. S a feszítő dilemmát remek, furfangos írói gesztussal oldotta meg: úgy szerkeszti meg történeteit, hogy e rossz és elítélendő fejedelmek kizárólag belpolitikailag és magánerkölcsileg tűnhessenek fel gonoszként, abban a pillanatban azonban, midőn külső támadás éri az országot, azaz a nemzet autonómiája kerül veszélybe, ezek az uralkodók visszanyerik méltóságukat, s teljes magasztos heroikusságukban fognak tündökölni – Jósika ennek biztosítása végett mindig gondoskodik külső háborús fenyegetésről és hadviselésről. Így a vad zsarnok Báthori Zsigmond a tatár betörés hatására, a honvédő harc segítségével, hőssé nemesül („…megérkezett végre Bá­thori, győzedelmeinek fényétől dicsőítve; az erdélyiek, méltánylói a hős s vitézi tetteknek, a múltat feledve, kétszerezett figyelemmel és hódolattal fogadák ifjú fejedelmöket”), aki előtt a hajdan züllött s „ellenzéki” Abafinak meghódolása magasztos értelmet és feloldozást nyer (ő, aki elébb keményen meg merte bírálni a zsarnokot, néhány fejezettel később már így beszél a fejedelemhez: „Oly szép, oly nagyszerű hivatás ezerek sorsára ügyelni, ezereket boldogítani, hogy nagyságodnak lelke e szép pályán, melyre Isten jelelé, meg fogja azon nyugodalmat lelni, melyet óhajt!”); a Bátori-regényben az erkölcsileg nagyon élesen elítélt Bátori Gábor pedig még elődjénél is magasabbra emelkedik: az ellenséggel vívott csatában szentté magasztosul (épp szerelmi konkurense és politikai ellenfele, a szász Szerafin fogja kimondani a nagy igét az Oláhországgal vítt háború kapcsán: „Bátori az ember – Bátori a fejedelem, két ember. Ki őt a gömbölyök fellege közt, rohanó sereg homlokán látja, elragadtatik: ő – Isten akkor!”).

E két szempont, azaz a tekintélytisztelet és a leleplezés igénye e regényekben sokszor keveredik, s nem kevés cselekmény-szervezésbéli anomáliát okoz: a narrátor az ellentmondásokat általában pusztán a fejedelem megfejthetetlen lélektani rejtélyeként vagy nevelési-környezeti hibájaként tünteti fel (pl. a feszültséget, mely az Ecsedi álnevű derék lovag és a kicsapongó fejedelem Bátori Gábor fejedelem identifikációjában rejlik, Jósika úgy magyarázza vagy enyhíti, hogy Bátori „természetes” erkölcstelenségét generális férfi-mentegetéssel, a test-lélek dualizmusának feloldhatatlanságával intézi el, azt állítván, hogy a könnyű nők esetében „szíve talán nem vett részt e viszonyokban, de annál nagyobbat érzékei”, s a szűzies udvarlás indokaként azt hozván fel, hogy „ott a lélek szeret. … Coelesta, oh, az egészen más”; továbbá a nyilvánosan űzött nőcsábászat kapcsán persze azt is megemlíti, hogy „bizonyosan lehet állítani, hogy inkább ő volt az elcsábított, mint a két asszony”); mindezt azonban olyan magyarázattal írja felül, mely rendre azt az egyszerre erkölcsi és esztétikai előírást mozgósítja s hagyja érvényesülni, mely a nemzet érdekében félretesz minden más magánérdekű lelkiséget és lelkizést – ha az ország megítélése vagy veszélyeztetése forog kockán, akkor minden magánerkölcsi fenntartás okafogyottá válik. Ugyanakkor azonban az érték-állítás keveredése e regényben még tovább is hat: a szűz Coelesta ugyanis, akinek a romlott fejedelem ártatlanul, Ecsedi álnéven udvarol, a Bátorival viszályban álló brassói bíró leánya, azaz a fejedelemmel éppen harcban álló – bár persze az Erdély-ország részét képező – szász nemzet tagja (emiatt – mai szemmel nézve kissé groteszk módon –, mikor a fejedelem elraboltatja a nőt, négyszemközti találkozásukkor nem is szerelmi szemrehányás vagy veszekedés, hanem nemzet-politikai vita alakul ki köztük!), s így vonzalma kétszeres próbatételnek van alávetve: azt a csaló férfit kell megmentenie, aki apjának és városának vesztére tör; s az az indoklás, miszerint ő „ nem a fejedelmet, nem Erdélynek urát, nem Bátorit, hanem önszemélyét – Ecsedit szereti”, ott kap furcsa fénytörést, hogy a fejedelem éppen magánemberként csalta meg őt, raboltatta el, s éppen magánemberként alkalmaz más nőkkel szemben csábítást és erőszakot: Coelesta hite, vagyis a narrátor kommentárja azonban azon alapul, hogy Ecsedi mint Ecsedi soha nem volna képes hazudni – azaz ismét éles, igaz, az eddigivel éppen szembeszegülő megkülönböztetés vonatik a magánemberi és államférfiúi tartás megítélhetősége közé (a regény meglepő javaslata a lehetséges megoldásra nagyon erős paradoxont rejt magában: Coelesta még Bátori életében Ecsedi özvegyeként óhajtja magát viselni). A tökéletesen kibékíthetetlen helyzetet a regény befejező jelenete oldja meg – tökéletesen paradox módon: a fejedelem, miután a leány atyja elesett a csatában, felséges győztesként a nyilvánosság előtt házasságot kínál a nőnek, aki ezt büszkén visszautasítja, s kezét az eddig passzívan szenvedő ifjú szász lovagnak nyújtja. Íme, a fejedelem megdicsőül – és pórul jár; a leány megdicsőül – s nem a boldogságot nyeri el – a szembenálló kibékíthetetlen értékszempontok miatt a jelenet olyannyira megoldhatatlanra alakul, hogy csak félbe szakadhat, nagyszabású narrátori trükk közbeiktatásával: az aktuális török fenyegetés hadi hírének hirtelen érkeztére a fejedelemnek oly gyorsan kell távoznia a helyszínről, hogy még szóbeli választ sem adhat Coelesta nyilatkozatára. A szereplők a maguk értéktartományában, íme, gáncstalanul kiteljesedtek – a jelenet további bonyolítására, a cselekmény végig vitt kibontására tehát nincsen is szükség…

E kettősség a Jósika regényeiben uralkodó értékszemlélet feloldhatatlanul ellentmondásos jel­legére utal – egyrészt az hirdettetik, hogy a nemzetileg vagy univerzálisan elfogadott affir­matív értékek uralomra jutását, a birodalmi s erkölcsi tekintély-rendszer működtetését semmi nem gátolhatja (erre irányul a Jósika-féle nevelési regénynek pedagógiai célkitűzése), másrészt azonban a felvázolt helyzetek a szereplők „öntörvényűsége” révén oly bonyolultra sikerülnek, az egyes képviselt egyéni és közösségi értékek oly élesen kerülnek szembe egymással, hogy ezeket az értékeket csak a szituációk erőszakos, mondhatnók: hatalmi jellegű felülírásával lehet képviselethez juttatni (az ilyen eseteknek szinte iskolapéldáját láthatjuk az Abafi történetének vége felé: a nemes Olivér, kinek életét a szenvedélyes, törvényen kívüli hölgy, saját életét feláldozván, megmentette, a hölgy halálos ágyán házasságot ajánl a nőnek, aki így kapcsolatuk legitimálásának boldog reményében halhat meg – s mindezek után Olivér teljesen nyíltan, minden zavar nélkül kijelenti, hogy mindez csak színjáték volt a haldokló kedvéért, a közeli halál biztos tudatában: egy ilyen nőt, akiről az mondható el, hogy „keveset gondol e mindenben sajátságos teremtés azzal, mit róla mondanak vagy hisznek…”, szeretőként tartani lehet persze, de elvenni lehetetlen – feleségül azt kell elvenni, akit a társadalmi illem vagy a fejedelmi parancs előír).

