Edward Balcerzan – Laudatio

Bocsássa meg az idő a másodperdenként észre nem vett világ sokaságát

[…]

Bocsássák meg a nagy kérdések a kis válaszokat.
Igazság, ne fordíts rám túl kevés figyelmet.
Komolyság, légy nagylelkű velem.

[…]

Ne vedd rossz néven, beszéd, hogy patetikus szavakat veszek tőled,
majd azon fáradozom, hogy könnyednek látszszanak. 1

Így fejeződik be Wisława Szymborska “Egy csillag alatt” című verse a Minden eshetőség című, nem egészen negyed évszázaddal ezelőtt, 1972 tavaszán megjelent kötetben. Amikor ezt a verset olvastam, azt gondoltam: bátorság kell ahhoz, hogy bocsánatot kérjünk. Bátorság kell ahhoz, hogy bocsánatot kérjünk – miért is? Az emberi természet szüntelen tökéletlenségéért – amelyet Wisława Szymborska a költészetben legalizál, felvesz a versbe, megfoszt szégyenletességétől és sajátos művészi céljaihoz idomít. A “bocsássák meg” itt nem hangzik meghunyászkodóan, van benne – finom – irónia, és minél több alázatot fejez ki, annál inkább az alkotás méltóságára figyelmeztet. Ahhoz, hogy ilyen művészien, a lét ilyen sok területéhez folyamodva kérjünk bocsánatot, erős – “akár a vessző, régimódi”? – bizonyosságra van szükségünk, hogy a költészet képes mértéken felüli, saját lehetőségeit meghaladó felelősséget magára venni, és talán éppen ez különbözteti meg a nem-költészettől.

Az “Egy csillag alatt” című verset találó, friss és a képzeletet megmozgató, de mégiscsak idegen – nem az én problémáimról szóló – költői közleményként olvastam. A versek azonban évek múltán megváltozva térnek vissza olvasójukhoz. Sokáig lappanganak a sötétben, a két kötéstábla között, más könyvek közé szorulva, elfeledetten, hogy aztán hirtelen megszólaljanak, a legtalálóbb meghatározását adják jelenünknek.

Így történik most is, amikor nekem jut a megtiszteltetés, hogy beszédet mondjak Wisława Szymborska tiszteletbeli doktori címének átadásakor. “Wisława Szymborska életműve nem enged egykönnyen a kritikai elemzés nyomásának. Hasznosabb olvasni, mint elemezni” – figyelmeztet minket Marta Wyka. De ha már nem húzódhatok vissza versei csöndes olvasásába, ha laudációmnak az elemzés nyelvén kell megszólalnia, gondolatban elismétlem – ráolvasásként – a fentebb idézett megszólításokat:

Komolyság, légy nagylelkű velem.

[…]

Ne vedd rossz néven, beszéd, hogy patetikus szavakat veszek tőled,
majd azon fáradozom, hogy könnyednek látszszanak.
Bocsássák meg a nagy kérdések a kis válaszokat.

Wisława Szymborska költészete a nagy kérdések költészete. A kritikusok filozófiai ihletre találnak benne, ez a filozófia azonban korlátozásoktól és leszűkítésektől mentes, nem vezethető vissza a nyelv vizsgálatára, nem zsugorodik a definíciós játszmák léptékére, szélesen nyitott a metafizikára, részt vesz a világ létezéséről folyó vitában. Meglehet, hogy a nagy kérdések feltétele manapság olyan hóbortos naivitást követel meg, amely egyedül a költészetben megengedhető. A “Századvég” című versben ezt olvassuk:

Hogyan éljek – kérdezett levélben valaki,
akitől én készültem megkérdezni
ugyanezt.

[…]

nincs időszerűbb kérdés
a naiv kérdéseknél.

