Az agyvérzéssel kezdődött. Az orvosok azt mondták, hogy komoly. Leopold bácsi felhívta anyámat. Ő nem tudott menni, előadást kellett tartania Philadelphiában. Vett nekem másnapra jegyet Bolognából Varsóba.

Az egész család a kórházi ágy köré gyűlt. A Nagymama bőre ráncos volt, rövid ősz haja szétterült
a párnán. Tipikus kórházi szcéna: branül, csövek, mérőeszközök. A Nagymama maga elé bámult, zavaros volt a tekintete, mintha valaki tejet öntött volna bele, így mondják egyáltalán? Az egész karját barna foltok borították. Erősen megszorította a kezemet, meg is lepődtem, hogy milyen erő van benne. Vagy öt éve nem találkoztunk.

Eleinte felváltva virrasztottunk az ágya mellett, aztán már főleg csak én. Néha beestek a többiek, de mindig akadt valami fontos dolguk. Egész álló napokat töltöttem a kórházban, de elvégre ezért jöttem, a Nagymamához.

Egy idő után javulni kezdett az egészségi állapota. De csak fizikailag. Még mindig nem beszélt. Az orvosok azt mondták, hogy ez fejben dől el, jelentette Leopold bácsi. Ha a Nagymama akarja, és lesz rá oka, újra olyan lehet, mint az agyvérzés előtt. Azt meg mindenki jól tudta, hogy ha ő valamit elhatároz, azt véghez is viszi. Erről volt nevezetes.

Leopold kitalálta, hogy hatalmas ünnepséget rendez a Nagyi kilencvenedik születésnapjára. Meghív egy honatyát. Vesz egy hatalmas tortát. Mindenki a Nagymamára fog emlékezni. És ezzel beindítja a Nagymama emlékezetét. Rábeszéli, hogy írja meg az emlékiratait, amit soha nem tett meg. Aztán kiadja.

Az egész család büszke volt a Nagyira. Arra, hogy milyen ember volt. Olyan élete volt, amely megérdemelte volna, hogy megírják.

Leginkább Leopold bácsi akarta, hogy a Nagymama meséljen azokról a dolgokról, amelyekről éveken át hallgatott. A háborúról, arról, hogy milyen volt a földalatti egyetemen tanulni, hogyan vett részt a Felkelésben. Miért kapott Vitézi Keresztet. És aztán miért volt német hadifogságban és sztálini börtönben.

Voltak ugyan minderről iratok, de hát egy személyes visszaemlékezés azért mégiscsak más.

Az én nyakamba varrták ezt a feladatot, mondván, hogy én úgyis éppen ráérek.

Mindent elintéztek, kaptam lakást, kocsit, némi zsebpénzt. Magánösztöndíj, hogy megírjam Tonia Mama életét.

Azt akarták, hogy a Nagymama saját erejéből jöjjön el a születésnapjára, és saját szavaival meséljen el egy szabadon választott történetet, amely neki a legfontosabb, kvázi üzenet az utókornak.

Lelkesen láttam neki. Kíváncsi voltam a Nagyira, hogy mit tanulhatok tőle. Eleinte egy szót sem lehetett kihúzni belőle.

Én viszont annál többet beszéltem. Kérdezgettem. Mesélj, Nagyi: a háborúról, a felkelésről, a bör- tönről. Hogy volt. Meséld el a kisunokádnak. Kár lenne, ha kihagynál minket ezekből. A háborúból, a felkelésből, a börtönből. Egymás után tettem fel ugyanazokat a kérdéseket. Mint egy guantánamói kihallgatótiszt.

A Nagymama hallgatott. Olyan érzésem volt, mintha elfordulna, amikor kérdezek valamit. De lehet, hogy csak képzelődtem. Fáraszthatta, hogy be nem áll a szám.

Egyszer aztán én is elfáradtam. Már három hete járkáltam a kórházba. Mindenki hívogatott, kérdezgették: mi van a Nagyi emlékirataival? Annyit tudtam mondani, hogy nyugi, őszre meglesz.

És ha nem? Nagy volt a nyomás.

Egyszer narancsot vittem a kórházba. Meleg nap volt. Meghámoztam és enni kezdtem. Az az érzésem támadt, hogy a Nagymama engem bámul. Egyszer csak meghallottam a hangját: Narancsos, málnás, ötöt egy z³otyért, ötöt egy z³otyért. Úgy beszélt, mintha énekelne, mint a vándor- árusok. Úgy, ahogy a fagyiárusok kiabálnak az olasz strandokon. Arancia, limone, menta. Cornetti, gelati. Csak halkabban. Ebből a málnásból meg narancsosból indultam ki. Azt hittem, a fagyiról beszél. Vettem is, bevittem, és az ágya mellett nyaltam, igyekezvén felkelteni a Nagyi érdeklődését. De megint semmi. Akkor azt gondoltam, hogy mégsem fog menni. Egy reggel bejövök, és megtudom, hogy a Nagymama szó nélkül meghalt. A család meg majd azt mondja, hogy ez az én bűnöm, mert semmit sem írtam, amikor lett volna rá lehetőségem.