Jósika, úgy látom, első regényeivel gát­lástalan kalandregényíróként kívánt érvényesülni (a legfontosabb példa: az Abafit is zavartalanul lehet pusztán erotikus kalandregényként olvasni!), s csak a hivatalos recepció kívánalmainak engedvén hagyta regényeiben a történelmi didaxis affirmatív pozitivitását kizárólagos uralomra jutni: s bár sokszor nyilatkozott nagyon elutasítóan a kritikáról, úgy látszik, mégis folyamatosan alkalmazkodni kívánt a korszakban előírt nagy erkölcsi és ábrázoláselvi követelményekhez – hatalmas sikert aratván a kanonizáló hivatalosság előtt a történelmi tekintély-értékek hangsúlyozásával, s ugyanakkor ugyanígy hatalmas sikert aratván az olvasóközönség előtt is az érzéki kalandosság erkölcstelen titokzatosságának folyamatos képviseletével. A korszak hivatalos, preskriptív irodalmi törekvéseinek egyik legfontosabb mozzanataként értékelhető a heroikus nemzeti történelem iránti érdeklődés felkeltése (elméleti alaptételként is megfogalmazódott, hogy „a történeti regények tárgya, viszony s har­monia tekintetében, elsőbbséggel bír a nem történeti felett”33 , s gyakorlati téren is a történetiség preferálását figyelhetjük meg: a Kisfaludy Társaság, rögtön megalakulása után, a népszerű költői pályázatokat mind hősi témára, pl. I. Béla, I. Géza királyok, Árpád fejedelem jelentőségének bizonyítására vagy illusztrálására írja ki),34 minek következtében Toldy Ferenc nem hiába buzdította levelében Jósikát is arra, hogy a jelenkori kalandos témák feldolgozása helyett inkább nagy történelmi hősökről (Zrínyiről, Rákócziról stb.) írjon regényt35 – Jósika megírta ezeket is (hogy aztán elnyerhesse majd az irodalomtörténész generalizáló besorolását: Jósika történeti regényírónak született”!36 ), de még ezekbe is vissza-visszacsempészte fantáziájának nem-kanonizálható, határsértő szélsőségeit; az is igaz persze, hogy az irodalomtörténeti kanonizáció már a tizenkilencedik század közepére úgy rögzítette Jósika pozícióját, mint a történeti példázatosság alapesetét, s a didaxisnak ellentmondó regényeit valamint regényeinek ellentmondásait egyszerűen kitudta a tovább hagyományozandó kánon keretei közül.37

  1. Jókai Mór: A tengerszemű hölgy. (1890). (S. a. r. Szekeres László) Akadémiai, 1972. 193.
  2. D. Schedel Ferencz: Az utolsó Bátori. Figyelmező, 1837. II. 361.; a névtelen vitapartner (feltehetően a lap szerkesztője, Munkácsy János) cikke: Rajzolatok, 1838. I. 126.
  3. Az idézetek a sok szempontból máig érvényesnek tekintett antológia összefoglaló előszavából: Horváth Károly (szerk.:) A romantika2. Gondolat, 1978. 7., 24., 35., 36., 40. stb.
  4. Vö. pl. a 2000-ben lezajlott vitát, kivált Margócsy István és Bojtár Endre, Szilágyi Ákos között: In Margó­csy István, szerk.: Margináliák. Kritikák több hangra. Palatinus Kiadó, 2009. 235–287.
  5. Vö. pl. Földényi F. László és Radnóti Sándor éles polémiáját Hermann Nitsch és Rudolf Schwarzkogler művészetéről: Holmi, 1993. okt.–nov.
  6. Jósika regényei közül jelen dolgozatban a következőkre voltam figyelemmel (a továbbiakban a forrásokra külön nem hivatkozom): Abafi. 1836.; Zólyomi. 1836.; A könnyelműek. 1837.; Az utolsó Bátori 1837.; A csehek Magyarországon. 1839.; Zrínyi, a költő. 1843.; Akarat és hajlam. 1846.; Egy két-emeletes ház Pesten 1847.; II. Rákóczi Ferenc. 1847–1852.; Sziklarózsa. 1864. – E regényeknek a 19. században több kiadásuk is forgott; újabban csak az Abafit – mint a magyar szakos egyetemi tananyag ajánlott olvasmányát – szokták időnként kiadni; megemlítendő azonban, hogy a közelmúltban kivételként megjelent Az utolsó Bátori is. (S. a. r.: Gere Zsolt) Széphalom Könyvműhely, 2004.), s egy nagy antológia közli az Egy két-emeletes ház Pesten-t is: (Szalai Anna szerk.:) Magyar elbeszélők 19. század. I. köt. (Magyar remekírók) Szépirodalmi, 1976. 168–384. – Jósika regényírásáról az újabb irodalomtörténet-írásból alapvető Hites Sándor kitűnő könyve: Még dadogtak, amikor ő megszólalt. Jósika Miklós és a történelmi regény. Universitas kiadó, 2007. E könyvnek azon fejezete, mely Az utolsó Bátori-t tárgyalja, egészen más szempontok alapján közelít a regényhez.
  7. Ld. Jósika véleményét az irodalom példázatosságáról az Abafi függelékeként közölt Egy-két szó az erkölcsi hatásról, s költői igazságtételről mint toldalék c. elmélkedésben: „Ha a rény eleven, igéző színekkel festetik, s annak megkedveltetése által az olvasó követésre buzdíttatik: akkor az erkölcsi hatás egyenes. – Ha egy gonosztevőt állítunk elő, s ennek élet- s világszerű rajzát adhatjuk, s ezáltal a gonosz ellen undorodást idézhetünk elő: akkor a hatás fordított.” – Hasonlóan A könnyelműek előszavában: „jelen munkában az olvasót a könnyelműség és csábítás veszélyeire s gyászos életre-ható következéseire akarom figyelmeztetni”.
