Szilágyi Anna – A választásos önkényuralom kiépítése Magyarországon

1989 újrajátszva

Ezerkilencszáznyolcvankilencben és azt követő néhány évben a globális politikai fejlemények sokakat a demokrácia és a liberális világrend mindent elsöprő győzelmének ígéretével kecsegtettek. Úgy tűnt, a berlini fal leomlásával, Kelet- és Közép-Európa szocialista egypártrendszereinek romba dőlésével, s a Szovjetunió szétesésével nemcsak a hidegháború korszaka ért egyszeriben véget, hanem maga a történelem is.1 S csakugyan, a fejlemények az 1990-es évek elején nem csupán az egykori keleti blokkon belül, azon kívül is e benyomást erősítették meg. Latin-Amerikában a banánköztársaságokat leváltani látszottak a stabil demokráciák, Szubszaharai Afrikában pedig váratlanul plurális választások sorát rendezték meg.2 Sőt, a változás szele mintha még Délkelet-Ázsia egyes részeit is elérte volna, például azt a Kambodzsát, ahol 1993-ban hirtelen szabad választások vetettek véget a polgárháború és az államszocialista egypártrendszer bő évtizedének.

Igen hamar csalatkozni kényszerültek azonban azok, akik a liberális demokrácia világméretű győzelmét az 1990-es évek elején még föltartóztathatatlannak hitték. E csalódás egyik legfőbb forrásául éppen az egykori szocialista országok története szolgált, mely azt mutatta meg, hogy a liberális demokrácia ugyan lehetséges, ám korántsem szükségszerű kimenetele a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji rendszerváltásoknak. Ezekben az országokban ugyanis az ancien régime-ek bukását követő átmenet – rövidebb vagy hosszabb, zavarosabb vagy kiegyensúlyozottabb – időszakai sokszor olyan rendszer kiépülésével értek kurtán-furcsán véget, mely ugyan a demokrácia jellegadó vonásait viseli magán, a hatalom gyakorlásának mégis meglehetősen autoriter módját valósítja meg.

Most, hogy e fordulat több mint két évtizeddel az 1989-es rendszerváltás után Magyarországon is bekövetkezni látszik, érdemes áttekinteni e felemás rendszer keletkezéstörténetének a volt szocialista országokra jellemző tüneteit és működésmódjának legáltalánosabb sajátosságait. Mint látni fogjuk, e hatalmi berendezkedés javában kiépülő hazai variánsa hátterét, megoldásait tekintve egyelőre nem sok újdonsággal szolgál. Ha akad egyáltalán jellegzetesség, amely miatt a magyar eset mégis megkülönböztetett figyelmet érdemel, az az, hogy Magyarország az Európai Unió tagországa, és – eltérően a legtöbb volt szocialista országtól – nem a régi elitek vagy a régi-új elitek vezényletével tesznek kísérletet e rendszer megszilárdítására.

A magyar történetnek az kölcsönöz pikantériát, hogy itt a demokratikus mozgástér korlátozására tett kísérlet éppen az 1989-es rendszerváltás egyik emblematikus, egykor a versengő, liberális demokrácia melletti nyilvános kiállása okán elhíresült politikai szereplőjének nevéhez fűződik. S bár e sajátosság a hazai és nemzetközi közbeszédben gyakran ellentmondásként merül föl, ebben az írásban amellett fogok érvelni, hogy ez a beállítás alapvetően téves: a néhai kelet-európai rendszerváltó nem 1989-es szereplése ellenében, hanem kifejezetten abból következően hirdethetett 2010-es választási győzelme után “forradalmat”, amely a liberális versengő demokrácia beszűkítését eredményezte.

I. Itt a demokrácia, hol a demokrácia? A választásos önkény- uralom poszt-szocialista keletkezés-története és működésmódja

A nem-demokratikus fordulat okai

Az eufórikus korhangulattal összhangban a kilencvenes évek elején a nemzetközi és hazai döntéshozók és véleményformálók szemei előtt az államszocialista diktatúráknak a nyugatias demokráciába történő, úgyszólván varázsütésre bekövetkező átmenete lebegett. Ez elsősorban a demokratikus működésmódra való zökkenőmentes átállást – egyebek mellett a többpártrendszert, a plurális választásokat, a politikai szabadságjogok intézményesítését, a jogállam, s annak zavartalan működése felett őrködő független testületek kiépítését – jelentette. Másodsorban pedig egy ezzel egyidejűleg levezényelt gazdasági reformot foglalt magában. Vagyis annak az – “államellenessége” okán az egykori szocialista országokban különösen jól rezonáló, neoliberális alapokon nyugvó – thatcheriánus-reaganista programnak a végrehajtását, mely a gazdaság üdvös működését általában is az államnak a piacról való minél teljesebb körű kivonulásához, a volt szocialista régióban pedig kifejezetten az állami tulajdon tömeges privatizációjához kötötte.

Az átmenet e megálmodott módjának sikerességében való eredendő bizalom hamar elpárolgott. A korábbi hurráoptimistákat még a politikai szférában is súlyos csalódások érhették. Ahol a demokratizálódási folyamatok látványos zavara nem mindjárt a háborúban és az etnikai erőszak elszabadulásában mutatkozott meg, az átmenet ott is sokszor vett nem-demokratikus irányt vagy hozott menetközbeni nem-demokratikus fordulatot.

A Szovjetunió volt kaukázusi és közép-ázsiai tagállamaiban a nyugatias demokráciába való átmenetnek komolyabb kísérletére sokszor még csak nem is került sor. A szocialista korszak lezárulását követően Azerbajdzsánban, Kazahsztánban és Üzbegisztánban például eleve az önkényuralmi rendszerekkel erős rokonságot mutató hatalmi berendezkedések szilárdultak meg. Más esetekben azonban, és számunkra pillanatnyilag ezek az érdekesebbek, volt ilyen kísérlet, ezt azonban – Fehéroroszországban, Kambodzsában, Oroszországban, Örményországban, Ukrajnában és Moldovában tartósan, Lengyelországban pedig rövidebb időre –, egy nem-demokratikus fordulat szakította meg. S bár azok, akiket e fejlemény meglepetésként vagy csalódásként ért, leggyakrabban a demokratikus tradíció hiányából eredeztetik azt, valamint a versengő demokrácia beszűkítésére kísérletet tevő vagy azt tartósan megvalósítani képes hatalmi csoportokat okolják miatta, az indokok összetettebbek.

A nem-demokratikus fordulat döntően a piac mindenhatóságát hirdető gazdasági reform politikai megvalósíthatatlanságára, illetve kudarcosságára vezethető vissza. A rendszerváltás, amely a poszt-szocialista társadalmak többsége számára legtöbbször nem annyira a politikai szabadság, mint inkább a fogyasztás szabadságának ígéretét jelentette – gondoljunk a bécsi Mariahilferstrasse valóságától megmámorosodott rendszerváltó magyarokra – sokszor éppen gazdasági értelemben nem volt képes valóra váltani e hozzá fűzött fogyasztói reményeket.

Egyes kutatók úgy vélik, hogy a neoliberális gazdasági reform sikerének esélye az egykori szocialista országok esetében eleve erősen kérdéses volt.3 Megvalósításának nem épp körültekintő módja pedig sokszor az államnak az ügyeskedő kevesek általi kifosztását segítette elő, a társadalmak szemében a rendszerváltás egészére vetve árnyékot.4 A sokak számára megrázkódtatást és kiábrándulást jelentő gazdasági reform mellett a politikai liberalizmus eszméitől való általános elfordulás másik fontos oka alighanem a reformokat tűzön-vízen keresztül megvalósítani igyekvő, magát liberálisként és baloldaliként meghatározó elit civilizátori dölyfössége, ellenszenves, kirekesztő, a gőgösség benyomását keltő kommunikációs stílusa lehetett.5

Az indokok között említhető még a viszonyok tisztázatlanságának problémája is. A rendszerváltó gazdasági, politikai és értelmiségi elitek általában nem forszírozták túlságosan a tabula rasát. A poszt-szocialista demokratikus átmenetekhez így gyakran egyáltalán nem, máskor pedig csak felemás módon társult múlttal való szembenézés, valamilyen igazságtételi kísérlet. Ehhez adódhatnak még egyéb, alkalmi okok is, mint a politikai vákuum (tipikusan a jobbközép váltópárt hiánya), vagy az elhatalmasodó káosz, a társadalmi rendet már fizikai értelemben is fenyegető, különféle erőszakos és szélsőséges külső vagy belső erők (például terrorszervezetek vagy félkatonai alakulatok) jelenléte és az eliteknek a velük szemben tanúsított tehetetlensége, erőtlensége.

