Peter Galison – Kisötétített terek

Freud, a cenzúra és agyterületünk újrarendezése

1. Kaviár, szex és halál

A cenzúra meglehetősen korán megjelent Bécsben. 1795 és 1848 között a vörös plajbászos férfiak több mint ezer francia és kétszáznál is több angol regényt tettek feketelistára – többek között Walter Scott, Balzac, Alexandre Dumas, Paul de Kock, Eugene Sue és George Sand műveit. A 19. század második felében gyorsult az ütem. A cenzorok lecsaptak az újságokra is, különösen a szociáldemokrata kiadványokra. Az 1890-es években még meglehetősen önkényesen válogattak közöttük, az 1. világháború idején buzgóságuk már szinte nem ismert határt, majd alábbhagyott az Osztrák–Magyar Birodalom bukása után, hogy végül a náci uralom idején ismét visszatérjen a kemény kéz gyakorlata.

Ebben az írásban azt szeretném vizsgálni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia fővárosában, Bécsben hogyan működött a cenzúra és ez miképpen hatott Sigmund Freudra. Az a célom, hogy megmutassam, hogyan oszcillált Freud felfogása a cenzúra két fogalma: egyfelől mint külső cenzúra, mint levél- és újságcenzúra, másfelől mint belső, lelki cenzúra, mint az álmok és a vágyak cenzúrája között.

Freud a hisztéria terápiájáról írt 1895-ben megjelent munkájában említi a cenzúrát először, amikor az emberek által elfojtott gondolatok általános jellegzetességeiről elmélkedik.

A jelek szerint a pszichoanalízis megszületésének pillanatától fogva, sőt talán még azt megelőzően is a cenzúra – az állami cenzúra – kiemelkedő fontosságú volt Freud számára. Egy név nélkül megjelent “Megjegyzés az analízis technikájának előtörténetéhez” című esszéjében (1920) Freud elmeséli, hogy két kollégáját is mennyire felvillanyozta Ludwig Börne egy rövidke, 1823-as írása, amely arra nézve tartalmaz útmutatót, hogy miként lehet az ember mint író “eredeti”. Börne azt tanácsolja olvasóinak, hogy írják le “mindazt, amit magukról, feleségükről, a török háborúról, Goethéről… az Utolsó Ítéletről vagy feljebbvalóikról gondolnak – és amikor három nap elteltével visszatérnek a leírtakhoz, meglepődve fogják tapasztalni, hogy mennyire új és addig még soha ki nem mondott gondolatokat vetetttek papírra.” Freud azt állítja, hogy tizennégy éves volt, amikor Börne művét a kezébe adták.

Miután az Álomfejtés (1900) megjelenése után két évtizeddel ismét kezébe vette Börne munkáját, döbbenten talált rá az említett passzusra.

A gondolkodással szemben tanúsított szégyenteljes gyávaság az, amely e tekintetben utunkban áll. A kormányzat cenzúrája közel sem olyan veszedelmes, mint amelylyel a közvélemény sújt le szellemei termékeinkre.

Freud megjegyzi, hogy íme az “utalás – a cenzúrára”, amely aztán az álomcenzúra formájában ismételten megjelenik a pszichoanalízisben1

A cenzor (akár a lelki, akár a politikai) különösen érzékeny lesz, ha a cenzúra témája kerül szóba. Ahogyan maga Freud is oly sokszor elmagyarázta, a cenzúra legfőbb jele az, hogy egy olyan részletet töröl ki vagy torzít el, amelyet tökéletesen érthető, ún. tiszta szöveg vesz körül.

Akár ismerte Freud, akár nem Ludwig Börnének azon írásait, amelyekben 1870 óta értekezett az állami cenzúra lelki vonatkozásairól, ahhoz semmi kétség sem férhet, hogy az 1890-es évek közepére Freud már közvetlen kapcsolatot vont a lelki és a politikai cenzúra közé. Addigra Freud már úgy vélte, hogy a pszichodinamikus cenzúra megegyezik azzal a közéleti cenzúrával, amelyet a politikai hatóságok gyakorolnak az írásművek felett. Barátjának és tanítványának, a fül-orr-gégész Wilhelm Fliessnek 1897. december 22-én írt levelében Freud számtalan módját sorolta fel annak, ahogy az elme az elfogadhatatlan gondolatokat felcseréli elfogadható nézetekre – és tette mindezt akkor, amikor Freud éppen arra kérte Fliesst , hogy legyen a saját külön bejáratú vörös plajbászos cenzora. 2 Ebben a december 22-én kelt levélben Freud a lelki és a politikai cenzúra kettőségét állította a középpontba:

Volt valaha is a kezében egy külföldi újság, amely a fronton átment az orosz cenzorok kezén? Szavakat, helyenként félmondatokat, egész mondatokat satíroznak ki, s ami megmarad, az szinte érthetetlen. Az efféle orosz cenzúra a pszichózis során is gyakran előtűnik és látszólag megmagyarázhatatlan delíriumokat okoz.

Ebben a levélben azonban Freudnak nem volt semmi indoka, hogy szóba hozza a cári cenzúrát – de akkor mégis mi volt az a konkrét eset, amelynek nyomán a gondolatai a kisatírozott helyekre terelődtek?

Fliesshez intézett levelében Freud egy élénk és meglehetősen nyugtalanító példát hoz fel az emlékezet-cenzúrára, amellyel azt akarja illusztrálni, hogy az emlékezetben végrehajtott törlések mennyire közel állnak azokhoz a törlésekhez, amelyeket szigorú cenzorok hajtottak végre az orosz határra érkező külföldi szövegekben. Freud egyik betege számolt be arról, hogy háromévesen szemtanúja volt egy jelenetnek, amikor belépett egy sötét szobába, ahol az anyja éppen “valami érthetetlen dolgot művelt”.