  8. Az ily példázatos igazságszolgáltatás legnagyobb hatású megvalósítása Jósikának alighanem A csehek Magyarországon (Korrajz I. Mátyás király idejéből) történetében sikerült: az igazságos Mátyás hű lovagja, Zokoli Mihály (= Elemér, a sas) fizikailag és erkölcsileg (istenítéletként) is legyőzi ellenfelét, Komoróczit, a veszedelmes kényurat, aki „természetesen” Mátyás politikai ellenségei közé tartozik! – E regény előszava mondja ki talán a legnyíltabban az erkölcsi példázatosság elvét: „Ha az olvasó, könyvemet átolvasván, mondja: hét évet éltem Mátyás korában, láttam azt a tróntól a kunyhóig (…) – munkám czéljához közelít. De ha a lelkes ifjú felkiált: mint eme férfiú, oly eltökélt szilárd akarok lenni, tettben s erőben … férfiú leszek, mint ő! (…) – akkor a regény czélt ért!” – Az ily példázatos olvasás problematikussága persze már e korban is felmerült – s éppen a Jósika példaképeként emlegetett Walter Scott számára: „…a szerző azon a véleményen van, hogy egy fennkölt erényűnek és nemes lelkűnek ábrázolt regényalak éppenséggel nem nyer, hanem voltaképpen veszít a magasztosságából, ha az író azzal próbálja jutalmazni erényét, hogy mulandó, e világi elégtétellel ajándékozza meg könyvében. A Gondviselés korántsem ezzel szokta kárpótolni szenvedéseikért az erényeseket, és fölöttébb káros arra tanítani az ifjúságot, márpedig az ilyen regényes történetek olvasói többnyire fiatalok, hogy a helyes és erényes életvitel természetszerűleg együtt jár vágyaink beteljesülésével, avagy megfelelőképpen jutalmaztatik reményeink valóra válásával. Röviden tehát, ha egy erényes és önzetlen regényhős világi gazdagságot, hírnevet és rangot nyer a könyvben (…), az olvasó azt fogja mondani bizonyára, hogy íme, az Erény elnyeré méltó jutalmát. Ámde vessünk csak egyetlen pillantást is a való életre, s láthatjuk, hogy az önzetlenség vagy éppen a szenvedélyeknek feláldozása az elvek oltárán fölöttébb ritkán jutalmaztatik ekképpen…” Ld.: Walter Scott: Ivanhoe (1817). Előszó (1830). Ford.: Bart István. Európa, 1993. 18. Megjegyzendő, hogy ez a kései előszó a könyv 1829-es magyar fordításába természetszerűleg nem kerülhetett be.
  9. Ld. a húsz évvel későbbi történeti méltatás általánosítását: „Jósika regényei, értem a legjelesebbeket … rendesen egy-egy erkölcsi tételt állítnak szem elé s érzékítenek meg”. Erdélyi János: Egy századnegyed a magyar szépirodalomból (1856). In uő: Irodalmi tanulmányok és pályaképek. S. a. r. T. Erdélyi Ilona. Akadémiai, 1991. 220–221.
  10. Jósika sikerét és elismertségét látványosan mutatja, hogy az 1841-ben megjelent Nemzeti Almanach című terjedelmes antológia (szerk.: Vajda Péter) első kötetét hat rézmetszet nyitja meg, melyek az egy-két évvel azelőtt megjelent A csehek Magyarországon című regény egy-egy jelenetét idézik fel és illusztrálják.
  11. Gondol Dániel: Regény és dráma párhuzamban. In A Kisfaludy Társaság Évlapjai, 1840/1841. II. 55–220. Az idézet: 57.
  12. Tornay (=Szontagh) Zólyomiról, Figyelmező, 1837. I. (18. szám) 143–144. – A kifogás oly erősen élt, hogy húsz év (1856) múlva újra felhangzott: „második regényével már esztétikai eretnekség bűnébe esett Jósika, midőn Zólyomiban a költői igazságszolgáltatást el­mu­lasztá, úgy akarván a világot és embert rajzolni, amint van”. Ld.: Erdélyi János i. m. 220–221.
  13. D. Schedel Ferencz: Az utolsó Bátori. In: Figyelmező, 1837. II. (22, 23, 24. szám). Az idézet: 374.
  14. Id. helyen
  15. Tornay (=Szontagh) A könnyelműekről, Figyelmező, 1837. I. (20. szám) 150–164.
  16. Az Akarat és hajlam 1844-45-ben jelent meg a Budapesti Híradó hasábjain, miután a szerkesztő Dessewffy Emil nyílt levélben szólította fel Jósikát a közreműködésre. – Az irodalomtörténet-írás elegáns dekórum- követelésére jellemző az a csúsztatás, melyet Jósika monográfusa követ el, mikor e regény kapcsán azt írja: „a magyar közönség a romanticzisták bűnhalmozásait a társadalmi regény-irodalomban hidegséggel fogadta…”, holott részletesen elemzi az újság-közlés sikerét, valamint azt is megemlíti, hogy a szintén rettenetes „bűnhalmozó” könyv, az Egy két-emeletes ház Pesten (1847), „jól jövedelmező mű – a rendkívüli népszerűségnek örvendő műfaj keretén belül”. Ld. Szaák Lujza: Báró Jósika Miklós élete és munkái. 1891. 167., 172.
