Minden hatalom a dolgozó népé
„A Magyar Népköztársaság a munkások és dolgozó parasztok állama. A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé” – szögezi le az Alkotmány.
Hazánk történelmében – a dicsőséges Magyar Tanácsköztársaság néhány hónapos fennállásától eltekintve – most van először olyan államunk, amely valóban a népé, a dolgozóké. Annak a hatalmas változásnak, amely hazánk és népünk életében bekövetkezett, a Szovjetuniónak a második világháborúban a hitlerfasizmus és a vele szövetséges magyar fasizmus felett aratott győzelme vetette meg az alapját. A felszabadító szovjet Hadsereg győzelme nyitotta meg a lehetőséget népünk számára, hogy ősei földjén végre olyan országot építsen fel, amely az övé, amelyben a népé, a dolgozóké a döntő szó minden kérdésben, övék a gyár, a föld és annak minden kincse, övék a politikai hatalom és ahol saját sorsuk felett maguk dönthetnek. És népünk e lehetőséggel élve, a kommunisták vezetésével olyan országot épített fel, amelyben nem uralkodhatnak felette sem külső, sem belső elnyomók, amelyben a nép, a dolgozók érdekei ellen büntetlenül senki sem cselekedhet. A rövidke mondat: „Minden hatalom a dolgozó népé” szinte felsorolhatatlanul sok mindent fejez ki. Így a többi közt kifejezi azt, hogy az ország gazdasági erőforrásai többé nem a tőkések és a földesurak kezében vannak, hanem a nép és a nép állama birtokában. Az állam, a nép tulajdonába kerültek a gyárak, a bányák, az ipari üzemek, a közlekedési eszközök, a föld méhének kincsei, az erdők, a vizek, a természeti erőforrások, mindaz a sok kincs, ami hazánkban található, s ami a felszabadulásig csak egy igen szűk réteg – s nem jelentéktelen mértékben idegen tőkések – meggazdagodására szolgált. A nép államának vállalatai látják el a kül- és a belkereskedelmet is.
Jelenti ez a kis mondat azt, hogy hazánkban megszűnt a volt uralkodó rétegek műveltségi monopóliuma, hogy az iskolák, egyetemek, színházak és más kulturális intézmények kapui tágra nyíltak a dolgozó nép fiai előtt. Jelenti azt, hogy ebben az országban többé nem a születés, a vagyon, a rokoni összeköttetések nyitják meg az érvényesülés útját az egyén előtt, hanem a rátermettség, a tudás és a hűség a nép ügyéhez.
Jelenti azt, hogy az ország lakossága nem oszlik többé két részre, ahol az egyik, az elenyészően kisebb résznek jut az élet minden kellemessége, a másik, a túlnyomóan nagyobb résznek minden teher és jogfosztottság. Az ország üdülőhelyei többé nem a kiváltságosak, a más verejtékén hízók kéjtanyája, hanem a dolgozók tíz- és százezreinek megérdemelt pihenő- és üdülőhelye a jól végzett munka után.
Jelenti azt, hogy a fegyver többé nem a munkást kardlapozó rendőrpribékek, a parasztot csizmájuk alá tipró kakastollas csendőrök kezében van, hanem a munkások és parasztok fiainak kezében, akik ezt a fegyvert a nép ellenségei ellen használják fel. S hogy hadseregünk többé nem a részvényesek, mágnások, és idegen érdekek agresszív eszköze, hanem hazánk függetlenségének őre. Jelenti azt, hogy igazságügyi szerveink többé nem a nép legjobbjainak üldözői, hanem a nép érdekében hozott törvények védelmezői.
Jelenti azt, hogy hazánk többé nem idegen imperialista hatalmak játékszere és félgyarmata, hanem független és szabad ország. (…) Hazánkban ma a dolgozó nép általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójog alapján választja meg azokat a képviselőit, akik a nép nevében a törvényeket alkotják, s azokat, akik a legkülönbözőbb államhatalmi szervekben az országos és a helyi ügyekben döntenek.