Azt, hogy az ilyen és ezekhez hasonló okok hogyan készítethetik elő a politikai talajt a demokratikus játéktér korlátozására kész erők felemelkedése és hatalomra kerülése számára, annak 2010 áprilisa óta a magyarországi rendszerváltás lett az iskolapéldája. Bár a gazdasági stagnálás 1989 óta mindvégig kísértett, politikai értelemben a magyar demokrácia 2006-ig alapvetően stabilnak számított. Magyarországon a 2006 és 2010 közötti négy esztendőben egyebek mellett a kormányzó baloldali és liberális pártok stratégai hibái, kommunikációs csődje és súlyos hitelvesztése, az elmélyülő világgazdasági válság erőteljes hatása, a jobboldali erők kizárólag a hatalom megszerzésére összpontosítani képes, beszűkült politikai tudatállapota és demagóg politikája, továbbá az állam erőszakmonopóliumát megkérdőjelező paramilitarista csoportok fellépése készítette elő azt a politikai fordulatot, amelynek eredménye a jobboldali populista párt 2010-es “földcsuszamlásszerű” választási győzelme, nyomában pedig a korábbi versengő, liberális demokrácia visszavétele lett.

Demokrácia vagy önkényuralom: Janus-arcú rendszer

A magát jobboldali-konzervatívként pozicionáló, a 2010-es parlamenti választások első fordulójában a szavazatok 52.73 százalékát megszerző Fidesz–KDNP pártszövetség hatalomra kerülése Magyarország számára nem csupán kormányváltást, hanem, mint utóbb kiderült, rendszerváltozást is hozott. S bár egyelőre még csak találgatni lehet, pontosan mifélét is, e pillanatban nagyon úgy tűnik, hogy az 1989-ben életre hívott, amúgy sok tekintetben meglehetősen gyengén teljesítő demokráciát Magyarországon nem annak javított kiadása váltja fel, hanem egy olyan rendszer, mely már nem annyira belső működésmódjában, mint inkább csak külsőségekben idézi a versengő és liberális demokráciák világát.

Ahogyan azt a megnevezésére használt terminusok változatossága is mutatja – illiberális, művi, klientista, fölülről irányított demokrácia, hibrid rendszer, szürke zóna, versengő és választásos önkényuralom – e nem-demokratikus rezsim egyedi megvalósulási módjai jelentősen különbözhetnek.6 S bár a szóbanforgó rendszertípus, nem egy poszt-szocialista országban válthatta (az átmenet tényleges kísérlete híján) ki, vagy (a nem-demokratikus fordulat egyik lehetséges eredményeképp) le a versengő demokráciát, nem szabad elfelejteni, hogy e hatalmi berendezkedésnek a legkülönfélébb földrajzi, politikai, gazdasági, kulturális és civilizációs keretek szolgálhatnak alapjául. Erősebb vagy mérsékeltebb formában megtalálható (vagy legalábbis a közelmúltig megtalálható volt) Európában, Afrikában, Ázsiában és a Közel-Keleten, méretes és kisebb, fejlett és fejletlen, prosperáló és gazdaságilag instabil országokban egyaránt.7

A kérdéses rezsim mindegyik változatáról elmondható, hogy a demokrácia beszűkítésével operál, amit elsősorban nem a demokratikus intézményrendszer látványos felszámolásával, hanem működésének részleges vagy teljes kiüresítésével ér el. Ez a körülmény nehezíti meg annyira mindazoknak a dolgát, akik e magukat egyébként jobbára makulátlan demokráciaként meghatározó rendszereken – országhatárokon belül és kívül – a demokrácia “valódiságát” kérik számon. E hatalmi berendezkedés működésmódja igen gyakran képezi ugyanis heves hazai és nemzetközi viták tárgyát. Ahogyan Andreas Schedler rávilágít:

Elemi szabályként a hatalom birtokosai úgy próbálják eladni rezsimjeiket, mintha azok demokratikusak volnának (vagy legalábbis a demokratizálódás útját járnák), miközben az ellenzéki szereplők önkényuralminak bélyegzik őket.8

S bizony, a rezsim védelmezői és támadói közötti igazságtétel a “még-demokrácia” és a “már-nem-demokrácia” kérdéskörében, mint azt Schedler is hangsúlyozza, gyakran még sokat látott politikatudósoknak is feladja a leckét.

A választásos önkényuralom módszerei

Hadd érzékeltessem néhány nemzetközi, ám magyar kontextusban is mindinkább releváns példával, pontosan miért is tűnik e rendszerekben, melyeket a továbbiakban Schedler terminológiáját átvéve általánosan választásos önkényuralomnak fogok nevezni, a hatalmat gyakorlók kisebb vagy nagyobb mértékű önkénye megfoghatatlannak vagy legalábbis vitathatónak. Schedler szerint ennek legfőbb oka alighanem az, hogy e rezsimekben kitüntetett szerephez jutnak a demokrácia legfőbb zálogának tekintett többpárti választások.9 A hatalmat gyakorlók belső és külső legitimitásának forrása ugyanis elsősorban a választások megnyerése. Csakhogy a szóban forgó rendszerek úgy vannak fölépítve – mint mondani szokás: a pálya a rendszer urai felé lejt –, hogy választások kimenetele sohasem lehet kétséges: tétjük, ha van, minimális a hatalmat birtoklók számára. Végső soron olyan nagyszabású színjátékok, amelyeknek egyetlen szerepük, hogy biztosítsák a demokratikus legitimációt egy ténylegesen leválthatatlan hatalom számára.

A legdurvább esetekben a hatalom megtartásához a választási csalás is szóba jöhet. Tipikusabb azonban, hogy a sokszor ténylegesen is népszerű hatalom – a törvényhozásban élvezett abszolút többségére támaszkodva – jogilag is bebiztosítja leválthatatlanságát, például olyan választójogi törvény elfogadtatásával, amely előnyhöz juttatja. A választásos önkényuralom legrégebbi, sokak által mintaadónak tekintett rendszerében, Szingapúrban például ötven éve egyazon párt nyeri magabiztosan a választásokat. Sok elemző szerint a legutóbbi évtizedekben többek között annak köszönhetően, hogy a választókörzeteket a soros választásokat megelőzően a hatalom érdekei szerint átrajzolgatják (gerrymandering).10

A demokratikus versengés törvényes keretek közötti korlátozásának a választásokhoz közvetlenül nem kapcsolódó módjai is vannak. Szintén a hatalom választások útján való leváltatlanságát szolgálhatja például, ha a különféle kulcsfontosságú szervek irányítását – kvázi-legitim módon – a hatalom iránt nyilvánvalóan elfogult rokoni, haveri vagy szolgalelkűen hűséges alattvalói körre bízzák. Levitsky és Way az igazságszolgáltatást említi példaként, amelynek a személyeken keresztül megvalósított “átpolitizált kontrollja a demokratikus eljárásmód büntetlen megsértését teszi lehetővé a hatalom birtokosai számára” – például Fehéroroszországban.11 Bármennyire nyilvánvaló ugyanis a döntési pozícióba helyezett szereplők függetlenségének hiánya, ennek hangoztatása szükségszerűen a szubjektív benyomás, elfogult vélemény, sőt, becsületsértés színében tűnik föl.

Komoly jelentőséget tulajdonít e két politikatudós annak is, hogy noha e rendszerek a sajtószabadság elvének, még ha ímmel-ámmal is, de általában formálisan eleget tesznek, állami médiájuk az ellenzék tevékenységéről jobbára alig vagy csak torz formában ad hírt.

Bár a független lapok gyakran szabadon megjelenhetnek, számos alacsony jövedelmű országban ezek csupán egy szűk városi elitet érnek el. Ez teszi az – uralkodó párt iránt szinte kivétel nélkül mindig elfogult – állami irányítás alatt lévő médiát domináns (és sok vidéki területen, az egyetlen) hírforrássá.12

Levitsky és Way arra is rávilágítanak – Ukrajna egy korábbi időszakát említve példaként –, hogy a versengő demokráciát beszűkítő rendszerekben még a hírmédia megmaradó részét is gyakran a a szintén propagandaeszközként használt hatalomközeli privát sajtó uralja.13

A demokrácia rombolása: a rutintól a rendszeralkotásig

Talán e futólagos fölsorolással is sikerült érzékeltetnem, hogy a választásos önkényuralmi rendszerek legtöbbször a versengő demokráciának az egyébként magától értetődő, ám szabályba nem foglalt, s gyakran még csak nem is foglalható eljárásmódjait megszegve teremtenek olyan helyzetet, melyben az ellenzék már nem csupán saját ügyetlenségének, tehetségtelenségének vagy népszerűtlenségének köszönheti azt, hogy tipikusan csekély erejű, fragmentált és választási győzelemre már-már esélytelen marad, hanem a fair play kisebb vagy nagyobb mértékű hiányának is. Csakhogy, mint azt a választásos önkényuralom kialakulóban levő magyar változatának példája is mutatja, a demokratikus procedúrák ilyesféle kvázi-legitim módokon történő megsértése föloldhatatlan helyzetet teremt. Míg a hatalom és hívei a megfogható intezményi külsőségekre mutatva állíthatják, hogy országaik márpedig versengő és/ vagy liberális demokráciák, addig kritikusaik csupán homályos és megfoghatatlan elveket számon kérve kiálthatnak – olykor retorikai túlzással – diktatúrát.

