William Case – Miként uralják a hatalom birtokosai a választási küzdőteret?

A manipuláció technikái

Délkelet-Ázsiában nagy múltra tekint vissza a választásos önkényuralom, és napjainkban is több országban működik. Jóllehet a megfigyelőket első pillantásra lenyűgözi a térség látszólag bőséges politikai kínálata, valójában tízből hat országnak volt már valamilyen kalandja a választásos önkényuralommal, vagyis ez a politikai berendezkedés ebben a térségben meghatározónak mondható. Szingapúrban az 1960-as évek végén, Malajziában és Indonéziában az 1970-es évek elején, Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken egy évtizeddel később, Burmában pedig, legalábbis egy rövid időre, az 1990-es években vezették be. Ez a rezsim Délkelet-Ázsiában lényegesen hosszabb ideje működik, mint a világnak azokon a tájain, amelyeket különös előszeretettel vizsgálnak manapság a demokratikus átmenet teoretikusai.

Tanulmányom elején röviden sorra veszem a délkelet-ázsiai választásos önkényuralmak eltérő történeti és társadalmi-kulturális beágyazottságát. Ezt követően annak nézek utána, hogy mély beágyazottságuk ellenére, miért inognak meg olyan gyakran a szóban forgó rezsimek, mégpedig általában akkor, amikor a gazdasági válság és az egyenlőtlen teherviselés annyira elidegeníti a választókat hatalomtól, hogy kivonva magukat a zárt választói tömbökből egységes kihívást intéznek a kormány ellen. Végül a délkelet-ázsiai esettanulmányokkal azt is szemléltetni kívánom, hogy szorult helyzetben a választásos önkényuralmi rendszerek fenntarthatósága nagymértékben azoknak a manipulációs technikáknak a színvonalán múlik, amelyeket a vezetők a hatalmi kontroll újraszervezése érdekében bevetnek.

Ellentmondó hagyományok – profi manipuláció

A délkelet-ázsiai választásos önkényuralmak egymásnak ellentmondó történeti hagyományok, társadalmi szerkezetek és kulturális közegek szövevényében alakultak ki, ami azzal járt, hogy mind a tekintélyelvű, mind a demokratikus politizálás súlyos nyomásnak lett kitéve. A nyugati hatalmak intenzív gyarmatosítása – vagy legalábbis, mint a névlegesen gyarmattá nem vált thaiföldi királyságban, a gyarmati minta erőteljes hatása – következtében Délkelet-Ázsia olyan gyarmatbirodalmi államokba tagolódott, amelyek fokozták a közigazgatás hatékonyságát és az erőforrások kiaknázását (Diamond 1989: 10–14). Ám ugyanebből a gyarmati létből fakadóan számos délkelet-ázsiai országban a demokratikus nyugati “gyámság” eredményeképpen került sor helyi választásokra, és alakult ki helyenként többpártrendszer is (Weiner 1987: 3–34).

Ráadásul a gyarmati időszak munkaerőpiaca és a régiókon átívelő munkaerő-toborzás plurális társadalmakat hozott létre, ami tovább árnyalta a rezsimek összképét. A sokféle etnikai és vallási hovatartozás egyfelől előmozdította a felfelé igazodó vertikális lojalitást és a tömeges rivalizálást, másfelől a demokratikus viselkedésformák megszilárdulása ellen hatott. Ezek a kötődések egyszersmind komplexebbé tették a társadalmat, ami megnehezítette a választásos önkényuralom kiépítését. Hasonló ellentmondásosság jellemzi a régió kulturális arculatát. A szakértők figyelmét általában csak a meredeken hierarchikus hatalmi alakzat köti le, csúcsán Thaiföldön a “nagy emberekkel”, valamint a jao pho-kkal (keresztapákkal), a Fülöp-szigeteken a “főnökökkel” és a cacique– okkal, Jáván pedig a hagyományos bapakism-mal (patriarchátussal). Ugyanakkor a délkelet-ázsiai tömegek politikai öntudatossága is számos módon kifejezésre jutott – a mindennapi ellenállás finomabb kifejezési formáitól kezdve a parasztfelkeléseken, diáklázadásokon át, egészen a szeparatista mozgalmakig és a vallási gyökerű terrorizmusig.

Az utóbbi évtizedekben a megkésett, ám annál gyorsabb iparosodás következtében erősödött meg Délkelet-Ázsia nagyobb részében az ilyen ellentmondásos hagyományokon és struktúrákon alapuló választásos önkényuralom. A növekedés egyfelől üzleti vállalkozók, új városi középosztály, valamint nagyszámú, eltérő ipari munkás megjelenését eredményezte. Az iparosodás folyamata mögött meghúzódó stratégiák azonban – közéjük tartoznak a helyi piacokba való állami beavatkozások, illetve az export szektorba történő külföldi befektetések –, ha teljesen nem is zárták el, mindenesetre jelentősen szűkítették az önálló bekapcsolódás lehetőségeit: a vállalkozók továbbra is az állami támogatástól és védelemtől függtek; a középosztály tagjait a “teljesítménylegitimáció” csillapította le, amelyet a karrier lehetőségében és a fogyasztói szemléletben találtak meg; a munkaerő pedig szétszóródott a szabadkereskedelmi övezetben, etnikailag megosztottá vált, bérezése egyenlőtlen, és nemek szerint rétegződik.

Ennek megfelelően a délkelet-ázsiai kormányok nem “maszatolnak” a választásos önkényuralmat illetően, hanem nyíltan dicsőítik. A nemzeti vezetők – így Lee Kuan Yew, Mahathir Mohamad és Suharto – az új típusú “ázsiai demokrácia” fogalmával álltak elő, amelynek megfelelően aláágyaztak a régióra jellemző “ázsiai kapitalizmus” sajátos formáival, illetve a “közös” kommunitárius értékekkel. Ilyen körülmények között még az is lehetséges, hogy ellenzéki pártok részvételével rendszeresen választásokat tartsanak. Mivel az ellenzéki pártok versenyképessége meglehetősen szűk határok közé van szorítva, a kormányok aligha kerülnek vesztes pozícióba. A nemzeti vezetők ténylegesen ki is jelentették, hogy az ázsiai demokráciákban a választásoknak nem a hatalomban történő változás a célja, hanem az, hogy a kormány visszajelzést kapjon, kövesse a támogatottságában beálló változásokat, hogy ezek figyelembevételével, ha kell, igazíthasson politikáján, de a hivatalától természetesen ne váljon meg.

