A Rákosi-korszak egyik bányamérnök-perének anatómiája

Kivételesen ritka szerencséje van az államszocializmus időszakának titkosszolgálati iratait tanulmányozó kutatónak akkor, amikor nem időszakosan újrarendezett, változó szempontok szerint szelektált forrásmaradékból dolgozhat, hanem in statu nascendi, bolygatatlan dokumentumok sorát kezdheti el feltárni. Bármennyire nehezen követhető is a múlt század közepén Moszkvából vezérelt kelet-közép-európai kommunista protektorátusok terroruralmának kriminalizálási mechanizmusa, a keletkezésük eredeti rendjében fennmaradt egyik-másik irategyüttes segíthet az esztelenségek “logikáját” nyomon követni. Ezek közé sorolható az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában őrzött, “bányászakták” névre keresztelt 42 kötetnyi – megközelítőleg 16 000 oldalra rúgó – koncepciós ügy vizsgálati anyaga, amely gyakorlatilag hiánytalanul maradt meg. A Vargha Béla bányamérnök nevével jelzett peranyagban a fővádlott mellett a magyar bányászat több megbecsült, közismert szakembere, tapasztalt mérnöke ellen indítottak vizsgálatot. Ezek iratlenyomatai viszont – nem tudni mi okból – kimaradtak a későbbi “újrarendezésből”, s csorbítatlanságuk számottevő mértékben segít annak az Államvédelmi Hatóság szempontjából félresikerült ügynek a megismerésében, amely 1951 és 1954 között zajlott.

A tanulmány arra vállalkozik, hogy folyamatában mutassa be az ÁVH, majd az 1953 közepétől újra egységesített Belügyminisztérium nyomozati és vizsgálati módszereit. Azt, hogy hogyan válhattak olyan szakemberek a kommunista párt által meghirdetett rablógazdálkodás jellegű bányászati tevékenység áldozataivá, akik a jó minőségű, más célokra is felhasználható szénvagyon oktalan elherdálásának megakadályozására törekedtek. A hivatali erőltetést megjelenítő instrukciók és munkaanyagok, valamint az ezek között fennmaradt személyes jellegű és hangvételű dokumentumok együttesen – alkalmasint egymással feleselve – segítik a történeti rekonstruálást, s rajta keresztül a korszak egy szeletének árnyaltabb megismerését.

Az újjáépítési lendület rablógazdálkodásba torkollása

Az 1944-ben hadműveleti területté vált Magyarország a II. világháború végére nemzeti vagyonának 40%-át, az 1938. évi nemzeti jövedelmének mintegy ötszörösét veszítette el. Az ország életének újraindításához, az újjáépítéshez így a bányák termelésének mielőbbi beindítására elsődleges szükség volt. A háború alatt azonban a szénbányák többségének térsége is hadszíntérré vált, így a széntermelés, az előkészítés, a vízveszély elleni védekezés szünetelt, ennek következtében a bányamezők többnyire víz alá kerültek, a bányajáratok nagy része elfulladt. 1945 után a széntermelés ugyan a bányavízzel el nem árasztott mezőkben megindult, sőt, egyes aknák víztelenítése is megkezdődött, de a vízveszéllyel szembeni gazdaságos és hatékony védekezés, a váratlan vízbetörések elleni felkészülés még megoldatlan volt.¹ Azokon a bányamezőkön ahol a termelés megindulhatott, több akadályt is le kellett küzdeniük a szakembereknek: személyi problémák, anyaghiány, élelmezés, műszaki szükséglet, és persze a mindezek megoldását hatékonyabban orvosolni képes finanszírozás hiánya. Már a háború alatt több bányamunkást vittek el hadimunkára, a háború után a bányaipar elveszítette vonzerejét, a magánkézben lévő bányák által biztosított korábbi kiváltságok és kedvezmények megszűntek, s a meglévő kis létszámú szakképzett munkaerőt veszélyeztette az 1946-os sváb kitelepítés is, hiszen a hazai bányavidékeken jelentős volt a német nemzetiség aránya.² További problémát jelentett az élelmezés, a ruházat, a megfelelő lábbeli biztosítása, hiszen a háború alatt az anyag és élelmiszer-raktári készleteket kifosztották. Az anyagszükséglet elsősorban a bányafa hiányát jelentette, mivel a szovjet katonai vezetés a frontvonalakon lévő telepek teljes készletét lefoglalta, s bár ezeket a háború után felszabadították, a készletek egyre csökkentek, a hazai utánpótlás pedig kevésnek bizonyult a szükségletekhez képest.³