Most, idősebb korában, a páciens mindössze annyit tudott felidézni, hogy az anyja kiabál és átkozódik, egyik kezével leszaggatja a ruháit, majd a ruhákat a másik kezébe tartva védi magát velük, az anya a szobában egy pontra mered, az arcát eltorzítja a düh, a nemi szerveit eltakarja az egyik kezével, míg másikkal eltaszít magától valamit. Mindkét karját az égnek emeli, a levegőbe kaszál és zihál. “Ordítva és átkozódva” hátrahajol, aztán teljesen előre, a lábujjait befelé fordítja és legvégül csendben a padlóra rogy, arcát eltorzítja a fájdalom és a sírás. Sokkal később, tizenhat éves korában, a páciens ismét meglátta, ahogyan az anyja méhéből vér szivárog (ezúttal egy rákos daganat miatt), majd miután egy aranyér operációról hallott, a lány (Freud páciense) neurózisba zuhant.3

Ebből és néhány más bizonyítékból Freud arra következtetett, hogy a páciense hároméves gyerekként szemtanúja volt, ahogyan az apja megpróbálta megerőszakolni az anyját. Az erőszakos emlékek egy igen jelentős része azonban a páciens számára egyszerűen elenyészett: s ezek közül a legjelentősebb kihagyás maga az apa volt – neki nyoma sem maradt az egész jelenetben. A jelenet azonban – így, az apát kivéve – “delíriumosnak” tűnt. Csupán töredékek maradtak meg, az anya mozgásának és kiáltásainak elszigetelt részletei: ahogy az anya megpróbálja megtartani magát, befelé fordítja lábujjait, majd hátrazuhan és az esemény után zokogásban tör ki.4

Freud töltötte ki a páciens történetében, a pszichiátriai esettörténetben és az erőszakos emlékben tátongó réseket. A szavakat, félmondatokat, sőt, egész mondatokat is kitörlő orosz cenzorok helyett Freud ebben az esetben azt látta, hogy páciense elméje az apa elviselhetetlen erőszakosságát törölte ki. A cenzúráról szóló hírek sem úszhatták meg a cenzúrát – még akkor sem, amikor pedig az orosz bírálók az osztrák–magyar hadseregben foganatosított cenzúrát ostorozták. Időről-időre a cenzorok fekete tintával satírozták át a sértő passzusokat (ezt emlegették akkoriban “kaviárként”) vagy papírlapokkal ragasztották le ezeket.5

Freud az Álomfejtés (1900) című magnum opusban tért vissza a cenzúra témájához, ahol ez a téma minden korábbinál hangsúlyosabban szerepelt, ahogyan ezt néhány évvel később ki is fejtette (“az álomtorzításnak a cenzúrából való eredeztetését tekintem álomfelfogásom lényegének…”6). Íme, a koncepció felvezetése az Álomfejtésből:

Minél szigorúban működik a cenzúra, annál messzebb megy az alakoskodás, annál körmönfontabb a mód, ahogy az olvasót az eredeti jelentésnek mégis a nyomára vezeti.

És meglehetősen gyakran tesszük ezt akkor is, amikor egy nálunk hatalmasabb emberrel beszélünk, jegyzi meg Freud. Az Álomfejtés így folytatódik:

Hasonló helyzetben van a politikai író, akinek az uralmon levőknek kell kellemetlen igazságokat mondania. Ha leplezetlenül mondja ki őket, akkor a hatalom eltussolja kijelentéseit: utólag , ha szóbeli kijelentésről van szó, és preventív módon, ha nyomtatásban akarja terjeszteni. Az írónak tartani kell a cenzúrától, tehát mérsékli és elferdíti véleményének kifejezési formáját.

Freud felhívja arra is a figyelmet, hogy néha, akárcsak a delíriumos állapotban, a cenzúra működtetője még arra sem veszi a fáradtságot, hogy működését véka alá rejtse. Freud ragaszkodott ahhoz az elméletéhez, hogy a látszólag értelmetlen kijelentések csupán azért értelmetlenek, mert az álomtorzítás egy sor részletet kitörölt közülük. Ez a fajta cenzúra, ismétli meg aztán az Álomfejtésben, “egészen úgy jár el, mint az orosz határon működő újságcenzúra, amely csak fekete áthúzásokkal tarkított külföldi lapokat enged a féltve őrzött olvasók kezébe.”7

A 19. század utolsó éveire tehát Freud a már amúgy is politikai utalásoktól terhes cenzúra-definícióját immár szorosan a nagyon is valóságos, a II. Sándor és utódja, II. Miklós cár által elrendelt és fekete tintával végrehajtott orosz cenzúrához köti. De bármennyire is valóságosak voltak a rohamok, a kaviár és a leragasztott újságok, közvetlenül nem igen rázhatta meg az Freudot, hogy a német nyelvű történelmi, filozófiai és társadalomtudományi műveket az orosz határon cenzúrázzák. Érdeklődését jobbára az orosz fronton működő cenzorok kisatírozott, “kaviáros” részletei keltették fel – a német szövegek ilyen kendőzetlen és durva kitörlésének látványa egy olyasféle nyelvet adott Freud kezébe, amelynek segítségével 1897 és 1900 között kidolgozhatta a cenzúra pszichodinamikájának eredeti koncepcióját.

2. Überwachungsstelle Wien (A bécsi ellenőrző pont)

Az első világháború alatt a cenzúra elmélyült és kiszélesedett. A konfliktus tetőpontján Freud ismét újradefiniálta a cenzúra fogalmát, de a levél- és a sajtócenzúra brutális, mindennapos élményével szembesülve, ez a cenzúra-definíció már központi szerephez jutott elképzeléseiben. Ez volt az az időszak, amikor nem csupán minden könyv és újság, de minden egyes levél és képeslap is a cenzor elé került. Az emberek nap mint nap szemtanúi lehettek, ahogyan a szavakat kipurgálják – a frontról érkező leveleket a hírhedt fekete tintával húzták át, míg az újságokban egyre nagyobb terjedelemben tűntek fel az üres, fehér blokkok. Megesett, hogy egy levelet vagy egy cikket minden magyarázat nélkül késleltettek, más esetben meg sem érkeztek a küldemények. Abban az időben, amikor Freud szakmai élete nagyrészt levelezésén keresztül folyt (többek között Ernest Jonesszal, Ferenczi Sándorral, Lou Andreas-Saloméval és Karl Abrahammal levelezett), ez a kérdés rendkívüli jelentőségre tett szert. Amikor Freudnak két fia is a harcok sűrűjében volt, akkor a cenzúra brutális információveszteséget jelentett Freud számára.