A választásos önkényuralom mindannyiszor súlyos próbának volt kitéve, amikor az ipari teljesítmény a gazdasági válság következtében, a hosszú stagnálás időszakai alatt lassan felmorzsolódott, vagy amikor a kormányzati pozíciókat betöltő személyek és a politika változásai felől érték kihívások. Veszedelmes dinamika indult be: az a korábbi tapasztalat, amely szerint minden társadalmi csoport abszolút nyereséget könyvelhetett el (ha mégoly egyenlőtlenül is) egy ezzel ellentétes tapasztalatba csapott át, melyet a folyamatos gyarapodást helyett a vagyoni helyzet megrendülése jellemzett, miközben az uralmon lévők klientúrájuk pozícióit és előjogait védték, a szélesebb tömegeknek pedig egyre újabb nehézségekkel kellett szembenézniük. Ilyen körülmények között az iparosodás által kitermelt új osztályok végül is aktivizálódtak, a kegyúri tempó és a korrupció gyakorlata fölött érzett enyhe elégedetlenség a társadalmi igazságtalanság miatt érzett sérelemmé keményedett. Az egymással versengő szemléletmódok tömeges hozzáférhetősége is élénkítette a folyamatot: egyfelől az iszlám ígérete, hogy megtisztítja és tisztességessé teszi a közéletet, másfelől a neoliberalizmus ragaszkodása a teljes transzparenciához. Jóllehet különböző nézőpontból, mindkét szemléletmód erős reformigénnyel fordult szembe a választásos önkényuralommal. Ilyen helyzetben előfordult, hogy a tömegek újra fölfedezték történelmi, illetve társadalmi és kulturális közegük demokratikus felszínét, és kezdtek úgy tekinteni a választásokra, mint amelyek mégiscsak változásokhoz vezethetnek, még ha az ellenzéki pártok versenyképességét a hatalom előre kalibrálja is.

Amikor a választásos önkényuralom ilyen próbatétel előtt áll, sok múlik azon, hogy a hatalom birtokosa, miközben arra vár, hogy a gazdaság magához térjen, a társadalmi sérelmek pedig mérséklődjenek, hogyan kalibrálja újra a versenyképességet. Amennyiben az új manipulációs technikákat elég ügyesen vezetik be és alkalmazzák, visszaszoríthatják az ellenzéket, és továbblendíthetik a kormányt, illetve az általa működtetett berendezkedést. Amennyiben azonban ügyetlenül manipulálnak, fölerősítik az ellenzéket, és olyan helyzetet teremtenek, amelyben végül a kormányt és a rezsimet is leváltják.

A választási versenyképesség kalibrálása

A Délkelet-Ázsiában kialakult történelmi, társadalmi és kulturális mixtúra képezi azt az alapot, amelyre a hatalom birtokosai választásos önkényuralmi rezsimeket építik. Az Andreas Schedler (2002) által “manipulációs menünek” nevezett étlapról választhatnak maguknak fogásokat: az itt található eszközök segítenek megtartani az államhatalmat, miközben biztosítják a vélemények összecsapásának látszatát, a legitimitás mázával vonva be – elképzelésük szerint – örökös hűbérbirtokukat. Akik a fejlődő világ más országait tanulmányozzák, talán meglepődnek a széles délkelet-ázsiai választékon, melynek egyes elemei ráadásul látnivalóan durvák. Azok a hosszú időszakok, amikor a tömegek békességben élnek, Délkelet-Ázsia viszonylagos iparosodottságának és prosperitásának tudhatók be, a választásos önkényuralom csekélyke demokratikus tartalmát pedig a legitimáció látszata tartja egyben. Schedlert követve vegyük most sorra, milyen manipulációs eszközökhöz folyamodtak idáig a hatalom délkelet-ázsiai birtokosai.

1. A polgári jogok korlátozása

Schedler (2002: 43–44) megfigyelése szerint a választások kézben tartása érdekében a hatalom birtokosai azzal kezdik, hogy a szabadságjogok korlátozásával bizonyos keretek közé szorítják a preferenciák megfogalmazását. Így Délkelet-Ázsia választásos önkényuralmaiban a nyomtatott és az elektronikus médiumokat jellemző módon jogi ellenőrzés, kötelező engedélyek, illetve kormányzati vagy kormánypárti tulajdon révén elnémították. Szingapúrban például minden hírlap a Singapore Press Holding tulajdonában van, amely cég pedig az Információs és Művészeti Minisztérium megbízottjának felügyelete alatt áll (Ooi 1998: 392). Ehhez hasonló módon Malajziában az angol nyelvű és az anyanyelvű újságok többsége vagy a New Straits Times Press Holdings tulajdonában van – amely hosszú ideje kötődik az ország meghatározó politikai erejéhez, az Egyesült Maláj Nemzeti Szervezethez (UMNO) –, vagy az UMNO kisebbik koalíciós partnere, a Malajziai Kínai Egyesület (MCA) ellenőrzése alatt álló Huaren Holdings birtokolja.

Az egyes szerkesztők együttműködési készségét is gyakran elősegítik bizonyos, informális utakon. Szingapúrban a hanyagolandó témákat hevenyészett “»TT« (tűréshatáron túl) jelzéssel” látják el (Case 2004:116–117), és ennek az elvárásnak olykor bénító perek útján szereznek érvényt. Malajziában azokat a szerkesztőket, akik nem nyerik el az UMNO vezető politikusainak tetszését, rövid úton eltávolítják. A Fülöp-szigeteken Ferdinand Marcos idején azokat az újságokat, amelyek szembefordultak az elnökkel, egyszerűen elkobozták (Wurfel 1988: 123), és ennek az sem volt akadálya, ha az adott lap történetesen valamelyik előkelő család tulajdonában állt. Indonéziában pedig Suharto “Új Rendnek” nevezett uralma alatt a “telefonkultúra” (budaya telepon) élte virágkorát, amikor is a biztonsági emberek felhívták az újságok főszerkesztőit, és “tanácsokat” adtak arra vonatkozóan, hogy mely híreket tanácsos kihagyni a lapból.

A gyülekezési szabadságot is korlátozták a térségben, a civil szervezetek és a társadalmi mozgalmak pedig ellenőrzés alatt álltak. A szingapúri társasági törvény értelmében a nem kormányzati szervezeteket (NGO-kat) eltiltják a politikai tevékenységtől, és ez alól csak abban az esetben tesznek kivételt, ha az adott szervezet kifejezetten politikai tevékenység céljából van bejegyezve. Malajziában azokat a diákokat, akik részt vesznek a kormánnyal szembeni politikai megmozdulásokon, az egyetemi és főiskolai törvény értelmében megfoszthatják ösztöndíjuktól, de akár ki is rúghatják őket. Ezen túlmenően Szingapúrban és Malajziában a rendszer hasznát veszi a belbiztonsági törvénynek, melynek alapján e gyarmati időkre visszavezethető törvény értelmében az aktivisták peres eljárás nélkül is meghatározatlan ideig fogva tarthatók. Az “Új Rend” Indonéziájában a szervezett tömegekről szóló 1985-ös törvény minden civil szervezettől megkövetelte, hogy tegye magáévá aPancasila (öt alapelv) ködös szellemiségét, és azt oly módon foglalták alapító iratukba vagy alaptörvényükbe, mint “egyetlen ideológiai alapot” (asas tunggal). Ennek folyományaként a szélesebb közönség politikai értelemben közömbös, a “lebegő tömeg” hivatalos doktrínájának függvénye maradt, eltekintve a politikai kampányok időszakaitól. A Marcos uralta Fülöp-szigeteken pedig a baloldali vezetőket és a munkásszervezőket egyszerűen “eltüntették”, a különös módon “kármentésnek” nevezett akciók keretében egyszerűen “felszívódtak”.