Közben viszont biztos voltam benne, hogy ott van, hogy attól még, hogy hallgat, mindent hall és ért, mikor rám néz azokkal a fehér szemeivel. Csak az a kérdés, hogy lehet rábírni, hogy beszéljen. Mit tegyek, hogy kirángassam a hallgatásból.

Időnként eszembe jutott, hogy nem humánus így kínozni a Nagyit a kórházban. Azzal vigasztaltam magam, hogy ez az ő javát szolgálja.

Ha ő nem beszélt, hát beszéltem én. Az életemről, az eddigi terveimről, a második diplomámról, amelyet tavaly szereztem meg. A néprajzról, ami a szenvedélyem volt. A munkakeresésről. Pasikról, akikkel nem jött össze. Nem jött össze, mert mindig rosszul választottam. De néha azon is elgondol- kodtam, hogy talán velem nem stimmel valami. Azért is jöttem szívesen Lengyelországba, mert éppen előtte szakítottam egy megaegoista cabronnal. Egyfolytában a nagy szerelmet vártam, bár egy időre most elegem lett a pasikból.

Úgy tűnt, a Nagymama szívesen hallgatja ezeket a történeteket. Pislogott. Időnként az volt az érzésem, hogy mosolyog azokkal a tejfehér szemeivel.

Egy nap motyogni kezdett valamit, aztán újra, ami eleinte teljesen érthetetlen volt. Aztán egyre tisztább lett ez a két szó, míg végül kibontakozott belőle: Mihály, Gábor. Aztán Michał. Egyszer Mihály, egyszer Michał.

Megkérdeztem Leopoldot, hogy tud-e valakiről a családban, akit Micha³nak hívtak, de nem volt senki. Feltevése szerint ezek valami álnevek lehetnek a háborúból vagy a felkelésből. Megnéztem
a könyvtárban annak a szakasznak a névjegyzékét, amelyikben a Nagyi is harcolt, de semmit sem találtam.

A május után eljött a június. Vasárnap volt. Valakinél a szomszédos ágyon be volt kapcsolva a rádió. Egy órán át sercegett. Június öt, pünkösd vasárnap, Valéria és Bonifác napja
– mondta a hang a hangszóróban.

A Nagymama mintha varázsütésre felébredt volna. Ismételgette a rádió után. Június öt, pünkösd vasárnap, Valéria és Bonifác napja.

Aztán mindenféle szófoszlányok következtek, csak úgy ömlött belőle. Bielany. Gőzhajó. A Bochenek- kocsma. Pózna, felmászott a póznára. Fekete haja a homlokába omlott. A Volga hajósa. Sej bari, mondta. A bielany-i tölgyfák. Be az erdőbe, a hegyoldalba. Ma van a praznikom, mondta.

Igyekeztem mindent megjegyezni. Későn kaptam észbe, hogy bekapcsoljam a diktafont, sokkoltak a Nagymama szavai.

Végül azt mondta: Mihály, Gábor. Jól hallhatóan Mihály volt, és nem Michał. Egész délután a diktafonnal a kezemben ültem, ujjamat a gombon tartva, hogy el ne szalasszam a pillanatot.

A Nagyi csak este szólalt meg, hirtelen, csöndesen, valahonnan, talán egy háború előtti regényből idézett egy részt, amelyet megtanulhatott kívülről. Mintha egy idegen hang előmondta volna neki, amely aztán az ő hangja lett:

Összetörték fiatal kis szívemet. Magam sem tudtam, mit akarok, mi történik velem. Aznap éjjel meg akartam halni, el akartam veszni, nem akartam létezni. Ó, édes emlékezet, mely körülölel.
Ó, hatalmas boldogság, mely borzalommá lesz végül.

Aztán csönd lett. A Nagymama visszavonult. Elmerült az emlékeiben. Annyira szerettem volna ott lenni vele, abban a világban.

Ki az a Mihály, ki az a Gábor, kérdezgettem. Aztán békén hagytam. Hadd pihenjen, gondoltam, holnap folytatjuk.

A következő hetekben foszlányokból, szavakból, mondatokból, mint üvegszilánkokból próbáltam összerakni a Nagyi történetét. Rengeteg részlet hiányzott. Ki kellett találnom valamit. Ki kellett egészítenem. Az ő gondolatmenetét követve foltozgattam a történetet. Fáradhatatlanul ismételgettem, amit mondani akart. Megpróbáltam a Nagymama lenni, ott és akkor.

Szóval pünkösd volt. Ezerkilencszázharmincnyolc. Június öt, vasárnap. Felhős volt az ég, időnként esett is. Hideg szél fújt, ezt emlegette a Nagyi. Áthajózott a szüleivel a bielany-i dombok- hoz. Már délután volt. A rossz idő ellenére hatalmas volt a tömeg. Egészen a meredek hegyoldalig. Tetőtől talpig kiöltözött emberek mászkáltak a fák között. Hangos zene szólt. A tisztáson, a kolostor mellett állt a Bochenek-kocsma. Júlia asszony, a szülei ismerőse vezette. A kertben foglaltak asztalt, az úgynevezett verandánál, az akácfák alatt.