A “hogyan éljek” kérdésén kívül milyen kérdések merülnek még fel a Költőnő verseiben, aki második kötetét – 1954-ben – Kérdésem önmagamhoz címmel adta ki? Van néhány fontos szövege, amelyek szinte kizárólag kérdőmondatokból állnak: “Üzelmek halottakkal”, “Álmélkodás”, “Elégikus számla”, “Lehet, hogy mindez”. Kérdőjelek veszik körül az élet pillanatnyiságának és esetlegességének rejtélyét, amelyet az “egyes személy pillanatnyilag emberi alakban” nem képes megragadni, mert túl kevés az ideje ahhoz, hogy megbirkózzék a világ sokféleségével, amellyel olyan bőkezűen megajándékozták, hogy tudja, “nem lesz ideje mindet kiszűrni az űrből”. Wisława Szymborska költészete álmélkodás a Lét sokféleségén, és azon, amit Witkacy Egyedi Létezésnek nevezett, és szellemes meghatározása szerint “ilyenségre és nem másmilyenségre” ítéltetett:

Ráadásul miért egy személyben?
Ebben és nem másban? És mit keresek itt?

[…]

Bőrben, nem pikkelyben? Arccal, nem levéllel?
Személyesen miért csak egyszer?
Éppen a földön? Egy kis csillag mellett?
Az ittnemlét megannyi korszaka után?

A költőnőt az izgatja – ahogy Ewa Wiegandt találóan megjegyzi –, ami “a tudományos megismerés jelenlegi megszokottságain és konvencióin túl van. Számára a kivétel nem a szabályt erősíti, hanem maga a szabály. Ilyen kivétel a létezés jelensége”. A tudományos világnézet polemikus reakciót vált ki Wisława Szymborskából. A polémia azonban érdekeltség. A tudomány embereinek vállalkozásai és reményei sok (más mai költőknél több) ösztönzéssel és témával, átgondolandó és kifordítandó problémával szolgálnak számára, még ha kétes üresség marad is csak utánuk. Jusson eszünkbe az “Archeológia”, a “Gyíkcsontváz”, “A pi”, vagy legújabban “A növények hallgatása”. Ha eltávolítanánk könyveiből a tudományos hivatkozásokat, a lengyel líra sok csodálatos művel lenne szegényebb! A Kötelezőn túli olvasmányok szerzője mohó olvasója a régi és újabb korok történelmének, a botanikai, zoológiai, kertészeti tárgyú munkáknak, a szakmai kódok ismerője, híres férfiak és neves nők életéről és munkásságáról szóló monográfiák gyűjtője. A (nem csak emberi) létezés értelmét fürkésző tudományok, élet- és művészeti stílusok (középkori festészet, Rubens, a japán fametszetek, régi zene és modern fényképészet) természetes alapanyagai költői metafizikájának.

Wisława Szymborska első megjelent verseitől kezdve (aminek már fél évszázada) inkább a látható, mintsem a láthatatlan világnak szolgáltat igazságot. Művészetének új, óvatosan szondázott dimenziója a metafizikai, vallási dimenzió. Csak évszázadunk végére következett be, mondja a Költőnő, hogy “Isten végre hinni kezdett az emberben” (nem egyhamar merészkedtünk odáig, hogy a hit irracionalitását felismerjük a racionális tudás hátterében). A költészetnek teljes szabadsággal kell rendelkeznie a nagy kérdések feltételéhez, és joggal arra, hogy a pátoszt iróniával, a komolyságot tréfával, az elviséget ötlettel egyensúlyozza. Wisława Szymborska legújabb (Vég és kezdet című) kötetében egyszerre mulatságos és véresen komoly feltevések ilyen sorozatával találkozunk:

Lehet, hogy mindez
egy labóratóriumban zajlik?
Nappal egy lámpa alatt,
és milliárd alatt éjszaka?
Lehet, hogy kísérleti nemzedékek vagyunk?
Edényből edénybe töltenek,
retortákban rázogatnak,
és mindenkit egyenként
csipeszbe fogva végül
megvizsgál, ami több a szemnél?

Ez a makacs kérdezősködés teszi oly vonzóvá Szymborska líráját. A kérdezősködés, amely a befejezett rendet illető kételyből táplálkozik.