A második világháború befejezését követő hónapokban, elsősorban a kommunista párt kezdeményezésére állami tulajdonba kerültek a szénbányák. A ténylegesen 1948-ban hatalomra kerülő MDP tehát már az újjáépítésben, de főként a tervgazdaság időszakában stratégiai ágazatnak tartotta a szénbányászatot, így – más fontos területekhez hasonlóan – az irányítást saját, megbízható embereinek kezében akarta tudni. 1947. augusztus 1-jén megindult hároméves terv a kitermelt szén mennyiségét tekintve sikeresen zárult, sőt, az eredetileg három évet két év 5 hónapra rövidítették le, azonban a minőség elmaradt a békebeli időszakhoz képest. A termelés növekedése azonban nem a korszerűsítés eredménye volt, így annak elmaradása megszabta az elkövetkező évek termelési lehetőségeit is. 1949-től az újabb világháború rémét vizionáló propaganda közepette a katonai célú, hadiipari kiadások szabták meg az ország gazdaságpolitikáját, az iparfejlesztés irányát. Az ennek feltételeit megteremteni hivatott ötéves terv jócskán túllépte az ország teherbíró képességét. Az 1949-ben elfogadott ötéves tervről szóló XXV. törvény a széntermelést évi 11,5 millió tonnáról 1954-re 18,5 millió tonnára kívánta felemelni, majd az 1951-ben – lényegében szovjet utasításra – módosított II. törvény a kitermelendő mennyiséget 27,5 millió tonnában határozta meg amellett, hogy az ezt biztosítani hivatott, eredetileg előirányzott 2 milliárd 465 millió forintot a kétszeresére, 4 milliárd 800 millió forintra emelte fel.⁴

“Bűnbakok kellettek, s mások, mint a régiek nem jöhettek számításba”

A kommunista párt és az őt teljességében kiszolgáló államvédelmi szervek bevált gyakorlata volt, hogy a “jól felépített” rendszer fogaskerekébe csúszott hibákért bűnbakokat keressen és vonjon felelősségre. Sem az ország természeti adottságai, sem pedig a bányák technikai elmaradottsága nem tette lehetővé, hogy megteremtsék az ötéves terv által meghirdetett vas- és acél országát. Bár 1949 és 1954 között 86%-ot emelkedett a szénbányászat termelése, a szakszerűtlen és feszített terv minőségi romlást okozott. A politikai érdekeknek alárendelt gazdaságpolitika sikertelenségének magyarázata és kivizsgálása is politikai üggyé vált. Megindult a “felelősök”, vagy inkább bűnbakok felkutatása, akiket – korabeli gyakorlatnak megfelelően – a “politikailag megbízhatatlan” szakemberekben, jelen esetben a II. világháború előtti szénbányászatban és az azt követő újjáépítésben kulcsszerepet játszó bányamérnökökben, geológusokban vélték felfedezni. A politikai szabotázs árnyéka minden olyan szakemberre rávetődött, aki kétségbe vonta az ötéves tervet, és a rendszer ellensége lett mindenki, akit a politikai vezetés bűnbakként akart felmutatni, indokolva ezzel a bányák termelésének visszaesését.

A végrehajtásra gyakorlatilag minden eszköz megvolt, hiszen a kommunista hatalmi gyakorlat, ellenőrzés ekkor már az egész országra, az élet minden területére kiterjedt. Az 1948-as hatalomátvételt, majd az első ötéves terv megindulását követően – éppen az iparfejlesztés kiemelt jellege miatt – az államvédelem ipari- és szabotázselhárítással foglalkozó területe különös fontosságot nyert. Az ÁVH megfelelő részlegeinek most már nemcsak a meglévő nagyüzemek, hanem az ötéves terv alapján megépülő új hadi-, nehéz- és energiaipari “nagylétesítmények” szabotázstól, kártevéstől és diverziótól való megvédése volt a feladata.⁵ Egymástól függetlenül az ÁVH és a rendőrség ügynökei, az MDP aktivistái, instruktorai és funkcionáriusai rendszeresen információval látták el az ipari elhárítást és a pártközpont megfelelő osztályait a stratégiai jelentőségű üzemek és beruházások állapotáról.⁶ Az 1950. évtől, a meghirdetett tervmunka menetének biztosítása, a tervek maradéktalan teljesítése/túlteljesítése érdekében a párt számára központi kérdéssé vált a “tervfegyelem megszilárdítása”.