Az új magyar rendszer létrehozói a liberális, versengő demokráciának szintén “csak” a magától értetődő, kimondatlan konszenzuson alapuló elveit veszik semmibe a már létező szabályok kedvük/érdekük szerint való átírogatásával vagy kádereik kulcspozíciókba ültetésével.14 Ráadásul, ahogyan arra a jelenlegi hatalom gyakran rá is mutat, eljárásmódjai, köztük például a politikai, pártszimpátia alapján történő kinevezés, korábban is gyakorlat volt Magyarországon.15 Mi oka lehet akkor bárkinek arra, kérdezik, hogy a 2010-es esztendőt Magyarország politikai berendezkedése szempontjából a demokrácia végének tekintse?

A felsoroltakhoz hasonló eljárásmódok sporadikusan 1989 és 2010 között csakugyan megtalálhatóak voltak Magyarországon, ahogyan a magyarnál nagyobb múltra visszatekintő demokráciákban is előfordulnak. A demokrácia minőségét ez korábban is rontotta, de nem járt együtt a demokratikus versengés érdemi korlátozásával. E megkülönböztetés ugyancsak Levitskytől és Waytől származik. Szerintük a demokrácia minőségét általánosságban romboló rutin akkor válik meghatározóvá – s ez az, amit ma Magyarországon is egyre inkább látunk –, „ha (1) az állami intézményeket már kiterjedten használják politikai célokra, ha (2) a hatalomban lévő párt ellenzékkel szembeni előnye rendszerképző tényezővé válik, s ha (3) az ellenzék szervezőképessége és esélyei a választási versengésben jelentős korlátokba ütköznek.”16

Ideológiai alapok

A legtöbb esetben a választásos önkényuralomként számon tartott rendszerek legitimációs forrásául nem csupán a demokratikus intézményrendszer szolgál, hanem valamiféle markáns, hatásosan retorizált ideológia is. Schedler szerint ez jellegében tipikusan lehet forradalmi (“új világot teremtünk”), transzcendentális (“Istentől kapott hatalmunk gyakoroljuk”), tradicionális (“uralmunk kvázi-örökletes”), kommunitáriánus (“egyesítjük nemzetünk”, “leszámolunk az imperializmussal”), karizmatikus (“mágikus hatalom birtokosai vagyunk”) és materiális (“végre valahára anyagi jólétet, korrupciómentességet, törvényességet és rendet, belső és külső biztonságot hozunk”).17

Egy-egy nemzet történelmi identitása, jelenkori globális státusza, politikai és gazdasági állapota nem csupán a domináns ideológia megválasztását, hanem annak sajátos arculatát is erősen befolyásolhatja. Például a birodalmi tradícióval rendelkező, az 1990-es években gazdag nyersanyagforrásainak belülről való kifosztását elszenvedő Oroszországban és a konfuciánus világ részét képező, jómódú Szingapúrban a hatalmat gyakorlók ideológiája egyaránt materiális természetű. Oroszországban ehhez retorikailag elsősorban a törvényességnek és a rendnek az erőskezű vezető általi helyreállítása társul: Vlagyimir Putyin megfogalmazásában “a demokrácia a törvény diktatúrája.”18 Mindeközben ugyanez a materiális természetű ideológia Szingapúrban a konfuciánus tradícióhoz kötődő meritokratikus elvek hangoztatásával jár együtt: “prosperáló gazdaságunk annak köszönhetjük, hogy az arra alkalmasak kezében van a hatalom.”19

A választásos önkényuralmak meghatározó retorikája kapcsán fontos megjegyezni azt is, hogy az szinte soha sem nélkülözi a kommunitáriánus típusként számon tartott ideológiára jellemző üzeneteket. Különösen az egykori szocialista országok esetében, ahol a korai kilencvenes évekre jellemző maradéktalan Nyugat-csodálatot, elsősorban a gazdasági recesszió hatására, a politikai elit és véleményformálók diskurzusában kezdik fölváltani, vagy legalábbis ellenpontozni a Kelet – mindenekelőtt a feltörekvő Kína – felé orientálódó szólamok és ennek mintegy kiegészítéseként az enyhébb vagy erőteljesebb Nyugat-szkeptikusság.20

Ez utóbbit a demokráciát beszűkítő rendszerek retorikája politikai keretbe foglalva kapcsolja teljes hangerőre, az őket újra meg újra kritikával – olykor kétségkívül egyfajta leereszkedő gőggel megfogalmazott kritikával – illető nyugati vagy globális intézmények – legfőképpen az angolszász nemzetközi sajtó – elleni kirohanásaival. Ezek jobbára mint hiteltelen, a nemzetek szuverén ügyeibe agresszíven beavatkozó, elnyomó, imperialista erők jelennek meg e rendszerek retorikájában: “majd éppen ti fogjátok nekünk megmondani, mi a demokrácia”, “söprögessetek előbb saját házatok előtt”.

S bár Magyarország ez idő szerint – mindenekelőtt az Európai Unióban és a NATO-ban betöltött tagsága révén – formálisan még a nyugati világ részét képezi, a Nyugat-ellenes kirohanások mind gyakrabban csendülnek föl a 2010-ben létrehozott új magyar rezsim vezetőinek retorikájában is. Ezek a kirohanások, csakúgy, mint a demokráciát beszűkítő politikai intézkedések sokak számára érthetetlenek. Hiszen az új magyar rendszert ugyanaz a politikus, Orbán Viktor hozta létre, aki fontos szerepet játszott az 1989-es rendszerváltásban, mely a szocialista egypártrendszer fölszámolásával éppen Magyarországnak a nyugati világba való integrálódása előtt nyitotta meg az utat. Ahogyan ő maga fogalmazott nem is oly régen:

Nekem, akkori fiatalnak az a világ [a szocialista egypártrendszer világa] azt üzente, hogy Magyarország sohasem lesz rendes nyugati ország, vagyis ahogy én gondoltam, szabad és független, erős ország, amelyik együtt él, lélegzik és halad a Nyugattal, a világgal… Én ebbe a reménytelenségbe nem voltam hajlandó beletörődni. Változtatni akartam ezen, ezért léptem a politikába, és hittem, hogy a mi nemzedékünk képes is lesz erre a változtatásra.21

Ellentmondások a magyar rendszer körül

Az 1989-es szerepvállalás az egyik legfőbb oka annak, hogy az Orbán által levezényelt új rendszerváltozás irányát, jelenlegi retorikájának egészét, s az abban újabban mind gyakrabban helyet kapó Nyugat-ellenes szólamokat némelyek, így például a magyar miniszterelnökhöz az Európai Parlamentben nemrégiben teátrális szózatot intéző francia zöld politikus, Daniel Cohn-Bendit különös megütközéssel fogadják:

Orbán Viktor mellett voltam, amikor a kommunista diktatúra ellen harcolt a nyolcvanas évek végétől 91-ig… Ez az Orbán Viktor egy számomra tiszteletreméltó politikus volt. Most, Orbán Viktor, Ön úton van afelé, hogy Európa Chavezévé váljon. Egy populista nacionalistává, aki nem érti a demokrácia lényegét és struktúráját… Egyetlen demokrácia sem halt még bele a túl nagy szabadságba. A demokráciák a szabadság elfojtásába halnak bele. Ezt 20 éve még tudta Ön.22

S bár Orbán 1989-es és jelenlegi szerepvállalását a hazai és nemzetközi közbeszédben sokan szembeállítják, vannak, akik a kettő folyamatosságában hisznek. Az új magyar rendszer melletti első látványos tömegmegmozduláson, az úgynevezett Békemeneten 2012 januárjában a demonstrálók például többek között egy olyan transzparenst emeltek a magasba, mely éppen Orbán politikájának az elmúlt két évtizedbeli töretlenségét hirdette: “1989–2012! Szeretünk Viktor!!”23

Miként lehetséges, hogy ugyanannak a politikai szereplőnek a karriertörténete az egyik oldalon úgy tűnik föl, mintha súlyos belső törést szenvedett volna el; a másik oldalon viszont éppen a folytonosság érzetét keltve késztet érzelmi azonosulásra? Megalapozott-e Orbán 1989-es szerepvállalását a maival szembeállítani? Egyáltalán, érdekes-e még mindez ma, a választásos önkényuralom kiépítésének kísérlete idején?

Nos, az Orbán-rezsim ideológiáját tekintve, ez idő szerint legalábbis, a Schedler által forradalminak nevezett csoportba sorolható. Ezen belül az önkényuralomnak, elnyomásnak, méltatlan bánásmódnak dacosan, hetykén, “kurucosan” ellenálló magyar függetlenségi hagyományra játszik rá. Szűkebb értelemben az 1989-es időszak életérzését igyekszik visszahozni, méghozzá éppen ’89 relativizálásával: egy igazi forradalomnak nevezett új rendszerváltás meghirdetésével, melyhez újfajta átmenet tartozik. Márpedig abban, hogy 20 évvel a szocialista egypártrendszer összeomlása után egy ilyen, a “gyarmatosító” külföldi hatalommal – most éppen a Nyugattal – és belső kiszolgálóikkal, csatlósaikkal hadakozó forradalmi-rendszerváltó ideológia lett az új magyar rendszer alapja, kulcsszerepet játszik megteremtőjének korai politikai szocializációja: Orbán Viktor 1989-es, viharos debütálása a nagypolitika színpadán.

