Nick Elsdorf – Közel-Nyugati Levél

MOSZKVA? RÁMEGYEK!

Úgy rémlik, hogy egy hinta száll,
Megfestetlen lobog a fátyol –
Kicsap a zavaros homályból,
S országol a darázskirály.

(Oszip Mandelstam: Impresszionizmus (1932). Lator László fordítása, in Csillapíthatatlan szavak. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975.)

Porig aláztak. Mint magyart. A tót atyafiak. Az asztal végére ültettek. Átnéztek rajtam. Mintha ott se lettem volna.

A bécsi szlovák követségen történt néhány éve. Intézetem képviseletében kellett domborítanom, hál’ isten ritkán akad effajta kötelességem. A pozsonyi külügyminiszter tartott nálunk közepesen unalmas előadást, utána fogadás. Bekérették az életrajzom, majd ahelyett, hogy mint az egyik vendéglátót a miniszter jobbjára (baljára?) invitáltak volna, se szó, se beszéd kizártak Európából. Még közönyösen sem kérdezgettek: no, mi újság odalent délen? Talán attól tartottak, elrontom az étvágyukat valami rémes történettel. Pedig akkoriban még nem a darázskirály uralkodott a rónaságon.

Ha azt hiszed, nyájas olvasó, hogy a sértett hiúság beszél belőlem, nem jársz messze az igazságtól. Mert téged aláztak meg, egyetlen honfitársam, hisz én kitűnően elbeszélgettem ott az alvégen a szlovák katonai attaséval a bennünket kölcsönösen érintő, aktuális politikai kérdésekről. Közösen szidtuk például az osztrák tanárokat, lévén ő is ideiglenesen Bécsben állomásozó, többgyermekes apa. Nem állhattam meg, hogy el ne meséljem neki legfrissebb gimnáziumi történetemet.

Dani a negyedikben (magyarul: nyolcadik általános) várta évvégi egyesét (magyarul: ötös) matematikából, de annak nem akarózott jönnie. Helyette érkezett egy üzenet osztályfőnökétől, egyszersmind matektanár, szülőnevelési célzattal. “Súlyos bajok vannak a gyerekkel. Egyrészt két – egyébként jól sikerült (N. E.) – tesztjét nem látták el otthon kézjegyükkel, pedig erről gondoskodni a tanuló kötelessége, másrészt fiuk érthetetlen szavakat használ dolgozataiban, nemrégiben is ’origó’-t írt a német Ursprung helyett. Mi több, egy függvényt diszkutálva azt állította róla, hogy süllyedő (sinkend), nem pedig helyesen azt, hogy eső (fallend)”. A tanárnő jelezte, hogy sürgősen beszélni akar valamelyik “szülőrésszel”, Osztrákiában ezt a kifejezést (Elternteil) használják a tanárok, midőn a pedagógia árnyalt nyelvén érintkeznek. Egyébként pedig méltóztassuk felhívni, de tüstént!

Halogattam, halogattam (most javítsam ki, hogy az eső, az németül Regen?), majd nagy levegőt véve tárcsáztam, Grüss Gott, és eleresztettem néhány előre gyártott, udvarias mondatot. Arról, hogy bennünket a jegy nem érdekel (koporsószeg 1), hogy a gyermek – például ezért – nem szokta eltitkolni előlünk, hogy hányast kap, továbbá hogy valóban szoktunk matekozni otthon, ráadásul magyarul (k.szeg 2), amikor is időnként a nyelvünkben használatos, bár – tudjuk – messzemenően idegen “origó”-kifejezéssel élünk (melyből – már megbocsásson – az Ursprung-ot [eredet] is fordították, hacsaknem mégis a német a matematika ősnyelve: k.szeg 3). Sőt, szíves engedelmével, magyar földön egy görbe (akár a légnyomás vagy a hajó a németben is) süllyedni szokott. Légnyomás? Hajó? Ez meg őt nem érdekli messzemenően – recsegte bele a telefonba –, “in Österreich sprechen wir deutsch”. Úgy éreztem, eljött az ideje, hogy beverjem az utolsó koporsószeget is: “mondja, liebe Frau Professorin, ön valójában fegyelmezni akarja utódunkat vagy – bocsánat a merész gondolatkísérletért – megszerettetni vele a matematikát?” “A matematika maga a fegyelem!” – csattant a válasz. Üvöltöttem volna, ha nem zaboláz meg a német mondatszerkezet. Így rezignáltan vontam le a tanulságot: “Elnézést, tévedtünk, már látjuk, hogy kaszárnyába (Kaserne) írattuk a gyermekünket.” Hosszú csend a válasz, fogak csikorgása hallik a távolból. “Innentől csak a Herr Direktor társaságában vagyok hajlandó folytatni a beszélgetést” – sziszegi a számtantündér. Igazgató úr? Nem a legrosszabb társaság. Angoltanár, váltottunk már egy-két szót egymással, termetes, zajos macsó (állítólag hangadó a fővárosi szocdemek között), majd csak megegyezünk valahogy.

Mindkét szülőrész felvonultunk. A direktor ezennel nem a jókedvű harsányt alakította. Köszönést mellőzve, kiásott csatabárddal a kézben fogadta küldöttségünket, s azonnal támadott: “Ismételjék meg, miket hordanak maguk itt össze az iskolámról! Kaszárnya!? Hallatlan!” Szerencsére megértettem, mit mond, bár üvöltött, vérvörös fejjel, bécsi tájszólásban, s angyali mosollyal kérdeztem vissza: “Nem folytathatnánk-e a társalgást – ahogy szoktuk – angolul”. Szeme villámokat szórt: “mit képzel,das ist eine österreichische Dienststelle (ez osztrák szolgálati hely), itt a német a hivatalos nyelv”. Ekkor kapcsolódott be szerzőné, lelkem az emelkedett beszélgetésbe (németül), megemlítve, hogy talán mégsem volt teljesen elhibázott a részemről a katonai metafora, hiszen a kedves osztályfőnöknő nemcsak a szülői aláírások ügyében bizalmatlan, hanem kiterjedt kápó-rendszert is üzemeltet az osztályban, egymásról kell jelenteniük (föl) a tanulóknak. “Hagyjuk a Psychospiel-t, nagyságos aszszonyom” – dörögte a diri a hős anya szavába vágva – maguk egyszerűen jobb jegyet akarnak a fiuknak. Különben is, mi az a kápó? Megnyugtattuk, hogy nem rokona az origónak.

A KZ rövidítés hallatán, apró remegésre lettem figyelmes az igazgatói szájszélen. A remegést bávatag mosoly ellensúlyozta, amikor hozzátettük, hogy mi is tanítgatunk évtizedek óta, igaz, csak az egyetemen (apró tűszúrás a csatabárdért cserébe), mégse büntetünk folyvást. Telibe találtunk, pedig nem is igen céloztunk. Hogy-hogynem a lekezelő hangsúllyal használt gnädige Frau-ból szerzőné egycsapásra Frau Kolleginné avanzsált, s innentől nekem is szabad volt angolul beszélnem. Az igazgató úr bevallotta, ő sem rajong “egyes kollégák” fegyelmezési módszereiért, “De hát tudják (dévaj kacsintás), milyenek a diákok mostanában. Nem kell a bolhából elefántot csinálni, a gyereknek se tenne jót a felhajtás. Ugye, nem viszik el a kis legényt az iskolából? Gondolják meg, nálunk csak fejlődne a szociális érzéke: most indult az új projektünk, szegény gyerekeknek gyűjtünk, tudják, bei Ihnen in Tiszákétschké”.

Csak a szégyen

Rátartian pillantottam a pozsonyi attaséra: ezt kapd ki, bátor katona, így arat diadalt a magyar (egyébiránt Danit – vele egyetértésben – rögtön átírattuk egy vidámabb kaszárnyába). A diplomata unottan bólogatott, kissé gyanakodva, mint a nyugatiak szoktak volt ’89 előtt: ja, magyar, akkor panaszkodik minduntalan, dicsekszik kicsinyes megaláztatásaival, ahelyett hogy végre egyszer a sarkára állna. Átadja magát – mint az osztrák mondja – a “magyar betegségnek”. Fáradt, fakó és lusta (müde, matt und faul), de be nem áll a szája. Nem tudom, nyájas olvasó, át tudod-e érezni lelkem fodrozódását. Itt van ez az attasé, a Tátra büszke tigrise, egy nemrég még nálunk keletibbnek nézett egyén, s a mai magánál kevésbé nyugatinak néz. Hanyagul megkérdi, milyen az élet euró nélkül. Válaszom nem érdekli. Leginkább šecko vagyok neki és jedno.

