Alig tudtam felfogni, hogy perbe csöppentem. Apám özvegye követelt tőlem asszonytartást. Az asszony az idő rég elfeledett mélységéből bukkant fel, s a múlt emlékei könyörtelenül lerohantak. Elolvastam a beadványt és azt kiáltottam:

– Hogy mehetett tönkre? Talán most őt verték át? Ez a nő a törvény segítségével rabolt ki bennünket – magyaráztam az ügyvédemnek, miközben erős vágyat éreztem, hogy újra lássam az asszonyt; már nem volt bennem kísértés vagy vágyakozás, csak látni szerettem volna, kíváncsi voltam, hogy bánt vele az idő. Most, akárcsak én, úgy negyvenes éveiben járhatott. Vajon ellenállt a szépsége az időnek, vagy elenyészett a ragyogás? Valóban bajban van, vagy még egy utolsót akar rúgni belénk? Másfelől pedig nem értettem, hogy miért nem perelt már korábban? Istenem, micsoda sugárzó szépség volt! Micsoda gyönyörűség! A legszebb nő, akit valaha láttam. Hányszor álmodtam vele! – Apám az ötvenes éveiben járt, a nő meg a húszas éveiben, mikor feleségül vette – meséltem az ügyvédnek. – Az öregem régi vágású, nem túl iskolázott vállalkozó volt, nem bízott a bankban, a pénzét a hálószobában tartotta egy szekrényben. Nem is volt evvel semmi baj, amíg normális család voltunk. Házasságuk bejelentése azonban bombaként robbant. Mindenki megdöbbent, az anyám, bátyám, én, a nővéreim és mindenki a rokonságból. Apám az új feleségével a legfelső szintre költözött, és a szekrényt is odavitette. Hogy a nő? Fiatalsága, elevensége és szépsége teljesen megbabonázott bennünket, anyámat kivéve, aki teljesen összetört.

– Katasztrófa! A végén egy babszem sem marad! – hajtogatta, és reszkető hangja minduntalan sírásba csuklott.

Legidősebb testvérem még iskolázatlan volt, ráadásul nem is volt egészséges. Munkája nem volt, mégis módosnak tartotta magát, apám vagyona után, s indulatosan jelentette ki:

– Meg fogom védeni az érdekeimet!

Néhány rokon azt tanácsolta, hogy beszéljünk egy ügyvéddel, de ha megtettük volna, apám felháborodottan esett volna nekünk. Az olyan lett volna, mintha anyám elvált volna tőle, és azon túl már úgy is bánt volna vele:

– Nem vagyok bolond, nem fogtok rászedni, kisemmizni vagy tönkretenni! – mondta apám, mikor halvány célzás esett a dologról.

Engem érintett meg a legkevésbé ez a szörnyűség, részben, mert én voltam a legfiatalabb, részben, mert én voltam az egyetlen a családban, aki tanult, és úgy nézett ki, nem hiába, mert felvettek a mérnöki főiskolára; de azért nem mulasztottam el megjegyezni, hogy micsoda piszok nagy szerencséje van apámnak.

Végül a dolgok elsimultak, és én tulajdonképpen megbíztam apámban.

– Ha nem lépünk közbe – jelentette ki a bátyám –, egy napon üresen találjuk a szekrényt.

Látszólag osztoztam félelmében, de valójában nem éreztem ugyanígy. Korábban egy oázis volt az életem, nyugalom vett körül, most pedig olyan lett, mintha vad szél söpörne végig rajta; sötét felhők gyülekeztek a horizonton.

Anyám az aggódás csendjébe menekült, és minden egyes nap azt juttatta eszébe, hogy a végén rosszul járunk.

Ami a bátyámat illeti, nem kímélte apámat, olyan volt, mint egy oroszlán.

– Én vagyok az elsőszülött, tanulnom kell, de nincs más segítségem, add ki a részem!

– Az örökséget akarod? Mikor még nagyon is élek? Hálátlan vagy! Ehhez nincs jogod!

De a bátyám nem nyughatott, és akárhol futottak össze, folyton szekírozta apámat. Megesett, hogy egyszer vita közben hátulról rá is vetette magát, anyám azt mondta, hogy akkor igazán féltette a bátyámat.

Kíváncsi voltam, hogy az apám, aki tanulatlansága ellenére egészen jól végzi a dolgát, és igen precízen könyvel, mikor hibázik szerelmi vakságában. Igen, kétségkívül megváltozott az apám, mindennap egy kicsivel más lett. Havonta kétszer járt a török fürdőbe, hetente vágta a bajszát, szakállát, és peckesen lépkedett az új ruháiban. Végül még a haját is festette. Chevrolet és sofőr ácsorgott a házunk előtt. Az új asszony minden porcikáját drága ékszer csinosította.

A bátyám egyre türelmetlenebbé vált:

– Honnan vette? – kérdezte tőlem. – Még az is lehet, hogy kulcsa van szekrényhez, onnan a sok pénz. Még az is lehet, hogy már öreg napjait is bebiztosította. Végtére is hatalma van apám felett, boldoggá teszi, vagy kiköveteli tőle, amit akar.