II. Bevésődéses tanulás: miért forradalmi-rendszerváltó az Orbán-rendszer retorikája?

1989 mint politikai szocializációs szintér

A közép- és kelet-európai rendszerváltások diskurzusáról jó néhány elemzés készült.24 A kutatókat elsősorban az foglalkoztatta, hogy az 1989–90-es politikai változásokat milyen tipikus társadalmi beszédmódok kísérték. Az átmeneteket közvetlenül megelőlegző időszakok politikai retorikáinak és a rendszerváltásban tevékenyen résztvevők egyéni kommunikációjának módszeres tanulmányozása azonban jobbára elmaradt.

Így arról is keveset tudunk, hogy a közép- és kelet-európai rendszerváltások emlékezetes beszédeit elmondó szereplők mentalitását hogyan formálták a későbbiekben a nyilvános politikai kommunikációban szerzett első tapasztalatok – pedig nagy részük a demokratikus átmenet után is aktív maradt a politikában. Feltételezésem szerint az a körülmény, hogy korai nyilvános szerepléseikre történelmi jelentőségű időszakban került sor, nem csupán egyéni fejlődéstörténetükre nézve lehetett meghatározó hatással. Orbán Viktor esetében az 1989-es szerepvállalás a rendszerváltás utáni politikájának egészét meghatározta, a teljes magyar politikai rendszerre kiható következményekkel.

Orbán az 1956-os forradalom kivégzett miniszterelnöke, Nagy Imre újratemetésén a magyar rendszerváltás talán legemlékezetesebb beszédét mondta el 1989. június 16-án. A szovjet csapatok kivonását és a szabad választások kiírását nyíltan és határozottan követelő fiatal politikust ez a nyilvános szereplése egyik pillanatról a másikra országosan ismertté tette 1989-ben. Beszédét közel 250 ezren hallgatták meg a budapesti Hősök terén és több millió magyar követte az élő televíziós és rádiós közvetítésben.

Nagy Imre újratemetésére a szocialista egypártrendszer magyarországi bukásának szimbolikus záróakkordjaként került sor. A szónokok számára e politikai gyásztüntetés kivételes beszédhelyzetet teremtett: egy történelmi jelentőségű pillanatban úgyszólván egész nemzetüket szólíthatták meg. Nem minden szónok volt ugyanakkor képes a fiatal Orbánéhoz hasonló helyzetfelismerésre és kiemelkedő retorikai teljesítményre. Ő volt az egyetlen, aki annak az embernek a vakmerőségével, akinek – fiatalsága okán – nincs vesztenivalója, felrúgta a “fontolva haladó”, “öregesen aggodalmaskodó” rendszerváltás illemszabályait, félresöpörte a félelmeket, mindent egy lapra tett fel, és maximálisan kihasználva a beszédhelyzet adta lehetőséget – nyert. Szónoklata egyszerre volt érzelmes és radikális, nemzedéki és nemzeti hitvallás: nemzeti egységet fejezett ki és rendkívüli híreket közölt.

Orbán e korai jelentős retorikai sikerét egy sor újabb követte 1989 után. Korábban radikálisan liberális pártja, a Fidesz 1993-as konzervatív fordulatát, majd első, 1998-as választási győzelmét követően Orbán nyilvános politikai működését mindinkább a beszédmondás kezdte meghatározni. Ő lett, s alighanem mindmáig ő a rendszerváltás utáni Magyarország leghatásosabb és legnépszerűbb politikai szónoka. Orbán az elmúlt bő tíz esztendőben évente átlagosan legalább három olyan nyilvános beszédet tartott, többnyire nagyszámú hallgatóság előtt, melyeket különféle rádiók, televíziók, internetes portálok élőben közvetíttek, és amelyek szóhasználatukkal, kiélezett állításaikkal, fenyegető hanghordozásukkal olykor szinte sokkolták a közvéleményt: felráztak, heves rokonszenvet és heveny ellenszenvet ébresztettek.

Orbán 1989 utáni retorikájának sikeressége azonban nem annyira kommunikációs sokszínűségéből vagy egyre újabb szónoki bravúrokból következett, hanem az 1989-es beszédhelyzet és beszéd hatásos köztéri, képi és nyelvi újrateremtésének volt köszönhető.25 A jelek szerint ez nem pusztán a spontán siker modelljének tudatos, technikai alkalmazását, egyfajta szónoki siker- szabadalmat jelentett. Úgy látszik, Orbán első, jelentős és talán számára is váratlan szónoki sikere 1989-ben korai, gyors és visszafordíthatatlan – pszichológiai műszóval élve – “bevésődéses tanulást” eredményezett.26 Ezért térnek vissza beszédei újra meg újra – a politikai környezet és problematika 1989 utáni erőteljes átalakulása ellenére – az 1989-es beszédhelyzethez, ezért elevenítik fel a világ 1989-es radikális retorikai tagolását. Egyfajta pszichológiai biztonságot, érzelmi otthonosságot jelenthet a szónok számára ez a beszédhelyzet: a győzelemre ítélt ember biztonságát. Mintha az akkor elért hatás és siker minden új beszédhelyzetben is garantálható lenne ennek az “eredeti retorikai győzelemnek” a felidézésével.

Az 1989-es beszédhelyzet megismétlése a köztereken

Orbán nyilvános beszédeinek reptetitív jellege először a 2002-es, a Fidesz számára végül vereséggel végződő választási kampányban mutatkozott meg nyilvánvaló módon. Ekkor, a rendszerváltó pártok közül elsőként (azokat némiképp zavarba is hozva ezzel) a kormányzó Fidesz stratégiai, a médiát tudatosan használó modern politikai marketing-kommunikációs eszközöket vetett be.27 Ezek között kiemelt fontosságot szántak az akkori közszolgálati televízió által többször élőben közvetített, szigorú dramaturgiát követő impozáns tömegrendezvényeknek, melyekhez hasonlókat addig nem látott a rendszerváltó magyar társadalom. Ezek csúcspontján, különféle celebritások és pártpolitikusok szereplését követően, a nevét skandáló, láthatóan felindult lelkiállapotban levő híveinek tömege előtt tartott beszédet Orbán, a legemlékezetesebbet 2002-ben a két választási forduló között a Testnevelési Egyetemen.

E politikai PR-rendezvények korabeli fogadtatása meglehetősen ellentmondásosra sikeredett. Az Orbán szónoklatait hallgató szenvedélyes, politikailag elkötelezett Fidesz-hívek valóságos vagy televíziós látványa egyesekre lelkesítően, másokra pedig inkább viszolyogtatóan vagy egyenesen riasztóan hatott. E százezres tömegrendezvények 2002-ig merőben szokatlanok voltak Magyarországon: “a kelet-európai változásokat irányító elitek – mint Tamás Pál írta ezzel kapcsolatban –, ahol ehhez megvolt az erejük, tudatosan nem engedték ki a tömegeket az utcára.”28

A 2002-es fideszes utcai megmozdulások a résztvevők számára a politikai-nemzeti összetartozás élményének évtizedes szünetet követő újraélését (vagy, amint Tamás hangúlyozza, első ízben való megélését) tették lehetővé.29 De nemcsak a hallgatóságot röpítette vissza e tömegrendezvények összetartozás-élménye 1989-be, hanem a szónokot, Orbán Viktort is abba a régi beszédhelyzetbe, amely politikai szocializációjának alapjává vált. Mint 1989-ben, újra hatalmas tömeg előtt szónokolhatott, a tömeg megkülönböztetett rokonszenvét és érdeklődését élvezhette.

Az 1989-es beszédhelyzet megismétlése a képernyőkön

E megmozdulások nem csupán a “lelkes tömeg – szónokló politikus” felállás valóságos, térbeli újra- és újrateremtésével, hanem e felállás mediatizációjával is az 1989-es beszédhelyzetet rekonstruálták. A szervezőknek ugyanis 2002-ben “az általuk kínált kollektív élmény médián keresztül való bemutatása fontosabb volt, mint önmagában a kollektív élmény biztosítása a jelenlévőknek.”30

Ez a későbbiekben sem változott: 2002 óta Orbán minden jelentősebb szónoklatát igyekeznek médiaeseményként közvetíteni. Főbb beszédeit a különféle, általában jobboldalinak mondott rádiók, televíziók szokványos műsorrendjüket megszakítva, élőben sugározzák. Ez korántsem szokványos dolog Magyarországon, ahol – kevés kivétellel – a politikai élet szereplőinek beszédeit csupán protokolláris, ceremoniális alkalmakkor adják élőben a csatornák. Minden bizonnyal Orbán esetében is tudatos kommunikációs tervezés részeként esett a választás épp a médiaesemény kitüntetett műfajára.