  17. Bitnitz Lajos: A magyar nyelvbeli előadás tudománya. 1827. 97.
  18. D. Schedel Ferencz: i. m. 375.
  19. A tiltás erősségének érzékeltetésére megemlíthető még, hogy Arany János még félszázaddal később is csak kéziratban hagyja majd azt a nagyon érzéki epizódot, amely Toldinak Eszterrel, Kázmér király szeretőjével való kalandját festi. Ld.: Arany János: Daliás idők. Első dolgozat. (1853) Hatodik ének, 20–39. vsz., kivált 30–37. vsz. – E kérdés kapcsán ld. Dávidházi Péter tanulmányait: Az idegen nő testének varázsa. Az érzékiség határátlépései Arany költészetében. Alföld, 1998. 11. 89–103., valamint Egy testrész hűlt helye, avagy erotika és elfojtás az irodalomtörténetben. In: Élet és Irodalom, 2004. márc. 19., 17.
  20. Almási Balogh Sámuel: A Poézis ideája. Tudományos Gyűjtemény, 1827. 11. 15–44. Az idézet „A Poézis tárgyai” c. fejezetből: 37. (kiemelés az eredetiben)
  21. Bitnitz Lajos: A magyar nyelvbeli előadás tudománya. 1827, 92–93. Ezzel szemben a Jósika-regényekben a férfi-nő kapcsolatok folyamatosan a nyílt szexualitás terén (is) zajlanak, s a regények narrátora egyáltalán nem hagyja magát a platonikus vágyakozás ábrázolás-konvenciójától korlátozni: egyrészt oly szenvedéllyel írja le a női testi szépséget, mely a korabeli ízlés-horizonton alighanem sokszorosan átlépte a bujaság tiltott határait (pl. „…Rózsi tagjai olly gömbölyűk, olly idomosak, hogy a vért forrásba hozzák. Õ az enyém lesz…”; „…s a nyiladozó vállból szabadulva emelkedé­nek hattyúkeblének halmai, patyolatingétől még gerjesztőbbé varázsolva; leoldá fehér szoknyáját; szabályteljes tagjainak mindegyike el vala ingétől födve, s mégis látható…”; „keble majdnem egészen nyitva állott, két ében halmocskát tüntetve elő, simábbat a bársonynál” stb. ); másrészt a találkozások leírásánál szokatlanul érzéki testi érintkezéseket is hajlandó részletezni (pl.: „…tégedet én, a szerető hölgy csókolnálak! Lelkem szállna ajkaimra, s engem a csók őrültté tenne, talán életem e csókban olvadna fel…”; „Õ talán odaolvad, talán lángra gyúl könnyelmű nőkarok közt, talán hosszú szomjjal szívja fűszeres csókjaikat, talán odahal az élvezet édességébe; szíve dobogni, idegei rángani, szemei lobogni fognak…”; s még a legtisztábbnak állított hölgy esetében is túlságosan erotikusra sikeredik a leírás: „élvezet neme volt e szemekkel találkozni… egy teljes szájacska, mely a csókot látszott feltalálni…”); harmadrészt pedig regényeinek cselekményét – akár a történelemben játszódnak, akár nem, folyamatosan a nyíltan szexuális kapcsolatok hálójában képzeli el: a Zólyomi-regény főhősének pl. szabályos háreme van, ahová a nőket rablás révén gyűjti be; Abafinak, aki több nővel tart fenn folyamatosan udvarló és intim viszonyt, szinte anarchista, szabad szerelmet hirdető és vállaló, önálló, asszony-szeretője (is) van (akinek sajátosságát így jellemzi a narrátor: „a név, erény, szemérem nélküli Izidora”, aki öntudatosan akár futó kaland vállalására is késznek mutatkozik: „»Elég boldog vagyok, ha éltednek egy óráját tehetem szerencséssé!« – A lovag hevülni kezdett, s ölébe húzván a csinos amazont, kinek arca lángolt, forrón olvadtak össze ajkaik.”); a Bátori-regény főhőse, Gábor fejedelem pedig, amikor éppen nem a regény főhősnőjének, az angyali tisztaságú szűz Coelestának udvarol álnéven (akinél, Toldy szavaival szólván „semmi sem lehet szebb, nem erkölcsibb, nem lélekemelőbb s megnyugtatóbb”) – a történelmi leírásoknak megfelelően – folyamatosan vad szexuális kicsapongások közt viszi életét („már minden szégyent, minden figyelmet feledve, a legelvetemültebb kicsapongásokra mutata kedvet, sőt szenvedélyt”), s gerjedelmében a megkívánt férjes asszony erőszakos meghódítási kísérletétől sem riad vissza, az elfoglalt Szeben városában a szász asszonyokat szexuálisan is kihasználja és megalázza (a Fejedelmi tréfák c. fejezetben!); s végezetül felidézhető A könnyelműek c. kalandregény szélsőségesen frivol története is, melyben Jósika egy „könnyelmű” nőcsábász erdélyi gróf pórul járását írja le: mivel e csapodár nőcsábász hős („aki után gerjengtek az asszonyok”) az amerikai őserdőben elcsábított egy néger asszonyt, ennek engesztelhetetlen férje bosszúból viszonozza a gesztust, s némi késleltetés után Erdélyben (!) ő fogja majd a gróf szenvedélyes asszonyával elhálni a nászt – minek következtében kis mulatt grófi gyermek fog megszületni stb.