2. Fenntartott pozíciók és fennhatóság

Miközben a hatalom birtokosai korlátok közé szorítják a választói preferenciák kifejezését, egyúttal elzárják a szavazók elől az államhatalom kulcspozícióit (Schedler 2002: 42), ily módon jelölve ki a maguknak fenntartott pozíciókat és saját fennhatóságuk határait. Az 1991-es thaiföldi alkotmány értelmében a szenátusi helyek nagy részét a hadsereg saját jelöltjei számára tartja fenn, vétójoggal ruházva fel őket, hogy a választott alsóház által elfogadott törvények és bizalmatlansági indítványok elfogadását szükség szerint megvétózhassa. A szenátus elnöke egy személyben mindkét ház elnöke, a miniszterelnöknek és a minisztereknek pedig egyáltalán nem kell választott képviselőknek lenniük. Sőt, a hadsereg egyenesen arra törekedett, hogy “politikusok ne kerüljenek a kormányba” (Maisrikrod 1992: 22), tagjai a katonai és a közhivatali felső vezetésből kerüljenek ki.

Az Új Rend Indonéziájában Suhartónak is csaknem sikerült örökbérletté alakítani az elnöki pozíciót, miután elérte, hogy a parlament és a választók által szinte egyáltalán nem elszámoltatható. A kormány választási eszközeként működő Golkar (Munkacsoportok) Ellenőrzési Testületének (Dewan Pembina) fejeként Suharto személyesen választotta ki a parlamenti képviselőket (a népképviseleti tanács tagjait). De az ellenzéki pártok jelöltjeit is lekáderezte. Miután a Golkar annak rendje és módja szerint megnyerte a választásokat, a rákövetkező években a népképviseleti tanácsban megduplázódott a választási kollégium (a népi konzultációs gyűlés) tagjainak száma, amely pedig, lévén szintén Suharto embereivel feltöltve, többnyire közfelkiáltással újra elnökké választotta Suhartót. Elég jó képet kaphatunk arról, mennyire kerülte Suharto az elszámoltathatóság lehetőségét, ha arra gondolunk, hogy a politikát általában elnöki rendeletek (keppres) és elnöki utasítások (inpres)révén gyakorolta.

A hatalom birtokosai a maguknak fenntartott pozíciók révén Délkelet-Ázsiában mélyen befészkelték magukat az állami hivatalokba és a gazdasági vállalkozásokba is, így terjesztve ki fennhatóságukat mindenre. A választásos önkényuralom Thaiföldön úgy nézett ki, hogy a hadsereg szoros kapcsolatot ápolt a belügy-minisztériummal, ami lehetővé tette számos a korábbi, kemény autoritarizmus idejéből származó – Fred Riggs által “bürokratikus politikaként” (1966) értelmezett – erőszakos gyakorlat fenntartását. Suharto rendszeresen és nagy számban nevezett ki katonákat adminisztratív posztokra. Ezt a gyakorlatot a kekaryaan (átmeneti áthelyezések) és a dwi-fungsi (kettős szerep) doktrínája szentesítette, mindkettő a hollandok elleni függetlenségi harcokra vezethető vissza, amikor a helyi politikusok bizonytalankodtak. Másfelől viszont az államigazgatás civil dolgozói az Indonéz Köztársaság Közszolgálati Hadtestébe való kötelező belépés kötötte a kormányhoz, mindez pedig elősegítette a “monolojalitás” nyíltan vállalt ethoszának elfogadtatását.

3. Kirekesztés és felmorzsolás

Azok, akik választásos önkényuralmat tartanak fenn, többnyire azzal is igyekeznek kiszorítani és felmorzsolni az ellenzéki pártokat, hogy a szavazók számára a “választható lehetőségek” skáláját leszűkítik (Schedler 2002: 43). Délkelet-Ázsiában volt kormány, amely visszavonta a pártok regisztrációját, vagy kizárt bizonyos jelölteket, és ezeket a lépéseket a nem túlzottan karakán választási bizottság általában még támogatta is. Szingapúr azonban ennél találékonyabb módszerekkel gyengítette az ellenzéket, mégpedig azáltal, hogy a parlamenti körzeteket csoportos választókerületekké alakította át. E sajátos szabályok értelmében minden politikai pártnak hat főből álló, többnemzetiségű választási listát kell állítania úgy, hogy lefedje az ország legfontosabb közösségeit, ami nagyban korlátozza az ellenzék amúgy is soványka szervezeti erőforrásait.

Malajzia választókerületeinek kialakítását is súlyosan eltorzította a választók számának aránytalan elosztása, valamint a választókerületek határainak a hatalmon lévők érdekei szerinti átrajzolása. Az UMNO szavazói hagyományosan a vidéki népességből kerülnek ki. Ezért a kormánypárt hosszú időre bebetonozta az aránytalan választási helyzetet: a vidéki választókerületek lakóinak létszáma ugyanis nagyjából fele annyi volt, mint egy-egy városi választókerületé, amelyekben a kínai kisebbség erőteljesen támogatta az ellenzéket (Gomez 1998: 267). Csakhogy az iszlámhívő Malajziai Pániszlám Párt (PAS) az utóbbi években tért hódított a vidéki lakosság körében, ennek hatására a kínai szavazók viszont a kormány felé fordultak. Az UMNO erre a választókerületek átszabásának igen rafinált módszerével reagált: a korábban masszívan maláj kerületeket kínaiakkal “lazította föl”. Eközben az egyre rövidülő kampányidőszakok miatt – legutóbb ez már csak egyetlen hetet jelentett –, továbbá a szigorú korlátok közé szorított gyülekezési és megszólalási lehetőségek következtében kiszorultak az ellenzéki pártok.

Malajzia kormánya ezenkívül igyekezett gyanakvást ébreszteni a PAS és az ellenzéki beállítottságú kínai etnikumúak között azzal, hogy háromlépcsős megmérettetést alkalmazott, aminek köszönhetően a kormány – a “győztes mindent visz” elve alapján – elsöprő többséghez juthatott. Más esetekben a mandátumhoz jutott ellenzékieket a pártjuk elhagyására arra ösztönözte. Az UMNO olyan patrónusrendszert épített ki, amellyel egész pártokat szívott fel a kormánykoalícióba, a Barisan Nasionalba (Nemzeti Front). Ebben a kooptációra és a gyors adoptációra való képességben látta James V. Jesudason (1996) a “szinkretikus állam” kikezdhetetlenségének forrását.