Az Orbán-beszédek a valóságban aligha tarthattak volna számot a médiaesemény státuszára. Médiaesemény ugyanis, Dayan és Katz klasszikus leírása szerint, olyan kivételes alkalomból – többnyire állami alkalomból – lehet, amelyet történelmi vagy legalábbis rendkívüli jelentősége okán közvetítenek élőben, tudva, hogy egy egész nemzetet vagy magát a világot szegezi a képernyőkhöz.31 Nagy Imre újratemetése, Orbán ott elmondott beszédével együtt, 1989-ben valóban ilyen, az egész nemzet számára meghatározó, történelmi jelentőségű esemény volt, melyet az akkori állami televízió és rádió ennek megfelelően médiaeseményként közvetített. Jóllehet Orbán későbbi szónoklatai már nélkülözték a különleges történelmi kontextust – hiszen a parlamenti demokrácia hétköznapjait éltük, s ennek fő színtere az országgyűlés lett volna –, televíziós és rádiós közvetítésük módja mégis az 1989-es média- eseményt idézte. Központi tartalomként mindig gondosan előre megtervezett és megszervezett esemény szolgált. A csatornák szokványos műsorrendjüket megváltoztatatva sugározták a szónoklatokat, élőben, a fizikailag távollévők számára is lehetővé téve, hogy képernyő előtti jelenlévőkként egyidejűleg követhessék azokat.32

A televíziós közvetítés e kitüntetett módja Orbán számára 2002-től lehetővé tette, hogy beszédei a lehető legnagyobb közönséghez jussanak el. Szónoklatainak – rádiós, televíziós technikai értelemben – médiaeseményként való tálalása ugyanakkor fontos többletjelentést is hordozott. Az élő sugárzás ugyanis a beszédek tényleges jelentőségétől szinte függetlenül, rendkívüliséget, történelmi léptéket sugallt:

A legnyilvánvalóbb különbség a médiaesemények és a közvetítés más formái vagy műfajai között az, hogy ezek jellegüknél fogva, nem szokványosak… Ahogyan a vakáció megszakítja a mindennapok rutinját, úgy késztetik e televíziós események az embereket arra, hogy kivételes dolgokat gondoljanak végig, tapasztaljanak és tegyenek meg.33

Orbán beszédeit több mint egy évtizeden át sikeresen tüntette föl rendkívülinek közvetítésük technikai módja. Jól mutatja ezt az a lázas izgalom, amely politikai hovatartozástól függetlenül a magyar sajtóban és közéletben e beszédeket rendre megelőzte és követte. A szónoklatok után az előre leszervezett szakértői gárda percnyi késlekedést sem tűrve, irodalmi műítészek tüzetességével vette górcső alá Orbán minden mondatát. A különféle politikai szereplők pedig presztízskérdést csináltak abból, hogy az elhangozottakra mielőbb reagáljanak.

A közélet és a sajtó szereplőinek reakciójában az mutatkozik meg, hogy a média-események a nézői viselkedésnek kivételes „normáját”írják elő: „ezt látnod kell, inkább tegyél félre mindent − mondják ilyenkor egymásnak az emberek.”34 De míg 1989-ben a nézői viselkedés e normája abból a természetes össztársadalmi igényből és érdeklődésből fakadt, hogy ki-ki egy különleges, történelmi pillanat részese lehessen, addig a 2002 és 2012 közötti Orbán-beszédek esetében ezt már generálni kellett azzal, hogy a szónoklatokat médiaeseményekként szervezték meg és tálalták. Orbán retorikájának televíziós és rádiós megjelenítésével az 1989-es beszédhelyzet történelmi auráját teremtették újra mesterségesen. A médiaeseményként való közvetítés az ellenzéki pártpolitikus, majd a hivatalban lévő miniszterelnök demokratikus keretek között hétköznapinak számító beszédeit történelmi keretbe helyezték, a rendkívüli idők jelentőségteljességével ruházták fel, biztosítva, hogy bármit mondjon is a szónok, az eleve szenzációs színben tűnjön föl.

Az 1989-es beszédhelyzet megismétlése szavakban

1989-ben Orbán az elsők között szólhatott kulcsfontosságú, az egypártrendszer cenzúrája által korábban tabusított ügyekről az országos nyilvánosság színe előtt. E történelmi helyzetben Orbán – retorikai szerepe szerint – egy közösséget képviselt: a magyar ifjúságot, melynek nevében “rendkívüli híreket közölt” a regnáló hatalommal és minden nézővel, amikor a szovjet csapatok kivonását és a szabad választások kiírását sürgetette. S minthogy kétségkívül úgy lett, ahogyan megmondta – a szovjet csapatok kivonultak, a szabad választásokat kiírták –, az a benyomás alakulhatott ki mind benne, mind hallgatóságában, mintha szavainak valamiféle mágikus valóságteremtő erejük lenne.

E négy momentum: a közösség egészének képviselete, a mindenki által tudott, de elhallgatott igazság kimondásának aktusa, a rendkívüli hírek közlése, és a valóságteremtés – Orbán egész későbbi, 2002 és 2012 közötti retorikájának alappillérei lettek. Ebben az időszakban alig akad olyan fontosabb Orbán-beszéd, mely retorikailag ne közösségi álláspontot képviselne; ne szolgálna addig soha ki nem mondott igazságokkal; ne közölne rendkívüli híreket, követeléseket különféle elnyomó hatalmakkal szemben; s ne tudósítana valamilyen jelentős, a nemzet életét gyökeresen megváltoztató, történelmi léptékű fordulatról.

A többes szám első személy

2002 óta Orbán legszívesebben többes szám első személyben (“mi magyarok”) nyilvánul meg. Ahogyan arra többen fölhívták a figyelmet, a névmásválasztásnak a politikai kommunikációban különleges jelentősége van. A többes szám első személy használata azt sugallja, hogy “egymással egyenrangú viszonyban lévő emberek egyazon (politikai) ügyért küzdenek, méghozzá elsősorban országuk érdekeit tartva szem előtt.”35

Orbán 1989-es beszédében – a történelmi helyzetnek megfelelően –, a többes szám első személy következetes használata pontosan ilyen, általában csak rendkívüli körülmények között megvalósuló nemzeti együttállást fejezett ki. A magyar ifjúságot képviselő ifjú szónok szükségszerűen mindvégig többes szám első személyben beszélt: “Mi az ő [Nagy Imre és társai] sorsukból tanultuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlenek.”36

1989-ben a történelmi körülmények kifejezetten kedveztek a többes szám első személy használatának. Ilyen különleges helyzet azonban a rendszerváltást követően többé nem állt elő. Az egypártrendszer bukásával a politikai, ideológiai változatosság lett Magyarországon a meghatározó. Ám a megváltozott környezet sokszínűségét Orbán 2002 utáni retorikája mind kevésbé tükrözte. Továbbra is többes szám első személyben beszélt, de már – hívei közösségét, tehát a részt metonimikus alapon politikai egészként tüntetve fel – a nemzet közösségének nevében. Csak egyetlen jellemző példa a számtalan közül: “Mi magyarok mindig éreztük, hogy a múlt néhány darabját egyszer ki kell hoznunk a múzeumból [Utalás a Szent István koronának a Magyar Nemzeti Múzeumból a Parlamentbe való átköltöztetésére, melyről az első Orbán kormány (1998–2002) döntött].”37

A kimondás aktusa

Akárcsak 1989-ben, e nemzeti egységet kifejező beszédmódhoz Orbán későbbi retorikájában is rendre a különleges dolgok kimondásának aktusa társult. A benyomást, hogy a politikus rendkívüli jelentőségű, eddig még soha ki nem mondott igazságot közöl, retorikailag gyakran az ezt felkonferáló félmondatok keltették beszédeiben. A hétköznapokban is különlegességként hat, ha olyasformán kezdjük mondandókat, hogy “ezt még senkinek sem mondtam” vagy: “eddig erről még sohasem beszéltünk”. Legyen bármi is a folytatás, az ilyen felvezetés exkluzív és hiteles színben tünteti föl.

A politikai kommunikációban sincs ez másként. Egy-egy ilyen kitétel eredetiséget és igaziságot sugall, még akkor is, ha a felkonferálást csak szubjektív helyzetértékelés vagy közhely követi: “Keveset beszélünk róla, de [a szocialista és liberális kormányzó erők] még a köztársasági elnököt [Sólyom Lászlót] is kiiktatták és semlegesítették.”38 “Népszavazásra készülődünk. Ha a tandíjról szóló vitához hozzá akarunk szólni, akkor talán tegyünk olyat, amit ebben a vitában még nem tettek meg…” 39

Az előbbi idézet folytatása azt is jól példázza, hogy a közös igazságok kimondásának aktusát milyen egyéb nyelvi eszközök tehetik látványossá. A most következő szövegrészletben az emlékezésre való felszólítás és az emlékezést támogató kérdés-felelet játék kelti azt a benyomást, hogy a szónok valamiféle közös, ám homályba veszett tudás felemlegetésére készül:

Idézzük fel egy pillanatra, hogy mi tartotta a reményt, mi tartotta az életkedvet a diktatúra éveiben a mi szüleinkben és nagyszüleinkben. Vajon miért dolgoztak, miért tettek meg mindent azért, hogy a gyereket taníttathassák?