Ez a sajátos kelet-európai “belső orientalizmus” már a nyolcvanas évek eleje óta bosszant. Még liberális-közeli pesti barátaim is hosszan ápolták Közép-Európa mítoszát, mely együtt járt Kelet- Európa déli és keleti végeinek alig titkolt lenézésével. Tették mindezt lengyel-cseh-magyar koprodukcióban. A “Balkánnal”, de főként az “oroszokkal” szemben táplált fals nagyobbsági érzetet tapasztalván elfogott néha a szorongás (mi lesz, ha kedves Gogolom, Csehovom megsértődik?), a saját hátamon azonban nem csattant ostor. Pár éve viszont, ahogy magyarként lassan csúszunk kifelé az elképzelt Közép-Európából, feltámadnak kisebbségi érzéseim. Először csak azt tapasztalta a külföld, hogy lassulunk és jelentéktelenedünk. Megállapította: volt már ilyen. Majd felfigyelt a nyilas reneszánszra is. Szürpríz, szürpríz. Hitte, ki lesznek szorítva. Látta, be lettek. Méghozzá a darázskirály parancsára. Furcsa egy uralkodó, annyi szent, gondolta a világ. Folyton lázít, irritál, lenéz, kioktat, majd hunyorít egy pajkosat és tartja a markát. Nyomában megrökönyödés. Lassan ment, de felfedezték a mérsékelt konzervatívban a számító puccsistát. A furfangos populistában a hidegfejű zsarnokot. A vagányban a gonosz hepciát. A Berlusconi-klónban a Horthy-fant. Ránk szakadt a szégyen.

Ezzel kelek, ezzel nyugszom. Dehogy kívánom én vissza a “legvidámabb barakk” sovinizmusának 1989-en is túlnyúló, csalfa nyugalmát. Hogy kíváncsian felcsillanó szemek fogadjanak, amikor megtudják, hogy magyar földről származom: ennek a fickónak biztosan lesz legalább egy váratlan félmondata, nem kell tőle félni, esetlen cinizmusa nem bánt, akadnak ironikus történetei, ha más nem, a nyelve, legalább az akcentusa érdekes lesz. Bevallom, e nemzetkarakterisztikán nőttem fel, s azt is, hogy kényelmes volt. Nekem mégis kitűnően megfelelt a mindent ellepő unalom 2002 és 2010 között, amikor már nem várt tőlem a művelt világ zaftos beszámolókat hazám állapotjárul. Hamar napirendre tértek a hazudozását színháziasan megvalló miniszterelnök fölött is. Mecsoda pancser! Tv-ostrom? Mondjon valaki egy országot, ahol nincs egy kis népi hirig, legyen az valamelyik banlieu vagy maga a City. Cigányvadászat? Létezik olyan volt endékás város, ahol nem lángoltak még a menekültszállók? Nokiás doboz? Ausztriában minden évre jut legalább egy, hasonló méretű hálózatokat, de százszor-ezerszer nagyobb pénzeket mozgósító, síbolással egybekötött megvesztegetés. (E pillanatban mindössze egy volt pénzügyminiszterre és belügyminiszterre, egy szakszervezeti főnökre, egy fegyverlobbistára, néhány nagybankra, egy telekom- cégre… nem folytatom, vetül a gyanú árnyéka. Privatizációs visszaélések, bennfentes kereskedelem, állami hirdetések és felügyelőbizottsági stallumok szelektív osztogatása, és amiért mindez megesik, illegális pártfinanszírozás okán folyik a nyomozás.) “Pincérnek öltözött operett-gárdistáitokkal akarsz felvágni? – hűtötték le perverz dicsekvésem bécsi ismerőseim. – És amikor nálunk a Ringen pózolnak a poszt-náci Burschenschaftok? Ne erőlködj, dögunalmasak lettetek ti is”. És én bőven kiegyeztem volna életem végéig egy effajta országimázzsal (vö. nemzeti minimum), a halódó Nyugat egy átlagos országának átlagos polgáraként persze. Irány a second best. Az sincs túl közel.

Csöppet sem zavart a lassú betagozódás egy nem túl érdekfeszítő – már nem győztes, de talán még egy darabig kellemes – Európába. Úgy gondoltam, gyermekeimnek némileg megkönnyítettem az életét azzal, hogy az átállást itt a Monarchia nagybőgőjében gyakorolhatják, s azzal hízelegtem magamnak, honfi hanna, aki vagyok, hogy így több marad magyarságukból is, mint ha az alkalmazkodással egy svéd kisvárosban vagy egy spanyol faluban kellene próbálkozniuk. De minek az egész, ha a káundká cukros romantikáját elnyomja a Pußta vad naturalizmusa, s a remélt betagozódás a kis ugoroknak lassan kábé annyira lesz megengedett Ausztriában, mint bosnyák osztályos társaiknak. Az unalomból, fesz, majd viszoly kerekedik, szörnyűbbnél szörnyűbb szalagcímek, kabarétréfák – másként szólva, egy márka, a “megbízhatatlan de gemütlich magyarok” vége. Az osztrák halandó, aki nem bírja kivárni a bankban, hogy a sorban elfogyjanak előle a pénzüket ide menekítő magyarok, aki nap mint nap azt hallja politikusaitól, hogy gazdaságukat Orbán otromba bank-sarca taszította a leminősítésbe, aki már sejti, hogy elindult a magyar diák-cunami az egyetemeire, az használni (kicsit félni) fogja keleti szomszédait, de elfogadni, horribile dictu tisztelni csak nagyritkán.

Ha még azt is tudná, hogy lakásunkban nemrég megjelent az első politikai menekült Pestről… Nyájas olvasó, esküszöm, nem viccelek: nyilvánosan fenyegették meg az újnyilasok, hogy megbecstelenítik, címét, telefonszámát, arcképét feltették a netre, ezért inkább kiköltözött néhány hétre, hátha megfeledkeznek róla üldözői. Bár Bécs sem egy életbiztosítás már. Ha egy ismert magyar máskéntgondolkodó előadást tart errefelé, bármikor felbukkanhatnak pesti jobbos pol-turisták hőzöngeni. Meg itt van nekünk a túlbuzgó nagykövet, aki – akár bármely társa egy hátsó-harmadikvilágbeli diktatúrából – minden lehetséges nyilvános fórumon haragosan protestál: nem is igaz, hogy édes hazánkban csámcsognak a diktátorok. Már akkor nem csámcsogtak, amikor maguk még azt hitték, hogy Mozart nagyobb festő, mint a mi Wass Albertünk. A serény diplomata nemrégiben egy nagyhírű bécsi tudományos intézetben kiabált szét egy pódiumvitát, nem feledkezve meg az úri közönség egy részének minősítéséről sem. Kezdik megszokni. Kezdenek tőlünk eltekinteni.

Temetem kedves utópiám. Pollatschek Eugénia bécsi polgárleány, ki 1887-ben látta meg a napvilágot, s még nem tudhatta, hogy 1950-ben nagymamámmá fogadom, úgy tűnik, egyhamar nem támad fel unokáim képében. (Lehet, hogy ezért nem akarózik nekik világra jönni?) Különöst Schengen után dédelgettem a hitet: gyerekeim gyerekeinek megadatik majd, hogy kedvükre ide-oda libbenjenek Pest és Bécs között, hogy hol itt, hol ott dolgozva, házasodva, színházba járva, mindkét nyelven egyformán csacsogva lehessenek egyszerre osztrákok, magyarok, zsidók, európaiak és világpolgárok, akár ükanyjuk, a Zseni. Előbb-utóbb persze vele is közölte a világ, harmincas éveiben járt szegény, hogy legyen szíves ezentúl minden más jelzőt sürgősen elfeledni: zsidó leszel slussz-passz. Méghozzá magyar földön. Libbenés? Csacsogás? Gyerekeim még tüntetni se hajlandók hazajárni. Idegenkednek.