Jogfosztottság a burzsoá államokban
A népi hatalom gyökeresen különbözik minden más államhatalomtól, amely az emberiség történetében valaha is létezett. Minden eddigi állam szerepe az volt, hogy biztosítsa, fenntartsa a kizsákmányoló és elnyomó osztályok uralmát. Éppen ezért, gondoskodott arról, hogy a hatalom gyakorlásában ne vehessenek részt a munkások, a dolgozó parasztok, a vagyontalan kisemberek, tehát senki azok közül, akiknek érdekei ellentétesek voltak az uralkodó osztály érdekeivel. Legalábbis mindenkor ez, a dolgozók teljes jogfosztottsága volt az uralkodó osztályok szándéka. A jog azonban harci kérdés és így az elnyomottak, kizsákmányoltak számának növekedésével, öntudatosodásával és harci szervezkedésével párhuzamosan kénytelenek voltak bizonyos jogokat is átengedni nekik. Ekkor is arra törekedtek azonban hogy ez a jog csak formális, látszatjog legyen, gondoskodtak arról, hogy ha a dolgozó osztályoknak kényszerűségből adtak is szavazati jogot, azok csak a között választhassanak, hogy a kizsákmányolók melyik kategóriája uralkodjék felettük. Szemléletes példája ennek a többi közt az Amerikai Egyesült Államok választási rendszere. Ebben az országban, amely szereti magát „népi kapitalista” „demokráciának” hirdetni, juttattak bizonyos – mint látni fogjuk, számos korlátozó feltételtől függő – választási jogot a dolgozóknak is, de ugyanakkor gondoskodtak arról is, hogy ezek a választók csak a monopolista burzsoázia egymást váltogató két hagyományos pártja között választhassanak. A burzsoá államokban valójában illúzió a nép jogairól beszélni. Nemcsak azért, mert minden eszközzel megakadályozzák a nép érdekeit képviselő pártok alakulását, felvilágosító munkáját, hanem azért is, mert a nevelés és az egész propaganda-apparátus – az iskolák, a sajtó csaknem egésze, a Film, a rádió, a televízió, a könyvkiadás – mind a burzsoázia kezében van, és így a burzsoázia hatalma fenntartásának szolgálatában áll. S e hatalom fenntartását szolgálják a legkülönbözőbb egyházak is, amelyeknek hatalmas propaganda apparátusa a lelki terror minden eszközével a fennálló rendszert szolgálja.
A népi hatalom demokratizmusa
A Magyar Népköztársaságban a népszuverenitásból folyó összes jogokat az államhatalom legfelső szerve, az országgyűlés gyakorolja. Alkotmányunk a demokratikus választási rendszer alapelvét összefoglalva megállapítja, hogy „Az országgyűlési képviselőket, a Magyar Népköztársaság választópolgárai általános, egyenlő és közvetlen választójog alapján titkos szavazással választják”. Legjobban akkor érthetjük meg rendünk demokratizmusát, ha összehasonlítjuk választási rendszerünket a kapitalista választásokkal. Nálunk minden 18. évet betöltött állampolgár választó és képviselővé is választható. Nem így van ez a burzsoá államokban. A burzsoá országokban a legkülönbözőbb módon leszűkítik a választók körét. A választójogot olyan feltételekhez kötik, amelyeknek a dolgozók nem tudnak eleget tenni. (Pl. hosszabb egy helyben lakás igazolása, bizonyos iskolai végzettség, vagyon stb.) Hazánkban a választójog egyenlő, vagyis a választásoknál mindenkinek a szavazata egyformán számít. Vannak kapitalista országok, ahol a gyárosok és a földbirtokosok szavazatát többszörösen számítják, másutt pedig úgy hamisítják meg a szavazatok egyenlőségét, hogy az ipari munkások által lakott kerületekben sokkal több szavazat kell egy képviselő megválasztásához, mint az olyan kerületekben, ahol az uralkodó osztályhoz tartozó burzsoá elemek, vagy a befolyásuk alatt álló, politikailag kevésbé fejlett parasztok laknak.
A legutóbbi országgyűlési választásokon a választójogosultak száma 6 501 869 fő. Ez az ország lakosságának 67,8%-a volt. Az 1953. évi választások alkalmával dolgozó népünk 453 képviselőt és pótképviselőt küldött az országgyűlésbe. Ezek közül eredeti foglalkozások szerint 188 ipari munkás, 145 paraszt és 96 értelmiségi.
Kik ültek a Horthy-rendszer parlamentjében?