A folytatásban pedig azt, hogy a beszélő nem csupán mond, hanem kimond valamit, már világosan jelzik a kimondás aktusát a közbeszédben is tipikusan megelőlegző formulák:

Nos, azért, mert tudták, ha a gyerek jól tanul, akkor még egyetemi végzettséget is szerezhet, előbbre juthat, és többre viheti … A helyzet úgy áll, ha tandíj lett volna, akkor én ma nem állnék itt. Ha tandíj lett volna akkortájt, Önök közül nagyon sokan nem ülnénekma itt.40

Követelések és felszólítások

A benyomáshoz, hogy Orbán rendkívüli dolgokat közöl az ország nyilvánosságával az is hozzájárult, hogy rendszerváltás utáni retorikájában a Magyarországon bekövetkező politikai fejlemények gyakran szuperlativisztikus formában, mint precedens nélküli, történelmi jelentőségű események jelentek meg. A felsőfok legtöbbször a nemzettel azonosított politikai tábor nagyszerűségének és nagyságának fokozhatatlanságát fejezte ki: “Olyan összefogás született, amilyen Magyarországon korábban még sohasem volt.”41 “Ez a választási eredmény arról beszél, hogy Magyarország felemelte a hangját, és kimondta, hogy változást akar. Soha nem látott többség mondta ezt.”42

S bár Orbán szövegei kezdetben a belpolitikát pontosabb történelmi utalások nélkül jelenítették meg történelemként, 2006 után már kifejezetten az 1989-es beszédhelyzetet idézték. A rendszerváltó tematika nem minden előzmény nélkül bukkant föl. Az új rendszerváltás témája már a “több, mint kormányváltás” szlogenben is megcsillant Orbán első miniszterelnöksége idején, s 2002 és 2006 között is elő-előkerült. A pártelnök a 2006-os választási kampányban a pártállami ellenséget jelképező keményvonalas kommunista vezetőket, Sztálint, Mao Ce-tungot, és Kim Ir Szent emlegette legfőbb politikai riválisa kapcsán.43 A szocialista egypártrendszer megdöntésének 1989-es rendszerváltó tematikája mindent átfogó beszéd-narratívává azonban csak a 2006-os választást követően vált.

A szocialista miniszterelnök zárt körben elmondott beszédének kiszivárgása, az utcai zavargások és tüntetések, az ezeket kísérő rendőri túlkapások és jogsértések, a szélsőjobboldal megerősödése, a baloldali kormánykoalíció stratégiai es kommunikációs hibái, és az elmélyülő gazdasági válság nyomán 2006 után Magyarországon kaotikus politikai helyzet alakult ki. E fejleményeket a legváltozatosabb ellenzéki narratívákkal lehetett volna értelmezési keretekbe foglalni. Orbán számára azonban mindez az 1989-es beszédhelyzet minden korábbinál teljesebb újrateremtéséhez szolgáltatott hátteret.

A közösség (a teljes magyar társadalom) nevében elmondott Orbán-szónoklatok a demokratikus politikai versengést 2002-től kezdve a “jó” és a “gonosz” erőinek történelmi küzdelmeként jelenítették meg. Szövegei éles “mi kontra ti” szembeállítással operáltak, a retorikailag teremtett egységes politikai közösséget a riválisok által megtestesített kizsákmányoló, elnyomó erőkkel ütköztetve. 2006-tól kezdve pedig a retorikailag teremtett “mi” már nemcsak valamiféle általános “gaz” és “alávaló” elittel állt szemben, hanem az 1989-es hatalom folytatásával, melyet ezúttal a szocialista-liberális kormány testesített meg Orbán beszédeiben.

A politikai helyzet és a kormányzó hatalom leírása egyre inkább a pártállami időkkel való folytonosság benyomását keltette, legtöbbször az időviszonyokkal való játéknak köszönhetően. “A mai szocialista Magyarország a kevesek Magyarországát hozta el.”44 “A szabadság magyar híveit ma sem sikerült megfélemlíteni a hatalom minden provokációjával és fenyegetésével dacolva ismét összegyűltünk.”45 E szövegekben a “mai szocialista Magyarország” emlegetése azt sugallta, hogy Magyarországon a rendszerváltás óta nem sok változás történt, “a szocializmus” nem tűnt el, csupán az idő haladt előre. Az pedig, hogy “a szabadság híveit ma sem sikerült megfélemlíteni” megint a régmúltra utalt, a pártállami időkre, mikor próbálkoztak már ilyesmivel, de ahogy akkor, most is kudarcot vallott a megfélemlítés: a rettenthetetlenek, vagyis “mi” kiálltuk a próbát. A helyzet tehát ugyanaz, mint 1989 előtt volt. Következésképpen ugyanaz a feladat is.

Az újraalkotott 1989-es kontextus révén nyerték el értelmüket Orbán 2006 utáni retorikájában a kormányzó pártokat célba vevő kategorikus felszólítások: “Fizessenek a hazugok!”46 “A népszavazás után vagy azt teszi a kormány, amit az emberek akarnak, vagy elkergethető lesz.”47 “Igen, területi követeléseink vannak – a reménytelenséggel szemben, a hazugsággal szemben, a megszorításokkal szemben, a régi lejárt elittel és folytonos kudarcaikkal szemben!”48

Az Orbán által teremtett retorikai szituációban a szónok 2006-tól ismét egész nemzete nevében, a szocialista egypártrendszer ellen harcolt. Ezt a benyomást a 2010-es választások közeledtével az 1989-es beszédhelyzet állandó felemlegetése még tovább fokozta. Az aktuális beszédhelyzeteket a politikus egyre nyíltabban hasonlította a húsz évvel korábbihoz: “Azért van itt még sok dolgunk nekünk, mert a mai Magyarország egyre jobban kezd hasonlítani a húsz évvel ezelőttire…”49 “Én még nem végeztem be a húsz évvel ezelőtt vállalt munkát.”50

Mágikus realizmus

Orbán olyan korábbi szlogenjei, mint a “polgári Magyarország” vagy az “új többség” sem csupán az aktuális helyzet egy lehetséges értelmezését kínálták föl, hanem, akárcsak 1989-ben, a szavak által életre hívott eleven valóságot jelentették: “úgy van, úgy lesz, ahogyan mondom”. Ám a 2010-es parlamenti választás óta a valóságteremtés e szándékát a magyar közvélemény új formában tapasztalhatta meg. Az 1989-es beszédhelyzet 2006 és 2010 közötti újrateremtése a rendszerváltásnak ugyanis nem csupán nyelvi és képi újrajátszását előlegezte meg.

A 2010-ben a Fidesz–KDNP pártszövetségnek kétharmados parlamenti többséget hozó választások Orbán győzelmi beszédében rögvest forradalomként jelentek meg:

Nem egyszerűen arról van szó, hogy Magyarországon megtörtént a hatodik szabad választás. Sokkal nagyobb dolog történt a mai napon Magyarországon. Ma forradalom történt a szavazófülkékben.51

S bár nem alaptalanul gondolhatnánk, hogy Orbán szóhasználatában a “forradalom” a választás metaforáját jelentette, mégsem egészen erről volt szó.

Metaforáról akkor beszélhetünk, ha egy dolgot egy másik terminusaiban fejezünk ki. Még ha nem vall is különösebb eredetiségre, jelentősebb választási győzelmet érzékeltetni lehet a forradalom metaforájával. Orbán retorikája azonban nem azt állította, hogy a 2010-es parlamenti választás olyan volt, mint egy forradalom, hanem azt, hogy ténylegesen forradalom ment végbe. Tehát Orbán metaforája a forradalmat fejezi ki a választás eljárásaiban, s nem a választást a forradalom szóképében. Ezért hagyományozódhatott aztán a Fidesz–KDNP pártszövetség 2010-es választási győzelme “kétharmados forradalom” néven a mai jobboldali diskurzusban.

S ahogyan azt forradalmakat követően szokás, 2010-ben Magyarországon is rögvest teljes rendszerváltást, a régi rendszer szétzúzását hirdették meg a győztesek:

A magyarok ma rendszert buktattak, és egy új rendszert alapítottak meg. A magyar emberek a mai napon megbuktatták a hatalommal visszaélő oligarchák rendszerét, és helyette megalapítottak egy új rendszert: a nemzeti együttműködés rendszerét.52

Ez utóbbi gesztus, a “nemzeti együttműködés rendszerének” kikiáltása nem csupán alkalmi retorikai megoldásként szolgált. Ez az elnevezés az Orbán-rendszer intézményesített, a közhivatalok falára kötelezően kifüggesztendő hivatalos meghatározása lett.53 A versengő demokráciák természetétől tökéletesen idegen módon a képes beszéd 2010-ben Magyarországon rendszeralkotó államideológiává, politikai dogmává lépett elő.

A hazai és nemzetközi közbeszédben gyakran különleges fejleményként tálalják az Orbán-kormány kísérletét a versengő demokrácia beszűkítésére. Ebben az írásban egyfelől arra próbáltam rávilágítani, hogy az Orbán-rendszer egyetlen megoldása sem valamiféle politikai hungaricum: az új rezsim a választásos önkényuralom kiépítésének világszerte – ezen belül számos volt szocialista országban – bevett repertoárját ismétli csupán. Másfelől azt igyekeztem érzékeltetni, milyen fontos a politikai pszichológia, közelebbről: Orbánnak az 1989-es helyzetben történő politikai szocializációja, “bevésődéses tanulása”, és az ezt továbbéltető nyelvi és kognitív minták szerepe a magyar politikai rendszer 2010 utáni átalakulási folyamatában.