A választásos önkényuralom idején Thaiföldön a katonaság egyes ellenzéki pártok vezetésébe is befurakodott, hatékonyan rontva le az adott párt vonzerejét, még jobban megosztva az ellenzéket. A Fülöp-szigeteken Marcos idején az Új Társadalmi Mozgalom (Kilusang Bagong Lipunan, KLB) magába szippantotta az egykor köztiszteletben álló nacionalistákat, és velük együtt egy sor civil szervezetet. Ugyanakkor “hamis jelölteket” indítottak a hitelesekkel szemben, ezzel zavarva össze a szavazókat, “hogy így is megtizedeljék az ellenzéket” (Leones és Moraleda 1998: 330). Az Új Rend Indonéziájában a kormány 1973-as “fúziós” (fusi) törvénye után csak két ellenzéki párt működhetett az országban – az egyik meglehetősen kényelmetlen módon a nacionalistákat és a keresztényeket terelte “egy akolba”, a másikpedig a “fősodorral” ellentétes iszlám áramlatokat. A rezsim mélyen belenyúlt a pártok belső ügyeibe, ezen belül az induláshoz engedéllyel rendelkező képviselőjelöltek kiválasztásába, sőt, arra is kényszerítette őket, hogy a nyilvánosság előtt ne ellenzéki pártként, hanem “választásokon induló szervezetként” (organisasi peserta pemilu, OPP) definiálják magukat, ami sokkal ártalmatlanabbul hatott. Míg a Golkar szabadon rendelkezett a hivatali apparátussal, amelynek révén a szigetvilág aprófalvait is elérte, a pártok nem alakíthattak ki a körzeti szint alatti struktúrákat, vagyis nem juthattak el vidékre, pedig az indonéz szavazók többsége vidéken él.

4. Jogfosztás

Az ellenzék kirekesztése és felmorzsolása mellett a hatalom urai a jogfosztás eszközével is élhetnek ellenfeleik támogatóival szemben. A hatalom birtokosai Délkelet-Ázsiában formálisan felhagytak azzal, hogy egész etnikumokat, osztályokat vagy nemet rekesszenek ki a választásokból. Ennél sokkal rafináltabb módszerhez folyamodta: az aránytalan választókerületek kialakításával a hagyományosan az ellenzékre szavazó, városlakó kínaiak szavazatainak súlyát gyakorlatilag felére csökkentették. Még ennél is rafináltabb jogfosztásra került sor Malajziában, ahol a választói jegyzékeket manipulálták: vagy úgy, hogy a választáson megjelenő állampolgár azzal szembesült, hogy a nevét minden magyarázat nélkül egy másik listára helyezték át, vagy úgy, hogy egyszerűen törölték a listáról. Ugyanakkor “fantom” és “transzfer” szavazók jelentek meg, álnévvel, hamis személyi igazolvánnyal és hamis címmel. Thaiföldön és a Fülöp-szigeteken is hasonlóképpen manipulálták az állandó lakosok választási listáit: egyes választókat titokban más választókerületbe helyeztek át, máskor pedig “szándékosan törölték nevüket a listáról, pontosan tudva, hogy az ellenzékre adnák szavazatukat” (Leones és Moraleda 1998: 330).

5. Szavazatvásárlás

Akik elkerülték szavazati jogtól való megfosztásukat, a következő lépésben tömegesen szembesülhetnek szavazataik kormányzati megvásárlásának gyakorlatával. Malajziában a szavazatvásárlás technikái meglehetősen kifinomultak: a kormány jelöltjei olyan ígéretekkel keresik meg a falusiakat, mint földigénylésük teljesítése, vagy “fejlesztési pénzek” azonnali kiutalása új klinika, mecset építésére vagy útaszfaltozásra. Thaiföldön a szavazatvásárlás hagyományosan durvábban zajlik, de épp ilyen intézményesült formában és hatékonyan, két fordulóban: a kezdeti szakaszban a jelölt “adományokkal” érkezik, szórakoztató műsorokat, ünnepségeket szervez, majd a választás estéjén következik a “kutyaugatós éjszaka”, ahol a “kortesek” – mint a helyiek mondják – olyan viharos lendülettel osztják szét a pénzeket, hogy még a falusi kutyákat is felzavarják (Anusorn 1998: 436–438). Eközben a thaiföldi belügyminisztérium, amelynek egészen 1998-ig – egy független felügyeleti bizottság felállításáig – a választási kampány felügyelete is feladatai közé tartozott, rutinszerűen figyelmen kívül hagyta a kormánypárti jelöltek melletti kortes-tevékenységet, míg árgus szemekkel ellenőrizte az ellenzék melletti korteskedést. A szavazatok megvásárlására fordított összeg fedezetének előteremtése érdekében a kormány a választások előtti hónapokban lazított a monetáris politikán, mégpedig úgy, hogy váratlanul nagy tömegű pénzt bocsátott ki (Anusorn 1998: 436–438), kikezdve a központi bank függetlenségét, és megbillentve a makroökonómiai egyensúlyt.

A Fülöp-szigeteken szintén nagyarányú szavazatfelvásárlást folytattak a kortesek, oly módon szerezve érvényt vásárlásuknak, hogy kikötötték: a szavazók indigóval töltsék ki a szavazócédulát, hogy utóbb ellenőrizhessék szavazatukat. Az Új Rend Indonéziájában az ötévente tartott választások háromhetes kampánya során azoknak az állampolgároknak, akik korábban csak a “lebegő tömeg” szerepét töltötték be, a kormány váratlanul egy pesta demokrasi (a demokrácia ünnepe) elnevezésű látványossággal kedveskedett megvásárolt szavazataikért cserébe, ahová rock-zenekarokat, mindenféle celebeket hívtak meg, és sok más nyalánksággal is kecsegtették a közönséget.

6. Megfélelmlítés

Ahol azonban szavazatok megvásárlásával nem lehet célt érni, a választásos önkényuralmat fenntartó kormányok a megfélemlítés különféle változataihoz folyamodhatnak. Szingapúrban és Malajziában például megszámozzák a szavazócédulákat, és ellenőrzőszelvény is tartozik hozzájuk, ami olyan benyomást kelthet az állampolgárokban, hogy a szavazatuk esetleg mégsem titkos (Ooi 1998: 384). Az, hogy a szavazatszámláló központok egyre kisebbek, szintén arra enged következtetni, hogy az egyes lakóterületek preferenciái könnyen megállapíthatók. Ráadásul a szingapúri kormány azzal is fenyegetőzött, hogy azokban a kerületekben, ahol ellenzéki jelölt nyer, leállítja az állami tulajdonú bérlakások felújítását. Mikor Malajziában az ellenzéki PAS Terengganuban állami szinten is győzött, a kormány leállította a kőolajeladás után járó juttatások kifizetését, márpedig a kőolajban gazdag országban ezen múlik a közigazgatás.

Agresszívabb technikák esetén a hatalom birtokosai a titkosszolgálatot is bevethetik, vagy orgyilkosokat, akik megfenyegetik az ellenzéki jelölteket. Malajziában a Rendőrség Különleges Osztálya szigorúan ellenőrzi a tömegdemonstrációkat, az uralkodó párt, az UMNO ifjúsági tagozata pedig időről-időre zaklatják az ellenzék kampányaktivistáit. Az Új Rend Indonéziájának utolsó éveiben a különleges erők (Kopassus) egyszerűen elrabolták egy nem regisztrált ellenzéki párt, illetve a Golkarhoz kötődő Pancasila Fiatalok (Pemuda Pancasila) tagjait, és gyakran összeütközésbe kerültek a rivális ifjúsági szervezetekkel. Burmában a “katonai titkosszolgálattól [való félelem] a társadalom minden rétegében hatékony fenyegetést jelent mindazok számára, akiknek fontos a családjuk jóléte… senki nem meri nyíltan támogatni az ellenzéki pártokat” (Khin és Smith 1998:120).