A Nagymama, az akkor tizenhét éves Tonia unatkozott. A szülei összefutottak az ismerőseikkel, odahívták őket az asztalhoz. Toniának megengedték, hogy egyedül mászkáljon, szórakozzon. Önálló volt, korának megfelelő magasságú, felnőttnek tartották. Volt ott perec, kakasnyalóka, pillecukor, vattacukor. Körhinta. Olyan gondolák, mint egy kád, amelyek szinte teljesen átfordultak. Zene. Szerencsekerék. Céllövölde. Zsákbamacska.

A tömeg közepén egy hatalmas pózna állt. A tetején egy piros szalaggal átkötött üveg volt. A póznát be is kenték valamivel, csússzon, hogy még nehezebb legyen. Sokan próbálkoztak. Nagy nevetés közepette zuhantak le. Tonia is bekapcsolódott. Drukkoltak.

A Nagymama sokat járt akkoriban moziba. Mindig beleszeretett a színészekbe. Látta a Moszkvai éjszakákat, a Fekete szemeket, A Volga hajósát.

Olyan volt, mint a Volga hajósa. Hollófekete haja a homlokába omlott. Ezüstgombokkal díszített kabát. Hímzett mellény. Lakkcipő. A pózna alatt ácsorgók közé lépett. Levette a kabátját, felgyűrte az ingujját.

Miközben mászott a nézők kiabálása mintha ritmikus taps lett volna. Még, még, még. Mintha ezek a kiáltások emelték volna föl. Toniának az volt az érzése, hogy a hajós őt nézi, kiszúrta őt a tömegben, de biztos csak képzelődik, gondolta. Fölért a csúcsra. Üdvrivalgás tört ki. A fiú fölemelte, és körbe- mutatta az üveget.

Örvénylett a tömeg. A hajós rajongóinak adta az üveget. Tapsoltak a tiszteletére, éljenezték. Körbejárt a flaska. Véget ért a látványosság. Tonia a kocsma felé indult. A szülei már aggódhattak.

A hajós hirtelen előtte termett. Mint egy pózna. Mellényben, ezüstgombos kabátban, fekete hajjal. Nem is hajóvontató volt, hanem herceg. Még vörös volt az erőlködéstől. Szénfekete szemeivel egyenesen Tonia szemébe nézett. A pózna tetejéről megszerzett kendőt tartotta a kezében. Elfogadja a kisasszony egy cigány királyfi trófeáját?

Tonia később nem értette az egészet, csodálkozott magán. Azt hitte, hogy a filmek miatt van. Mintha egy képernyőről ismert hős lépett volna elé. Elvörösödött. Megnémult. Hagyta, hogy a fiú elrabolja, kézen fogva húzza át a tömegen. Beszaladtak az erdőbe, jó mélyre, a folyó és a bielany-i repülőtér közé. Oda, ahol egy lélek sem volt már. A távolból hallották a Bocheneknél játszó zenekart. Amíg futottak, a királyfi erősen szorította a kezét. Hirtelen megálltak, valahol egy terebélyes tölgyfa alatt. Egymásra néztek. A fiú Tonia szemébe fúrta tüzes tekintetét. A lány fejéből minden gondolat kiégett, mintha csak papírlapok lettek volna.

Elemi erővel estek egymásnak, ölelték egymást. Csókolóztak. A fiú hajának ló-, széna- és füstszaga volt. Eleredt az eső. Bebújtak a fa koronája alá. A királyfi beszélt hozzá, vagy inkább suttogott, sej bari. Tonia nem értette. Érezte, hogy ég az arca. Az egész teste. Kigombolta a nyakánál a blúzt. Tudta, hogy ideje lenne visszamenni a szüleihez. Biztos aggódnak. De nem tudott szabadulni az ölelésből. Mint akit hipnotizáltak. Elvarázsoltak.

A fiú hirtelen elhúzódott tőle. Fölkelt, és azt mondta, mennie kell. Ma van a praznikom, mondta. Várnak.

Toniának fogalma sem volt, hogy mi történik. Egy pillanatig mintha nem is lett volna magánál. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy hol van. A szülők. Pünkösd.

Gyorsan fölpattant. Leporolta a ruháját, amely tele volt száraz falevelekkel és gallydarabokkal.

Egymásra se néztek, csak mentek arra, ahonnan a zenét hallották. Amikor már közel voltak, a királyfi még egyszer megölelte és megcsókolta. Nem tiltakozott. Összeért a testük, úgy passzoltak egymáshoz, mintha régi ismerősök lennének.

A fiú megkérdezte, hogy elmegy-e hozzá másnap. Azt mondta, déltől várja. A Zabłocińska utca végén. Tudja, hol van? Tizenötös villamossal kell jönni. Ha bármi van, kiabáljon. Mondja, hogy őt Kwiek Mihály védi. A cigánykirály unokaöccse. Ha valaki valamit akar, annak vele gyűlik meg a baja. Letépett egy ezüstgombot, igazából egy ezüst golyót a kabátjáról, és Toniának adta. A lány tenyerébe szorította. Aztán megcsókolta a homlokát és a kezét.