A tiltások e széles eszköztárát a bécsi politikai cenzorok működtették, akiknek a száma elérte a háromezret és, akik a városban szétszórtan elhelyezkedő három iroda valamelyikében vizsgálták a fotókat és ellenőrizték, hogy a levelezőlapokra felkörmölt szavak a helyes erkölcsi hozzáállásról tanúskodnak-e.8 Ezek a gátló intézkedések igencsak nyomasztották Freudot, aki ennek az érzésnek terjedelmes levelezésében hangot is adott.

Freud 1914. augusztus 23-án írt például Ferenczinek és ebben a levélben szól arról, hogy milyen hatást gyakorolt rá a háború néhány héttel korábbi kirobbanása:

az Ausztriában kitört lelkesedés lendülete először engem is magával ragadott. Azt hittem… életképes hazám lesz, amelyből a háború vihara elfújja a legádázabb miazmákat és amelyben a gyerekek bizalomteljesen élhetnek. Mint sokan mások, hirtelen A[usztria]-M[agyarország]-ért mozgósítottam a libidómat… Lassanként rossz érzés fogott el, mintha a cenzúra szigora és a legapróbb sikerek eltúlzása annak a ‘Dätsch’-nak a történetére emlékeztetnének, aki modern emberként tért haza ortodox családjához, ahol minden rokon a csodájára jár, mígnem az öreg nagyapja megkéri, hogy vetkőzzön le. Ekkor kiderül, hogy a modern öltözet rétegei alatt az alsónadrágot egy fadarabkával húzta össze, mert elszakadt a pántja, mire a nagyapa úgy dönt, hogy unokája mégsem lehet ‘Dätsch’.

Akárcsak a fadarabkát az alsónadrágjában elrejtő Dätsch, a cenzúra is homályba borította az igazi háborús helyzetet. De ahol a szépre festett propaganda-kép vászna itt-ott felszakadt, ott előbukkant a brutális igazság. “…megszilárdult ez a meggyőződésem Ausztria–Magyarországgal kapcsolatban, és azt tapasztalom, hogy libidóm dühhé erjed, amivel nincs mit kezdeni.9

Az 1915 március-április során írt Időszerű gondolatok háborúról és halálról című művében Freud kissé kiengedte egyre gyülemlő haragját:

Az állam a legszélsőségesebb alázatot és önfeláldozást követeli polgáraitól, de a túlzásba vitt titkolózással, a szólás és véleményközlés cenzúrázásával olyan gondnokság alá helyezi őket, hogy ebben a szellemi elnyomásban nincs erejük tiltakozni a kellemetlen helyzetek és a féktelen, vad gondolatok ellen.10

1915 augusztus 1-re Freud hozzászokott a postai cenzúrához, noha nem volt boldog miatta. A fiairól, majd a harcokról így írt Abrahamnak:

Ernstnek [Freud kisebbik fia] tegnap kellett elindulnia Galícia felé. Martin már komoly csatákon is túl van, egy golyó súrolta a karját, egy másik a sapkáján ment keresztül, de egyik miatt sem lett harcképtelen. A bátorságáért dicséretben részesítették…

A háború rémségei tehát nem absztrakciók voltak Freud számára, aki egyre nehezebben tudott kommunikálni fiaival, és aki számára a szakmai eszmecsere is egyre nehezebben ment.

Hirtelen a világban, amelyben a levelek kötötték össze az embereket, ahol a levelek egyaránt jelentettek érzelmi és szakmai kapcsolatokat, a postát magát megfojtották.

Egy sor írásában Freud eltávolodott a halál és a háború témájától – és egyben a cenzúra ostorozásától, amelyet 1915 márciusában-áprilisában még megtett –, és ehelyett a tudattalan “topográfiai” képét próbálta megalkotni, amelynek, akárcsak a háború szaggatta Európának, megvoltak a maga cenzúrától megszabott határai: a pszichének is vannak több pontos határátkelőhelyei, ahol mindig készen áll a pecsétes ember. Ezekben az írásokban megtaláljuk azt a kettős cenzori rendszert, amelynek működését Freud a háború idején maga is látta, és amelynek az elmében is megvannak a maguk párhuzamos leképzései. A határok és a cenzorok megkettőzése előkerül Freud háború idején írt esszéjében, a Tudattalanban (az Internationale Zeitschriftben megjelent művet Freud két hét alatt, 1915. április 4. és 23. között írta):

Az első fázisban eme aktusok tudattalanok, és az UBW rendszerhez tartoznak, és amennyiben a cenzuráló rendszer vizsgáján elbuknak, nem kerülnek át a második fázisba; azt mondjuk: “elfojtódnak”, és szükségszerűen tudattalanok maradnak. Ha azonban kiállják a vizsgát, átkerülnek a második fázisba, és ezzel már a másik rendszerhez fognak tartozni, ahhoz, melyet BW-nek kívánunk nevezni. A tudathoz való viszonyukat azonban ez az odatartozás még nem határozza meg egyértelműen. Még nem tudatosak, azonban (J. Breuer kifejezésével élve) nyugodtan mondhatjuk tudatképeseknek őket, tehát bizonyos feltételek megléte esetén minden különösebb ellenállás nélkül a tudat tárgyává lehetnek. Erre a tudatképességre való tekintettel a BW-rendszert “tudatelőttesnek” is nevezhetnők. Ha az derülne ki, hogy a tudatelőttes dolgok tudatossá válását is egy bizonyos cenzúra dönti el, akkor a VBW (Vorbewusst, tudatelőttes) és a BW rendszereket is szigorúan meg kell különböztetnünk egymástól. Előzetesen elég annyit leszögeznünk, hogy a VBW rendszer tulajdonságaiban osztozik a BW-vel, és a szigorú cenzúra az UBW-ből a VBW-be (vagy a BW-be) való átmenetnél hat.11