Hogy magyaráztam volna el Daninak, aki benn ült a kocsiban, hogy miért nem bocsátkoztam ádáz kézitusába, amikor a Délinél két jól fejlett karácsonyi árus el akart zavarni törvényes parkolóhelyemről, számos teherautósofőr és járókelő csendes asszisztálása mellett. December végi ájtat volt és kegyeletteljesítmény. Én udvariasan jeleztem, hogy épp távozóban vagyunk. Az árusok harmincas éveikben jártak, én hatvan fölött. Fenyegetően közeledtek felénk, nem tudtam, hogy tegeződünk. “Mi van, zsidó, miért nem takarodsz már, talán nem tudsz vezetni? Menj vissza Haifába, majd ott megtanítanak!” Elég volt nekik, hogy szakállt viselek, talán a szemüvegem is megcsillant az esti félhomályban, meg sem szólaltam, amikor már megindult a verbálattak. Nem gesztikuláltam, nem kérdeztem provokatív hanghordozással, “miért pünkt Haifába?”, pedig magamban végig ezen kuncogtam. Ha elárulom nekik, hogy a Mátyás tér közelében szereztem a jogosítványom, talán még le is cigányoznak. Azzal nyugtattam magam, hogy fiam jellemfejlődését nem szolgálná, ha apukáját miszlikbe aprítanák a szeme láttára (most jut eszembe, mi az a miszlik?), de szó mi szó, gyáván félreálltam és próbáltam letörölni. Egyelőre csak a szégyent. Hogy ne mardosson annyira, szüleimet vádolom: “miért nem meséltétek el nekem, hogyan kell viselkedni, amikor az emberrel két megtermett nyilas jön szembe este a Dohány utcában?” Kitartóan edzek. Múltkor az Opera környékén, legyőzve legendás tömegiszonyomat, egyenest a képükbe skandáltam: “nácik haza!”. Sajnos jó a válaszuk: “itthon vagyunk!” Tudom, gondjaim luxustermészetűek. Nekem – egyelőre – van menedékem.

Grappát, of course

Én csak tüntetgetek, tüntetgetek, és észre se veszem, hogy a közöny az osztrák közvéleményben eközben szép lassan iszonnyá gorombul. A darázskirály ugyanis azt a képzetet kelti, hogy fészkét már nem unalmas valakik, hanem veszélyes, fennhéjázó senkik lakják. Jön ez a törpebarbár (a Puszta Putyinja, hogy a német nyelvű sajtó kedvenc alliterációját idézzem) a buzogányával hadonászva, pogány létére minket oktat kereszténységre, önbecsülésre – kacagnánk, ha nem lenne cserepes a szánk. Sámán a parlamentben? Ez a kép rátelepszik minden gesztusomra. Bénítja iróniámat, rombolja autonómiámat. Immár negyedszázada küzdök azért, hogy ne legyek “megélhetési magyar”, egyfajta Bécsben akkreditált pesti tudósítónk. Hiába. Magyarrá tesz a közszemérmet sértő nemzetközi kuruckodás. Mostanában ferdén néznek rám a Lajtán innen, ha – akár csak magánbeszélgetésben is – megengedek magamnak egy gúnyos megjegyzést bármiről, ami osztrák vagy európai. Egyike lettem azoknak, akik jobban teszik, ha egy ideig csendben maradnak. De semmiképp ne üvöltözzenek.

1993-ban még csak suttogtunk. Orbánt akkor úgy mutattam be egy nyilvános beszélgetésen, hogy meglehet, Magyarország jövendő miniszterelnökét látják maguk előtt, kedves Damen und Herren. A vita után magas körök szerveztek számára vacsorát egy elegáns szállodában. Egymással szemben ültünk, szerény volt, vidám és szemtelen. A sajt után betolták a dizsesztifeket. Láttam rajta, hogy elbizonytalanodik. Ketten előtte grappát tölttettek maguknak. “Te, Nick, mondd már gyorsan, mi az a grappa?” – fordult felém halkan az asztalon át édes anyanyelvünkön. “Szőlőpálinka” – hivalkodtam pár nappal azelőtt a Billában szerzett tudásommal. “Nekem is grappát, of course” – utasította az illedelmesen várakozó pincért félvállról, miközben zavartalanul folytatta beszélgetését a mellette ülő bécsi notabilitással. Ekkor fogant meg bennem a “Tricky Vic” szójáték, Richard (Dick) Nixon eposzi jelzőjét elorozva, egyszersmind különbséget téve az orbáni csíny és a nixoni sötét intrika között. Ezt a differenciát már rég nem emlegetem.

Ott tartunk, hogy nemsokára kelet-európai ösztöneimben se bíznak már a császárvárosban. A napokban egy kelet-kínai tartomány tudományos akadémiájának küldöttsége járt intézetünkben. Négyen érkeztek. Akit közülük sofőrnek néztek kollégáim (gyűrött zakó, kefefrizura, boksz-arc), volt az elnöke a százmilliós tartomány ki-tudja-hányszázezer tudósának; míg a lazább megjelenésű urakról (hölgy egy szál se) kiderült, hogy egyikük az akadémia könyvtárának vezetője, másikuk a tartomány közgazdasági kutatóintézetének igazgatója, a harmadik pedig a tolmács. Az utóbbi – Bécsben tanuló pekingi diáknak mondta magát – rendületlenül kacarászott. Remélem, tudott kínaiul. Németül és angolul ugyanis alig, mégsem ez akadályozta a társalgást. Inkább talán az, hogy a jeles delegáció egyáltalán nem volt kíváncsi semmire, a mi kérdéseinket pedig eltökélten szerették volna nem megválaszolni. Leginkább az elnök, mert, ha a többiekhez fordultunk, ők azonnal alázatos mosollyal reá szegezték tekintetüket, és szótlanul bólogattak, mikor pár szóval választ mímelt. Ez a szemjáték nekem már a bemutatkozáskor feltűnt. Sejtettem hát, ki a főnök, s az is világos volt, nem úgy, mint elfajzott nyugati munkatársaim számára, hogy az elnök úrnak eddigelé inkább puska mint könyv volt a kezében (“tisztítom és zsírozom”). Ott ült köztünk fagyos mosolyba burkolózva, még azt sem akarta mondani, hogy bármikor felvásárolhatnánk az önök kóceráját, s ha már egyszer itt vagyunk, az egész várost Schönbrunnostul, Operástul, Kék Dunástul. Nem, ő egyszerűen a Birodalom létezését kívánta demonstrálni. Megjöttünk. Innentől nektek mennyei.

Kollégáim egy szót sem értettek az egészből, várták a tárgyalási ajánlatot: kutatási együttműködés?, ösztöndíjak?, könyvkiadás? A kis hamis realisták. Én, aki számtalan szovjet akadémiai dolgozóval néztem már rövidke életemben farkasszemet, rögtön tudtam, hogy a kínai szilovik nem tárgyalni érkezett, s azonmód visszaugrottam néhány szép évtizedet, mozgósítva hajdani önmagam. Ha egyszer nem beszélgetünk, legalább tudjuk meg, kik vagytok. Gondoltam, kollégáimnak sem árt, ha részt vesznek egy rövid ám ingyenes antropológiai expedícióban. Az elnök elvtárshoz fordultam, a Genosse kifejezést használtam, ártatlan orcával érdeklődve, hogy mostanában mit kutat. Válasz: “az elmúlt húsz évben nem volt sok időm tudománnyal foglalkozni”. Hm. Nem hagytam magam, s a fő közgazdászt vettem célba: “Mi a kínai gazdaság legfőbb problémája manapság?” Válasz (no nem a megszólítottól): “az, hogy miként emelhetnénk még inkább a dolgozó nép életszínvonalát”. Hm. Hm. Lássuk akkor a könyvtárost: “van-e elég pénzük külföldi könyvek vásárlására?” Válasz (ismét csak elnök elvtárstól): “Van”. Hm. Hm. Hm. Éreztem, ez nem a brezsnyevi pangás langyos világa, tehetetlenségemben kullanccsá és piócává váltam egyszerre: “Tudják, én magyar vagyok, és egy időben rengeteg kínai kolléga járt nálunk reformot majd ámenetet tanulmányozni, manapság menynyire érdekli Önöket a kelet-európai újkapitalizmus?” Válasz: “Minket Nyugat-Európa érdekel”. Passz. Főközgazda még felpattan, ajandékot húz elő, és fényképen örökíti meg a baráti találkozót. Egyedül a könyvtáros végzett hivatásához hű tevékenységet: mint kiderült, jegyzőkönyvet vezetett egész idő alatt.