Olyan hirtelen tűnt el, ahogy megjelent.

Tonia egy óránál többet nem lehetett távol. A szüleit lekötötte a beszélgetés. Csak azon csodálkoztak, hoyg milyen a ruhája. Kimagyarázta, hogy elesett, mikor az eső elől befutott valahova. A Mihálytól kapott kendőt már a zsebébe rejtette. Szorongatta az ezüstgombot. Érezte az alakját. Könnycsepp vagy tojás. Azon gondolkodott, hogy látszik-e, hogy piros az arca. Nem tudta, mit gondoljon. Vajon valami rosszat csinált? A feje tetejére állt a világ. A zenekar elnyomott mindent, a körhintázók kiabálását, a vidáman mulatozó emberek hangját. Egy pillanatra még a nap is előbújt. Egy ismerős fiatalember az asztalukhoz lépett, és felkérte táncolni. Elfogadta, csak hogy ne lássák a szülei. Utána majd mondhatja, hogy a tánctól melegedett ki.

Visszafelé is gőzhajóval mentek, már alkonyodott. A májusi pompába öltöztetett, virágokkal és zöld ágakkal díszített hajó ringatózott a vízen. A kapitány egy kissé pityókás, mondja az apja.
A személyzet is. Valaki harmonikázott, mindenki énekelt.

Lárma, tánc, körhinta;

suszter, szabó, kőműves,

fogd a söröd, sok a részeg.

Tonia a többiekkel együtt énekel. Szorongatja az ezüstgolyót. Nem érti az egészet, mi történt ma Toniával. Most a gőzhajón van, vagy egy filmben szerepel?

Indul már a hajó végre,

A fedélzeten a szakács és a szeretője,

A suszter és a varrónő, az őr és a felesége…

Aranyszínben megy le a nap

frajda fertig! Irány vissza,

véget ért a komédia.

Tonia nem tud elaludni. Megérinti az arcát, hogy forró-e. Megnézi magát a tükörben, hogy látszanak-e még a fiú csókjainak nyomai. Egész testén érzi, mintha még mindig érintené, ölelné. A párna alá teszi a piros kendőt.

Szerdáig iskolaszünet van. Odamenjen vagy ne? Meg hát mégis kihez? Nem is ismeri. Ez nem valami filmcsillag, hanem hús-vér ember. Még akkor is, ha nagyon hasonlít. Mi lesz. Hogy végződik majd Tonia számára ez a marymonti kaland. Tudja, hogy miket beszélnek arról a környékről. Ez a hang azt mondja, ne menj. Aztán a másik: azt mondta, megvéd. És ha nem megy el, akkor hol találkozik vele, hol láthatja. Oda akar menni. Menj, mondja a másik hang. Hiszen ezt akarod.

Éjszaka a fiúról álmodik. Mihály egy varázslatos furulyán játszik, ő meg követi az erdőbe, mint akit megbabonáztak, mint aki elveszett.

Másnap minden ugyanolyan. Nem tudja, mi történik körülötte, nem hallja, amit mondanak, nem érti a kérdéseket. Úgy tesz, mintha migrénje lenne. Ebéd után elmegy, azt hazudja, hogy a barátnőjével találkozik. Fehér kesztyűben, retiküllel és napernyővel utazik a tizenötös villamoson. A régi végállomáson, a CIWF-nél száll le, pont a Zabłocińska utca mellett. Átmegy egy kis téren, faházak és bodegák között. Mit csinál, mire vállalkozott, gondolja. Még visszafordulhat. Megállítja a történetet, mint egy fényképet. Ennyi volt. Megáll. Egy pillanatig ácsorog. De nem fordul vissza. Ha most nem megy oda, egész életében, öreg koráig, egészen a halálig bánni fogja. Oda akar menni. Újra érezni akarja a fiú érintését. A hajából áradó füstszagot.

Megy. A koszos gyerekekkel a nyomában. Nézegetik. Kihez is megy. Kivel akar találkozni. Kinek mondja: engem megvéd Kwiek Mihály. Most egy filmben megy, vagy igazából. Lehet, hogy csak képzeli az egészet.

De nem, a házak, az emberek körülötte valóságosak. A mocskos víz kész mocsárrá válik, káposzta- szagtól bűzlik. A másik hang azt mondja: ne menj, Tonia, ne keresd a bajt. Elveszik a táskádat, aztán a bordáid közé szúrnak. Vagy még rosszabb.

Mégis megy tovább, úgy látszik, vonzza a varázsfurulya. Senki sem zaklatja útközben Toniát. Elér oda, ahol az utca meredeken lejteni kezd. Perzsaszőnyeg borítja a macskakövet. Néhány kis utcácska tart a mélybe. A szőnyeg végén ott van Mihály. Karosszékben ül, mintha trón lenne. Tonia leereszkedik, akár egy istennő. A nap pont a háta mögött van. Biztosan fénykoszorú öleli. Mihály úgy nyújtja a kezét, mint egy hercegnőnek. Csókolóznak, talán a kereszteződésben, a kút mellett. Körülöttük rongyos gyerekcsapat, mint egy mesebeli udvar.