Magyarországon 1948–1950 között több politikai gyanúval terhelt gazdasági pert folytattak le, elsősorban ott, ahol az államosítást a külföldi tulajdon akadályozta. Ilyen volt, az 1949-ben lefolytatott MAORT-per, valamint az 1950-es Standart per, melyekben szabotázsváddal gondoskodtak az állam érdekeinek érvényesítéséről. De ilyen politikai célokat szolgáló gazdasági per volt a Nitrokémia-per, vagy az 1948-ban, a Földművelési Minisztérium ellen lefolytatott ún. FM-per, mely már a kommunista párt politikai ellenfeleinek kiiktatását szolgálta, elősegítve az 1948-as hatalomátvételt. Az itt tárgyalt Vargha Béla és társainak ügye tehát nem tartozik szorosan ezekbe a szintén propagandacélokat szolgáló kirakatper-sorozatokba, hiszen a szénbányászat államosítása már 1946-ban megtörtént, a kommunista diktatúra 1951-ben tombolt, az előzményeket így máshol kell keresnünk.

Az 1950. és 1954. közötti időszak több olyan pert hozott magával, melyekben bányamérnökök, műszaki vezetők, geológus szakemberek kerültek a vádlottak padjára. Az 1950-ben meginduló ún. bányászperek – függetlenül a vizsgálati anyagokban felmerült események időpontjától, amelyek a II. világháborúig, de néhány esetben akár még a Tanácsköztársaság idejére is visszanyúlhattak – alapjául szolgáló vádak elsősorban a termelés, a bányaipar huzamosabb ideig tartó stagnálására, illetve visszaesésére vezethetőek vissza. Voltak természetesen olyan hatósági eljárások, melyek a tárgyalt időszakban bekövetkezett, halálos áldozatokat is követelő bányaszerencsétlenségek kivizsgálására indultak meg, azonban az államvédelmi szervek “ébersége” még ezek mögött is politikai indíttatást vélt felfedezni.

Az ÁVH I/4 (Szabotázselhárító) Osztálya már 1951 júniusában utasítást adott bányászati szakemberek, köztük a tárgyalt üggyel kapcsolatban elsőként letartóztatott bányamérnökök D-vonalon történő figyelésére, vagyis a telefonbeszélgetések lehallgatására.⁷ A Párt Gerő Ernő utasításának megfelelően már 1951 nyarán elkezdett felelősöket keresni a jó minőségű, magas kalóriatartalmú szén kitermelésének visszaesése miatt, melyet ekkor még a 3 éves tervet kidolgozó szakemberek tudatos “kártevésére” vezetett vissza, hiszen már 1951 őszére nyilvánvalóvá vált, hogy az 1950-ben megkezdett ötéves terv nem tartható.

Ezt alapozta meg egy olyan, lényegében tisztán szakmainak tűnő akadémiai disputa, mely “felsőbb szintű” közbenjárásra később mégis egyértelmű politikai színezetet kaphatott. 1951-ben, a külfejtéses szénbányászat gondolatának, így a “gyengébb minőségű” szén (lignit) megjelenésével éles vita alakult ki a jó minőségű “alapszén” fejtését sürgetőivel szemben. (Az “alapszén” fogalma nem használatos a szénbányászatban, a vizsgálati anyagban mégis rendszeresen ezt használják a jó minőségű, magas kalóriatartalmú szenek megnevezéseként. A tanulmányban így ezt a kifejezést idézőjelben használjuk, a forrásoknál azonban változtatás nélkül közöljük, ismerve ennek tényleges jelentését.) 1951 őszén az MTA Műszaki Osztályán tartott előadásában Ajtay Zoltán, a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium Szénbányászati Főosztályának vezetője ez utóbbit, vagyis az elsősorban Tatabányán és Dorogon bányászható jó minőségű barnaszén fokozott igénybevételét sürgette az ötéves tervben.⁸

Az előadást követő vitában – Ajtayval szemben – többen (köztük az ügyben később letartóztatott bányamérnökök is) a hazai lignit előnyeit emelték ki, melyre építve kisebb beruházással, feleannyi idő alatt létesíthető egy bányaüzem. A gyengébb minőségű szenek (lignit és főleg észak-magyarországi barnaszén) az összes szénvagyon döntő részét képviselték. A barnakőszén-fajtákból a jobb minőségű (Tatabánya, Dorog, Oroszlány) barnaszenek mennyisége az összes szénvagyonnak mindössze 9,4%-át tette ki.⁹ Sőt, a karsztvíz-veszély megoldatlansága miatt kifejezetten veszélyesnek tartották Tatabányán és Dorogon az “alapszenek” termelésének lényeges emelését.¹⁰ Arra is többször felhívták a figyelmet, hogy már a háború előtt is túlnyomórészt igénybe vett jó minőségű és nagy kalóriaértékű szenek további fokozott kitermelése a szénvagyon idő előtti kimerüléséhez vezethet.