Freudot még az 1880-as években, sok neurológushoz hasonlóan, foglalkoztatta az a gondolat, hogyan lehetne egyfajta kézzelfogható topográfiát alkotni, amelynek során a lelki elemeket az agy egyes helyileg jól elkülöníthető területeire vezetik vissza. Ezt az ötletet Freud azonban az 1890-es években már elutasította. És ebben a kérdésben később sem visszakozott: kétségtelen, hogy a test egyes részeit össze lehet kötni bizonyos agyterületekkel, de képtelenség az ötleteket bizonyos agyterületekkel összekapcsolni, mondta. 1915 áprilisában azonban ennél is tovább megy és egy teljesen új topográfiával áll elő:

Sajnos azonban minden kísérlet, mely a lelki jelenségek lokalizációját vallotta, és minden igyekezet, mely a képzetekről azt gondolta, hogy az idegsejtekben tárolódnak, és az ingerületek az idegrostokon keresztül vándorolnak tova, alapjában zátonyra futott. Ugyanez a sors várna arra a tanra is, mely a BW-rendszernek, a tudatos lelki tevékenységnek az anatómiai elhelyezkedését az agykéregben igyekezne megpillantani, és a tudattalan folyamatok székhelyéül pedig a kéregalatti agyrészeket tenné meg. (…)

Egy ilyesféle kísérlet teljességgel értelmetlen lenne. A jelen pillanatban (Freud nem győzte hangsúlyozni, hogy csakis korának állapotáról mond ítéletet)

Lélektani topográfiánk egyelőre nem kapcsolódik az anatómiához, a lelki apparátus tartományaira vonatkozik – helyezkedjenek is el azok bármerre testünkben – nem pedig anatómiai képletekre és helyekre.12

Noha Freud bizonyossággal vallotta a fentieket, az első világháború idején és az azt követő néhány évben mégis visszatért a topográfia-alkotáshoz, de ezúttal már a “lélektani topográfia” megteremtéséhez, amely már nem az agy egyes területeit próbálta feltérképezni. Ezt az újféle topográfia a mentális apparátusban meglévő régiókat térképezte fel. Mivel a lélektani topográfia elveszítette szó szerinti, materiális helyhez való kötöttségét, ezért azt javaslom, hogy gondoljunk erre az új fajta topográfiára, mint egy új formában visszatérő térképalkotásra, amelyben a Freud-féle pszichikai térképek lépnek a korábbi agytérképek helyére. Ezzel a lépéssel Freud megőrzi a helyhez kötöttség érzetét, még akkor is, ha ezeknek a helyeknek nincsenek megfelelő pontjai az agykérgen.

Ehelyett Freud egy “durvább” de “kézenfekvőbb” hipotézist vet fel, amely szerint egy gondolat két “fázis” során keletkezik: első helyen a tudattalan pszichikai területéről ered (UWB), majd később az agy tudatos régiójában a gondolatot frissen regisztrálja az agy. A második elképzelés szerint, amelyet maga Freud látszólag valószínűbbnek nevez, az átmenet, amikor az ötlet átlép a tudattalanból a tudatosba, “pusztán funkcionális állapotváltozás”13

Freud 1915-ben azt is kifejti, hogy az első, a topikus feltételezéssel együtt jár az UBW és a BW rendszerek térbeli szétválasztása, és az a lehetőség, hogy egy bizonyos elképzelés egy időben két helyen is jelen lehet a pszichés apparátusban, és így, amennyiben a cenzúra nem gátolja abban, hogy szokása szerint egyik helyről a másikra átmenjen, meglehet, hogy első tárolódási helyét, vagy lejegyzését is megőrzi. Tételezzük fel például, folytatja Freud, hogy egy páciensnek elmondanak X dolgot és egyben közlik vele azt is, hogy ezt az X dolgot már korábban is hallotta és elfojtotta. Amikor újból meghallja az X dolgot, az nem oldja fel automatikusan az elfojtást, sem annak hatásait – hanem a jelek szerint X kijelentés most már két (pszichikai) helyen is létezik, de két eltérő formában (az elmondott X dolog a tudatosban helyezkedik el, míg az elfojtott X a tudattalanban). És ilyenkor az ember felteheti a kérdést (Freud fel is tette), hogy pontosan milyen kapcsolat van a két X dologról tett kijelentés között.

Freud határozottan elkülönítette az elmondott és az elfojtott X dolgot és ezt a reterritorizálás segítségével tette meg (azaz a kézzelfogható topográfiát egy lelkivel helyettesítette). A (lelki) hely elkülönültsége is aláhúzza, hogy a kimondható és az elfojtott X gondolat különbözik egymástól, de ezen felül a helyhez kötöttségnek ez az új formája, amely először 1915-ben bukkan fel, egy olyan átfogó és plasztikus keretet teremt, amely egyaránt képes a régi pszichológiai elképzelések megragadására és az újak formába öntésére.

Az 1915-ben megalkotott pszichikai topográfiában a háborús időkre jellemző valódi politikai cenzúrafogalom kapott hangsúlyt. Íme Freud 1915-ben:

A ’lelki tett’ a tudattalan rendszerén belül megközelíti a határt – pont úgy, ahogy egy olyan ember közelít a határhoz, akinél felforgató szövegek vannak –, és az eredmény is hasonló lesz: az UBW rendszert a VBW határán székelő cenzúra utasítja el, a tudattalan származékai ugyan meg is kerülhetik e cenzúrát, magas fokú szervezettségre tehetnek szert, és a VBW-ben bizonyos erősségű megszállás is kapcsolódhat hozzájuk, de olyankor, ha ez a megszállás olyannyira megnő, hogy e származékok már a tudatba kívánkoznak törni, az úgy ismeri fel őket, mint a tudattalanból származó momentumokat, és ekkor ezek a VBW és a BW határán levő újabb cenzúra következtében ismét elfojtás alá kerülnek.