A demokrácia beszűkítésének létjogosultságát a magyar esetben ez idő szerint nem támogatja semmiféle pazar erőforrás feletti állami monopólium visszavételéből származó általános társadalmi életszínvonal-emelkedés (mint például Oroszországban), vagy a kormányzó erők igazi sikert igazi sikerre halmozó gazdaságpolitikája (mint például Szingapúrban). A magyar kísérlet a választásos önkényuralomra elsősorban ideológiai alapú, rendszerváltó-forradalmi jellegű, és ebben – véleményem szerint – kulcsszerepet játszik az új rendszer életrehívójának az 1989-es rendszerváltásra visszanyúló politikai szocializálója.

Orbán 1989-es és mai szerepvállalása a modern politikai ideológiák kategóriái szerint szembeállítható ugyan: az 1989-es liberálissal ma a populista nacionalista néz szembe. A kognitív mélystruktúrák szintjén azonban nincs ellentmondás: Orbán soha nem lépett ki a 1989-es szerepből, amelyben politikusként oly sikeresen debütált. Bármilyen éles helyzet adódott is későbbi politikai pályafutása során, ő következetesen az 1989-es kommunikációs repertoár megismétlésével válaszolt rá. Nem volt ez másként sem a 2010-es “forradalom” és “rendszerváltás” megfogalmazásakor, sem pedig az azóta eltelt időben.

A korábbi baloldali politikai riválisok hazai elerőtlenedésével és a magyar kormányt érő erős nemzetközi kritika hatására a “szocialista egypártrendszer és idegen megszállás kontra magyar nép” beállítás újabban a Nyugat kapcsán bukkan fel. “Brüsszel nem Moszkva” – hasonlította össze a magyar miniszterelnök 2011-ben a Magyarországot az 1989-ben megszállva tartó Szovjetunió és az Európai Unió döntéshozó központjait.54 Újabban azonban retorikája azt sugallja, hogy az Európai Unió csúcsszervei az egykori megszállóhoz hasonló hatalomkoncentrációt igyekeznek megvalósítani. Orbán támogató hívei az Európai Unió döntéshozóival és a nyugati intézményrendszerekkel szemben “Nem leszünk gyarmat” szlogennel vonultak fel Budapesten.55 A miniszterelnök 2012. március 15-én elmondott ünnepi beszédében ugyanennek a mondatnak adta a legnagyobb hangsúlyt:“Nem leszünk gyarmat!”56 Orbán e szónoklatában az Európai Unió döntéshozóit nyíltan az egykori szovjet megszállókhoz hasonlította: “Jól ismerjük a kéretlen elvtársi segítség természetrajzát, és felismerjük akkor is, ha nem váll-lapos egyenruhába hanem jól szabott öltönybe bújik.” Akárcsak 1989-ben, a retorikai “mi” ellenfele 2012-ben is az “idegen erők”, akikkel szemben újfent fenyegető üzenetek, kiélezett állítások, követelések fogalmazódnak meg: “A magyarok nem fognak idegenek diktátumai szerint élni…”, “…nem kérünk az idegenek kezünket irányítani akaró kéretlen segítségéből”, “Egyenlőséget követelünk a magyarnak!”

A Nyugat-kritikának számtalan figyelemreméltó – többek között politikai, gazdasági, kulturális, katonai és ökológiai – narratívája létezik. Az Orbán-rendszer Nyugat-ellenes szólamai azonban, ahogyan az előbbi példák is érzékeltethetik, elsősorban a rendszerváltó-forradalmi tematika újrateremtését célozzák. Orbán nyilvános szerepléseiben rendezési koreográfiák, televíziós közvetítési módok, nyelvi megoldások és narratívák tekintetében mindmáig saját 1989-es beszédét és annak körülményeit játssza újra és újra.

Csakhogy ugyanaz a kommunikációs repertoár egészen eltérő értelmet nyerhet a különböző történelmi helyzetekben. Az 1989-es Orbán-beszéd közvetítésének módja és retorikai megvalósítása egykor a liberális, versengő demokrácia és a nemzeti függetlenség létrehozásához járult hozzá. A bevált 1989-es kommunikációs repertoár utóbb inkább egy populista és nacionalista ideológia hatásos közvetítője lett. 1989 újrajátszása 2010 óta pedig már nem csupán a belpolitikai folyamatokra, hanem az alkotmányos és intézményi keretüket biztosító politikai rendszer egészére kihat: a versengő demokrácia beszűkítésének, a választásos önkényuralom kiépítésének legitimációs bázisául szolgál.