Búcsúzás után kollégáim kérdezik, miért ráncolom a homlokom. Kezdeném: ha már mindenáron gyarmatosítania kell valakinek a szabad világot, mégiscsak jobb lenne egy slamposabb zsarnok. Félbeszakítanak, megannyi lélekgyógyász tekint rám aggódó szemmel: “Jól van, Nick, megértjük, nehéz most nektek, magyaroknak. De miért nem örültök, hogy legalább az oroszoktól nem kell már félnetek?”

Leonyid Iljics

Ami igaz, az igaz, a félelem a múlté. Én például tavaly nyáron kifejezetten boldogan készülődtem Oroszországba. Back in the USSR. You don’t know how lucky you are, boy. Tényleg, mi lenne, ha kivételesen üldözne a szerencse? Dúdolgattam, dúdolgattam, míg le nem szállt a gépünk Domogyedovón, és ránk nem rontott a fekete-taxisok hada a júniusi kánikulában. Maradék szorongásom egy szempillantás alatt elpárolgott, emelkedett hangulatom úgyszintén: éreztem, a sokak által ledorongolt Shleifer–Treisman párosnak igaza van, “normális országba” érkeztünk szerzőnével. 1983-ban jártam errefelé utoljára. Akkoriban más üldözött, nem a szerencse, igaz, nem hevesebben, mint a szocialista táborból érkező bármely mihaszna értelmiségit. És azt sem állíthatom, hogy nem dolgoztam meg saját, pár perces, azthittemhogy-letartóztatásomért.

Ne aggódj, nyájas olvasó, nem terhellek a kommunizmus elleni szabadságharc milliomodik – bajosan ellenőrizhető – hőstörténetével. Nem csempésztem, nem forgattam fel, nem esküdtem össze, nem ástam alá. Mindössze legutolsó látogatásom alkalmával kissé szabadon értelmeztem a szocialista törvényesség fogalmát.

Alighogy letett a Malév Moszkvában, jelentkeznem kellett testvérintézetünk úgymond tudományos titkáránál. Mit ad isten, Leonyid Iljicsnek hívták: vodkavirágos orca, alamuszi tekintet, lagymatag kézfogás. Kifaggatott politikai nézeteimről, fékezett őszinteséggel válaszolgattam, ő pedig megnyugtatott, hogy többé be se kell tennem a lábam hozzájuk, mert sajnos az általam látni kívánt elvtársak nem érnek rám, betegek, elhaláloztak, esetleg más munkára rendelte őket a párt. A gyanút nem egyszerűen magyar (értsd: nyugati) voltommal keltettem, hajh, nagyobb volt az én vétkem: olvasni szerettem volna, ráadásul oroszul, mi több, a szovjet húszas- harmincas évek történetéről. A könyvtárlátogatási engedélyt (Budapestről kérvényezve, nyolc pecséttel ellátva) Iljicsnek nem kellett megtagadnia, biztos volt benne, hogy az éber könyvtárosok tudják majd a dolgukat. Így az obligát barackpálinkát (értékes, “Csemege Kereskedelmi Vállalat” feliratú, műanyag szatyorban) minden lelkiismeretfurdalás nélkül vehette át tőlem a Magyar Tudományos Akadémia szerény ajándékaként.

Az viszont sehogy sem fért a fejébe, hogy miért nem az akadémiai szállót választottam lakhelyül, de nem talált paragrafust odakényszerítésemre (szép kis totalitarizmus, mondhatom). Gimnáziumi barátomnál leltem menedékre, aki a pesti Hírharsona tudósítójaként éldegélt Moszkvában. Valahogy nem vágytam vissza a hivatali szállodába, ahol egy évvel korábbi ottjártamkor az emeleti szobaasszony (gyezsurnaja) előszeretettel turkált a bőröndömben, a büfében rozsdás vödörből mérték a tejfölt, a liftben csontrészegen rámdőlt egy kirgiz akadémikus (miközben szakterülete, a “tudományos kommunizmus” lélegzetelállító eredményeit ecsetelte), és éjszakánként néhány tucattal több poloska kéredzkedett az ágyamba, mint ahány a falba volt beépítve. Mindezek hallatán Iljics arcán mélyültek a barázdák, pedig ő csak a lájtos verzióját élvezhette élménybeszámolómnak. Éreztem, gondban van, vajon a sok hálás téma közül melyiket is domborítsa ki heti (napi?) jelentésében.

A magánlakás és a szolgálati autó kényelme, no meg a magyar bennfenteseket ellátó bolt luxusa (tej és méz például mindennap volt) egészen elkapatott: tettem rá, hogy a magát társadalomtudományinak mondó könyvtárban ötven kérésemből egy ha teljesült, holott csupán a korban még nagyon is hivatalos folyóiratokat szerettem volna lapozgatni. Igaz, olyanok írtak beléjük, mint Trockij és Buharin, nem szólva “polgári” kollégáikról, Kondratyevről, Csajanovról és hasonló (ma már) világnagyságokról. Mellettem egy olasz ficsúr olvasgatott, az ottani kommunista párt kutatóintézete szalajtotta, neki valaminő okból mindent odaadtak, amit csak kért. Amilyen élelmes vagyok, gondoltam, rajta keresztül hatolok be a külön-raktárakban (szpechrani) őrzött zárolt anyagok titokvilágába, de a gyáva talján nem állt kötélnek. Magának igen, nekem nem másolt. A digó-indigó program, ahogy magamban neveztem, kudarcba fulladt. Így nem maradt más választásom, felkerestem a könyvtár igazgatóhelyettesét, egy moszkovita magyar kommunista ottragadt, megfáradt, százkilós, férfias megjelenésű leányát.

Zsizsik vagyok

Kerek egy hétig tartott míg bejutottam hozzá, de megérte. Életem meghatározó dosztojevszkiji élményével ajándékozott meg. Sötét irodájában fogadott (fogadott? én az ajtóban toporogtam, ő az ormótlan helyiség túlsó végén temetkezett aktáiba), mindössze behemót íróasztalán égett a lámpa. Egyszer nézett csak rám, leplezetlen undorral jelezve, hogy egy tapodtat se mozduljak, és mielőtt megszólaltam volna, szárazon csak annyit mondott: “nyet”. Azt hittem, magában beszél, és épp befejezett egy mondatot, ezért belekezdtem betanult mondókámba. Magyarul. Óriásit hibázva ezzel. “Mi govorim po-russzki” – reccsent rám az amazon, és ezzel be is fejezte a tagolt beszédet. Ezután minden egyes, most már orosz nyelven elővezetett, alázatos kérésemre (“nem-e lehetne-e mégis-e olvasnom-e?) egy-egy kurta nyet jött válaszul. Mi tagadás, átlátott a szitán: sejtette, hogy bármily hévvel hajtogatom is, hogy engem bizonyos közgazdászok (elhajlók, árulók, no meg az osztályellenség) pártellenes nézeteinek tanulmányozására küldtek Budapestről, egyenesen azért, hogy a szovjet példát követve egyszer s mindenkorra végre mi, magyarok is kifogjuk a szelet a kártevés zsizsikjének méregfogából, valójában én magam vagyok a zsizsik. Bezzeg akkor még tudtam oroszul! (Miközben áradoztam, alig sikerült visszafojtanom a röhögést. Folyton Palotai Boris története járt a fejemben, aki – mikor Örkény Sztálinvárosban hasonló művi lelkesedéssel magyarázta a párttikárnak alkotói céljait – egy cédulát csúsztatott az író kezébe; egyetlen szót firkantott rá: sok.) Rajtam nem segített volna semmilyen cédula. Annyira felháborított ez a rendíthetetlen csinovnyica, hogy átmentem őszintébe. A végén még a gyümölcsöző szovjet–magyar tudományos együttműködés szándékos akadályozásával is megvádoltam, de csak azt értem el, hogy a halk-fáradt nyetek üvöltő nyetekké torzultak. Az a benyomásom támadt, hogy az igazgatóhelyettes asszony nem kíván gyümölcsözni. Ma már úgy mondanám: akár egy osztrák matektanár…

Furcsamód e süketek párbeszédének köszönhettem, hogy kedvenc szerzőim néhány cikkéhez végül mégis hozzájutottam. Az előszobában ugyanis épp ott várakozott néhány gyalog-könyvtáros, meghallották főnökük hisztérikus rikoltozását, ami rögtön fölkeltette együttérzésüket irántam. Azelőtt kissé bizalmatlanul méregettek, ettől a pillanattól fogva azonban beszédbe elegyedtek velem, és elkezdték kicsempészni a tiltott irodalmat. Udvariasan felhívták a figyelmemet az általam nem ismert művekre, hisz jóval többet tudtak szakterületemről, mint én, aki pedig nyugati könyvekből is tájékozódhattam. Ekkor láttam életemben először olyan szovjet folyóiratot, melyben nemegyszer teljes bekezdések tussal voltak lefestve, és először figyelhettem föl a cenzorok csipkefinom rezdüléseire is. Az örökre elfedni ítélt szavakat ugyanis gyerekjáték volt kibetűzni: a szövegőr legtöbbször lusta volt, bizonyára túlterhelt is (netán szándékosan slampos?). És a tus se volt már olyan fekete, mint a daliás cári időkben.