Mihály kézen fogja. Viszi valahova. Az üres rét közepén egy nyári hintó áll. Ez az amvágónk, mondja Mihály. A sarkain griffek, akár a sárkányok. Tonia azon gondolkodik, hogy vajon elrabolják-e. Állítólag rabolnak, úgy hallotta. De legyen. Készen áll. Mihály széles mozdulatokkal megmutatja
a mezőt. Itt épít palotát az apám. Ha akarod, lakhatunk ott.

Lefelé tartanak, Leœnába. Aztán az erdőn át Bochenekékhez. Újra és újra elbújnak, a fák közé, egymásnak esnek, csókolóznak. Végre odaérnek. A kocsma előtt konflisok, bricskák, szekerek ácsorognak. Tonia arra gondol, csak össze ne fusson valami ismerőssel. Elrejtőznek. Mihály lefoglalta a világos szobát. Különleges alkalmakra való. Most csak az övék. Itt senki se látja őket. De Júlia asszony ismeri Toniát. A lány megkéri, hogy Bochenekné ne szóljon a szüleinek. Csak most az egyszer. Könyörög. Egy óra múlva hazamegyek. Júlia asszony a szemöldökét ráncolja. Mit csinálsz, Tonia, tudják a szüleid, hogy itt vagy? Mondd meg neki, hogy ha csak egy ujjal is hozzád ér, holnap bekaszlizzák.

Mihályt ismerik a Bochenek kocsmában. Kola, a kocsis, jelentőségteljesen rákacsint. Megérkezik Kubalski, friss halat hoz, ő is üdvözli a fiút.

Halat esznek. Bigosz is van. Aztán fagyi. A világos szobában gyertyák égnek. Mihály parancsolta, hogy gyújtsák meg őket.

Tonia tágra nyílt szemekkel nézi. Mihály keze forró, a csókjai tüzesek. Hallgatja, amit a fiú mesél.

Mihály az első, hivatalos neve. De van egy másik, titkos, a Gábor. Azt titkolja. Kelderári. Nem lovári. A nagybátyja a cigánykirály. Egyszer ő is az lesz. Kazánokat gyártanak, jól megélnek belőle. Varsó alatt van a gyáruk. Egész Lengyelország tőlük veszi a kazánt.

Tonia semmit nem mesél magáról. Miről is mesélhetne, az iskoláról, a védelmi előkészületek óráról, vagy arról, hogy jövőre érettségizik. Próbál úgy viselkedni, ahogy szerinte egy felnőtt hölgyhöz illik. Pálinkát nem iszik, csak egy kis likőrt.

Ugyanakkor valahol legbelül fél is. Hol van, mi lesz most? A reggelinél az anyja varsói balesetekről olvasott, ez most eszébe jut. Volt egy történet arról, hogy késsel támadtak rá a Metró mozi gépészére a Smocza utcában. Kamaszok egy csapata beverte a gépészfülke üvegét. Amikor a férfi kirohant, néhányan rávetették magukat, megverték, és egy késsel megsebesítették. A rendőrség letartóztatta az egész bandát. Mindenkit lecsuktak.

De itt, a Bochenek-kocsmában biztonságos. Ha bármi történik, Júlia asszony értesíti a szüleit és a rendőrséget.

Végül mégis megkérdezi: Mihály, ugye nem bántasz?

Semmi rosszat nem csinálok, mondja a fiú, az bare mageripena lenne. Te gádzsi vagy, sej bari, de én magunk közül valónak tekintelek. Magam sem tudom, hol vagyok. Lehet, hogy Tonia kisasszony elvarázsolt. Ha az apám megtudná, megátkozna. Korbáccsal verne.

Mihálynak bársonyos az arca, csillogó a haja. Ma kölniillata van, nem szénaszaga. Ujjai finoman érintik a lányt. Jólesik Toniának. Mihály egyetlen mozdulata sem rémíti meg.

Egyedül ülnek a világos szobában, fagylaltot esznek, likőrt isznak. Egymás szemébe néznek. Mihály halkan beszél hozzá, és a haját simogatja. Piav tro mujoro. Úgy hangzik, mint egy varázsige. Tonia nem érti, amit Mihály mond. Kikérdezi. De a fiú nem mindig fordítja le. Nem mondom meg, Tonia, piav tro mujoro, találd ki.

És az mit jelent, hogy tegnap volt a práznikod?

Csónakot bérelnek, és a Visztulán csónakáznak. Mihály evez, Tonia énekel.

A Szászkertben, a szökőkútnál

Egy pasas ott termett egy leánynál

Ártatlan, akár egy liliom

Az ő neve Cecília.