    S a történetek „erkölcstelen” tematikájának és viszonyainak kiegészítéseként kiemelendő: a leírásokban Jósika nagyon csábítóan és kihívóan részletezett szerelmi jeleneteket is konstruál, s oly erotikus retorikával él, mely folyamatosan a testiség és érzékiség állandó jelenlétét és sorsdöntő jellegét hangsúlyozza, akár még azon szende szű­zek részéről is, kiknek a korabeli erkölcsi-esztétikai konvenció értelmében nem lett volna szabad, hogy fogalmuk s elképzelésük legyen az erotika birodalmáról (csak néhány példát idéznék: a hölgy a férfi jelenlétében érzé, „hogy van az élet hallhatatlan, néma, csak érezhető ígéretei sorában egy ismeretlen gyönyör kehely…”; a férfivel való viszony hatására a nő radikálisan átalakul: „a milly tartózkodó, a milly vissza igéző volt, ha helytelen merészséget sejte mint leány: olly odaolvadó, lángoló, szenvedélyes tuda lenni, mint nő…”; a szenvedélyes találkán a felébredt érzékiség akár az öntudatlanság határára is sodorhatja a nőt: „…szép ruganyos karjait, mellyekről a bő öltöny visszaömlött, kerítette az ifju nyaka körűl, s úgy tetszett, mintha forró ajkai, emelkedőbb keble s megszaggatott lehellete valami varázsnak engedne, s odahalna ezen eszméletlen ölelésbe…”). Ráadásul e regények beállításában az erotikus impulzusok oly ellenállhatatlan intenzitással működhetnek, hogy legyőzhetik a racionális erkölcsi okoskodás ellenerejét is, s jelenlétük a legtisztább és fellengzőbb szűzet is komoly zavarodottságba kergetheti (amint Bátori szép választottjának erkölcsi dilemmájáról, mely az érzéki vonzódás és az erényes bölcsesség között feszül, olvashatjuk: „kép­zete az erényről, helyesről oly szent, oly fellengő volt, hogy bizonyos megszégyenülés vegyült lelkébe legnemesebb elhatározásai közben; minden árnyéklatát asszonyisága gyöngédebb öm­lengéseinek, mint gyöngeséget, kárhoztatá magában”); akár oly határig fokozva az ellentéteket, hogy a hölgy, mikor erotikus szerelmének legyőzhetetlenségét belátja s tudatosítja, egészen önmaga érzékiségének megvetéséig is eljuthat: „A világnak nincs nyomorúbb teremtménye egy hölgynél. Szívünk e gyenge, e szenvedélyes szirt, melyen minden nőerény széjjelzúzatik. … Oh, atyám, taníts az utálatot fékezni, mely keblemben önmagam ellen emelkedik.” Sőt, mindezek betetőzéseként, azt is számba kell vennünk, ami újfent az erkölcsi igazságszolgáltatás konvenciójának mellőzését képviseli: Jósika regényeiben az elcsábított nők többsége nem neheztel elcsábíttatásáért (legyenek akár háremhölgyek – „az öt-hat leányka mind vígak voltak” –, akár elhagyott szeretők: a háremből kidobott Örzse pl. „azóta is mindig a szép török basáról álmodozik…”), s ha megvetik is a csábító erkölcsiségét (illetve erkölcstelenségét), ha erkölcsiségük magasrendűségében engedelmeskednek is az erény és a társadalom aszketikus parancsának, a férfi testi szépségét és sugárzó varázslatosságát mindvégig bámulattal kísérik, s erotikus dominanciáját elfogadják (pl. a Zólyomi által kihasznált nők egyike a kaland végén is lelkesen nyilatkozik, mivel „a legszebb férfiat pillantá meg, kit valaha látott – férfiat a szó teljes értelmében”, a másika pedig a kárhoztatott, bűnös botrány közepén is úgy látja, hogy „Zólyomi lángba borúlt arczczal állt előtte. Szép és hódító volt haragjában. … Iréne még most is imádásig szerette…”). Jósikának ez a kivételesen merész és kihívó gesztusa, melynek alapján regényeiben elválasztja egymástól az erkölcsi tanítást (azaz a szűzi erény dicséretét) és az erotikus vonzalmak megjelenítését és