7. Választási csalás

Végül a hatalom birtokosai nyilvánvaló csalás révén is a kezükben tarthatják a választásokat, és – mint azt Schedler (2002: 44) megjegyzi – a csalás a választási folyamat bármely fázisában megtörténhet – “a szavazók regisztrálásától kezdve a szavazócédulák megjelöléséig”.

Délkelet-ázsiai példáink közül a fentebb is vázolt technikák talán legteljesebb eszköztárával a Fülöp-szigeteken éltek. Létezik a hakot (repülő szavazó), aki titokban egyik kerületről a másikra vándorolva többször is leadja szavazatait. A szavazói “lánc” (lanzadrera) révén az egyes “láncszemek” egy számukra előre kitöltött szavazócédulát helyeznek el az urnában, a nekik kiadott üres lapot pedig magukkal viszik a fülkéből, hogy továbbadják, és aztán azt szintén kitöltve megkapja a következő láncszem. A folyamat végén következik a dagdag-bawas (összeadás-kivonás), amikor is a választási biztosok igen otromba módon addig rakosgatják a szavazatokat ide-oda, míg ki nem alakul a kívánatos eredmény.

A választásos önkényuralom fenntartása és átalakítása

Mint láttuk, Délkelet-Ázsiában a hatalom birtokosai a manipuláció módozatainak széles skáláját hozták létre. Amikor azonban az ilyen rezsimek a gazdasági válság és a társadalmi egyenlőtlenségek nyomása alá kerülnek, el kell dönteniük, újrakalibrálják-e a választási versenyképességet. Ha szakavatottan manipulálnak, a rezsim fennmarad, de ha elügyetlenkedik a dolgot, az állampolgárok, függetlenül a versenyképesség beszűkítésétől, lerázhatják magukról a rájuk rakott történelmi és társadalmi-kulturális igát, és változásokat követelhetnek ki. A különféle végeredmények feltérképezése érdekében lássunk két délkelet-ázsiai esettanulmányokat.

1. Továbbélő választásos önkényuralom: Szingapúr és Malajzia

Bár időről-időre a hatalom birtokosai Szingapúrban is szembetalálják magukat társadalmi sérelmek keltette elégedetlenségekkel, profi manipulációs technikákkal reagálnak rájuk. Az 1980-as években egyre nőtt a társadalmi feszültség a városállam hivatalaiban középosztályi állásokat betöltő, angol nyelvű kínai lakosság és a külföldi tulajdonú nagyvállalatoknál, kisvállalkozásban vagy gyári munkásként dolgozó, alacsony rangú szolgáltatásokat ellátó, csak anyanyelvüket beszélő kínaiak között. Ekkor történt, hogy a Munkáspárt képviseletében néhány ellenzéki jelöltet is beválasztottak a parlamentbe. A kormány erre azzal válaszolt, hogy rágalmazási pert akasztott az ellenzéki képviselők nyakába, amikbe ezek végül tönkrementek, és ez később alapot adott arra, hogy kizárják őket a választásokból. Ugyancsak éltek a választókerületek mélyreható megváltoztatásának módszerével, a körzethatárok bonyolult átrajzolásával vagy felszámolásával jutva el a csoportos képviseleti kerületek kialakításáig. És amikor mindennek következtében zsugorodni kezdett a parlamenti ellenzék aránya, a megüresedő helyekre a kormány saját jelöltjeit ültette, illetve úgynevezett “visszacsatolásra szolgáló” elemeket iktatott be, amelyek révén az állampolgárok jelezhették, ha elégedetlenek valamivel.

Az 1990-es évek elején ismét fölerősödtek a kormány globalizáció és a “meritokrácia” iránti merev elköteleződéséből fakadó társadalmi sérelmek, melyek azzal függtek össze, hogy míg a külföldi és szingapúri felső vezetés busás javadalmazásban részesült, a helyi munkásoknak a tömegközlekedés és az egészségügyi ellátás drasztikus drágulásával kellett szembenézniük. Az ellenzék úgy kalkulált, hogy sok választót bosszant ugyan a kormány, de még respektálja is teljesítményét, ezért a biztos ellenszavazatok leadására buzdított, és elfogadta az “időközi választás” stratégiáját, aminek következtében a választókerületeknek kevesebb mint felében volt verseny. Ezáltal az 1991-es választások során az ellenzék jóelőre világossá tette, hogy nem győzhet. Go Csok Tong miniszterelnök azonban, mivel ennek ellenére is tartott a választások “különös” kimenetelétől, mármint attól, hogy esetleg mégis az ellenzék győzhet, úgy reagált erre, hogy a parlamenti képviselőkre városi tanácstagi feladatkört bízott: az volt a feladatuk, hogy választókerületükben tartsák közvetlen ellenőrzésük alatt az állami tulajdonú bérházakat – márpedig a szingapúriak többsége ilyenben lakik. Így amikor kezdetét vette a soron következő 1997-es választás kampánya, Go azzal fenyegetőzött, hogy ha az ellenzék jelöltje győz, a kormány vissza fogja tartani a felújítási pénzeket, és gondoskodik majd róla, hogy a bérházak “lerobbanjanak”. Mivel ilyen módon az ellenzék számára biztos ellenszavazatokat jelentő körzeteket negligálhatták, a kormány az 1997-es választásokon jórészt helyreállította korábbi támogatottságát.

Nem sokkal később Szingapúron is végigsöpört az 1997–1998-as ázsiai gazdasági válság, aminek következtében vége szakadt az egy évtizednyi abszolút nyereség korszakának. A lakosság súlyos nehézségekkel volt kénytelen szembenézni, a kormány csökkentette a fizetéseket, illetve a munkáltatóknak a nyugdíjalapba történő befizetéseit. Ugyanakkor csökkentette a miniszterek fizetését is – persze nagy csinnadrattával övezve az intézkedést –, okosan kivédve az olvadásnak indult jövedelmek miatti társadalmi elégedetlenséget. Ezenkívül arra is ígéretet tett, hogy mihelyt a gazdaság kilábal a válságból, rendezik a nyugdíjakat. Így aztán a térség többi országával ellentétben Szingapúr kormányának a 2001-es választásokon is sikerült növelnie a többségét, mivel a “szavazók… [úgy döntöttek] ragaszkodnak [a PAP- hoz], amely előzőleg megteremtette számukra a fellendülést és a biztonságot” (Mauzy és Milne 2002: 152).