Néhány nap elteltével az egyik bibliotekárius, akivel addig leginkább Mandelstamról beszélgettünk (ez is a beavatási szertartás része volt), színpadiasan félrevont, mélyen a szemembe nézett, és suttogva megkérdezte: “ismerem Buharin özvegyét, akarsz vele találkozni?” Már hogy ne akartam volna. Larinának hívták, és nemcsak 1938- ban kivégzett férje miatt volt érdekes a számomra. Akkoriban foglalkoztatott az egykor szabad szellemű, feminista, majd meghurcolt, elhallgattatott, együttműködésre kényszerített bolsevik nagyasszonyok sorsa. Sajnos a betegeskedő özvegy az utolsó pillanatban lemondta a találkát. Talán ez mentett meg a szovjet bűnüldöző szervek tartós vendégszeretetétől.

Nem hinném, hogy a könyvtári perlekedéssel hívtam fel magamra e szervek kitüntető figyelmét (hisz még zsizsiknek is apró voltam), hanem azzal, hogy merő önzésből nem állt szándékomban rájuk hederíteni. Jelentkeznem kellett volna ugyanis a rendőrségen, pontosabban annak külföldieket ellenőrző részlegén, az OVIR-ban, mégpedig legfeljebb két nappal megérkezésem után. Különben fennforgott volna a gyanú: orvul le akarok telepedni. Az OVIR pecsétje nélkül nem lehetett elhagyni az országot. Azzal, hogy barátom lakását választottam tartózkodási helyemül, saját magamnak állítottam csapdát. Ha elmegyek a hivatalba, nyomban kiderül, nincs általuk is jóváhagyott meghívólevelem a barátomtól, és mindketten bajba kerülünk (talán Iljics is, aki ezt megelőzendő, bizonyára azonnal jelentette, mire készülök). Ha nem, lőttek a stemplinek, visszafordítanak a határról, hazátlan bitanggá válok, és csak a magyar konzulátus segítségében bízhatok. Akkor már inkább az OVIR. Vagy mégsem? Eszembe ötlött a húsz, harcedzett kubai kosárlabda-játékos, akivel együtt álltam sorban még 1968-ban, hogy beszerezzem a hazaútra feljogosító pecsétet. Kis jóindulattal, ha 173 centi vagyok. Örültem, hogy személyi hiba nélkül megúsztam a mérkőzést.

Már egészen összeaszalódtam a nagy vívódásban, midőn barátom előállt a mentőötlettel. “Tudod, elődöm rám hagyta a pudriéját, melyből pecsétnyomót eszkábált. Az van ráírva “Korpunkt Hírharsona. Lenyomata már számos közös ismerősünk útlevelében tündököl az OVIR pecsétje helyén, és még senki se kérdezte meg a határon, hogy mit is jelent a hibrid szöveg. Ha mégis faggatózni kezdene a határőr, azt kell mondani: korreszpongyentszkij punkt”, azaz – szabad fordításban – tudósítói szolgálati hely (vagyis Dienststelle, mint tudod, nyájas olvasó). “Ez olyan katonásan hangzik, mint ide Vlagyivosztok. A Hírharsona lehetőleg nem fordítandó.” Megkönnyebbültem, egyszersmind elszabadult a hübriszem.

Önhittségem odáig duzzadt, hogy – családi romantikát mímelve – nyílt hazugságra vetemedtem, amikor a Novogyevicsi temetőben Hruscsov sírját szerettük volna megnézni akkori feleségemmel (ő is hírharsonás volt, barátomat jött helyettesíteni néhány hétre). Nem engedett be az őr, felpaprikáztam magam, s máig nem értem, honnan vettem a bátorságot, de így szóltam: “ezt nem teheti meg velünk az elvtárs, mi Varga Jenő unokái vagyunk! Egy napra jöttünk Budapestről, és sürgősen látnunk kell a drága nagypapa, a Szovjetunióban hazát lelt, híres magyar közgazdász sírját.” Tudtam, hogy ott nyugszik, és azt is sejtettem, hogy egy hét lakatra zárt temetőkaput is ki lehet nyitni, csak akarni kell. Kibiztosítottam pénztárcámat, de – láss csodát – nem kellett elsütnöm. Pedig az ajtónálló, zavaromat látva, elkérte útlevelünket, és most már bevallhatom, hogy (1) vezetéknevünk nem azonos, (2) egyikünket sem hívják Vargának. Legalább egy leánya (aki kétszer házasodott) tehát biztosan volt Jevgenyij nagyapónak. Sírját egyébiránt nem láttuk domborulni.

Azért megannyi hőstettem se feledtette velem, hogy legkésőbb a repülőtéren eljöhet az igazság pillanata. Pudrié és pecsét – alliterálgattam magamban mind idegesebben, ahogy fogyott a sor és közeledtem a szőke határőr-gyerekhez. Percekig forgatta az útlevelem, akkoriban egy, az őrkalicka ablakára erősített mércén még az ember testmagasságát is ellenőrizték, míg eljutott a vízumig. Szemöldök hosszan ráncolva, lomhán telefonálgatva, felettes hadnagy unottan megjelenve. Sto eto takoje? – bök piszkos körmével a Korpunkt lilás maszatjára, majd egy ablaktalan, büdös helyiségbe tessékel. Inkább taszajt. Minimum motozás, maximum letartóztatás, posztócsizma, vizes hajdinakása – zakatolt az agyam többszáz oldal Szolzsenyicin-szövegen át. Azonmód felrémlettek kedves tanárom, Lukács-fia Jánossy Ferkó gulágban félig lefagyott ujjai is. Beléjük kapaszkodtam lélekben, és így dadogtam: “a »Hírharsona« oroszul annyit tesz, hogy követségi sajtóosztály, ott jártam hivatalos küldetésben mint korreszpongyent.” Láttam, hogy hadnagy hadnagyovics a felét se hiszi annak, amit mondok, de azt is, hogy bizonytalan a “korreszpongyent” szó jelentését illetően. Felbátorodva jeleztem, a gép perceken belül indul, s nagyon nem szeretnék diplomáciai bonyodalmakat. A kézitáskámból kikandikáló villanyfúró (ma is működik) nem utalt felforgató tevékenységre. Éreztem, hogy hadnagyom utamra enged, már csak arcának védelméről kellett gondoskodnia: a pillanatnyi feszültséget az évszázadok óta jól bevált “von!” kifejezéssel oldotta föl (ezen jó esetben “mars ki”, “sipirc!”, rosszban “elmész te a jó kurva anyádba!” értendő), melyet vészjósló mimikával kísért. Úgy éreztem, egy úriembernek ilyenkor sietve távoznia kell.

A Régi Baszmannaján

Hát ezért tartott oly soká a viszontlátás. No meg azért is, mert gyorsan kifejlődő metrófóbiával búcsúztatott Moszkva anyácska. A hazaindulásom előtti délután se szó, se beszéd lelöktek a mozgólépcsőn, bukfenceztem, zuhantam, azt sem tudtam, hol vagyok, csodák-csodája egy porcikám se bánta. Nagyon fájt, de egyetlen moszkvai sem hitt a könnyeimnek. De hogy lehet metró nélkül közlekedni – az illegális bevándorlókat is beszámítva – ma már majd’ húszmilliós városban? Megmondom: kicsit lassabban, sokkal drágábban, fekete taxival, viszont igen jókat beszélgetve. Kazah építőmunkással, belorusz informatikussal, orosz rendőrrel – a sofőrülésen felvonult az egész egykori Szojuz. Mind másodállásban taxizott. Életemben nem száguldoztam még ennyit korhadt Ladákon és Volgákon, szigorúan biztonsági öv nélkül, miközben a rádióból dőlt a lakodalmasított esztradnaja muzika. Egy kirgiz pilóta annyira meghatódott, hogy végighallgattam szőlősgazda fiai marquezi történetét, hogy nem volt hajlandó pénzt elfogadni a fuvarért. “Hogy képzeli, egy rokontól?” – villantotta rám fémes mosolyát (ha jól láttam, két arany, három ezüst volt a fogászati bajnokság eredménye). Mi tagadás, kezdtem magam otthon érezni. Mindannyian megkérdezték ugyanis, honnan jövök, ez igen – csettintettek –, és egyik se faggatózott a darázskirályról. Semmit se tudtak mai mindennapjainkról, viszont nem feledték a szvobodnaja sztrana-t (szabad országot) – így mondta egyikük, aki boldog katonaéveit töltötte a festői Bakonyban. Az volt az ő Párizsa.