ábrázolását, alighanem páratlan a reformkori magyar irodalomban – meg is kapta meg érte a kritika erőteljes kifogását is: Szontagh szerint az erotikus kaland ábrázolása már önmagában is méltatlan egy komoly szerzőhöz, s az esztétikai vétkek mellett a társadalmi erkölcsi illem megsértésében, s kivált a női erény veszélyeztetésében is elmarasztalható, hiszen – amint mondja – „ezen már magában sikamlós történet, a munkát a nőnemnek nem igen ajánlja…” s „a magyar nőnemnek okot szolgáltat literatúránktól elidegenedésre…”[22. Tornay (=Szontagh) Zólyomiról Figyelmező, 1837. I. (18. szám) 143–144.; Uő: A könnyelműekről, Figyelmező, 1837. I. (20. szám) 155.

  22. Megjegyzendő, hogy az 1830-as években, habár keletkeztek még szép számban eposzok, a hivatalosságra törő epika-értelmezések már elsősorban a regényeket célozták meg (ha persze leírásaikban a két nagyon különböző műfaj kategóriái gyakran keverednek is!). Ld. pl. Toldy állítását: „Az epost, a kor, természeténél fogva egy keletkező románliteraturára cserélte fel.” Toldy Ferencz: Visszatekintés literaturánkra 1830–36. Figyelmező, 1837. 1–2. 44.
  23. Toldy Ferenc: Aesthetikai Levelek Vörösmarty Mihály epicus munkájiról. In: Tudományos Gyűjtemény, 1826. 7. 73–111.; 8. 105–127. 1827. 3. 65.112., 5. 71–100. Az idézet: 1826/8. 103–104. – Itt említhető meg, hogy Toldy a nem-vezérlő hősök (pl. itt Ete) esetében természetesen megengedi a szerelem jelenlétét, de ekkor is hangsúlyozza a közösségi elkötelezettség elsődlegességét: „A szerelem benne mindég olly eleven, minden tetteibe vegyűl; de még is mindég úgy, hogy hátra hagyja hol a nemzet java kívánja; s elébb meg nem nyugszik szerelmében, míg hősi kötelességeit be nem tölti. Így öregbíti hősének érdemét a költő; s azért részvétünk mindég teljes mértékben kíséri”. Uitt 105. – S az ellenpélda: Toldy az ellenség, azaz Zalán bemutatásának esetében helyesli, hogy alantas szerelmes volta bekerült az ábrázolásba: „Õ buja is – s igen ok­irá­nyosan; de szerelmét, mint leventéhez illik, nem oltalmazza; helyesen, mert benne nem a szent és erős láng lobog, melly hőssé tehetné.” Uitt 110.
  24. Bajza József: A regény-költészetről. Eredeti cím: A román költésről. (1833) In uő: Összegyűjtött munkái 4. köt. (S. a. r.: Badics Ferenc). 1900. 115. – Illusztrációul ismét Toldynak Árpád-jellemzése: „de most fellép Árpád hasonlíthatatlan erejében, méltóságában, s azon nyugalommal, melyet képzésünk olyan férfiakra szokott ruházni, kiket az ég küldöttjeinek tartunk”. Id. helyen 1826. 7. 91.
  25. Bitnitz Lajos: A magyar nyelvbeli előadás tudománya. 1827. A Román c. fejezetben: 414.
  26. Gondol Dániel: Regény és dráma párhuzamban. In A Kisfaludy Társaság Évlapjai, 1840/1841. 76. – Az persze feltűnő, hogy Gondol itt intő példaként azt hozza fel, hogy egy szolga ne akarjon hercegnőt, s egy hercegnő ne akarjon szolgát, mert ily viszony nevetséges lenne –: azt viszont nem említi, hogy herceg se kívánjon meg szolgálólányt…  Az ily illő dekórum megtartásának igénye oly erős volt Jósikánál, hogy húsz évvel később is foglalkozik vele írói röpiratában: „…keserüen hatott reánk, mikor egy novellában a szerző Zrínyi Ilonát – a férjéhezi forró, áldozatteljes ragaszkodás ezen imádandó példányát – oly hozzá nem illő szerepben lépteti föl. E regényben Ilona férjét, ki minden hibái mellett a legkitünőbb történeti alakok egyike, olyan próbának teszi ki, minőkkel Koczebue (sic!) vígjátékaiban találkozunk.” (Jósika Miklós:) Regény és regényitészet. Irta Eszther sat. szerzője. 1858. 52.