Egy ízben igen magasra csaptak az indulatok, és veszekedés támadt a bátyám és apám között. Apám haragra gerjedt, és a bátyám arcába köpött. A bátyámat is elkapta a hév, megragadta az asztali lámpát és apámhoz vágta. Minden tiszta vér lett. A vér látványa a bátyámat megrémítette, de indulatát nem csillapította, végül a szakács és a sofőr avatkozott közbe. Apám kihívta a rendőrséget, a bátyámat elvitték, sőt el is elítélték, börtönbe került, ahol a rákövetkező évben meghalt.

– Hogy volt bátorsága egyáltalán idejönni? – kérdeztem az ügyvédet.

– A szükségnek is megvannak a maga szabályai.

A bátyám iránt érzett szomorúságunk és gyászunk még eleven fájdalom volt, mikor egyszer anyám és én zajt hallottuk az emeletről. Mintha valami a padlóra puffant volna. Felszaladtunk. Apám élettelen teste puffant akkorát. Újra és újra azt kérdeztük magunktól, hogy történhetett ez, de a kérdések sokasága nem támasztotta fel apámat. Kiderült, hogy egy nappal korábban szélütés érte, és mi még csak nem is tudtunk róla.

A temetés és a gyászidő után a család összegyűlt. Ott voltak a nővéreim a férjeikkel, szüleik és persze az ügyvéd.

A szekrény kulcsát kértük, de az ifjú özvegy közölte, hogy semmit sem tud a kulcsról. Ahogy faggattuk, néha szemtelenül felélénkült a hazugságtól, de mit tehettünk volna? Nagy nehezen a szekrény felfedte titkát, a mélyén egy kötegnyi pénz lapult, nem több mint ötezer font.

– Hova lett a vagyon? – kérdezték a rokonok. A válaszra várva mindenki a gyönyörű özvegyet bámulta, aki dacosan válaszolgatott.

Ami anyám jóslatát illeti, igaza lett, valóban egy babszem nem sok, annyi sem maradt. A gyönyörű özvegy visszaköltözött szüleihez, és fátylat borítottak rá is, meg az örökségre is. Egy idő múlva anyám is meghalt. Én munkát találtam, megházasodtam. Már rég elfeledtem a múltat, azt egyszer csak itt volt ez a per a nyakamban.

– Hát nem vicces – kérdeztem az ügyvédtől –, hogy én fizessek asszonytartást ennek a… ennek a nőnek?

Az ügyvéd reszelős hangon válaszolt:

– Felszínre került és folytatódik a régi történet, de mi lesz, ha nem találunk a követelés ellen kézzelfogható bizonyítékot?

– Azt még csak elképzelni sem tudom.

– Ha a rokonszenv kérdésében indítanánk a támadást, az asszony ügyvédjének a malmára hajtanánk a vizet.

– Miféle rokonszenv?

– Na álljunk meg egy pillanatra és gondolkodjunk világosan! Egy idős férfi felhalmoz egy csomó pénzt a szekrényében. Aztán ez az ötvenöt éves férfi vesz magának egy gyönyörű fiatal nőt. Ez s az történik a családdal, ez s az történik a szépséges nővel. Na, de valójában nem hibáztathatunk senkit, se az idős férfit, se a fiatal nőt.

Egy ideig csendben maradt, majd homlokát ráncolva folytatta:

– Nézzük meg most az ön helyzetét! Dolgozik, családja van, az élet hihetetlenül drága, és így tovább és tovább… Próbáljunk egy ésszerű összeget megajánlani neki.

– Hogyne! – dünnyögtem –, hiszen kirabolt bennünket, aztán ott van a bátyám halála, meg az anyám nyomorúsága.

– Sajnálom, de az asszony most éppen olyan áldozat, mint maguk voltak.

Komolyan és érdeklődve súgtam oda neki a kérdést:

– Tud valamit róla? Igen?

Diplomatikus határozatlansággal a fejét rázta.

– Gyermeke nincs, többször megházasodott és többször elvált, majd beleszeretett egy ifjúba, aki kihasználta őt, és nyomorba taszította.

Nem fecsegte ki az információ forrását, de nekem gyanús lett a történet logikája. Mélységes kielégülést éreztem, bár nem mutattam ki. A bírósági tárgyaláson újra elkapott a heves vágy, hogy az asszony szemébe nézzek.

Felismertem, ahogy ott üldögélt szemközt az ügyvédi szobával. Már korábban is találgattam, hogy felismerem-e, de felismertem, pedig szépsége felszívódott a mi vagyonunkkal együtt. Arcáról eltűnt a báj és üdeség. Színtelen volt és hideg, és az örökké tartó szomorúság álarcát viselte.

Anékül, hogy érdekelt volna, odamentem hozzá, illendően meghajoltam és azt mondtam:

– Emlékszem magára, talán ön is emlékszik rám.

Először meglepetten nézett rám, aztán zavarba jött. Egy fejbiccentéssel viszonozta a köszönésemet.

– Sajnálom, hogy bajt okozok önnek – mondta, mintha mentegetőzne –, de nem tehetek mást.

Teljesen elfelejtettem mit akartam neki mondani. Valójában nem voltam képes megszólalni, de valami belső béke öntött el.

– Ne aggódjon, isten akarata teljesül – és megnyugodva továbbmentem, magamban pedig azt gondoltam:

– Miért is ne! Ha Allah úgy akarja, a színdarabnak folytatódnia kell… a függönyig.

FORDÍTOTTA BODA MAGDOLNA