Ajtay Zoltánt azonban már valószínűleg nem a szakmai megfontolás vezérelte a vitában, hiszen korábban ő is a jó minőségű szénvagyon kímélését látta hosszú távon célravezetőnek. Ajtay felülről történő tudatos “áskálódására” a letartóztatott bányamérnökök többször utaltak kihallgatásaik során. Véleményük szerint Ajtay, mint a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium Szénbányászati Főosztályának vezetője, a letartóztatott szakembereket bűnbakként “kínálta fel” az ÁVH-nak. Ezzel egyúttal fedezni próbálta a minisztérium politikailag megbízható felső vezetését, holott inkább e körben lehetett volna keresni a szénbányászatban halmozódó problémák felelőseit. Többen említik továbbá azt, hogy Vargháék letartóztatása egyfajta személyes bosszú következménye is, mivel 1948-ban nem tartották indokoltnak fejleszteni az ekkor Ajtay tulajdonában lévő pilisi szénmedencét.¹¹ Ajtay véleménye nyíltan akkor változott meg, amikor Gerő Ernő (ekkor a Népgazdasági Tanács elnöke) kiadta a “hivatalos irányvonalat”, mely szerint a ’jó minőségű szén kímélése az ellenségnek kedvez’.¹²

Az így kialakult, ún. “alapszén-lignit” vita hamarosan túllépte az Akadémia falait, hiszen egy kis félremagyarázással könnyen el lehetett jutni ahhoz az alapkoncepcióhoz, mely szerint Vargha Béla és társai “kímélni akarták a jó minőségű alapszenet” a kapitalista restauráció számára. Ez már megalapozta az ötéves terv nem teljesítésének koncepcióját is, melynek ugyan megvolt a valóságalapja, de az akkor reálisnak vélt szakmai döntéseket a politikai érdekek ebben az esetben is “átértelmezték”.

“…mindenféle bányaszabotázs nagyon komplikált ügy”

Az eljárás “ügynöki bizalmas nyomozással” kezdődött, majd ún. “speciális környezettanulmányt” készített az ÁVH Hálózati Osztálya. Ez gyakorlatilag kiterjedt az eljárás alá vont személy otthonára, munkahelyére, kapcsolataira és mindennapi életére. Az őrizetbe vételi engedélyt követően – melyet Péter Gábor adott meg – a hálózati és a vizsgálati osztály közös, ún. operációs tervet készített, melynek végrehajtásáról szintén az ÁVH főnökének kellett jelenteni. Az eljáráshoz tartozó házkutatások során az összes használhatónak vélt dokumentumot lefoglalták, de a lakásban lévő értékeket sem kímélték. Az előzetes letartóztatásba helyezett szakemberek kihallgatása gyakorlatilag 24 órán belül (gyakran még aznap) megkezdődött, bár a vizsgálatok megindításáról szóló határozatokat csak napokkal később hagyták jóvá. Így tartóztatták le 1952. augusztus 6-án elsőként tehát Vargha Béla bányamérnököt, az 1948-ban felszámolt Magyar Állami Szénbánya (MÁSZ) Rt tervezési osztályának korábbi vezetőjét, Krupár Géza bányamérnököt, a MÁSZ Rt. műszaki osztályának volt vezetőjét és dr. Káposztás Pál bányamérnököt, a MÁSZ Rt. egykori műszaki igazgatóját.¹³