Aztán Mihály énekel. Gyönyörű hangja van. Tonia nem érti ezeket a dalokat, nem tudja őket megismételni, de a dallamukat megjegyzi. Ringatják a szívét. Néhányat még ma is dúdol belőlük. Aztán a csónak fenekére fekszenek, és az eget nézik. Az áramlat viszi a ladikot. A Visztula ringatja őket. A hullámok a csónak alját nyaldossák. És ha felborulna a csónak, és a vízbe esnének, meg- fulladnának? Akkor legalább itt, együtt, kézen fogva szálljanak le a mélybe. A világ végéig össze- fonódva feküdnének ott. Mihály a varázsigéit suttogja. Piav tro mujoro. Me chav tre jakha. Nem fordítja le, Tonia így is érti. Megjegyzi a szavakat. A fiú után ismétli.

Toniának lángol az arca a csókoktól. Június hat, a csókok napja. A következő néhány hétben még sokszor találkoznak. A Visztula partján. Az Eskapada kávézóban, a Marymont utcában, ahol fánkot esznek és kávét isznak, és ahol a CIWF diákjai lopva figyelik őket. Mit csinál itt ez a hölgy egy ezüstgombos kabátú fiatalemberrel. Elrabolták? Helyet váltanak, hogy ne menjenek kétszer egymás után ugyanoda. Mindig a város északi részére mennek. A belvárosban megláthatná őket valaki, felismerhetnék Toniát. El se árulja Mihálynak, hogy hol lakik. Mindig ő megy a fiúhoz Marymontba. Tizenötös villamossal. Soha ne menj le, soha ne menj a Rudzka utcára, Tonia, az veszélyes, tanácsolja Mihály, rengeteg arra a huligán, ott még Kwiek Mihály se véd meg.

A szülők gyanakodni kezdenek. Hova tűnik Tonia egész délutánokra. A lány júliusban beiratkozik a Lég- és Gázvédelmi Liga gyakorlatára. A bielany-i mezőkön gyakorlatoznak. Tonia gázálarcban mászkál, ő maga készítette vászonból, aktív szénnel. Megszökik az órákról, aztán később visszamegy. Mihály a szokott helyen várja, a Zabłocińska utca sarkán. Vagy néha a saját kis területén, ott ahol
a nagybátyja vagy az apja palotát épít. Az amvágóban, a párnák közt. Elhúzzák a sötétítőt. Senki sem zavarja őket. A Kwiekek területére senki se meri betenni a lábát. Álmodják egész életre szóló álmukat. Számukra megállt az idő. Nem aggódnak azon, hogy mi lesz ezután. Egyszer úgyis véget ér, és kész. Csak tartson minél tovább.

Augusztusban Tonia Krynicára utazik nyaralni a szüleivel. Mihállyal megbeszélik, hogy a vakáció után találkoznak, szeptember elsején, délután.

Krynicán aztán elkezd nőni Tonia hasa. Az anyja észreveszi, hogy émelyeg. Gyakran hány. Komolyan elbeszélget vele. Tonia sír. Választania kell, vagy a gyerek, vagy Mihály. Vagy inkább a gyerek Mihály nélkül, vagy se gyerek, se Mihály. Tönkre akarja tenni, el akarja pazarolni az egész életét? Vagy el akar menni az ismerős bábához? A gyereket meg akarja menteni, hiszen az az övé és Mihályé. Rendben, akkor lesz gyerek, de Toniának meg kell ígérnie, hogy soha többet nem találkozik Mihállyal. Becsületszavát kell adnia, a feszületre kell megesküdnie. A szülők mindent elintéznek, eltussolnak. Varsóban majd azt mondják, hogy megbetegedett, és gyógyfürdőben kúrálják. A œwidrai nyaralóban van, teljes titokban. Õsszel már nincsenek ott városi emberek. Egyedül, könyvekből tanul az érettségire.

Levelet ír a barátnőinek, mintha szanatóriumban lenne. Az egyik jelenti, hogy egy nagyon jóképű, kinyalt cigányfiú ősz óta ott ácsorog az iskolánál. A tanfelügyelő elkergeti, de visszajön, ott áll egész nap, amíg ki nem jön mindenki. Kihívják a rendőrséget, akkor átmegy a túloldalra. Arról pletykálnak, hogy cigány herceg.

Tonia márciusban szül, Varsótól távol, hogy senki meg ne tudja. A fiúcskának fekete haja van.
A Michał nevet adják neki, ez Tonia kívánsága. A szülők beleegyeznek. Három hónap múlva elveszik tőle a gyereket. Majd ha leérettségizik, láthatja. A gyermek az irgalmas nővéreknél van, Piasecznóban. A szülők megparancsolják a nővéreknek, hogy nem mutathatják meg Michałt a lánynak, akárhogy is könyörög. Majd ha felnő, lediplomázik, akkor esetleg.

Mihállyal soha többet nem találkozhat. Meg kell tartania a szavát. Kitűnőre érettségizik. Felveszik az orvosira. Hamarosan megkezdi a tanulmányait.

Szeptember elsején véget ér a régi világ. Az apja a hadseregben, valahol keleten. Õk ketten az anyjával a Marszałkowska utcai lakásukban ülnek, a hatodikról nézik a házakat, a berepülő bombázókat. Tonia észak felé néz. Valahol arra, a messzeségben, Marymont mellett van egy zöld folt, a bielany-i erdő. Vajon ott is bombáznak? A faházak hamarabb leégnének. Tonia egy nap átmegy cukorért a barátnőjéhez, aki a szomszédos bérházban lakik. A közelben robbannak a bombák.