Malajziában a kormány ennél összetettebb társadalmi sérelmekkel szembesült. Előbb a malájok és kínaiak közötti etnikai ellentét jelentkezett, újabban pedig a mérsékelt és az “ébredő” iszlám hívei fordultak szembe egymással. A kormány eleinte ügyetlen manipulációval próbálkozott. 1990-ben közvetlenül azután tartották az általános választásokat, hogy a gazdasági válság kikezdte az állami gyámkodáson alapuló rendet, mire az UMNO-n belül frakcióharcok robbantak ki, új maláj töredékpárt lépett színre, sokan kiléptek a kormányzó koalícióból. Az ellenzék megerősödött az új kispárt hatására, amely egyúttal a választási egyezség érdekében közvetítő szerepet játszott az iszlám PAS és a kínai és más etnikai kisebbségek között. Ahogy azonban a kormány visszanyerte manipulációs hatalmát, az államigazgatásban betöltött stratégiai szerepének teljesebb kiaknázásával hamarosan véget vetett az UMNO-ból való kilépéseknek – azon politikusok esetében, akik most szemben álltak vele, érvénytelenítette az állami szerződéseket, és a banki kölcsönök visszafizetésére kötelezte őket. Csalás révén az össztársadalmi maláj lojalitást is fölerősítették: legemlékezetesebb mozzanata ennek az volt, amikor a legbefolyásosabb töredékpártot “kereszténynek” bélyegezték, hamisan úgy állítva be az etnikai vezető által a kampány idején hordott fejfedőt, mintha az a keresztet viselte volna (Case 1993: 200). Így szövetségi szinten a kormány végül is győzelmet aratott az 1990-es választásokon, ha többsége nem is volt olyan meggyőző, és az egyik állam vezetését el is vesztette a PAS.

Az 1997–1998-as gazdasági válság után azonban a kormány újabb, még súlyosabb társadalmi elégedetlenséggel került szembe. Kiújultak az UMNO-n belüli frakcióharcok, ismét elszaporodtak a töredékpártok, és még szorosabb együttműködés alakult ki az ellenzéki “ébredő iszlám” (a PAS) és a kínaiak között. Egy évtized elteltével, azok után, hogy a gyors iparosodás lehetővé tette a kormány számára a maláj iparmágnásokat és a kisvállalkozók tágabb körének támogatását, egyszeriben kiapadtak a klikket fenntartó patrónusi források. A kormány azon buzgólkodva, hogy a szívének kedves iparmágnásokat megsegítse, támogatásokat kezdett osztogatni és e nagy osztogatás egyik legszembeötlőbb kedvezményezettje maga a miniszterelnök fia lett (Haggard 2003: 167–171). A pénzek előteremtése érdekében ráadásul a kormány felhasználta a nyugdíjalapot is, amelybe – akárcsak Szingapúrban – kötelező a munkásoknak a járulékfizetés. Így a kiváltságos elit és a köznép jövedelmi viszonyai fordítva alakultak, ami végül katalizálta a társadalmi sérelmeket és a változások iránti igény megerősödéséhez vezetett.

Az 1999-es választásokon azután a koalícióra lépő ellenzéki pártok – e koalíciót számos civil szervezet is támogatta – új lehetőségeket jelenítettek meg. A kormány ezúttal is az ismert manipulációs eszköztár teljeskörű bevetésével reagált: a “mieinknek” fenntartott terep módszere mellett sorra került a média és a központi bank megtisztítása azoktól, akiknek a lojalitása kétségessé vált, és ezzel egyidejűleg az egyszerű közszolgálati alkalmazottak fizetésének gáláns megemelése is. De alkalmazta a megfélemlítést is: a médián keresztül felhívta a figyelmet arra, hogy az ellenzéki pártok nem tudják fenntartani az ország kényes közösségi egyensúlyát, a mellettük kampányoló aktivistákat pedig egyenesen erőszaktevőknek bélyegezte. Mindezen túl megannyi piszkos trükkel is élt a kormány, így például Kuala Lumpur környékén egy olyan videót terjesztett, amely a kormány állítása szerint az ellenzék egyik meghatározó figurájának a korábbi miniszterelnök-helyettesnek, Anwar Ibrahimnak a szexuális kicsapongásait bizonyította volna. A manipulációs eszköztár kiterjedt alkalmazása révén a kormány az 1999-es választások után is megtartotta kirívó parlamenti többségét, noha a szavazatok aránya 65 százalékról 55 százalékra esett, ami harminc évre visszamenőleg a legrosszabb eredmény volt.

A legutóbbi, 2004-es választásra készülődve a kormány mérsékelte valamelyest a fent lévők és lent lévők vagyoni helyzetének fordított alakulását. A gazdaság növekedésnek indult, a miniszterelnök, Mahathir Mohamad pedig lemondatta a pénzügyminiszterét, és az általa favorizált iparmágnások állami részesedéseit is azonnal csökkentette. Nem sokkal ezután a miniszterelnök szabad kezet adott helyettesének, Abdullah Badawinak, aki leállított pár gyanús óriásprojektet, és korrupció vádjával letartóztatott néhány magas beosztású vezetőt. Majd – biztos, ami biztos alapon – a kormány átrajzolta a választási kerületek határait is, a kampányokat pedig igen szigorú ellenőrzésnek vetette alá. Így, miközben az ellenzék az iszlám fanatizmus megerősödését várta, a mérsékelt muszlimok és a kínaiak részéről megkétszereződött a kormány támogatottsága. Ilyen körülmények között a kormánytöbbség jelentősen nőtt 2004-ben, ami azt jelezte, hogy választásos önkényuralmi rezsim visszanyerte egyensúlyát.

2. A választásos önkényuralom halála: Thaiföld, a Fülöp-szigetek, Indonézia és Burma

Thaiföldön 1991-ben a hadsereg ragadta magához a hatalmat; mivel nem tetszett neki, hogy a három évvel korábban demokratikusan megválasztott polgári kormány nem tűrte tovább maga fölött a hadsereg patronátusi szerepét. Visszaállította a választásos önkényuralom helyi változatát, amelyet az 1980-as évek közepén is működtetett. Jóllehet a választások megtartására ígéretet tett, a miniszterelnöki pozíciót nem-választott, a hadsereg rendelkezési körébe tartozó poszttá tette – bár arra is ígéretet tett, hogy a helyet nem saját emberével tölti be. A szenátus fölött is ellenőrzést gyakorolt, de azzal, hogy segítséget nyújtott egy új párt, a Szamakki Tham (Igazság Egysége Párt) létrehozásában, megteremtve az utat képviselői számára, hogy az alsóházba közvetlenül juthassanak be.

A gazdasági föllendülés folytatódott, és 1992 márciusában a Szamakki Tham megnyerte a választásokat. A hadsereg hamarosan világossá tette, hogy nem fog lemondani patronátusi rendszeréről. Ahogy a Szamakki Tham elkezdte szervezni a kormánykoalíciót, számos olyan politikust is bevonva, akiknek korruptságát a hadsereg korábban az általa végrehajtott puccs legitimizálására használta fel. Ennél is visszatetszőbb volt, ahogyan a hadsereg – a civil kormányzatra vonatkozó korábbi ígéretét megszegve, és a Szamakki Thamot félretolva – parancsnokát, Szucsinda Kraprajun tábornokot tette meg miniszterelnöknek. Jóllehet a tábornok ügyelt arra, hogy megtartson pár technokrata minisztert, kormánya jó példája volt a hadsereg és a korrupt politikusok összeborulásának; a rendszer külföldi befektetőkre és turizmusra gyakorolt nyomása, továbbá az egyenlő elbírálás elvének sérülése szinte azonnal aggodalommal töltötte el a középosztályt.