A határoknál a cenzúra kettős: először azok ellen az UBW-ből érkező anyagok ellen veti be, amelyek megpróbálnak átjutni a tudatelőttibe, majd a cenzúra fellép azok ellen a gondolatok ellen is, amelyek átjutottak az első (a tudattalan) cenzúra szűrőjén, és megjelentek a tudatelőttiben. (itt a gondolatokat már szavakba öntjük és a második cenzúra lát munkához). Ez a második cenzúra afféle őrként védi a tudatos területét. Freud ehhez még ravaszul hozzáteszi, hogy a cenzúra kifinomultabb lesz, amikor az első pszichikai blokkból megszökött szökevényeket kell lefülelnie: “Úgy vélhetjük, a cenzúra az egyéni fejlődés során némiképpen előbbre tolódott.14 Frontvonalak, topográfiai határvonalak, cenzorok, akik a két terület közötti határról visszafordítják a felforgató gondolatokat – a hadban álló kontinensen tevékenykedő harctéri cenzorok világa elért tehát a pszichéig is. 1915-ben Freud pontosan annál a pontnál egészítette ki Álomfejtés című mesterművét egy olyan előadással, ahol a cenzúra koncepcióját is bevezeti. A Bevezetés a pszichonalízisbe című munkájába Freud beillesztett egy 1915-ös álomleírást, amelyet részben a háború alatti előadásaiból vett át. Kiegészítése a háború ideje alatti álomcenzúrát közvetlenül is a háború ideje alatt zajló levélcenzúrával köti össze:

Dr. H. von Hug-Hellmuth asszony 1915-ben egy álmot közölt, amely talán minden más álomnál alkalmasabb rá, hogy igazolja a cenzúra kifejezést. E példában az álomtorzítás ugyanolyan eszközökkel dolgozik, mint a levélcenzúra, mikor kitörli azokat a helyeket, amelyeket gyanúsnak vél. A levélcenzúra ilyen helyeken átmázolással teszi olvashatatlanná; az álomcenzúra ezt értelmetlen mormogással pótolja.15

Az álom álmodója egy ötvenéves, “köztiszteletben álló, roppant művelt hölgy”, aki álmában felkeresi az 1. számú helyőrségi kórházat, ahol önkéntes szolgálatra jelentkezik, és ebben az esetben ez afféle szerelmi szolgálatot (Liebesdienste) jelentett (ahogy ez a közelben állók számára teljesen egyértelmű is lesz). A kapunál álló őrrel közli, hogy a főorvossal kell beszélnie. Ezt követően egy nagy, komor szobába kerül (az álomban), ahol a tisztek és az orvosok gyűlnek össze. “Én és Bécs városának sok más asszonya és fiatal lánya készen vagyunk rá… Az álomban itt mormolás következik”, de ennek ellenére minden jelenlevő megérti, hogy mit szeretne. Az asszony így folytatja az álomban: “Tudom, hogy elhatározásunk meghökkentően hangzik, de szándékunk véresen komoly. A katonát sem kérdezik meg a harctéren, akar-e meghalni vagy nem.” Az egyik tiszt erre azt válaszolja: “Asszonyom, tegyük fel, hogy csakugyan rákerülne a sor (mormolás)…” Később pedig az álomban az asszony a következőket mondja: “egy idősebb asszony valami egészen fiatal fiúval (mormolás)… Ez rettenetes volna.” Miközben az asszony egy lépcsőn sétál felfelé, még hallja, hogy az egyik tiszt megjegyzi: “Kolosszális elhatározás: mindegy, hogy fiatal-e a nő vagy öreg! Le a kalappal!” A következő hetekben aztán a tiszteletre méltó hölgy még kétszer látta ugyanezt az álmot16

Freud előre látja, hogy olvasói netán a szemére vetik majd, hogy túlságosan könnyedén siklik el a “mi” katonáink nemes önfeláldozása felett. Freud erre azzal válaszol, hogy “nemcsak a cenzúrázott gonosz álomvágyakat mutatom meg Önöknek, hanem a cenzúrát is, amely ezeket elnyomja és felismerhetetlenné teszi”.17 Freud a saját cenzúrájával és őrzött határaival felszerelt belső psziché képét azzal teszi érzékletessé olvasói előtt, hogy felidézi azt a véres, háború sújtotta Európát, amelyben közönsége is élt.

3. A kisugárzó cenzúra

Freud levelezőtársai, tanítványai és barátai pontosan tudták, hogy a nagyon is valóságos levélcenzúra mennyire hátráltatja a pszichoanalízis leghíresebb gyakorlóját abban, hogy mit és hogyan mondhat ki. Egy olyan ember számára, aki naponta számtalan levelet indított útnak, hogy gondolatait terjessze, ez nagyon is valós problémát okozott.

A cenzor többet is tett, mint amennyit a cenzúra eredetileg elérni kívánt – de persze meglehet, hogy pontosan ez az eredmény volt a kitűzött cél. A cenzúrázott személy ugyanis elkezd félni, az öncenzúra pedig egyre szélesebb körben kezd el kifelé sugározni és egy sokkal általánosabb gátlást hoz létre, óvatos viselkedésre sarkall, és végül egy jól dresszírozott állampolgárt teremt.

De térjünk vissza az 1919-ben működő sajtó- és levélcenzorokhoz. A háborúskodás már hónapok óta véget ért, de a cenzúra zavartalanul folytatódott – még akkor is, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnt létezni (1918. október 31.)

