Tizenkettedik védőbeszéd

Kandi rögtön rosszul lett attól, hogy
“ez most komoly”. Nem mintha komolytalan
lett volna. Inkább komolyságát elnapolta:
feltételes módban sütkérezett. A barátját
elmegyógyintézetbe zárták. Alattomos nap
ez is: nem süt, de leég tőle a bőr, lehámlik néhány
rétegnyi emlék, a gyerekkor ápolhatatlan
szarurétege. Minden megfontolástól a dolgok
zárt osztályba kerülnek. Ez tömény filozófia.
Csakhogy egy barát, az megfontolhatatlan.
És mégis zárt osztályra került. Kandi
konfabulációi kevésbé önveszélyesek. Kínálkozott,
hogy áldozzon dolgokat a közös zárt térbe,
afféle visszamenőleg füstbe ment terveket. De
milyen hamis lenne ez az áldozati gesztus,
hiszen a nagyapja is, óráját Kandi hordja, mielőtt
ásott sírba lőtték, kis híján füstbe ment.

Tizenharmadik védőbeszéd

Az olivabogyótól Kandi ínye már-már
felhasadt. Gurmankodhatott, ahogy akart,
hiába, szájberendezése nem mediterrán örömökre
termett – mindig elhalasztotta, amit élvezett.
Csókolni is úgy tudott a Kandi, mintha a
halálnak volna lyuksógora, akit birtokba
vett, annak rögtön feketedett a lelke, karja.
Kihervadt belőle az idő, mint a sós
vízből a rózsa. Sokszor mondta, a nő
csak egy sziget. De életében nem kötött ki,
hajótörött meg úgy se volt, mint aki deszkákat
talál, hogy partot érjen. Nagy hajós a Kandi,
parttól part helyett víztől vízig ért benne
az út: álltóhelyét óceánnal kerítették körbe.
A nagy vízben fulladozással tengette az időt.
Amíg csak tudott, vett egy újabb meg egy még
újabb
levegőt.