  27. A királyábrázolás dekórumának súlyos dilemmáiról és speciális (szerelmi kalandokat érintő) eseteiről ld. tanulmányomat: A király mulat. Fejedelmi csábítás a magyar romantikában. In: 2000, 2004. 9. 56–72.
  28. Gondol: i. m. 91. (Jósika e regénye e tanulmányban kitüntetett elemzést nyert – több, mint tíz lapon csak vele foglalkozik a szerző, míg a többi Jósika regényt épp csak érinti; a Bátori-regényről s Bátori fejedelemről éppen nem ejt szót!) – Itt említhető meg Jósika nyilatkozata is e regényről (Toldynak írt leveléből), mely szerint „Czélom, azokkal, kik eddig csak bámulták Mátyást, őt meg is szerettetni, még pedig úgy, hogy ez nem csalódás eredménye, hanem valóságé legyen.” Idézi Hites Sándor: i. m. 87.
  29. Berzsenyi Dániel: Bírálatok (1832). II. Aurora, hazai almanach. Az álkirály. Vígjáték egy felvonásban Kovács Páltól. In uő: Összes Művei, 1978. 263–264.
  30. Petőfi levele Aranyhoz. 1847. febr. 23.
  31. Rákóczi ábrázolásának szélsőségesen heroizáló stratégiájában elsődleges szerepet játszik, hogy a fejedelem életrajzilag letagadhatatlan szeretője, a lengyel grófnő e regényben mint szűzies védangyal lép fel Rákóczi mellett, az önfeláldozó, erotikus érdek nélküli szeretet megtestesüléseként!
  32. Talán egy korabeli ellenpélda megvilágíthatja Jósika gesztusának kihívó voltát: amikor Mednyánszky Alajos egy Vérlakoma című elbeszélésében ugyanerről a Báthori Gáborról ugyanígy megírja, hogy „alacsony zsugoriság”, „kegyetlenség”, „durva s kegyetlen, minden honi s egyes szabadságjogokat megvető, török basai önkényesúralkodás”, valamint „köz illendőséget túlmúló undok érzési gyönyörködtetés” jellemezte, akkor nem mulasztja el megjegyezni (Habsburg-aulikusságának megfelelően), hogy Báthori trónbitorló volt, hiszen Erdély trónja II. Rudolf császárt illette volna – tehát a fejedelemnek nemzet-képviselő imágója nem illette meg. Ld.: Mednyánszky Alajos: El­beszéllések, regék s legendák a magyar előkorból. Szabadon forditották Nyitske Alajos s Szebeny Pál nevelők. Pesten, 1832. II. köt. 87–91. (A német eredeti kötet 1829-ben jelent meg.)
  33. Gondol Dániel: i. m. 75.
  34. A Kisfaludy Társaság költészeti pályázati kiírásainak témaajánlatai: 1838: I. Béla (13 pályamű); 1839: I. Géza (33 pályamű); 1840: Árpád (30 pályamű) – a magas számadatok mutatják a történeti téma kijelölésének népszerű voltát!
  35. Toldy 1837-ben írott levelét idézi Hites Sándor: i. m. 66.
  36. Erdélyi János i. m. 220–221.
  37. Jósika kanonizációjának eljárása lényegében megismétlődött Kemény Zsigmond esetében is: az ő nem- történeti regényeinek elismerése (vagy újrafelfedezése) csak a huszadik század utolsó harmadában történt meg! Holott azt is idézhetnénk, hogy maga Kemény ugyanolyan elismeréssel nyilatkozott Jósika nem-történeti regényeiről is, mint a történeti példázatokról. Ld. 1845-ben írott levelét Jósikához: „Aztán alaptalan fecsegés historiai regényeidnek magasztalása jelenkorunkból merített műveidnek rovására. Mindkét nemben hű jellem- és korfestő vagy s mester az események szövésében. … A mi hibáid vannak – hisz foltoktól semmi munka nem ment – azok bizonyára nem mutatkoznak erősebb mértékben Az élet utaiban, Akarat és hajlamban, mint Bátoriban, Abafiban…” ItK 1909. 440.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.