Hamar kiderült azonban, hogy a szakmai szál kevésnek bizonyult, hiszen a teljes szénbányászat “szabotálásáért” 3 szakembert nem lehetett felelősségre vonni, így szükség volt a politikai indíttatás “leleplezésére” is. Ennek a hátterébe már csak egy külföldi tőkést, jelen esetben ifj. Chorin Ferencet, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. korábbi igazgatóját kellett “felfedezni”, és készen volt a “külföldi tőkés által támogatott szabotázscselekmény” vádja. A “vizsgálat” kiterjesztésével októberben és novemberben további letartóztatásokra került sor. Először a külföldi kapcsolattartót “találták meg” Déry József, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. korábbi vezető ügyvédje és a követségi kapcsolatai miatt “gyanússá” vált Kelemen Ferenc egykori bankár, majd a novemberben letartóztatott Márkus György közgazdász, a Salgó Rt. korábbi ügyvezető igazgatója személyében.¹⁴ Csak idő kérdése volt, hogy mikor tartóztatják le Hansági Imre bányamérnököt, aki a már említett “alapszén” kontra “lignit” akadémiai vitában szintén Ajtayval szemben fogalmazott meg véleményt. Ugyancsak a jó minőségű tatabányai barnaszén megóvását tartotta célszerűnek dr. Mohi Rezső bányamérnök is, akinek letartóztatásával a “vizsgálatot” a tatabányai bányára is ki lehetett terjeszteni.

Az 1952. augusztus 6-i őrizetbe vételekkel megindított vizsgálat azonban az erőfeszítések ellenére sem hozta meg a kívánt eredményt. Az ÁVH Vizsgálati Osztálya – a mindennapos, többórás kihallgatások ellenére – 2 hónap alatt semmilyen eredményt nem tudott felmutatni, a “szervezetszerű szabotázstevékenység” koncepciója még nagyon ingatag lábakon állt. Ennek ellenére november 17-én és 18-án készített összefoglaló jelentéseiben az ÁVH javasolta Vargha Béla és hét társának bíróság elé állítását, a tárgyalást november 29-én gondolták megtartani. A jelentésből kiderül, hogy a cél egy klasszikus kirakatper volt: előre megszabott ítéletek, megbízható ügyészek és bírák dr. Alapy Gyula, dr. Jónás Béla és dr. Szegedi Vilmos személyében, az ÁVH javasolta védők és a megfélemlítésre szolgáló nyilvános tárgyalás, melyre bányászokat kívántak meghívni. A sajtó november 30-án számolt volna be a “bányaszabotázs” leleplezéséről.¹⁵

A politikai felső vezetésnek azonban ez nem volt elegendő. Gerő Ernő (ekkor a Minisztertanács elnökhelyettese) 1952. november 21-én kelt feljegyzésében Péter Gáborral egyetértve azt javasolta Rákosinak, hogy egészítse ki a vizsgálati eredményeket az ÁVH, és szerezzen be tárgyi bizonyítékokat. A kommunista párt vezetője azonban az újabb gyanúsítottak azonnali őrizetbe vételét szorgalmazta.¹⁶ Így másnap, december 3-án őrizetbe vették Vitális Sándor geológust is, a Bánya- és Energiaügyi Minisztérium Földtani Kutatási Főosztályának vezetőjét.¹⁷

Az említett felsőbb politikai utasításra a Vizsgálati Főosztály vezetője, Juhász László ezredes 1952. november 26-án szervezettebb és a korábbiaknál “mélyebb” vizsgálatra utasította az ügy felderítésével megbízott csoportot. A saját bevallásuk szerint is csak tervezés szintjén “bizonyított” szabotázscselekménnyel vádolt szakembereket olyan további szálakkal kívánták összefüggésbe hozni, mint a korábbi bányaszerencsétlenségek, a munkanélküliség, az SZDP szétverése során (esetlegesen) letartóztatott bányamérnökök, vagy a fizetések csökkentése a bányaiparban. A Főosztály “legjobb” kihallgatóit rendelte az őrizetesek mellé: Kapitány István áv. százados, Kiss László áv. százados, Varga Béla áv. főhadnagy, Balázsi Béla áv. őrnagy, Kiss Toldi Ferenc áv. hadnagy, Keszthelyi József áv. hadnagy. A káderkoncentráción túlmenően egy kiértékelő csoport felállítására is utasítást adott, amely folyamatosan dolgozta fel és egyeztette össze a kikényszerített vallomásokat, és fogdaügynököt ültettek minden őrizetes cellájába, akiktől további “szakszerű segítséget” (sic!) vártak.