A rögtönzött, olykor másfél órás interjúkból kibomlott egy vibrálóan izgalmas ország képe, ahol még csak nem is beszélgetőpartnereim számítanak a legmobilabbaknak. A kazah sofőr például három éve nem látta családját, addig nem mehet haza – mint mondta –, míg nem lesz övé a kocsi, melyet most egy maffiozótól bérel. A policista elpanaszolta, hogy egy nagy amerikai dohánykonszern moszkvai leánya nem vette föl teherautósofőrnek, mert megbukott az írásbeli vizsgán. Kresz? – faggattam együttérzőn, épp a piroson hajtottunk át százhússzal. Á dehogy, a boldogság fogalmáról kellett dolgozatot írnunk. Máig gyanítja, hogy őrnagy-főnöke nyúlt utána, aki nem szíveli a pályaelhagyókat. “Úgy látszik, nem fizettem neki eleget” – fűzte hozzá szomorúan, majd teli szájjal szidni kezdte Putyint és Medvegyevet (beceneve: Lilliputyin), hogy a rendőrség feje fölött osztozkodnak a belügyi szervek irányításán. Nem hittem a fülemnek. Ennyire szabad a száj? A nagy Oroszországban, a vad Ural aljában? Rá kellett döbbennem: zsigereimben még mindig a KGB-s Leonyid Iljics és az üvöltő könyvtárosnő zsezseg.

Ideje volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy keletre utaztam, mégis nyugatra érkeztem. Egy angolos panzióba, kínai szolgákkal, udvarias portással, gyezsurnajahelyett tanárnő kinézetű szobalánnyal. Igaz, a számlát már a becsekkolásnál kifizettették velünk. Ár magasan a bécsi átlag fölött. A szomszédban, közvetlenül az OTP mellett, amerikai stílusú kávéház, az utcában még három bank, öt etno-étterem, és egy óriási, méregdrága delikatessz honol, öt percre, szemben a Szovremennyikszínházzal, kitűnő francia pékség üzemel – mindez nem a bel-belvárosban, hanem a Kremltől háromnegyed órányi járásra. Wifi mindenütt. Csikk és koldus sehol. A troli tiszta. A teátrumban ottjártunkkor a Három nővér ment kitűnő színészekkel, elegáns rendezésben, telt házzal, a szöveggel együtt lélegző közönséggel. Egyetlen hölgyet sem láttam tarka műselyemben, Krasznaja Moszkva-illattal súlyosbítva. Nézői áhitatomat sajnos mérsékelte ki-kibukni vágyó kacajom, mert az előadás előtt nem álltam meg, hogy meg ne nézzem a youtube-on Márkus Lászlóék fergeteges paródiáját. Amikor kiderül, hogy minden szereplő a Régi Baszmannaja utcában lakott vagy lakik, a nővérek rituálisan elalélnak. Moszkva? Rámegyek! – pihegi Irina. Ülök a hotelben, visítok a röhögéstől. Este van. Kint a Pokrovka ulica csendes. Előző nap elsétáltunk a végére. Onnan Régi Baszmannajának hívják.

A színház előtti parkban egy fáradt arcú férfi tüntet napokon át, azt sérelmezi, hogy a Mester és Margaritát már megint cenzúrázva adták ki. Épp egy suhanccal beszélget, aki egyszercsak felpattan, és odarohan egy arra sétáló pópához, hogy kezet csókoljon neki. Beszédbe elegyednek, mellettem tini lányok vihognak. Pont úgy öltözködnek, mint Dani osztálytársai Bécsben. Kislány copffal, masnival, férfi sildes sapkában, eladó cejg köpenyben, hivatalnok könyökvédőben, pénztáros abakusszal, kvasz-árus ragacsos- koszos kötényben – hova tűntetek? Két hét alatt egyetlen dülöngélő alkoholistába se botlottunk, pedig indulás előtt azzal riogattam szerzőnét, hogy készüljön fel: a helyi lakosság ohne weiteres átlép a földön fekvő részegeken. A szomszédos boltban este tíz után úgy tetették vissza velünk a vodkát a polcra, mintha épp elcsórni készültünk volna. Éjszaka tilos vedelni. Közterületen. Hol vannak már a reggel-este a közértek előtt álldogáló, komor tekintetű férfiak, akik úgy jelezték, hány ivócimborára van még szükségük egy hétdecis üveg Sztolicsnaja elfogyasztásához, hogy egy (na jó, két) ujjukat kabátjuk hajtókája fölé helyezték? Háromujjas változattal nem találkoztam. Emlékeimet még a múlt századból a terhes aszszonyról, akit lelöktek a zsúfolt buszról, és méregbe gurult, amikor felsegítettem, vagy az öregúrról, aki bezkulturnij cselovek felkiáltással kitépte a kenyeret a hónom alól (zacskót nem adtak a boltban), és betekerte egyIzvesztyijába, hogy megvédje az utca porától, nos, ezeket ma már magam is kétlem. Az “annyian vannak, mint az oroszok, kegyetlenül tolakodnak, pokróc a modoruk, folyton piálnak és nem ismerik a szappant” kezdetű sztereotípiák a hiánygazdasággal együtt mintha érvényüket vesztették volna. Akár a háborús davaj csaszi, amikor felfutott a szovjet óragyártás.

Mondom mindezt pusztán Moszkva és Pétervár láttán, igaz, két héten át szorgalmasan bejárva korábbi törzshelyeimet. Ilyen volt – ilyen lett. A GUM-ban hajdanán fogkrémért álltam sorban (mindhiába), ma szinte kinéznek belőle az ott vásárló yuppie-k. Vagy a Starbucks kávézó a külvárosi lakótelepen, igen, ott a gigászi Thälmann- szobor háta mögött, ahol régen még egy koszos tejivó se akadt több kilométeres körzetben. Vagy a pályaudvari mosdó Péterváron, melyben minden ülőke a helyén, s a kövezetét nem uralja ürülék. Nem pont ezért mondom, de a “másodlagos frissesség” bulgakovi paradigmája, mely a szovjet szocializmus titkát keresve anno felnyitotta a szememet, utunk során egyszer sem jutott az eszembe. A dolgok kifejezetten “elsődlegesnek” tűntek, sőt, “elsődlegesebbnek” mint Pesten. Olykor még Bécs is szégyelhette magát.

Rendőr a könyvtárban

Mielőtt megfeddnél, nyájas olvasó, elismerem, a dicstelen múlt is felrémlett nemegyszer, de elvarázsolt a soha-nem-hitt változás dinamizmusa. Nem tagadom, a lakótelepi lépcsőházak barna olajfesték-máza és meztelen villanyvezetékei éppúgy elborzasztottak, mint régen, de amikor meglátogattuk szociológus barátunkat, az ószovjet folyosóról egy teljesen átlagos európai értelmiségi lakásba léptünk: zsúfolt könyvespolcok, ágyra vetett laptopok, angolul értő gyerekek. A család nemrég érkezett haza Japánból, a jövő év felét Párizsban töltik. Oroszul kezdjük a beszélgetést, azonban önkéntelenül angolul folytatom, annyi újorosz szó üti meg a fülem:noutbukdabl kapucsinobiznesz lancskofe-hauzvoucserbrouzercsizkejk. Ajánlom a szelkalman-t, de makacsul nem akarják érteni. Szerintük valahogy nem emlékeztet Moszkvára. Bécs és Wien, Pozsony és Bratislava – megnyugtatom őket, hogy nyelvünkben mindenre van precedens. Nem engednek. Azt persze elviselték, amikor Sztálingrádnak hívták a mi festői Dunapentelénket…