Itt szeretnék visszatérni az Álomfejtésre, mert ebben találunk egy olyan álmot, amelyet Freud – cenzúrázott formában persze – magáról a cenzúráról álmodott:

Embertömeg. Diákgyűlés. Egy gróf (Thun vagy Taaffe18) szónokol. Arra a felszólításra, hogy mondjon valamit a németekről, gúnyos taglejtéssel jelenti ki, hogy a marti lapu (Huflattich) a kedvenc viráguk, és a gomblyukába tűz valamit, ami olyan, mint egy elrongyolt falevél, de tulajdonképpen egy összegöngyölt levél erezete. Felkapom a fejem, tehát felkapom a fejem, azonban mégis csodálkozom az érzületemen. Azután homályosabban. Mintha az egyetem aulája volna, a bejáratokat elállták, menekülni kellene.19

Freud számára az egész álom olyan volt, mintha visszakerült volna az 1848-as forradalom évébe; az álom szerkezete tele volt kihagyásokkal és “kiütköznek rajta a belső tartalom alkatrészei”.20 Az álom első fele akörül forog, ahogyan Thun herceget megpillantja: majd Freud felidézi iskolás éveit, amikor is összeesküvést (afféle mini forradalmat) szőttek a tanáraik ellen, innen pedig eljut egy feltűnően hosszú osztálytársukig, akit magas termete miatt “zsiráfnak” becéztek, s aki arisztokrata volt, akárcsak Taaffe, és a Taaffe szó rímel a német Giraffe szóra. Az álomban egy virágot tűznek egy gomblyukba. Az asszociációs láncot követve Freud eljut a virágtól a szegfűig, majd a fehér szegfű (amely a korabeli Bécsben antiszemita szimbólum volt) és a vörös szegfű (a szociáldemokraták jelképe) harcáig.

Az álom egy későbbi szakaszában, amely diákéveibe viszi vissza, Freud egy német diákegyesületben találja magát, ahol a filozófia és a természettudományok viszonyát vitatják: “Én, a zöldfülű, telve materialista tanokkal, előretolakodtam, hogy felette egyoldalú nézeteimet kifejtsem. Erre egy meggondolt, idősebb kolléga emelkedett szólásra, aki azóta bebizonyította képességeit az emberek kormányzására, s aki különben szintén az állatvilágból vett nevet visel.” A férfi neve Adler volt, Victor Adler, az osztrák szociáldemokrata párt alapítójáé és elnökéé. Az Adler pedig németül sast jelent. [Adler] elmondta, “hogy fiatal korában ő is őrizte a disznókat… és azután bűnbánóan megtért az atyai házba.” Freud az álomban erre olyan gorombán válaszol, hogy a tömeg lehurrogja; Adler azonban “nagyon is értelmes volt ahhoz, semhogy elfogadta volna a kihívást, és annyiba hagyta a dolgot”.21

Freud álma Adlerről sok dologról szól, többek között arról is, hogyan tér vissza a gyermek az atyai házba és különösképpen egy olyan esetről, amelynek során Freud visszaemlékezett arra, hogy gyerekként belesett szülei hálószobájába, ahol az apja éppen a következőket közölte Freud anyjával: “ebből a fiúból semmi sem lesz”. Freud sértődött és megalomán visszavágása minduntalan visszatért álmaiban: “lám, mégis lett belőlem valaki”. Az egész álmot, idézi vissza Freud, átjárja az 1848-as forradalmárok arroganciája – és folytatja Freud, “ama forradalmi idők egy magas állású férfiának helyébe képzelem magam, akinek szintén voltak kalandja egy sassal” [Adler ismét előkerül]. Adler akkoriban – azaz 1900-ban – az 1848-as forradalmi hagyományok legkirívóbb és legerősebb szimbóluma volt; Freud csodálta Victor Adlert, s személyében látta azt az igazi forradalmárt, aki Freud mindig is szeretett volna lenni. Õ volt az a “meggondolt, idősebb” férfi, aki Freudot eltérítette naiv materialista nézeteitől. (Freud és Victor Adler élete sok helyen keresztezte egymást: Freudot például meghívták vacsorára Adlerék otthonába, a Berggasse 19-be és később több mint három évtizeden át Freud pontosan abban a lakásban lakott.)22

Freud az álom következő szakaszában a cenzúra problémáját járja körül– magán az álmon belül. Ez a rész, a már fentebb idézett részlettel kezdődik: “Azután homályosabban. Mintha az egyetem aulája volna…” Ahogy Freud gyakran megjegyezte, az “azután homályosabban” fordulat a cenzúra jellegzetes nyoma egy álomban. Feud tehát a lezárt aulában találja magát, ahonnan menekülnie kellene. “Azt hiszem, nem vagyok feljogosítva arra, hogy itt figyelmen kívül hagyjam a cenzúrát”, mondja Freud, annak ellenére sem, hogy minden jel szerint megtehetné, mivel “egy udvari tanácsos (aula consiliarius aulicus) beszélte el nekem ama történetek legtöbbjét” – Freud itt az ‘Aulicusra’ asszociált az ’aulából’. 1910-ben, ennek a résznek az átdolgozásánál Freud még hozzáteszi , hogy egyik kritikus teljes joggal mutatott rá arra, hogy “az álommunka nemcsak a lappangó álomgondolatokat, hanem a lelki folyamatokat is-visszatükrözi”. Majd 1914-ben Freud ismét elővette ezt a részt és megjegyzi, hogy a kritikusa nem vette észre, hogy “ebben a merész álomban nyilván büszke vagyok arra, hogy felismertem ezeket a folyamatokat [amelyek az álomképzés során mennek végbe]”: azaz azt, hogy a cenzúra és az abból fakadó torzítások “ugyanúgy gondolati anyagként szolgálnak, mint minden egyéb” – többek között maga a cenzúra folyamata is.23

