Esti Kornél hátrahagyott énekeiből
nagyon fűtenek itt még a halott is izzad
a kórteremben édeskés izzadságszag
terjeng elhatalmasodik mint a patkány
éjjelre hiába veszem le a pizsamámat
föl kell vennem ki kell mennem nehogy behugyozzak
ott még nem tartok ágyak alatt szaladgál
ki-be mikor kibe a patkány a rozsda
marta sodronyok föl-fölnyikorogva
jelzik hol jár s míg előttem kisurran
mögöttem ahogy volt minden úgy ahogy lesz úgy van
s míg lábamon lassan csordogáló húgyban
eljutok a folyosó végén fénylő csempéig
van időm végiggondolni miért voltam én itt
reggel rám találnak steril vécésnénik
*
hátam nyakam fejem mögé a nagypárnát az ágyvas
ne vágjon agyamba nyugtatót ne fájjon
és mint felszakadó köpet a tálban olyan lágyan
lebegek remegek ezen az újra és újra
gondosan letakarított halottas ágyon
ajtó nyílik mielőtt még villany gyúlna
arcom a párnába temetve
valakit kivisznek nem engem
a kórterem az egész emelet ébren
már aki él lebeg remeg a maga vitrinében
inkább akvárium ez az élet szent vizének
felszínén temérdek puffadt lerágott hulla
álmodtam mindenki alszik mindenki meghalt én nem
rám nyit az ügyeletes halál a függönyt behúzza
*
behunyt szemmel nem a halált az életet tettetem
most már kurvára nem érdekel mi történik velem
már csak múltam van meg ez a kibaszott jelen
várok de még nem történik meg a semmi sem
mi történik nem történik semmi egyre kisebb a kockasajt
pedig az élet nagy disznajából már kaphatnék egy karajt
párnám alatt rejtegetném a halállal megetetném
mindig tele lenne a terülj-terülj éjjeliszekrény
neki adnék mindent mit a rokonok hoznak
a halálnak mindegy friss az áru vagy rothadt
három évig enné mint engem a betegség míg eljut a csontig
amíg zabál ezeregy éjszaka mesélem mi volt itt
reménykedem ha jóllakott feláll az ágyról és otthagy
nyisd ki a szemed nézz körül már réges-rég halott vagy
Az ideális könyv
(A’sziszi, szentferenc remete lesz és magában beszél Istennel)
– részlet –
Az ideális könyv, amely a világot tartalmazza,
és vég nélkül lapozza önmagát.
(Mallarmé)
Olvasom Könyvedet Uram
olvasni próbálom
nem értek mindent Uram
semmit nem értek
Uram nem tudom elolvasni a forrást
a forrásban a köveket
pedig azt hittem úgy olvasok mint a vízfolyás
víz fölé hajlok de csak magamat látom
már magamat se víz fodrozódik szél támad elvisz a víz engemet
sodorj Uram Végtelen Tengeredbe Ami Te Vagy
sodorjon a szél Végtelen Egedbe Ami Te Vagy
Uram én sosem látom meg a Tengert
sosem látom meg az Eget
sosem látlak meg Téged
nekem ez a forrás jutott Uram
ez az erdő
az erdő összes forrását ismerem Uram
valamennyi vízcseppjét Te ismered
és ahova a források igyekeznek a patakokat is ismerem
én nem igyekszem sehova
állok a patak partján nézem a vizet
a patakok folytatják a források útját a folyó felé
a folyót nem ismerem
olyan messze van mint Te Uram
semmit nem ismerek
senkit nem ismerek
a madarak felrebbennek ha meglátnak
az állatok elfutnak elmásznak elkúsznak
a vizek összerezzennek
még hogy én ismerem a madarak beszédét
még hogy én beszélek velük
miről is beszélnénk
természetesen csak Rólad és kórusban zengjük a Te dicsőséged
bekapcsolódnak az állatok is
az összes futkosó és csúszómászó is
nem maradhatnak ki a növények sem
fák bokrok füvek virágok
mert én értem mit susognak a levelek
mit beszél a fákkal a szél
elterjesztették rólam ezeket a baromságokat
és magasztalnak
és követnek bármerre járok csoportokban
mint állítólag ama madarak
persze még senki se látta
ahogy Téged se látott senki