A “szakszerű segítség” nem csak a szokásos besúgói tevékenységet jelentette. A korszak kutatóinak sokszor kerülhet a kezébe fogdaügynöki jelentés – melyek jelentős része értékelhetetlen –, de a 42 kötetnyi bányászaktákban olvasható jelentések nemcsak egyszerű beszámolók az őrizetesekkel folytatott beszélgetésekről, hanem rendkívül konstruktívak. Az őrizetesekre állított ügynökök sok esetben az áldozatokat pszichikailag bravúrosan kezelő ember benyomását keltették, azonban több esetben kénytelenek voltak beismerni, hogy nincsenek egy szellemi színvonalon a vádlottakkal, nem tudnak velük szót érteni, sőt, kérték tartótisztjeiktől, hogy váltsák le őket, küldjék őket más zárkába, mert nem tudnak kiszedni információt a vádlottakból. Az ügyben foglalkoztatott hálózati személyek szinte mindegyike beazonosítható: kutatómérnök, országgyűlési képviselő, minisztériumi beosztottak és vezetők, sőt, még egy államvédelmi főhadnagy is “segítette” az ÁVH munkáját. Vagyis szinte egytől-egyig magasan képzett, de különböző okokból elítélt, félreállított, majd ügynöki munkában foglalkoztatott személyek voltak. Többségüket 1949–1950-ben, a Rajk-, illetve a Sólyom-ügyekben, valamint Pálóczy-Horváth György-ügyében ítélték el. (Az ügyhöz hozzátartozik az a tény is, hogy a zárkaspicliként foglalkoztatott ügynökök egy részét, még a meghurcolt bányamérnökök előtt, 1955–1956 folyamán rehabilitálták.¹⁸

A fogdaügynök elsősorban az őrizetes hangulatáról, viselkedéséről jelentett, kipuhatolta a gyengéit, sőt, a hatékonyabb munka érdekében javaslatokat tett az ÁVH-nak: mivel fenyíthető, fenyegethető, adott esetben zsarolható a leghatásosabban a terhelt. A fogdaügynök segített elkészíteni az önvallomásokat, amelyeket az őrizeteseknek a kihallgató által megadott szempontok szerint kellett megírni, tanácsokat adott a következő kihallgatásra. A kihallgatást megelőzően ún. kihallgatási terv készült, melynek bizonyos szempontjai és taktikája – így a tiszt hangnemét, magatartását, engedményeit az őrizetessel szemben – szintén a fogdaügynöki jelentéshez igazodott: az őrizetes véleménye a kihallgató tisztről, a kihallgatásról, saját ügyének lehetséges kimeneteléről. A jelentéseket olvasva azonban felmerül a kérdés, hogy az ügynökök hogyan tudták ennyire pontosan visszaadni a megfigyeltekkel folytatott szakmai beszélgetéséket. Összehasonlítva a kihallgatáson készült feljegyzéseket és az ügynöki jelentéseket, hitelt adhatunk Kretschmer Árpád áv. őrnagy 1954-ben írt jelentésének: “a fogdahálózati jelentések nem reálisak, mert többször előfordult olyan eset, hogy amikor gyanúsítottak a cellában kézzel írt vallomást készítettek a fogdaügynök ezeket megismerte és ezeket jelentette.”¹⁹

Az első kihallgatásokat követően egyik őrizetesnél sem vettek fel további jegyzőkönyvet az államvédelmi tisztek, helyette ún. feljegyzéseket készítettek. A kihallgatók tehát semmit nem bíztak a véletlenre: mivel a beismerő vallomásokkal – a kényszerítő eszközök alkalmazása ellenére – nem voltak megelégedve, az “előadók” lediktálták a kérdéseket és a válaszokat, amelyet “beismerő” vallomás formájába öntve, a következő kihallgatásra magukkal vittek az őrizetesek. Az egyik, Káposztás Pálról készült fogdajelentésben a következőről olvashatunk:

…tökéletesen tisztában van azzal, hogy neki nem lehet más választása, mint hogy mindent leír, amit az előadó diktál, mert hiába kezdi meg a feltett kérdésre a maga véleményét megírni, azt nem engedik befejezni és azokkal a szavakkal kell végeredményben vallania, ami csak ellene szól és nem mellette.²⁰

Azonban olyan is előfordult, hogy még feljegyzést sem tudott készíteni a vizsgáló tiszt, mint Márkus György esetében: “Jelentem, hogy az őrizetes konok tagadása miatt feljegyzést felvenni nem tudtam.”²¹