A hadsereg ügyetlen manipulációi nyomán fölerősödő társadalmi sérelmek öntudatosabbá tették az ellenzéket is, ami végül utcai tüntetésekben manifesztálódott Bangkokban. Amikor a hadsereg erőszakosan lépett fel és fellángoltak a “fekete május” összecsapásai, a thaiföldi király közbelépett, elmozdította a katonai kormányt, és év végére újabb választásokat írt ki. A “tündérinek” nevezett Demokrata Párt vezetésével hatalomra kerülő új polgári kormányra széles körben úgy tekintettek, mint a választásos önkényuralomból a demokráciába való átmenet első vívmányára.

A Fülöp-szigeteken 1972-ben Marcos statáriumot hirdetett, felszámolta az ország kétpártrendszerét, és menesztette a Kongresszust. A statárium ideje alatt azonban Marcos két választást is tartott, melyeken a Batasang Pambansa (a Kongresszus helyébe lépő testület) tagjaira lehetett szavazni. 1981-ben került sor az elnökválasztásra, és két fordulóban helyhatósági választást is rendeztek, továbbá még öt népszavazást is. Közben Marcos egy hegemón pártot is igyekezett verbuválni magának, ez lett a KBL: ezen a párton keresztül kívánta befolyásolni a politikai küzdelmeket, miközben saját elnöki hivatalában összpontosította a patronátusi rendszert.

Később azonban Marcos különösebb körültekintés nélkül próbálta meg manipulálni az országban zajló folyamatokat, rendszertelenül tartotta meg a választásokat, puszta szeszélyből tolt félre ellenzéki jelölteket, megfenyegette a választókat, és nyilvánvalóan manipulálta a szavazatokat. Az 1978-as Batasang-választások során a Benigno Aquino kihívására a kormány odáig ment az “ügyetlenségben és törvénytelenségben, hogy szó szerint a választási megfigyelők [COMELEC] lelövetésével fenyegetőzött” (Kerkvliet 1996: 158). Egy egészen dilettáns húzással pedig 1983-ban magát Aquinót ölték meg nyilvánvalóan a hadsereg kötelékébe tartozó orvgyilkosok.

Ugyanakkor Marcos az “idegen” korrupció folytán nagy vagyonhoz juttatta saját családját. Amikor 1979-ben a gazdaság az olajválság hatására megroggyant, a rokoni ügyletek csak tovább mélyítették a pénzügyi válságot, így az 1980-as évek elején a kormány sebbel-lobbaé pénzt kezdett nyomatni, hogy az 1984-es Batasang-választásokat a neki megfelelő irányba terelje. A gazdaság stagnálásának hatására a városi szegények, illetve a kókuszdió-, rizs- és cukortermelők egyre nagyobb nehézségekkel néztek szembe.

Végül aztán az 1986-os “alkalmi” választásokon, melyet Marcos az amerikai kormány nyomására hívott össze, a többség Marcos ellen szavazott. A meghökkent vezető megpróbálta elcsalni a választásokat, de ezúttal a COMELEC munkatársai leleplezték. Ahogy Thaiföldön a miniszterelnöki poszt katonai kézre juttatása korbácsolta fel a kedélyeket, ami végül a “fekete májushoz” vezetett, a Fülöp-szigeti lakosságot is kihozta a sodrából Marcos görcsös igyekezete, hogy meghosszabbítsa elnöki uralmát, ami itt is lázadásba és tömegmozgalomba torkollott, mely “Népi Hatalom” néven vált ismertté. Marcos ekkor még egyszer megpróbált visszatérni a kemény autoritarizmushoz: televízión közölte a lakossággal, hogy a hadsereg minden eszközzel “meg fogja támadni, le fogja verni és el fogja pusztítani a »lázadókat«” (idézi Wurfel 1988: 303). De hamarosan át kellett adnia a hatalmat Aquino özvegyének, Corazonnak, ezáltal teljesítve ki azt a folyamatot, amelyben Délkelet-Ázsia egyre közelebb került a választási demokráciához.

Burmában az 1980-as években hadsereg a dilettáns agrárreformjával és a nemzeti valuta leértékelésével elmélyítette a gazdaság stagnálását és felgyorsította az inflációt, valamint tömeges munkanélküliséget idézett elő. Ilyen körülmények között a tábornokok és a főhivatalnokok számára fenntartott “speciális bolthálózat, fejadag-rendszer [és] korrupció” (Steinberg 2001: 24) által biztosított kiugró életszínvonal éles ellentétbe került a nélkülöző néptömegek egyre súlyosabb helyzetével. Országszerte tüntetésekre került sor, amelyek végül 1988-ban tömeges tiltakozásokba – “népi forradalomba” (3) – torkolltak.

Belátva, hogy a kemény autoritarizmus már nem hatékony, a hadsereg ígéretet tett, hogy 1990-ben választásokat tartanak, ami a választásos önkényuralomtól való határozott elfordulást jelzett. A kormány céljai azonban mit sem változtak. Egyszerűen az Új Rend Indonéziájában bevált receptet akarták megismételni, “ahol a választások megtartása…ahelyett, hogy aláásta volna, megszilárdította a hadsereg vezető kormányzati szerepét” (Taylor 1996: 178). A kormány azonban nem ilyen rezsimen szocializálódott, és ügyetlenül manipulált. Erősen korlátozta az ellenzék média-hozzáférését és kampány-lehetőségeit, majd minden módon akadályozni próbálta Aung Sang Suu Kyi, a legnépszerűbb ellenzéki párt, a Nemzeti Demokratikus Liga (NLD) vezetőjének jelölését. Ezután került sor az egyébként figyelemreméltóan korrekt választásokra, mivel a kormány arra számított, hogy saját politikai formációja, a Nemzeti Egységpárt (NUP) létrehozásával, illetve az egyéni választói kerületekben szerzett szavazatokkal együttesen csaknem akkora többséget érhet el az országban, amivel meghosszabbíthatja uralmát.

A hadsereg azonban figyelmen kívül hagyta a társadalmi sérelmek mélységét. Ennek következtében, de az ellenzéki érzelmek intenzitásának fokozódása és a választási verseny nyitottsága folytán is a hadsereg “terve visszájára fordult” (Khin és Smith 1998: 134). Az NUP csak a szavazatok 10 százalékát kapta meg, míg az NLD 60 százalékot ért el. A “győztes mindent visz” rendszere tovább növelte az NLD győzelmének nagyságát, így a nemzetgyűlési mandátumok 80 százalékát szerezte meg. A hadsereg erre semmisnek nyilvánította a választásokat, az NLD vezetői többségének bebörtönözésével pedig kasztrálta az ellenzéket. Ezek után visszatért a kemény autoritárius rezsimhez, nem törődve azzal, hogy ennek mi lehet az ára.