de azért összevissza beszélnek rólam mindenfélét
és fölmagasztalnak egészen Végtelen Egedig Uram
boldoggá avatnak
mielőtt szentté
engem aki ruháimat is levetettem úgy menekültem előlük
és Előled Uram
nem értem én az emberi beszédet sem
mit akartok tőlem
hagyjatok békén
ezt a boldogságot már nem tudom magamról levakarni akár
a rám rakódott koszt
hiába mosakszom forrásokban patakokban
csak beszennyezem szentelt vizeidet Uram
beszennyezem magam
bepiszkítom az erdőt amerre járok
összerondítom magam körül teleszarom a földet
leveleidet is bepiszkítom mikor kitörlöm velük a seggem
és betemettetem velük a förtelmet
förtelmes az ember Uram
de bocsáss meg néki szükségét végzi
de nem így guggolva
Előtted térdepelve a legförtelmesebb
azt hiszi beszélhet Hozzád
azt hiszi beszélhet Veled
azt hiszi a szomszédja vagy
a komája
akivel csak úgy szóba elegyedhet
s ő Az Akivel
Te csak úgy szóba állsz
nem ért semmit
nem érti hogy nem érthet semmit
nem érti hogy csak rugdalhatja itt az avart
szórakozottan vagy dühödten
vagy két kezével turkálhat
összetapadt sáros vizes nyirkos nyüves levelek közt
keres valamit de nem tudhatja mit
mit keres itt
a kupac előtt térdepelve
két kézzel tíz körömmel
már telement földdel a körme
megkeményedett szarba nyúl
ő hagyta itt
már nem is emlékszik mikor
most hogy végre magára talált
lefekhet
telemegy földdel a teste
így az örök életre kitömve
várja a feltámadást
hát hadd térdepeljen
hadd higgye hogy Hozzád beszél
hisz ezért hisz
s Te elnézően elnézel a semmibe
ahonnét vétetett
s ahová vétetik
két örökkön összetapadt sáros vizes nyirkos nyüves levél közé
Janus Pannonius búcsúja Galeottótól
Barbár föld szült, Csezmice falva, távoli Észak
marcona tájairól, gyermek, jöttem ide.
Mondják, medvetejen növekedtem, tapló, bunkó,
írhatok hexametert, pannon vad vagyok én.
Síma pofájú talján költő, tartsd te a szádat!
Itt a faszom, kapd bé, így mondják mifelénk.
Ó, Galeotto, angyali arcodnál csak a segged
símább, széthúznám, és könyörögsz, basszam
szét lukad, ó hova gondolsz, drága barátom a kéjben!
Majd akkor, ha te is zenged a pannon táj
szépségét, a lakói finom műveltségét, bizony
akkor baszlak csak, és te is engem. Szólj!
Ám Galeottóm csak nyögdécsel, és néz, mit gagyog
barbár nyelvem – a szép ifju Titán hova tűnt?
Búcsúzom Padovától, újra tanúlom a nyelvem.
Nyaltam sok kurvát, Lúcia, Pindola, s még
mennyi fiúcskát, férfit, lányt, uriasszonyt, és mind
nyalta a seggemet és jaj, nyalogatta herém.
Már ezután a hatalmas, s persze, igazságosnak
mondott Mátyásom nagy valagát nyalom én.
S vissza se nyal… Ha az orr jó nagy, fasza is, de leszopnám!
Udvari költő, írj! Pécsen a püspökség
vár, a sok ifju ministráns ostyám elszopogatja.
Írok mostantól egy sort sem latinul!
Számban csönd van, zölden duzzad benne a holt nyelv.
Búcsúzom tőled! És levelet sem várj!
Csak magyarul! ha magyarnak szült az anyám, Borbála!
Édesapámat sem szégyelem, asztalos ő,
mint ama József… Rég meghalt, én sem birom, érzem…
Régi tüdőbaj… Majd megpihenek barbár,
északi, hűs rögökön, hol a mandulafácska borul rám.
Hol van már a Janus Pannonius, hol jár?
Õt, Galeotto, itt hagyom. Indulok mandulafámhoz.
Készen a sírvers, nézd. Egyszer megtanulod,
nem kell zengjen a hexameter, bukdácsol, s rímel!
Dől az Olympos, széttörnek az istenei.
Ám idelenn a rideg föld is meghozza a termést,
olvassátok, ez áll krisztusi mandulafán:
VÁNDOR, ITT KEZDŐDIK AZ ÉDEN
ITT AZ ÖRÖKLÉT KÖZELÉBEN
S MÉG KÖZELEBB A MANDULAFÁHOZ
DE LEGKÖZELEBB A HALÁLHOZ
ITT NYUGSZIK CSEZMICZEI JÁNOS