Novemberben az ÁVH tehát elölről kezdte a vizsgálatot, de a korábbinál sokkal “szervezettebb” formában. A kihallgatások során – gyanúsítottanként 2-2 kihallgató – készített feljegyzésekből napi jelentéseket írtak a kihallgató tisztek, feltüntetve ezeken a kihallgatás időtartamát és az őrizetesek hangulatát. Ezekből a jelentésekből készültek az ún. heti összefoglalók, melyeket kiegészítettek az őrizetesek fogdai magatartásáról – szintén napi rendszerességgel – készített ügynöki jelentésekkel. A 13 gyanúsított ügyével foglalkozó, szinte hiánytalanul megmaradt jelentéseken keresztül gyakorlatilag naponta követhetjük a fogva tartott, testileg-lelkileg nyomorgatott és az állambiztonsági szervek törvénytelen módszereinek teljesen kiszolgáltatott szakember sorsát. (Az üggyel kapcsolatban napi jelentéseket egészen 1953. július 20-ig készített a Vizsgálati Főosztály.²²

A vizsgálat elsődleges célja – tényleges bizonyítékok hiányában – gyakorlatilag az egész ügyet tekintve a “beismertetés” elérése volt: éjjel-nappal tartó kihallgatások, lelki és testi megtörések, félrevezetések, ígérgetések, “kedvezmények” adása, fenyegetések, bűntudat keltése stb. A vizsgálati naplókból, a heti összefoglalókból, a napi jelentésekből kiderül, hogy a terhelteket az első hetekben átlag napi rendszerességgel 10–12 órán keresztül hallgatták ki, de a “makacsabb” őrizeteseket esetenként 16 órán keresztül is faggatta a Vizsgálati Osztály kihallgató tisztje. A főként éjszakai kihallgatások után az ÁVH nem engedélyezte nappal az alvást, de az esetleges éjszakai “pihenőt” is ún. önvallomások írásával kellett töltenie a gyanúsítottnak. A kihallgatások során egyenesen, mozdulatlanul kellett állniuk, de a cellában sem hagyták őket pihenni: ágyukon a cella kémlelőnyílásával szemben kellett ülniük, egyáltalán nem feküdhettek le. (Ehhez külön, ún. fekvési engedély kellett.)

A kihallgatási tervek is tudatos koncepcióval épültek fel, meghatározva a kihallgató tiszt magatartását, valamint az őrizeteseknek szánt engedményeket. Itt olyan “kedvezményekre” kell gondolnunk, mint a kéz megmozdítása, vagy “kezeivel mutogathat”, az ülve történő kihallgatás, vagy az alvás engedélyezése a kihallgatások után, vagy, hogy kaphat egy fényképet a feleségéről, gyermekeiről. A már amúgy is megtört őrizeteseket váltakozva hitegették kedvezmények kilátásba helyezésével, vagy fenyegették veréssel, illetve zsarolták családtagjaik elhurcolásával.²³ Utólag nehéz bizonyítani, de feltételezhető, hogy esetenként gyógyszeres “kezelést” is bevetettek a letartóztatott szakemberek megtörésére.²⁴ A cigaretta- és alvásmegvonás mellett sokszor ételmegvonással is büntették a fogva tartott szakembereket, sőt, volt olyan, akinek a fogsorát több mint két hétre elvették. A Vizsgálati Osztály még attól sem riadt vissza, hogy beteg, vagy akár halálán lévő őrizeteseket is kihallgassanak, még a rabkórházba is utánuk mentek.

A fogdahálózati jelentésekből kiderül, hogy a fogva tartott szakemberek, sorsukat elsősorban Papp Simonhoz, a MAORT perben letartóztatott geológushoz hasonlították. Ezt tovább erősítve, az ÁVH kedvezményként később megengedte – sőt, feladatként is adta – a letartóztatottaknak, hogy szakmai tudásukat a cellában is hasznosítsák, és tanulmányokat írjanak, újabb technológiákat dolgozzanak ki, és abban a hitükben sem cáfolták őket, hogy szabadulásuk után folytathatják munkájukat.

A nyomozást, a bizonyítékok további felkutatását a Szabotázselhárító Osztállyal, a “hálózati elvtársakkal” közösen végezték. Az elért eredményekről folyamatosan tájékoztatták Péter Gábort és a szovjet tanácsadókat is:

Minden őrizetes kihallgatásáról minden nap feljegyzést kell készíteni 3 fehér és megfelelő számú barna példányokban, hogy állandóan figyelemmel tudjuk kísérni a kihallgatások menetét és eredményét. Egy fehéret kérek [ti. Juhász László ezredes – Cs. Zs. I.] felfelé való továbbításra [ti. Péter Gábor altábornagy részére – Cs. Zs. I.], fontosabb dolgokról kettőt; egyet saját használatra, egy barnát pedig a T. elvtárs [ti. a szovjet Tanácsadó elvtárs – Cs. Zs. I.] részére.²⁵