A Új Rend Indonéziájában berendezett választásos önkényuralom – a burmai vezetők által is kívánatosnak tartott rezsim egy változata – jól szervettnek bizonyult, és három évtizeden át fenn is maradt. A kialakult hatalmas társadalmi egyenlőtlenségek azonban – melyek a gyors iparosodás idején talán még elviselhetőek voltak – tápot adtak az ellenzéknek az 1997–1998-as válság idején. Suharto családja és legszűkebb baráti köre igyekezett megőrizni a közös vagyonát. Eközben a tömegek által fogyasztott alapvető élelmiszerek árának állami támogatását csökkentették, részben a Nemzetközi Valutaalap nyomására. Amikor aztán a biztonsági erők erőszakhoz folyamodtak, és lelőtték a Trisakti Egyetem négy tüntető diákját, Dzsakartában lázadás tört ki, amelynek során halálos áldozatokat is követelő támadásokat intéztek a város kínai közössége ellen, illetve általános volt a fosztogatás.

Hogy a tüntetőket újra szavazókká szelídítse, Suharto felajánlotta, hogy a következő választásokon nagyobb teret enged a pártok versengésének. De mivel mindenkinek ott élt még emlékezetében régi keletű keményvonalassága, nem sikerült megnyernie a lakosság bizalmát. A diákok visszautasították az ajánlatát, és tovább mozgósítottak ellene. Suharto, látva a rezsim törékenységét, nem erőltette a kemény önkényuralmat, sőt, átadta a hatalmat helyettesének, B. J. Habibének, aki pedig, hogy reformeri babérokra tegyen szert és népszerűvé váljon, hozzájárult a demokratikus átmenet gyors megkezdéséhez.

Összegzés

A történeti és társadalmi-kulturális örökségbe, illetve struktúrákba ágyazott választásos önkényuralom Délkelet-Ázsia meghatározó uralmi rendszere lett. A választások ellenőrzése érdekében a hatalom birtokosai a manipuláció számtalan formájához folyamodtak, és a térség gyors iparosodása folytán a rendszer hosszan fenn is maradt, mivel a demokrácia deficitjét legitimálta a gazdasági teljesítmény.

Ahol azonban az iparosodás és a prosperitás válságban oldódott fel, vagy eredményeit felőrölte a stagnálás, esetleg, a politikai szereplők vagy a közpolitika változásai fenyegették, a tömegek végül a szigorú keretek közé szorított választási versenyképesség ellenére is olyan résként fogták fel a választásokat, amelyeken keresztül el lehet indítani a változásokat. Ilyen körülmények között válik központi jelentőségűvé a manipulálás stratégiai racionalitása. Ha a hatalom birtokosai mesterfokon művelik a manipulációt, vagyis képesek csillapítani a fordított elosztás keltette szociális feszültségeket, miközben az intézményeket is hozzáigazítják az új helyzethez, akkor – hatalmon maradásuk biztosítékaként – állandósíthatják a választásos önkényuralmat. Ha azonban ügyetlenül reagálnak, rosszul igazítják hozzá a rendszert az új kihívásokhoz, kifejezetten rugalmatlanok, akkor a nép elsöpörheti a választások fölötti hatalmi kontrollt. Ilyenkor a görcsös ragaszkodás a hatalomhoz könnyen odáig fajulhat, hogy a hatalom birtokosai még a kemény önkényuralomhoz is inkább készek visszatérni, semmint hogy elfogadják a demokratikus átmenetet. Ez azonban ilyenkor már csak olaj a tűzre.

Fordította Nagy Mónika Zsuzsanna

IRODALOM

Anusorn, Anders (1998): Is the Belarusian Model Viable? In The EU and Belarus: Between Moscow and Brussels. Szerk.: Ann Lewis. London, Federal Trust, 170–192.

Case, William (1993): Semi-Democracy in Malaysia: Withstanding the Pressure for Regime Change. Pacific Affairs, 66/1 (nyár), 183–205.: (2004): Singapore in 2004: Another Tough Year. Asian Survey, 44/2 (január–február), 115–120.

Diamond Larry (1989): Introduction: Persistence, Erosion, Breakdown, and Renewal. In Democracy in Developing Countries: Asia. Szerk.: Larry Diamond, Juan J. Linz, Seymour Lipset. Boulder, CO, Lynne Rienner, 1–52.

Gomez, Terence (1998): Malaysia. In Political Party Systems and Democratic Development in East and Southeast Asia. Vol. 1: Southeast Asia. Szerk.: Wolfgang Sachsenroder, Ulrike E. Frings. Aldershot, Ashgate, 226–228.

Haggard, Stephan (2003): The Political Economy of the Asian Financial Crisis. Washington, DC, Institute for International Economics.

Jesudason, James V. (1996): The Syncretic State and Structuring of Opposition Politics in Malaysia. In Political oppositions in Industrializing Asia. Szerk.: Garry Rodan. London, Routledge, 128–160.

Kerkvliet, Benedict J. (1996): Contested Meanings of Elections in the Philippines. In The Politics of Elections Southeast Asia. Szerk.: Robert H. Taylor. Cambridge, Woodrow Wilson Centre Press, Cambridge University Press, 164–183.

Khin, Maung Win, Alan Smith (1998): Burma. In Political Party Systems and Democratic Development in East and Southeast Asia. Vol. 1: Southeast Asia.Szerk.: Wolfgang Sachsenroder, Ulrike E. Frings. Aldershot, Ashgate, 98–156.

Leones, Errol B., Meil Moraleda (1998): Philippines. In Political Party Systems and Democratic Development in East and Southeast Asia. Vol. 1: Southeast Asia. Szerk.: Wolfgang Sachsenroder, Ulrike E. Frings. Aldershot, Ashgate, 289–342.

Maisrikrod, Surin (1992): Thailand’s Two General Elections in 1992. Singapore, Institute of Southeast Asian Studies.

Mauzy, Diane K., R. S. Milne (2002): Singapore Politics Under the People’s Action Party.i London, Routledge.

Ooi, Can Seng (1998): Singapore. In Political Party Systems and Democratic Development in East and Southeast Asia. Vol. 1: Southeast Asia. Szerk.: Wolfgang Sachsenroder, Ulrike E. Frings. Aldershot, Ashgate, 343– 402.

Riggs, Fred (1966): Thailand: The Modernization of a Bureaucratic Policy. Honolulu, East-West Center Press.

Schedler, Andreas (2002): Elections Without Democracy: The Menu of Manipulation. Journal of Democracy, 13/2 (április), 36–50.

Steinberg, David (2001): Burma: The State of Myanmar. Washington, DC, Georgetown University Press.

Taylor, Robert H. (1996): Elections in Burma/Myanmar: For Whom and Why? In The Politics of Elections Southeast Asia. Szerk.: Robert H. Taylor. Cambridge,Woodrow Wilson Centre Press, Cambridge University Press.

Weiner, Myron (1987): Empirical Democratic Theory. In Competitive Elections in Developing Countries. Szerk.: Myron Weiner, Ergun Ozbudun. Durham, NC, Duke University Press, 3–34.

Wurfel, David (1988): Filipino Politics: Development and Decay. Ithaca, NY, Cornell University Press.

A tanulmány „Manipulative Skills. How Do Rulers Control the Electoral Arena” címmel jelent meg, in Electoral Authoritarianism. The Dynamnics of Unfree Competition. Ed. by Andreas Schedler, Lynne Riener Publishers, 2006. 95–112.

Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: - 1

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.