A valódi Victor Adler és orvos végzettségű, egy lap szerkesztőjeként dolgozó fia, Friedrich akkoriban, amikor Freud éppen az Álomfejtés 1914-es átdolgozásán ügyködött, éppen Leo Trockijt kísérték ki, amikor az orosz nagy sietve elmenekült Bécsből – éppen azelőtt, hogy a titkosrendőrség beindította volna a politikai cenzúra hatalmas gépezetét, és lecsapott volna a városra.24 Az abszolutista ihletésű hadiállapot és az azt kísérő cenzúra aztán minden egyes hónappal csak rosszabb lett. 1916. október 21-én Friedrich Adler fogta a pisztolyát, és három golyót röpített az osztrák miniszterelnök, Karl von Stürgkh gróf fejébe. A merénylőt a helyszínen elfogták és 1917 májusában megkezdődött az osztrák történelem egyik legnagyobb hatású, a közvélemény színe előtt zajló bírósági tárgyalása, Friedrich pere, amelyben a vádlott mindvégig azt hangsúlyozta, hogy a cenzúra hogyan gyűri maga alá és pusztítja el a demokráciát. A bíróság épülete előtt százak gyűltek össze minden nap, s a per a korszak egyik legjelentősebb eseménye lett az országban. Fritz (ahogyan a következőkben nevezzük) kitartott amellett, hogy tettét előre megfontolt szándékkal követte el, és a hadbíróság előtt elmondott szavait széles körben terjesztették; neve egyik napról a másikra összefüggésbe került Trockijéval és Leninével – ez utóbbi egyébként elismerően is szólt róla.

S a bíróság előtt Friedrich Adler melyik okot nevezte meg, amiért síkra szállt az osztrák politika ellen? “Mindenekelőtt – jelentette ki a merénylő – a cenzúra miatt!” Friedrich Adler újságját, a Das Volk-ot rögvest a háború kitörésekor betiltották. A csapások fő iránya ezt követően egy másik, által szerkesztett hetilapra, a Kampf-ra zúdult, amely a párt tudományos (wissenschaftlich) kiadványa volt. “Nézzék meg a Kampfnak ezt a példányát – mondta a bíróság előtt. – 25 oldalnyi csupasz lap, amelyet a cenzúrának köszönhetünk.” A cenzorok hónapokig késleltették egy-egy cikk megjelenését, a szerkesztők és az újságírók képtelenek voltak bármiféle szabályt kicsikarni a hatóságoktól arra nézvést, hogy mit lehet publikálni és mit nem; a névtelen fekete tintás emberek még a fiatalok katonai kiképzéséről szóló “tényszerű” cikk megjelenését is megakadályozták; és az egész rémálom mögött volt Friedrich Adler szerint nem más állt, mint Stürgkh miniszterelnök.25

1916. október 20-án, péntek reggel Stürgkh elhalasztotta azt a zárt körű és már tervbe vett megbeszélést, amelyen professzorok egy csoportjával tárgyalt volna a parlament újbóli megnyitásáról. Fritz felvetette, hogy az elmaradt találkozóról számoljanak be, s egyúttal bírálják is Stürgkht az Arbeiter-Zeitung-ban, az osztrák szociáldemokrata párt hivatalos újságjában, amelyet még Victor Adler alapított 1889-ben. Az egyik párttag erre azt válaszolta, hogy egy ilyen cikk bizonyára a cenzúra áldozatául esne – mire Fritz azt javasolta, hogy az elmaradt találkozóról szóló hírt ez esetben a cenzori jelentéssel együtt nyomtassák ki a lapban. Az Arbeiter-Zeitung már amúgy is azt tervezte, hogy a címlap közepén egy olyan cikket hoznak le, amely a “Cenzúra!” címet viselte volna. De ezt a cikket is kicenzúrázták, s a kicenzúrázott szöveg helyén, mint mindig, ebben az esetben is egy fehér kiszedetlen rész jelent volna meg a címlapon. Ha azonban némi aprólékos munkával eltávolítjuk a ragasztót, akkor megtudhatjuk, hogy milyen szöveg szerepelt volna azon a helyen – a nyomdába még el nem küldött újságok egy-egy példányát ugyanis a bécsi szocialista párt központjában őrzik.

Senkinek sem sikerült Stürgkh grófot jobb belátásra bírni – őt, akinek elméjében a szabad sajtó elnyomására kieszelt egész rendszer megfogant –, hogy szólaljon meg. ’Megszállott’ rajongása a cenzúra iránt sokkal jelentősebb kérdés annál, mintsem azt a felületes szemlélő gondolná; olyannyira, hogy a hátországban tapasztalható hangulat (amelyet létfontosságúnak szokás nevezni) nem kis részben a cenzúra miatt olyan, amilyen. [Stürgkh gróf] a hadiállapot harminc hónapja alatt kitartott ama állítása mellett, hogy ő [csupán] osztályvezetőjének, Ernernek a [cenzúrára vonatkozó] javaslatait fogadta el.26

Friedrich Adler másnap, október 21-én ölte meg Stürgkht. A cárok ellen elkövetett merényleteket és merényletkísérleteket évtizedeken át kicenzúrázták. Akkoriban a merénylet volt a cenzúra egyik kiváltó oka, mostanra azonban már a cenzúra lett a közfelháborodást kiváltó jelenség.

Freud a háborús évek alatt bizonyos értelemben két tekintetben is megedződött. Egyfelől termékeny évek voltak ezek, amelyek alatt tovább folytatta a klinikai munkát, és olyan elméleti fejtegetésekkel állt elő, amelyek már régóta érlelődtek. Másfelől viszont a háborús évek elnyomó jellege rátelepedett a diszkurzusokra is. Ha igaz az, amit Freud is állított: azaz, hogy a boldogság forrása a szerelem és a munka, akkor az írásos szövegekbe való beavatkozás mindkét területen igen jelentős akadályokat emelt: a harcokban résztvevő és halálos veszélyben forgó fiait például a levelek és az újságok oldalairól kicenzúrázták; és eközben pszichoanalitikus munkásságának levelezés útján folytatott részét minduntalan kilúgozták az örökké jelenlévő cenzorok, a felnyitott levelek és a letiltott cikkek. Ennek ellenére ez a láthatatlan erőszak nem volt teljesen terméketlen. A postai és sajtócenzúra négy éven át tartó uralkodása után talán nem okoz túl nagy meglepetést, hogy Freud munkáiban egyre nagyobb szerephez jutott a lélek cenzora. Mire a véres konfliktusnak vége szakadt, Freud megalkotta az önmagába forduló társadalom képét (az ősénnel, az iddel, a cenzorokkal, azaz a tudattalant benépesítő őslakókkal együtt). A homonculusoknak ez a gyülekezete aztán egymással harcolva küzd a területért, s ez a kép nem csupán a freudizmus egyik közismert elképzelése lett, hanem az egész 20. századon keresztül az agy pszichológiai leírásának egyik hétköznapi kiindulópontja.