Kigyulladt, a hatvankettő, kigyulladt!

Mindenki menekül, Tonia a másik irányba. Valaki megállítja.

Az anyám, ott az anyám!

Eltűnt a két felső emelet, eltűnt a lakásuk, eltűnt az anyja.

Tonia egyedül marad. Az unokatestvérei segítenek neki.

Egyszer, negyvenegyben vagy negyvenkettőben elmegy Piasecznóba, az irgalmas nővérekhez, hogy lássa a kis Michałt. A nővér az ajtóban nem engedi be, elzavarja. Ne járkáljon ide. Mi lesz, ha a németek megtudják, ha idejönnek. A kis Michał állítólag szép, sötét haja és szeme van. Az ilyen gyerekeket ajánlatos elrejteni. Az irgalmasoknál több ilyen is van. Tonia kisasszony ne jöjjön ide többet. Jó lesz itt Michałnak. Majd a háború után jöhet, már ha egyáltalán valamikor véget ér.

Aztán jön a megszállás, a felkelés, a tábor.

Negyvenötben tér vissza. Hol van Mihály, hol van Michał? Úgy érzi, hogy már nem köti a szüleinek tett eskü. Először a kicsi. Visszaszerzi. Aztán a gyerekkel elmegy Mihályhoz, hogy ő is láthassa a fiát. Az apácák csak messziről engedik neki látni a hatéves kisfiút. Itt most árvaház van.
A háború után sok az árva meg a gettóból kimentett zsidógyerek. Kitalált nevek, átírt papírok. Ahhoz, hogy elvihesse a gyereket, túl kell esni a formalitásokon, be kell mutatni az eredeti születési anyakönyvi kivonatot. Tonia messze innen, délen szült. Az ellenállást szervező barátaitól kér segítséget. Odautazik, bár ez nagyon veszélyes, a vonatok nem járnak, a buszok is csak nagy ritkán. Letartóztatják, kémkedéssel vádolják. A belbiztonsági erők leleplezték a külföldi hírszerzést. Nyomozás. A cellában, a kihallgatószobában, a legrosszabb pillanatokban is ezt ismételgeti: Mihály, Gábor. A Szászkertben ücsörgő, ártatlan Cecíliáról szóló dalt dúdolja, amelyet a csónakban énekelt, a Visztulán, harmincnyolcban.

Negyvenkilencben, egy héttel azután, hogy kiszabadult a börtönből, elmegy Piasecznóba. Az irgalmas nővérek már nincsenek ott. A népi hatalom már egy évvel korábban elvette tőlük az épületet és a gyermekgondozáshoz való jogot. A gyerekeket más árvaházakba vitték, főleg a visszaszerzett területekre. Visszadobják Tonia kérelmét. A fiú papírjait megsemmisítették. Ma már a neve is más. Sose tudja meg, hogy hol van. Nem kellett volna kezet emelni a népi hatalomra.

A Zabłocińska utcában, ahol az amvágó állt, már csak fű van. Senki nem hallott a Kwiekekről. Valami cigánykirály állítólag az egyik koncentrációs táborban pusztult el. Negyvenháromban, állítólag, volt valami lövöldözés Karczewben, cigányok egy ott rejtőzködő csoportja fegyveres ellenállást tanúsított, állítólag egy fiatal Kwiek is volt köztük. Állítólag, állítólag, állítólag.

Csak az ezüstgomb maradt meg Mihály kabátjáról, amelyet végig magánál tartott a háborúban, mint valami amulettet. A felkelés végén elrejtette, meglett. A börtönben szerencsére nem volt nála. Most eltemeti oda, ahol a szekér állt.

Le kell zárni ezt a történetet, férjhez kell menni, gyereket szülni, élni kell.

Ezerkilencszázötvenben megszületik anyám. Ötvenháromban Leopold bácsi. Én nyolcvan- háromban, rögtön a hadiállapot után. A szüleim három évvel később elhagyják az országot, és külföldön is maradnak.

Hahó, Nagyi, látsz? Tetszik a történeted?

A Nagymama ma nem szól egy szót sem. Kilencvenéves. Gyenge a hangja. De biztos vagyok benne, hogy mindent hall és ért. Most én beszélek helyette. Azt mondom el, amit ő akarna mondani. Felhatalmazott rá. Látjátok, bólogat.

Természetesen elmentem oda. Kátránypapírral fedett házikók állnak ott, csapott tetejükből kéménycsövek állnak ki. Galambdúcok. Helyenként furnérlemezből készült tyúkólak. Mellettük villákat és többemeletes lakóparkokat építenek. Itt-ott vannak még fűvel vagy bokrokkal benőtt mezők is. És hatalmas kockákra emlékeztető panelek. A bielany-i erdő ugyanolyan, csak nincs már meg a Bochenek-kocsma, valószínűleg a felkelés után égett le. Gondolás hinta sincs. Sem gőzhajó megálló. A Visztula sugárút elvágja egymástól az erdőt és a folyót. A hegyoldalról a tarchomini lakótelepet látni.