A költőnő nem bízik a felfuvalkodott rendszerekben, amelyek kisajátítják maguknak a jogot, hogy magyarázattal szolgáljanak a világ egész bonyolultságára – egyértelmű értékrend segítségével, amelyben az Erénynek és a Véteknek, a Kellemnek és a Csúfságnak, az Igazságnak és a Hazugságnak egyszer és mindenkorra kijelölt helye van. Minden – világnézeti, ideológiai, politikai, nevelési, erkölcsi – doktrínát, archaikusat és a legújabb divat szerint magasztaltat egyaránt felül kell vizsgálni, hiszen a doktrína konvenció, a konvenció pedig ismétlődés, miközben az emberi lét – mely “nem adódik kétszer” – megismételhetetlen.

A valóság némelykor olyannyira kaotikus és ijesztően felfoghatatlan oldaláról mutatkozik, hogy szeretnénk valami tartósabb rendet fölfedezni benne, különválasztani azt, ami fontos és ami nem, ami elavult és ami új, ami akadályoz, és ami segít. Ez veszélyes kísértés, mert a világ és a haladás közé gyakran befurakodik valamilyen elmélet, valamilyen ideológia, amely azzal kecsegtet, hogy mindent szépen elrendez és megmagyaráz. […] Az írónak nem szabad ezzel az eszközzel élnie, magának kell megbirkóznia a világgal.

Így beszélt Wisława Szymborska a Goethe-díj ünnepélyes átadásakor a frankfurti Szent Pál templomban (1991. augusztus 28-án). A kilencvenes évek elején ezzel egy személyes és eredeti álláspontot fejezett ki, akkoriban még élénken élt emlékezetünkben az ideológia irodalmi szolgálata – a nemes, földalatti, antitotalitárius, “szolidaritási”, “repülőegyetemi” ideológiáé, amelynek célja a társadalmi élet dekommunizációja volt a Bug és az Odera között. Mára viszont – ó, a korukat megelőzők keserűsége! – Szymborska frankfurti mementója közkincs lett, jószerivel minden írástudó ismételgeti. A nagy egyéniség azonban ezúttal is nagy egyéniség marad. Hány alkotó fogja fel ma úgy az ideológiától való függetlenséget, mint az ideológiai témák kerülését! Szymborska tudatában van ezek elkerülhetetlenségének. “A kultúra kollektív emlékezet”, mondta Jurij Lotman. Szymborska mintha azt mondaná, a kultúra kollektív felejtés is, és nem kell kétségbeesni azon, hogy minden egyes törtélelmi megrázkódtatás után

Azok, akik tudták
miről volt szó,
át kell adják a helyet azoknak,
akik keveset tudnak.
És a kevésnél kevesebbet.
És végül a nagy semmit.

Szymborska sok tollforgató társa számára biztonságosabb – a posztmodern kavarodásban – semmit sem tudni, játékba és önreklámozásba menekülni a felelősség elől, ami a ma kultúráját makulatúrává változtatja.

Wisława Szymborska nem a menekülés költője. Inkább az üldözésé. Az univerzális kérdéseket nemcsak az emberi gondolkodás történetének univerzumában ismeri fel, hanem ugyanilyen könnyedséggel az “itt és most”-ban, olyan pompásan mélyreható költői tanulmányokat szentelve Európa legújabb történelmének, mint a “Hozzászólás a pornográfia kérdéséhez”, a “Vég és kezdet” vagy a “Gyűlölet”.

Wisława Szymborska művei olvasójának nem okoz gondot gondolatai megértése. Itt senkit sem kötnek gúzsba “nehéz norwidok”, nem bátortalanítanak el “tekervényes przybosok”, senkinek sem kell vállalnia szédítő, “égigérő kasprowiczok” megmászásának kockázatát. Milyen világos a Száz vigasztalás és a Vég és kezdet nyelve! A jól ismert, köznapi lengyel nyelv ez. De azért vigyázzunk! Szymborska költészetének nyelve tele van rejtett jelentésekkel és álcázott szépségekkel.