Ha összehasonlítjuk a Horthy-korszak országgyűlését az igazi népképviselettel, akkor meglátjuk, hogy milyen óriási különbség van a kettő között. Az 1931-ben megválasztott 245 képviselő közül 84 földbirtokos, 41 állami tisztviselő, 15 bankár, 5 gyáros, 37 ügyvéd, 12 pap, 14 magas rangú katonatiszt volt. A parlamentben 19 gróf és 9 báró ült.
A legtöbb burzsoá államban azonban nemcsak a parlament összetétele biztosította, hogy a meghozandó törvények csak és kizárólag az uralkodó osztály érdekeinek megfelelőek legyenek. Úgyszólván mindenütt még egy „elit gárda”, a felsőház ügyelt a gondosan megválogatott parlament munkájára is, és minden javaslat csak akkor emelkedett törvényerőre, ha ez a legmagasabb egyházi és állami funkcionáriusokból, az arisztokrácia legfelsőbb rétegeiből, a legnagyobb földbirtokosokból és nagytőkésekből összeválogatott társaság is jóváhagyta azt. S a felsőház megválasztásába még ott sem volt beleszólása a nép fiainak, ahol parlamenti választójogot ki is harcoltak maguknak. A felsőházi tagság részint örökletes volt, részint az egyházi vagy állami funkcióval járt, a többit pedig a felsorolt rétegek önmaguk közül választották, vagy pedig a király, illetve a királyi jogokat élvező államfő nevezte ki, legmegbízhatóbb hívei közül.
A kapitalista Magyarországon is joga volt a kormányzónak egyes személyeket örökös felsőházi taggá kinevezni. Íme, néhány név a felsőházi tagok közül: gróf Bethlen István, a hírhedt miniszterelnök, dr. Fabinyi Tihamér, a Gömbös-kormány minisztere, a Magyar Általános Hitelbank vezérigazgatója. Báró Korneld Móric, a Magyar Nemzeti Bank főtanácsosa, a Magyar Vasművek és Gépgyárak Országos Egyesületének igazgatósági tagja, báró Majthényi László, a Lévai Úrikaszinó választmányi tagja, Monzrnuovó Nándor herceg, több gyár és bank részvényese. Õrgróf Pallavicini János földbirtokos.
Mivel a hercegek, grófok és bárók száma Magyarországon túl nagy volt ahhoz, hogy ezek mindegyike személy szerint részt vehessen a felsőházban, ezért a törvény úgy rendelkezett, hogy a hercegi, grófi és bárói családok tagjai maguk közül választják ki azokat, akik az arisztokráciát képviselik a felsőházban.
A felsőháznak tagja volt az ország hercegprímása, az egri érsek és a megyéspüspökök. Méltóságuknál fogva állandó tagjai voltak a felsőháznak a koronaőrök és a legmagasabb közjogi személyiségek.
A nép kormánya
Népköztársaságunkban az államfői hatalmat a Népköztársaság Elnöki Tanácsa gyakorolja, melynek elnökét, két elnökhelyettesét, titkárát és 17 tagjáét az országgyűlés választja meg. A Népköztársaság Elnöki Tanácsi munkásokból, dolgozó parasztokból és értelmiségiekből áll, és mint kollektív testület gyakorolja az államfőt megillető jogot. Tevékenységéért az országgyűlésnek felelős és az országgyűlés két időszaka között kifejtett munkájáról az országgyűlésnek beszámolni tartozik.
Az államigazgatás legfőbb szerve a magyar forradalmi munkás-paraszt kormány, amely jelenleg elnökből, első elnökhelyettesből, államminiszterekből és 17 miniszterből áll. Kormányunk tagjai között többen eredeti foglalkozásuk szerint munkások, parasztok, de van köztük mérnök, orvos, pedagógus is. A Minisztertanács egésze – és tagjai külön-külön is – tevékenységéért az országgyűlésnek felelős, és a kormány munkájáról köteles az országgyűlésnek beszámolni.
(…)
A munkások és parasztok tízezrei a tanácsokban
1950-ben a régi rossz emlékű „önkormányzati” szerveket új, magasabbrendű szervek, a tanácsok váltották fel.
