A festő

Ház házra épült, a sziklák közé ritkán süt be a nap.
A meredek lépcsőkön csak gyermekeket és öregeket látni.
Vigasztalan esőben telnek a hetek.
A férfiakat már hajnalban elnyeli a tárnák mélye,
meredek hegyi ösvényeken vagy bányák boltozata alatt
könnyen hozzászoknak a teljes sötétséghez.

A templom és a csontház között lakom.
Hála a csökkenő gyermekhalandóságnak egy parányi
veteményeskertem is van a gyermektemetőben.
Itt nemcsak az élőknek, a holtaknak is kevés föld jutott.
Tízévente költözniük kell. Feljönnek a napra,
ahol még nem felejtették el őket.
A csontot a háztetőre teszik ki száradni.

Ki az ott fenn?
A Weber.
Az asztalos?
Igen, igen.
Ó, Istenem, adj neki örök nyugodalmat!

És amikor a szél kiszárította,
a Nap és a Hold kifehérítette a koponyát,
a sírásó ideadja nekem.

Régi mintakönyvek alapján festem ki,
rózsával és nefelejccsel,
de fejből is tudok pár megoldást,
csak a családok ragaszkodnak a szokásokhoz.
Reggeltől délig kényelmesen elkészülök,
utána a tájképeimmel bíbelődöm.

Azok ott a könyveken mind egyházi személyek.
A kereszt jobban illik hozzájuk, mint a virág.
A keskeny homlokú a sarokban apáca,
a fityula helyett gazdag tincseket festettem fakó homlokára.
Ez itt kígyómarástól halt meg,
azért van alma a koponyáján.
Ő névtelen, senkije sincs. Biztos
egy szegény pásztorfiú volt a hegyekben.
Karl Trausnernek neveztem el;
sokat akarok dolgozni rajta.

Még nem jártam a csontkápolnában,
műveimnek örökre búcsút intek.
Különben is, csak akkor hull rájuk fény,
ha egy-egy lépcsőmászástól szuszogó turista
látni kívánja őket.

Esténként lesétálok a halászokhoz,
engem jobban szeretnek, mint a sírásót.
Néha eltávolodunk a parttól,
mindig ők eveznek, pedig én sem szeretnék
tétlenül ülni, de mélyen a zsebembe süllyesztem
a kezem, mert nem akarom, hogy látsszon a körmöm alatt
a rózsa pirosa, nefelejcs kékje, Karl Trauser zöldje.

Szisz

Már tavasz óta terveztem, hogy meglátogatom,
valamit reméltem is ettől,
nevezhetjük tehát zarándokútnak.
Szépen sütött a nap, éhes voltam,
átvágtam a lutheránus temetőn,
azt mondták, a Kertekben találom,
a kerítés mellett, akkor felhívtalak az irodában,
mert ez elég tág, hogy a Kertekben, a kerítés mellett;
halló, mondtad, éppen félbeszakítva az értekezletet,
hogyne tudnám, hol van, nagyon nagy temetés volt;
menj a Bánffy-kriptáig, ekkor már a titkárod is felkapta
a fejét, a kriptánál indulj el a kerítés felé,
egy kopjafa félúton, ha jól emlékszem.
Szürke gránitsír volt, de tényleg félúton.
És nem tudom, hogy a gránit mögül
vagy a telefonból hallottam, hogy szervusz, lányom,
de egyik sem tűnik valószínűnek.