A legnehezebb – jegyzi meg Michał Głowiński – kimutatni “művészete sajátszerűségét és eredetiségét […] mert itt alig mérhető és megragadható dolgokról van szó. Minden versének jellegzetes saját melódiája van, és a szavak megismételhetetlen láncolata jellemzi, amelyben egyedisége megnyilvánul.” Az átkelés Wisława Szymborska költészetének világán és nyelvén korántsem gondtalan séta. Szinte minden egyes verse nagy beavatás a tudásba: tudatára ébreszt, mennyi mindent kell megismerni, kijavítani, átszerkeszteni. Az olvasó nem egy közkeletű gondolatát kénytelen felülvizsgálni, nem egy előítélettől kénytelen megválni.

Így aki szokás szerint azzal az agresszív és fölényeskedő kérdéssel fordul felebarátjához: “mit képzelsz, hol élsz?”, felhagy ezzel a reflektálatlan gyakorlattal, ha Szymborskánál a következő ellenállhatatlan érvvel találkozik: “Nagy szerencse / nem tudni pontosan / milyen világban élünk”. Aki mostanáig az életet ébrenlétre és alvásra osztotta, aki az álombeli életet tudta titoknak, az éber világot pedig a nyilvánvalóra nyitottnak, annak – Szymborskát olvasva – szinte kopernikuszi fordulatot kell végrehajtania, hiszen a Költőnő szerint “Az ébrenlét értelme önmaga, / és ez rejtélyesebb. […] Nem az álmok bolondok, / az ébrenlét bolond”. Hiszen gondoljunk csak bele: “Nem volna álom nélkülünk. / De aki nélkül ébrenlét se lenne, / azt nem ismerjük”. Aki abban a meggyőződésben él, hogy a tévedhetetlenség adomány, az esendőség pedig nagy szerencsétlenség, az felül fogja vizsgálni ezt a felosztást, ha azt olvassa a “Tévedés” című versben, hogy a büszke karteziánus “gondolkodom, tehát vagyok” helyett az embernek alázatosan azt kellene mondania, “élek, tehát tévedek”. Akit a kultúra spekulációi arra késztetnek, hogy a legalantasabb, a testhez legközelebbi ösztönöket tartsa igaznak, azt a Költőnő figyelmezteti: “az ösztön is téved”.

A sztereotípiák felülvizsgálata Szymborska költészetében a hétköznapi szokásokra is kiterjed – például a színházba járásra vagy az útlevéligénylésre. Aki az űrlap kitöltésében, az önéletrajza megírásában és saját fényképe csatolásában – amelyen a bal fülnek jól láthatónak kell lennie – nem lát többet közönséges adminisztratív teendőnél, az Szymborska e tevékenységeknek szentelt verse olvastán egyetlen rubrikában sem fog nyugtot találni. Az önéletrajzírásról szóló vers tudatára ébreszti a mérhetetlen hamisságnak, amely a prokrusztészi logikából származik, miszerint az emberi sorsok sokféleségét egy mindenki számára érvényes sémára kell visszavezetni. És még egy – utolsó – példa. Aki a kultúra műveit megismerve megtanult különbséget tenni képzelgés és igazság között, az a “Színházi élmény” című verset olvasva kénytelen lesz eltűnődni, nem úgy van-e, hogy az a pillanat, mikor a színészek meghajolnak a közönség előtt, valójában az előadás folytatása, a tragédia legfontosabb, hatodik felvonása. (A valóság kevert határterülete, ahol ellentétes létek léteznek együtt – Wisława Szymborska költészete ebben a térben virágzik leginkább.)

A Költőnőnek a költészetre vonatkozó elmélkedései is a kipróbált konvenciókon túl mutatnak. Így magyarázza választását:

A versírás nevetségességét választottam

nevetséges meg nem írásuk helyett.

Megfogalmazhatta volna-e szerényebben és merészebben saját írói hitvallását? Befejezésül bátorkodom parafrazeálni ezt az ötletet.

Bocsáss meg, Wisława, hogy a nagyszerű költészetedről való beszéd esendőségét választottam a róla való hallgatás esendősége helyett.

[1995]

FORDÍTOTTA Csordás Gábor

  1. A verseket, hacsak másként nem jelöljük, Csordás Gábor fordította.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: Vers 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.