A tanácsok a népi hatalom fontos szervei. Az államvezetés szempontjából ők valósítják meg az állami rendelkezéseket, a lakosság szempontjából pedig a dolgozó nép elsősorban a helyi szerveken keresztül vesz részt az államvezetésben.
A tanácsokban nem a kizsákmányolók, hanem a munkások, dolgozó parasztok ezrei és tízezrei vannak, akiket maga a nép választ. Az 1954. évi tanácsválasztások során 507 279 tanácstagot választottak meg. Ezekből 19 201 munkás, 54 593 termelőszövetkezeti tag és egyénileg dolgozó paraszt, 23 039 értelmiségi és alkalmazott (legnagyobb részük munkásból és dolgozó parasztból lett értelmiségi és alkalmazott), 2500 kisiparos és kiskereskedő, 7946 egyéb.
Ezzel szemben a Budapesten 1931-ben megválasztott törvényhatósági bizottság összetétele a következő volt: 245 törvényhatósági bizottsági tag közül 82 a horthysta erőszakszervezet tagja, 80 tőkés, gyáros, bankigazgató és nagykereskedő, 45 ügyvéd, 17 értelmiségi, 6 földbirtokos, 1 munkás, 10 egyéb kategóriához tartozó volt.
A tanácsok a nép szolgálatában
A tanácsok igazgatási tevékenységének magasabbrendűségét mutatja kiadásaik és bevételeik megoszlása is. A törvényhatósági bizottságok 1937. évi összesített költségvetése Budapest és a vidéki városok kiadásáról a következő képet mutatja: adminisztrációs kiadásokra 37%-ot, egészségügyire 5%-ot, közoktatásra 12%-ot, a hitelek törlesztésére és a törvényhatósági vagyon kezelésére pedig az összkiadás 25%-át fordították. Ugyanakkor a bevételek 52%-a adóból, 23%-a városi vagyonkezelésből és 3%-a az egészségügyből – vagyis kórházi ápolásért fizetett térítésekből – származott.
Ezzel szemben a tanácsok 1958. évi összes kiadásainak 35%-a esik szociális és kulturális, 36%-a oktatási célokra és csupán 14%-a jut igazgatási kiadásra.
A burzsoá törvényhatóságok a helyi ügyek intézésében csak részben, vagy egyáltalán nem rendelkeztek önállósággal, de szükségleteik fedezéséről maguknak kellett gondoskodni. Ez azzal járt, hogy hatalmas összegű pótadókat vetettek ki, amely mindenkor a szegénynép rovására az uralkodó osztály érdekeit szolgálta. 1934-ben pl. Győr megyében az évi költségvetési kiadások 71%-át pótadóval fedezték.
Az igazságszolgáltatás a munkáshatalom védelmét szolgálja
A burzsoá bíróság éles fegyver a kizsákmányoló osztály kezében. A burzsoázia gondosan ügyel nemcsak a bíróságok osztályösszetételére, de arra is, hogy a bírókat a haladó eszmék befolyásától távol tartsa. Ezek a bíróságok kegyetlenek az elnyomottakkal szemben, ugyanakkor a vagyonos osztályok érdekeit szolgálják.
Nálunk a bíróságok minden fokon hivatásos bírákból és népi ülnökökből állnak. A népi ülnököket a tanácsok, a Legfelsőbb Bíróság mellett működő népi ülnököket pedig az országgyűlés választja.
Az elmúlt évtized alatt megváltozott a hivatásos bírák személyi összetétele. Egyre több munkás-, parasztszármazású jogvégzett bíró kerül funkcióba. Az igazságszolgáltatásban is érvényesül a nép közvetlen részvétele.
1958 első felében kb. 20 000 volt a népi ülnökök száma. Ezek 43%-a munkás, 13%-a értelmiségi és alkalmazott, mintegy 73% férfi és 27% nő.
Népi ellenőrzés
1958 első felében 232 népi ellenőrzési bizottság működött, 1568 taggal és mintegy 4700 népi ellenőr segítségével. A népi ellenőrzés keretében maga a dolgozó nép ellenőrzi a törvények és kormányrendeletek végrehajtását, részt vesz a szocialista államrend megszilárdításában, harcol a korrupció, a bürokratizmus bármely jelenségével szemben, az elkövető személyére és állására való tekintet nélkül.
Az agitátor kézikönyve. Kossuth Könyvkiadó, 1958.