  1. Természetesen Francis Fukuyama elhíresült szófordulatára utalok itt, mely a liberális demokrácia 1990-es években bekövetkező, mindent elsöprő győzelmére vonatkozó jóslatként hagyományozódott. Érdemes megemlíteni, a gyors karrierjét eredetileg egy esszének köszönhető “történelem vége” kifejezés egyébként nem pontosan erre vonatkozott. Fukuyama – amint azt terjedelmes könyvében (A történelem vége és az utolsó ember. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1994) utóbb kifejtette – a liberális demokrácia triumfálását történelmi s nem aktuálpolitikai távlatban képzelte el.
  2. Lásd mindehhez: Andreas Schedler: The Logic of Electoral Authoritarianism (A választásos önkényuralom logikája). In Andreas Schedler (ed.): Electoral Authoritarianism. The Dynamics of Unfree Competition (Választásos önkényuralom: a nem-szabad versengés dinamikája). Boulder, London: Lyanne Rienner, 2006, 2.
  3. A kelet-európai neoliberális gazdasági reformok eredendő elhibázottsága mellett érvel például: Robert Hunter Wade: Az állam visszatér: leckék a kelet-ázsiai fejlődés fejezeteiből. In Scheiring Gábor és Boda Zsolt (szerk.): Globalizáció és fejlődés: Kritikai fejlődéstanulmányok szöveggyűjtemény. Budapest: Új Mandátum, 2011, 382–398.
  4. Ugyan más irányból közelíti meg a kérdést, de a politikai liberalizációból való társadalmi kiábrándulásban a rendszerváltás után meggazdagó elitcsoportoknak és egyéneknek szerepét is tárgyalja orosz kontextusban például: William Mishler és John P. Willerton: The Dynamics of Presidential Popularity in Post-Communist Russia: Cultural Imperative versus Neo-Institutional Choice? (Az elnöki népszerűség dinamikája a poszt-kommunista Oroszországban: kulturális szükségszerűség avagy neo-institucionalista választás). The Journal of Politics, 65/1, 2003, 111–141.
  5. A poszt-szocialista baloldali elitek szerepéről l. például David Ostnak a lengyel liberálisok kilencvenes évekbeli, a Kaczyñski-érát (2006–2007) megelőlegező bukástörténetével foglalkozó tanulmányát: Hogyan vesztették el a liberálisok a munkásság támogatását? 2000, 2009. január, 3–21.
  6. A különböző elméleti iskolák eltérő megnevezéseket használnak attól függően, hogy a demokrácia visszavételét, a rendszer felemásságát vagy az önkényuralommal való rokonságát hangsúlyozzák alapvetésként. A megnevezések és az azokhoz kapcsolódó elméleti iskolák közel teljes listájáért lásd: Schedler, 2006, 4.
  7. A kérdéses rendszer különféle, enyhébb és erőteljesebb formáit vagy az arra jellemző repertoár jelenlétét a szakirodalom a leggyakrabban a következő országok korábbi vagy jelenlegi működésmódja kapcsán tárgyalja: Algéria, Azerbajdzsán, Burkina Faso, Botswana, Kamerun, Csád, Egyiptom, Etiópia, Gabon, Gambia, Grúzia, Kambodzsa, Kazahsztán, Mauritánia, Moldova, Oroszország, Fehéroroszország, Örményország, Jemen, Ukrajna, Szenegál, Tadzsikisztán, Tanzánia, Togo, Zambia, Malajzia, Szingapúr, Venezuela.
  8. Schedler, 2006, 7.
  9. Schedler, 2006, 3.
  10. Lásd erről például: Yeo Lay Hwee: Electoral Politics in Singapore (Választásokkal kapcsolatos politika Szingapúrban). In: Electoral Politics in Southeast And East Asia (Választásokkal kapcsolatos politika Délkelet- és Kelet-Ázsiában) Aurel Croissant, Gabriele Bruns and Marei John (eds.), (Singapore: Friedrich Ebert Stiftung – Office for Regional Cooperation, 2002), 203–232, 219.
  11. Steven Levitsky – Lucan A. Way: Why Democracy Needs a Level Playing Field (Miért van szüksége esélyegyenlőségre a demokráciának). Journal of Democracy, 21/1, 2010, 57–68, 60. (Kiemelés – Sz. A.)
  12. Levitsky–Way, 2010, 59.
  13. Levitsky–Way, 2010, 59.
  14. Ebben az írásban nem részletezem a Fidesz–KDNP pártszövetség 2010 és 2012 közötti, a demokratikus jóízlés határait erősen feszegető intézkedéseinek sorát. Azokkal elemeiben számtalan írás foglalkozott, részletes összefoglalásukért lásd: Bozóki Andás: Virtualis köztársaság. Budapest, Gondolat, 2012, 243– 261.
  15. Lásd például a brit Economist magyar miniszterelnökkel készített interjúját, 2011.11.14. http://www.economist.com/blogs/easternapproaches/2011/11/hungarys-politics (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 05.)
  16. Levitsky–Way, 2010, 58.
  17. Schedler, 2006, 13.
  18. Lásd például Putyin nyílt levelét a választókhoz. Kommerszant, 2000. 02. 25.
  19. Lásd erről: Thomas J. Bellows, Meritocracy and the Singapore Political System (Meritokrácia és a szingapúri politikai rendszer). In: Asian Journal of Political Science, 17/1, 2009, 24–44.
  20. Erről az ideológiai és diszkurzív váltásról l. orosz kontextusban: Andrej Cigankov: What is China to Us? Westernizers and Sinophiles in Russian Foreign Policy (Mit jelent nekünk Kína? Nyugatosítók és Kína-barátok az orosz külpolitikában). Russie.Nei.Visions, No. 45, December 2009. http://www.ifri.org/ ?page=contribution-detail&id=5679&id_provenance =97 (Az utolsó letöltés ideje: 2011. 03. 20.)
  21. Orbán Viktor évértékelő beszéde. 2009.03.06. http://orbanviktor.hu/beszed/uj_irany_magyarorszag _uj_irany_magyarok (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  22. Daniel Cohn-Bendit felszólalása itt tekinthető meg: http://www.youtube.com/watch?v=lnNo1J9bBzY (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 01.)
  23. Lásd a HVG online képgalériáját: http://hvg.hu/nagyitas/20120121_bekemenet_magyarorszagert_nagyitas (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 01.)
  24. Lásd például: Aleksandra Galasiñska – Micha³ Krzy¿anowski (eds.): Discursive Transition in Central and Eastern Europe (Diszkurzív átmenet Közép- és Kelet-Európában). Basingstoke and New York: Palgrave Macmillan, 2009.
  25. Beszédesemény (azaz a beszéd) és beszédhelyzet (azaz a beszéd kontextusa) között különbséget téve Dell Hymes felosztását követem: Models of the Interaction of Language and Social Life (A nyelv és társadalmi élet interakciójának modelljei). In Christina Bratt Paulston, G. Richard Tucker (eds.): Sociolinguistics: The Essential Readings (Szociolingvisztika: az alapvető olvasmányok). Blackwell Publishing: Malden, 2003, 30–47.
  26. A bevésődés (imprinting) a pszichológiában használatos fogalom. Korai életszakaszban bekövetkező, visszafordíthatatlan tanulási folyamatot jelent, melynek eredményeképp a tanulási helyzet későbbi megismétlődésekor mindig ugyanaz a viselkedési repertoár aktivizálódik.
  27. Újszerűsége okán a Fidesz 2002-es kampánykommunikációjának két tanulmánykötetet is szenteltek. A politikai marketing-kommunikációs eszközöket részletesen tárgyalja: Sükösd Miklós és Vásárhelyi Mária (szerk.): Hol a határ? Kampánystratégiák és kampányetika. Budapest: Élet és Irodalom, 2002. Kifejezetten a Fidesz diskurzusára összpontosít: Szabó Márton (szerk.): Fideszvalóság. Diszkurzív politikatudományi értelmezések. Budapest: L’Harmattan, 2006.
  28. Tamás Pál: Politikai élménypiacok 2002-ben. Szimbolikus politika és az ifjúság. In Sükösd Miklós és Vásárhelyi Mária (szerk.): Hol a határ? Kampánystratégiák és kampányetika. Budapest: Élet és Irodalom, 2002, 80–88, 83.
  29. Tamás, 2002, 83.
  30. Tamás, 2002, 84.
  31. Daniel Dayan – Elihu Katz: Media Events. The Live Broadcasting of History (Médiaesemények: Az élőben közvetített történelem). Cambridge: Harvard University Press, 1992, 1.
  32. A média-események televíziós közvetítésének eszköztáráról lásd: Dayan–Katz, 1992, 4.
  33. Dayan–Katz, 1992, 5.
  34. Dayan–Katz, 1992, 8.
  35. Adeyemi Adegoju: Pronominal Reference as Discursive Strategy in Conflict Rhetoric: Insights into the Speeches of Political Figures in the Vanguard of Nigeria’s “June 12” Crisis. (A névmással való hivatkozás mint diszkurzív stratégia a konfliktusok retorikájában: Betekintés a politikai szereplők Nigéria “június 12” válsága előtti beszédeibe). In Quynh Le Thao Le – Megan Short (eds.): Critical Discourse Analysis. An Interdisciplinary Perspective (Kritikai diskurzuselemzés: egy interdiszciplináris perspektíva). New York: Nova Science Publishers, 2009, 227–246, 234.
  36. Orbán Viktor beszéde Nagy Imre újratemetésén. 1989. 06. 16. http://inforadio.hu/hir/belfold/hir-285585 (Az utolsó letöltés ideje: 2012. 03. 03.)
  37. Orbán Viktor beszéde a 2002-es választást követően. 2002. 05. 07. http://www.osaarchivum.org/pka/gondola.hu.orban.html (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  38. Orbán Viktor beszéde a Jövőnk vitasorozat zárókonferenciáján. 2007. 01. 27. http://orbanviktor.hu/beszed/fel_a_melyb_337_l_aki _magyar (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  39. Orbán Viktor évértékelő beszéde. 2008. 02. 13. http://orbanviktor.hu/beszed/a_jov_337_igennel_ kezd_337_dik (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  40. Orbán Viktor évértékelő beszéde. 2008. 02. 13. http://orbanviktor.hu/beszed/a_jov_337_igennel_ kezd_337_dik (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  41. Orbán Viktor évértékelő beszéde. 2007. 02. 16. http://orbanviktor.hu/beszed/fizessenek_a_hazugok (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  42. Orbán Viktor beszéde az európai parlamenti választás után. 2009. 06. 07. http://orbanviktor.hu/beszed/soha_nem_latott_ egyseg (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  43. Orbán Viktor beszéde 2006. 04. 02. http://m.hvg.hu/valasztas2006/20060402orban2 (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  44. Orbán Viktor országértékelő beszéde. 2009. 03. 06. http://orbanviktor.hu/beszed/uj_irany_magyarorszag _uj_irany_magyarok (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  45. Orbán Viktor ünnepi beszéde. 2007. 03. 15. http://orbanviktor.hu/beszed/az_utolso_alkotmanyos _eszkoz_a_nepszavazas (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  46. Orbán Viktor évértékelő beszéde. 2007. 02. 16. http://orbanviktor.hu/beszed/fizessenek_a_hazugok (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  47. Orbán Viktor ünnepi beszéde. 2007. 03. 15. http://orbanviktor.hu/beszed/az_utolso_alkotmanyos _eszkoz_a_nepszavazas (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  48. Orbán Viktor országértékelő beszéde. 2009. 03. 06. http://orbanviktor.hu/beszed/uj_irany_magyarorszag _uj_irany_magyarok (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  49. Orbán Viktor országértékelő beszéde. 2009. 03. 06. http://orbanviktor.hu/beszed/uj_irany_magyarorszag _uj_irany_magyarok (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  50. Orbán Viktor országértékelő beszéde. 2009. 03. 06. http://orbanviktor.hu/beszed/uj_irany_magyarorszag _uj_irany_magyarok (Az utolsó letöltés ideje: 2012. 03. 08.)
  51. Orbán Viktor győzelmi beszéde a parlamenti választások után. 2010. 04. 25. http://orbanviktor.hu/beszed/forradalom_tortent_a_ szavazofulkekben (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  52. Orbán Viktor győzelmi beszéde a parlamenti választások után. 2010. 04. 25. http://orbanviktor.hu/beszed/forradalom_tortent_a_ szavazofulkekben (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 08.)
  53. Lásd Viccnek is durva: Minden középületben kell lógnia egy nemzeti együttműködési nyilatkozatnak. In: Népszabadság Online, 2010. 07. 03. http://nol.hu/belfold/ minden_kozepuletben_kell_lognia_egy_nemzeti_egyuttmukodesi_nyilatkozatnak (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 11.)
  54. Lásd Orbán Viktor: Brüsszel nem Moszkva. Index, 2011. 12. 22. http://index.hu/gazdasag/magyar/2011/12/22/orban_ barroso/ (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 11.)
  55. Lásd a HVG online képgalériáját: http://hvg.hu/nagyitas/20120121_bekemenet_magyarorszagert_nagyitas (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 01.)
  56. Orbán Viktor ünnepi beszéde (2012. 03. 15) teljes terjedelmében például itt tekinthető meg:http://indavideo.hu/video/Orban_Viktor_unnepi_ beszede_-_2012_marcius_15_Kossuth_ter (Az utolsó letöltés ideje 2012. 03. 20.)
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.