Marymontban semmi nyomát nem találjátok Kwiek cigánykirálynak. Se egy tábla, se egy emlékmű. Pedig, mint tudjuk, jópáran voltak. 1937-ben a Lengyel Hadsereg varsói stadionjában választásokat tartottak, öt Kiwek-jelölt is volt: Rudolf, Bazyli, Janusz, Michał és Sergiusz. Kwiek Janusz lett a király. Azelőtt pedig Kwiek Dymitr Koszor adta ki magát a lengyel cigányok királyának. 1930-ban, a Varsó melletti Piastówban II. Kwiek Michałt választották cigánykirállyá. Még ugyanabban az évben Kwiek Bazyli is királynak kiáltotta ki magát. Úgyhogy egy darabig két király volt. Aztán II. Michałt megfosztották a trónjától. Egyszer még feltűnt a londoni Hyde Parkban, ahol kijelentette, hogy a cigányok Afrikában kívánnak letelepedni. Többet nem hallottak róla. Równéban lett volna Kwiek Bazyli újabb megkoronázása, de erre már nem került sor. Az 1937-ben megválasztott Janusz volt az utolsó cigánykirály.

A Nagymama Mihálya vagy a fia, vagy az unokaöccse lehetett II. Kwiek Michałnak. Vagy egy másik Kwieknek. Kwiek Rudolf rendelte el a királyi palota építését a bielany-i mezőn. Kwiek Dymitr Koszor 1928-ban Marymontban lakott. Kwiek Bazyli úgyszintén, a Maria Kazimiera utca ötvenes szám alatt. Ma a Gépjárműgyár táblája lóg ott. Senki sem hallott a cigánykirályról. Az idegeneket megugatják a kutyák. A Maria Kazimiera utca ezen részén, legalábbis ránézésre, az összes ház a háború után épült. Az ötvenes szám alatt lévő is.

Kwiek Dymitr Koszor és Bazyli egyébként is sátrakban laktak.

Ott, ahol a Zabłocińska utca lejteni kezd, a Kolektorska utca után, lépcső van. A Brochowska utca sarkán egy régi kút áll. A mellette lévő üres területet bokrok növik körbe, lehetetlen bejutni. Ha a Nagymama itt ásta el a kincsét, akkor lehet, hogy soha senki nem találja meg. Legfeljebb, ha luxusvillát építenek ide.

Látom a Nagyit, ahogy megy le a lépcsőn. Vele együtt, benne megyek én is, mögöttünk süt a nap, napernyő van a kezünkben. Mindkettőnk fiatal szívét összetörték. Magam sem tudom, mit akarok, mi történik velem. Minek, hova megyek ezen a lépcsőn. De megyek, semmi sem állíthat meg, megyek a belső hang után, amely oda akar menni, amely vezet. Az, ami most történik, már örökre az enyém lesz, akkor is, ha kitör a háború, vagy ha mindjárt itt a világvége.

Ó, hatalmas boldogság, mely borzalommá lesz végül.

Lent ott van ő, a királyfi, a Visztula hajósa. Kezével eltakarja a szemét. Néz.

Felismeri a Nagyit, vagy engem, felemelkedik a trónról.

Magabiztosan lépkedek felé.

Hétfő van, ezerkilencszázharmincnyolc június hatodika.

Teli torokból kiáltom: Mihály, Gábor!

Fordította Németh Orsolya

Az elbeszélés az első, a mai Varsóról szóló többszólamú regény, a Mówi Warszawa (Varsó hangjai) részeként látott napvilágot, amely a Varsói Felkelés Múzeuma Stefan Starzyński Intézete és a Trio kiadó gondozásában jelent meg. A Marek Kochan szerkesztette könyv egy rendkívül színes és többdimenziós képet ad a XXI. század eleji Varsóról és lakosairól. A kötet huszonegy vadonatúj, megrendelésre íródott elbeszélésből áll. Szerzői különböző korúak, stílusúak, érzékenységűek. Mindegyiküket valami más érdekli, mást tartanak fontosnak. Egy azonban közös: Varsó, ahogy a városhoz kötődő írók és írónők látják.
A Varsói Felkelés Múzeuma az egyik leglátogatottabb hely a városban. A Varsóért folytatott harc hatvanadik évfordulója alkalmából nyílt meg, azoknak a varsóiaknak a tiszteletére, akik Lengyelország és a főváros szabadságáért harcoltak, vagy haltak meg. A több mint háromezer négyzetméter alapterületen közel ezer kiállítási tárgy, ezerötszáz fénykép, film és hangfelvétel mutatja be a Varsói Felkelést, az azt megelőző napok történéseitől egészen odáig, hogy a felkelők elhagyták a várost, illetve későbbi sorsukat is nyomon követi. A múzeum Stefan Starzyński Intézete oktató- és kutatóprogramok segítségével igyekszik elősegíteni Varsó megismerését, valamint kiadói tevékenységet is folytat; mindenekelőtt a főváros legújabb kori történelmére, és mai, dinamikus fejlődésére koncentrál.