A Pétervárról Repinóba tartó HÉV-en (elektricska) ugyan egy tűt sem lehetett volna leejteni, de minden balsejtelmem ellenére nem facsarta az orrunkat az emberi kipárolgás. Ha valami mégis, akkor az inkább a dezodorok suta egyvelege volt. A tengerparti faluban láttunk néhány csendben omladozó szakszervezeti üdülőt és játszóteret, ám a strandon épp Porsche-bemutatót tartottak, a helyi szupermarket a bécsi közepesekkel vetekedett, a vendéglő viszont a legjobbakkal. A Központi Gazdaság-Matematikai Intézetben még mindig ott lóg a bejáratnál a dicsőségtábla a háborús veteránok fényképével, a folyosókon a lift mellett továbbra is ott üldögélnek a jámbor nénikék/bácsikák, ők vigyázzák az irodák kulcsait, és a lépcsőn máig kilóg a vas a szocialista vasbetonból. Az épület néhány emeletén ugyanakkor amerikai stílusú, csinos kis közgazdasági egyetem vert tanyát. Olyan – orosz – tanárokkal, akik kevesebb időt töltenek Moszkvában, mint a Harvardon, a legfrissebb diszciplínákban alkotnak, és a legelegánsabb folyóiratokban publikálnak. Egyik sztárjuk cowboykalapban fogadott, és amikor megkérdeztem tőle, mit gondol a nyugati eszmék beáramlásáról a kelet-európai közgazdaságtanba, rám förmedt: micsoda provincializmus, hát nem tudom, hogy egy az ökonómia, s azt kizárólag jól vagy rosszul lehet művelni, nem pedig nyugati vagy keleti módon. Csak nem azt akarom mondani, hogy ő alábbvaló lenne bármely újvilági kollégájánál!? Amikor meglátta a “hát?”-ot a szemem sarkában, majdnem úgy mutatott ajtót, mint a drága könyvtárosnő negyedszázaddal azelőtt.

Egyébként az ő emlékének is adóztam volna, ha bejutok a társadalomtudományi könyvtár roskatag épületébe. Kiderült, a héten csupán háromszor van nyitva, a felét más intézmények lakják, a bejárati lépcső leszakadt. Nosza, tovább a Lenin Könyvtárba (ma Orosz Állami Könyvtárnak hívják, de még mindig Lenyinká– nak becézi a nép), szerzőnének mindenképp látnia kell. Másfél óránál nem bírtuk tovább. Ebből egy egészet elvett a regisztráció. A kirúzsozott tömzsi rendőrnő (ki más felügyelné az olvasójegyre várakozó gyanúsítottakat?) ideges mozdulattal tépte szét jelentkezési lapomat, alighanem alaki hibát vétettem, midőn mamám leánykori nevéről kellett feltáró vallomást tennem. Újból ki kellett töltenem, majd betaszított bennünket egy szűk helyiségbe. Itt komótos mozdulatokkal bevezették személyi adatainkat, no nem a számítógépbe, hanem egy nagykönyvbe, oroszos dőlt írással, töltőtollal. Megnyugodtam, végre sikerült nyomot hagynom az orosz kultúrában. Vissza a bejárathoz, újabb rendőr, táskaellenőrzés, ruhatár (ásványvíz elkobozva). A katalógus részben elektronikus, épp nem működik, irány a cédulásfiókok. Találok is valami érdekeset, kéne egy golyóstoll, hogy fölírjam a címet. Odafordulok a mellettem böngésző, harminc körüli hölgyhöz. Bizalmatlanul mér végig: ugye, visszaadja? Kutatok tovább csak hogy messze múlttal vessek öszve jelenkort: Trockij, Buharin sehol, érdeklődöm, egy fáradt könyvtáros a vállát vonogatja. Bécsbe visszatérve tudom meg, fel kellett volna fáradnom az ötödik emeletre, van ott egy féltitkos katalógus. Bizonyos szerzőket néhány évnyi szabadság után oda száműztek megint. Lehet, hogy az olasz kommunista ficsúrt is ott találtam volna? Kifelé rendőr megint, motozás, belevigyorgok a strázsa képébe – csak tudnám, miért örülök (kárörülök?) mindannak, ami retro?

A fiatal pópának például, aki rádörren szerzőnére, hogy ne dohányozzon a novogyevicsi kolostor kertjében. Ugyanott a táblának, mely azzal fenyegeti a szülőket, hogy ha gyerekeik megzavarnák az istentiszteletet, rendőrrel vitetik el őket. A lefüggönyzött autóknak a Kreml környékén. A Puskin Múzeumnak, ahol órákig állatnak a sorban, majd közlik: az impresszionistákat a másik épületben keressük, ahová azonnal bejutottunk volna. Történész barátnőnknek a Memorialtól, aki arról mesél, hogyan akadályozza őket a kormány, a kommunisták és a nacionalisták (szerinte egy a tábor, más a zászló) a gulag-bűnök feltárásában. A mindmáig Moszkva közepén terpeszkedő, szögesdróttal, katonákkal védett honvédelmi és belügyi épületegyütteseknek, melyek miatt a civil halandó félórás kerülőket kénytelen tenni (térkép hál’ isten már van). Vagy a pétervári Finn Pályaudvarnak, ahová annak idején Lenin érkezett, hogy megszervezze az államcsínyt: a tér a mai napig a nevét viseli, a Komszomol utcán jutunk oda. A páncélautó, melyről állítólag szónokolt, eltűnt, az Aurora viszont továbbra is a közelben horgonyoz. Ötödször is meglepődöm, milyen jelentéktelen jószág.

Platzkarte

A Moszkvából Szentpétervárra induló vonat is ismerős. Még mindig a kalauz engedi fel némi baksis ellenében az üres helyekre a fegyelmezetten sorbanálló fekete-utasokat, akárcsak a kommunista rémuralom idején. Ha azt gondolnád, nyájas olvasó, hogy Moszkvában valaminő Pétervári Pályaudvarról indulsz majd az örök rivális (fő)városba, súlyosan tévedsz: a Leningrádi Pályaudvart keresd! Hogy honnan tudom? Természetesen a Német Biciklisták Szövetsége honlapjáról, ez jött be elsőnek a Google-n a “Moszkva-vasút-Pétervár” kombinációra. Bizonyos Kurt azt írta ott, hogy “vigyázatok, a nemzetközi pénztár az első emeleten van eldugva, még a helyiek sem tudják! Hagyjatok elég időt a jegyvásárlásra!” Mit fontoskodik ez az alak? Rögtön megértettem, amikor hajszál híján lekéstük a vonatot. Melyre már Bécsben megváltottuk a jegyet. Pedig három órával az indulás előtt ott ácsorogtunk a peron közelében. Rémesen kezdődött az egész. A taxis – ez először és utoljára történt meg velünk orosz földön – a pályaudvarra érkeztünk pillanatában megduplázta az előre kialkudott árat, és a csomagtartót csak akkor volt hajlandó kinyitni, amikor leperkáltuk az összeget. További kiszolgáltatottságunkat enyhítendő, gondoltam, megkérdezem, kell-e helyjegy méregdrága, német gyártmányú csodavonatunkra, mely Szapszan (vándorsólyom) névre hallgat, és sokkal gyorsabbnak mondja magát, mint a legendás Krasznaja Sztrela. A régi vicc járt a fejemben. Két utas beszélget a Vörös Nyílon: hát te, elvtárs, hova utazol? Én, Leningrádba. És te? Én bizony Moszkvába. Örömükben összeölelkeznek: nincs nagyszerűbb a szovjet technikánál! Jobbnak láttam körülnézni.