Freud számára a cenzúra nem eszköz vagy afféle irodalmi hasonlat volt. A cenzúra elzárta Freudot attól a mindennapi, veszélyes valóságtól, amelyet fiai a fronton tapasztaltak. A cenzúra elevenen megnyúzta az újságokat, kitépte a filozófiával foglalkozó szekciókat, megálljt parancsolt a történelmi írásoknak, a politikának és az irodalomnak, de akadályozta a saját levelezését és szakmai cikkeinek elkészítését is, és tette mindezt úgy, hogy tevékenységét egy pillanatra sem rejtette el a bécsi polgárok szeme elől. A cenzúra, vélte Freud, infantizálja a polgárokat. De Freud épp ennyire szemtanúja volt a pszichikai cenzúrának is, amely kitörölte a nemi erőszakot körülvevő erőszakos emlékeket, s látta, ahogyan az erőszakhoz, a vérfertőzéshez és a tolvajláshoz kapcsolódó tiltott gondolatok hogyan találnak utat maguknak az elmében. Freud a pszichológia terén nyert tapasztalatait használta arra, hogy megvilágítsa a háború során kibontakozó eseményeket, és a háborús cenzúra által nyert tapasztalataiból szűrte le pszichoanalitikus nézeteit.

Freud a társadalomban is az egyén impulzusait vélte felnagyítva felfedezni, különösen a háború idején tomboló fanatizmusban és pusztításban.

De vajon tényleg a háború nyomán alakította ki a cenzúráról és e jelenségnek a gondolkodásban betöltött szerepéről vallott nézeteit? Nem, természetesen ez nem így volt – a cenzúra már az 1880-es évektől fel-felbukkan Freud műveiben, sőt még korábban, ha az ő szavainak hiszünk. De a levél-, újság- és katonai cenzúra mindennapi megtapasztalása minden bizonnyal hozzájárult e nézet világosabb megfogalmazásához, s segített abban is, hogy Freud egyfajta topográfiai keretbe öntse a cenzúráról vallott egész elgondolását – amelyben már helyet kaptak a határok, az üzenetek és a cenzorok egyaránt.

Fordította Bojtár Péter

Blacked-out spaces: Freud, censorship and the re-territorialization of mind. The British Journal for the History of Science, 45, pp. 235–266.

  1. Sigmund Freud: ‘A Note on the Prehistory of the Technique of Analysis’ (1920), The Standard Edition of the Complete Psychological Works of Sigmund Freud, 18. kötet, 263– 268.
  2. A Fliess-szel folytatott levelezésük előtt Freud kétszer (és meglehetősen röviden) említi a cenzúrát, 1895– 96-ban.
  3. Freud Fliessnek, 1897. december 22., a teljes szöveg Sigmund Freud: The Complete Letters of Sigmund Freud to Wilhelm Fliess, 1887–1904. Ford. Jeffrey Moussaieff Masson. 1985, Cambridge, Harvard University Press 287–89.
  4. Freud Fliessnek, 1897. december 22., uo. 288–89.
  5. Uo. 6. és 7. fejezet.
  6. Freud: Álomfejtés. Budapest,1985, Gondolat Kiadó, 2. lábjegyzet, 221. A lábjegyzetet Freud 1909-ben fűzte a műhöz.
  7. Uo. 369.
  8. Maureen Healy: Vienna and the Fall of the Habsburg Empire. Total War and Everyday Life in World War I. Cambridge, 2004, Cambridge University Press, 135.
  9. Freud Ferenczinek, 1914. augusztus 23-án, Sigmund Freud és Ferenczi Sándor, Levelezés. Szerk.: Ernst Falzeder, Eva Brabant és Patrizia Giampieri-Deutsch. Budapest, 2002, Thalassa Alapítvány-Pólya Kiadó, II/1. kötet, 72. Továbbiakban Levelezés.
  10. Sigmund Freud: Időszerű gondolatok a háborúról és a halálról. In Sigmund Freud művei. Tömegpszichológia. 1995, Budapest, Cserépfalvi kiadás, V. kötet, 166.
  11. Sigmund Freud művei. Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. 1997, Budapest, Filum kiadás, 87.
  12. Uo. 88.
  13. Uo. 89.
  14. Uo. 105.
  15. Freud: Álomfejtés, 109., 1. lábjegyzet.
  16. Freud: Bevezetés a pszichoanalízisbe. Budapest, 1986, Gondolat kiadó, Kilencedik előadás. Az álomcenzúra, 113.
  17. Uo. 120.
  18. Taffee osztrák politikus, Thun reakciós osztrák herceg.
  19. Freud: Álomfejtés, 154.
  20. Uo. 155.
  21. Uo. 156.
  22. Peter Lowenberg: Decoding the Past. 1996, New Brunswick és London, Transaction Press, 140.
  23. Uo. 157.
  24. A Friedrich Adler ügyről szóló részek lelőhelye Peter Galison: The Assassin of Relativity. In P. Galison, G. Holton és S. Schweber (szerk.): Einstein for the 21st Century. 2008, Princeton, Princeton University Press.
  25. J. W. Brugel: Friedrich Adler vor dem Ausnahmegericht. 1967, Bécs, Europa Verlag, 136–144.
  26. Arbeiter-Zeitung, 1916. október 20. 1.; nyomdába küldés előtti példány az Adler Archívumból, Verein Geschichte Arbieterbewegung, Vienna.
Kategória: Archívum  |  Rovat: -  |  Típus: -

Vélemény, hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Please type the characters of this captcha image in the input box

A kommenteléshez kérjük gépelje be a fenti képen látottakat! Ellenkező esetben elveszik kommentje.