A pályaudvar bejáratát kiskatonák állják el. Arcom fürkészik. Nem esik jobban, mint a Délinél karácsonykor, csak itt a kaukázusiakra gyanakodnak. Azt hiszem, kék szemem a menlevél. Először szégyellem életemben. Kérdem az egyik honvédet, merre az információ. Megvetően végigmér, válasz nincs, szemével int, forduljak őrmesteréhez. Õ még kevésbé áll szóba velem. Unottan a háta mögé mutat, ahol egy közel százméteres várótermet, jobban mondva várócsarnokot látok. Szerzőné az indóházon kívül vesztegel a csomagokkal. Információ sehol, beállok az egyik pénztárhoz. Negyedórás sor. Az ablaknál megtudom, hogy a kisaszony nem illetékes pétervárilag, menjek a nemzetközi kasszához. Én? Tudtommal Szentpétervár még nem szakadt el Oroszországtól – próbálom vidámra venni a figurát, ám a kisasszony nem reagál. “Szledujuscsij!” – közli emelt hangon (a “kérem a következőt!” ehhez képest egy finom pukkedli). Kezdem érteni Kurtot, és sétálok föl az emeletre. Közben dúdolgatok: és nemzetközivé lesz holnapra …

Óriási terem, vagy 15 ablak, az egyik felett “Tallinn–Helsinki” tábla. Ide biztosan nem kell állnom, ezek a városok – ha nem tévedek – momentán nem tartoznak a birodalomhoz. Biztos van egy titkos pétervári pénztár valahol. Találomra választok, soromat becsülettel kivárom. Az ott trónoló bárisnya hosszan töpreng a mindössze németül, angolul és franciául kiállított jegyeinkre révedve, majd gondterhelten elvonul. Beletelik úgy negyedóra, mire visszajön. Nem elegyedik szóba. Kijelenti, ügyemben kizárólag a “Tallinn– Helsinki” felelős nyilatkozhat. Ragyogó, annál az ablaknál mindössze egy fiatalember áll majd előttem. A teremben viszont vészjóslón szaporodnak a várakozók. Rendre elhangzik a három Nagy Szovjet Létkérdés egyike: kto poszlednyij (ki az utolsó)?, mellyel az épp betoppanó helyezi el magát a sorban, egyszersmind a világtörténelemben. Talán emlékszel, nyájas olvasó, a másik kettőre is: “mi a teendő?” és “ki a bűnös?” – ezeken morfondírozom, mert a fiatalember előttem nem mozdul. A pénztárosnő gépiesen tesz vesz: útleveleket vizsgál, valamit bepötyög a számítógépbe, ugyanazt bevezeti ő is egy nagykönyvbe. Rádöbbenek, a fiatalember egy utazási iroda alkalmazottja, még legalább húsz útlevéllel a táskájában. Tallinnba veszi a jegyeket. Enyeleg a kisasszonynyal, csaknem egy óra telik el így. Szerzőnét mobiltelefonon haditudósítom. Hagyd a fenébe – biztat – felengednek helyjegy nélkül is. Csakazértis-hangulatba kerülök. Közben keresem a szót: hogy is van a helyjegy oroszul? Az utolsó pillanatban ugrik be. Lám, volt értelme a gimnáziumban azzal cukkolni az orosztanárnőt, hogy a nyelv, melyet isteníteni igyekszik, valójában nem is szláv, hanem germán eredetű. Szorgalmasan gyűjtöttük a szavakat: rjukzakédelvajsz,pocstamtbuhgalter – no és a plackarte.

Hát, arra bizony szükségük van, de ha én adom, drágább lesz, mint amibe Bécsben került az alapjegyük, vegyenek inkább egy oroszat mindenestül, mégis olcsóbban. A mi Szapszanunkra. Éreztem, elmémben egyre jobban elmosódik a nemzetköziség fogalma. Beleegyeztem, abban reménykedve, hogy talán a színorosz menetjegyhez nem lesz szükség szerzőné útlevelére, mely nála honolt, vagy száz méternyire tőlem. Vészesen fogyott az idő vonatindulásig. Tévedtem, kellett a paszport, lélekszakadás, katona kienged, katona beenged, újabb lélekszakadás, majd túláradó öröm. Az orosz nép nem feledte a szovjet úri viselkedés alapszabályát: ha a hatalom (ez esetben a pénztárosnő) távolít el a sorból, a “kto poszlednyij?” törvénye ideiglenesen hatályát veszti, és visszaállhatsz az ablakhoz. Öt percünk marad, rohanunk a csodavonathoz, előtte biztonsági ellenőrzés. “Mit keresnek maguk itt” – kérdi a katona (rendőr? határőr?) – nem látják, hogy jegyük a hagyományos járatra szól? Ott áll két vágánnyal arrébb, mindjárt indul. Újabb rohanás, hely mint a pelyva, valószínűleg mi voltunk az egyedüli büszke plackarte-tulajdonosok az egész szerelvényen. Hat óra elteltével viszont némi elégtétellel nyugtázhattuk: hamarabb értünk Pétervárra, mint a pár perc múlva utánunk iramodó csodavonat.

Junió

Nem szívesen részletezném, mennyire nem érintett meg soha Szentpétervár, bármi is volt a hivatalos neve (Irinával szólva: nem megyek rá), a bennfenteskedő “Pityer” szó például máig képtelen elhagyni a számat. Szép, szabályos és szeles, nekem nyáron is jéghideg, a fehér éjszaka idegesít, ha valaki azt mondja, hogy Észak Velencéje, szégyellem magam a nevében. Régen azt hittem, életem delén túl megkedvelem majd. Ideje felnőnöm, még mindig moszkovita vagyok.

Siettem is vissza, hívtak, tartsak előadást az egyik új fővárosi egyetemen. Színt vallok, voltaképp tanulmányúton tartózkodtam álmaim országában, arra voltam kíváncsi, mit gondolnak az orosz újkapitalizmusról ottani kollégáim, közgazdászok és szociológusok. Így fentiekben vázolt futó benyomásaimat – nyájas olvasó, ha hiszed, ha nem – végső esetben tudományos köntösbe is képes lennék öltöztetni (ámbátor egy csöppet sem érezném hitelesebbnek őket), de Te úgyis leállítanál, meghallván az első GDP-adatot. Maradjunk hát az előadásnál. Címe a kelet-európai újkapitalizmusok összehasonlítását ígérte, de az utolsó pillanatban arra kértek, inkább a magyar változatról beszéljek. Az olyan határtalanul izgalmas, úgymond. Nektek biztosan – ellenkeztem lagymatagon, de beadtam a derekam. Holott az előjelek több mint baljósak voltak. Eladdig vagy egy tucat – mondjuk így – “kapitalizmuskutatóval” sikerült beszélnem, közülük megmondom hány, összesen egyetlen egy sem kérdezett vissza: na és nálatok?

Nem mondhatnám, hogy tolongtak az érdeklődők, többnyire az egyetem tanárai, egy-két diákkal fűszerezve. Akik beültek, azok közül is – úgy láttam – jónéhányat kerülgetett az álom. Tüstént magamban kerestem a hibát, önmarcangolásban ugyanis világbajnok vagyok. Hasonlóképp önfelmentésben. Szundikálnak ezek itt nekem, amikor élőben nyomom nekik a magyar zanzát forradalomról és szabadságharcról, einstandolásról és gleichschaltolásról, alkotmányos puccsról és unortodoxiáról, oligarchákról és keresztény középről, centrális erőtérről és fast food törvényhozásról, mégsem acsarkodom, inkább önironizálok, és – ami a legfontosabb – nem beszélek többet fél óránál. Bárhogy erőlködtem, üveges szemek meredtek rám: szóval Magyarországon is kitört a “szuverén demokrácia”, hm, mondjon már valami meglepőt, legyen szíves, ha már ilyen nagy utat megtett. Páran, mérhetetlen unalmukban, kérdezésre vetemedtek: “ül-e már maguknál oligarcha börtönben?; hát újságírókat ölnek-e?; ki parancsol a nemzeti olajvállalatnak?; alapított-e már Orbán rivális álpártot?; mekkora a volt belügyérek vagyona? És tessék mondani, hányan is tetszenek lenni, apropó, merre is? Ja persze, valahol ott, a mi Ukrajnánk alatt.” Az ördögbe, már megint elfelejtettem, hogy Eurázsiából nézve a térképet, mi az óriás-kontinens elhanyagolható nyugati nyúlványán vagyunk az egyik, parányi, nem-szláv lapály.

“Maga jön nekünk a darázskirállyal?” – nem így kérdezték, de erre gondoltak, majd belealudtak a déjà vu-be. Volt apósom szerette idézni egykori főnökét, Bebrits Lajost (közlekedési miniszter, 1949-1956), aki hosszan élt az Egyesült Államokban, mielőtt a Szovjetunióba hívta a párt. Õ boldogan sietett, hogy még elérje a gulagra induló marhavagont. Amikor munkatársai a minisztériumban panaszkodni kezdtek, hogy már megint kisiklott egy vonat vagy lezuhant egy repülő, hatvan halott, ötven sebesült, csak legyintett egyet és fásultan felsóhajtott: “éltek volna maguk a Junióban…”

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.