A vizsgálati anyagból, valamint a fogdahálózati jelentésekből is egyértelműen kiderül, hogy Péter Gábor személyesen felügyelte a vizsgálatot, esetenként részt vett a kihallgatásokon is, és folyamatosan tájékoztatta Gerő Ernőt az ügyben elért eredményekről. Jelenléte az ÁVH által nyújtott “kedvezménynek” tűnt a letartóztatottak számára, de egyben félrevezetések egyike volt, hiszen a Hatóság vezetője ilyenkor állapotukról, ellátásukról kérdezte az őrizeteseket, és beismerő vallomás esetén kilátásba helyezte szakmai munkájuk folytatását. A “szigorú” kihallgató tiszt és a “barátságos” altábornagy ellentéte azt a reményt keltette, hogy ügyükkel a felső vezetés foglalkozik, szívén viseli a sorsukat, így hamarosan kiderülhet az igazság. Az iratokban megfigyelhető, hogy Péter Gábor 1952. december elején jelent meg személyesen a kihallgatásokon, vagyis akkor, amikor Rákosi Mátyás utasítására további tárgyi bizonyítékokat kellett gyűjteni és újabb letartóztatásokat kellett végrehajtani.

További két hónapos vizsgálatot követően már majdnem lezárulni látszott az ügy: 1953. február 6-án a Vizsgálati Osztály javaslatot tett a befejezésre, az Ügyészségnek történő átadásra, s a következőkkel zárta jelentését: “Javasoljuk bírósági ítélet után a bányamérnököket megfelelő feladatokkal ellátni, mert jól képzett szakemberek.”²⁶ A politikai vezetés feltehetőleg azonban ismét további vizsgálatokra adott utasítást, így 1953 márciusában újabb letartóztatásokra került sor. Ekkor vitték el otthonából dr. Schmidt Sándor bányamérnököt, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. egykori vezetőjét, Dzsida László bányamérnököt, a Földalatti Vasútépítő Vállalat helyettes osztályvezetőjét, valamint Heinrich Henrik bányamérnököt. Piros László áv. vezérőrnagy, ekkor már, mint az ÁVH újonnan megbízott vezetője²⁷ továbbá utasítást adott arra vonatkozóan a Szabotázselhárító Osztály részére, hogy terjesszék ki a vizsgálatot a Tatabányán dolgozó vagy dolgozott bányamérnökökre is. Az utasítást követően történtek ugyan letartóztatások, de a vizsgálatot nem terjesztették ki, az őrizetbe vett szakembereket végül “csak” tanúként hallgatták meg az ügyben, majd később a bírósági tárgyaláson. Az, hogy az ekkor letartóztatott szakemberek végül miért nem kerültek bele a vádiratba, magyarázható egyrészt a politikai enyhüléssel, hiszen ez befolyásolta az egész vizsgálatot is. Másrészt az feltételezhető, hogy zsarolással egyfajta alkura kényszerítették őket, mely szerint tanvallomásaikkal “kiválthatták” elítélésüket.

Péter Gábor letartóztatását – és a Vizsgálati Főosztályt addig vezető Juhász László öngyilkosságát – követően újabb fordulat állt be. Sztálin 1953. március eleji halála után az SZKP Központi Bizottsága hamarosan új – a kortársak által “olvadásnak” nevezett – kurzust nyitott, s közvetlenül kihatott Magyarországra is. A szovjet korrekció alapján megszabott “új politikai irányvonalat” képviselni hivatott határozattervezet hazai “hivatalos elfogadtatására” az MDP KV Központi Vezetőségének 1953. június 27–28-i ülésén került sor. Ebben első helyen ismerték el, hogy 1953 előtt a “párt vezetése a túlzottan gyors iparosításra, s különösen a nehézipar túlzottan gyors fejlesztésére vett irányt, nem számolva az ország reális helyzetével”. Valamint ezen az ülésen mondták ki többek között azt is, hogy fel kell számolni a törvénytelenségek és törvénysértések gyakorlatát a rendőrség, az államvédelmi és igazságügyi szervek, valamint a tanácsok munkájában, és minden téren, minden eszközzel helyre kell állítani a megrendült törvényességet. Az immáron hivatalosan is meghirdetett “szocialista törvényességről” az őrizetben lévő szakemberek természetesen semmit nem tudtak, de a vizsgálat enyhülését ők is érzékelték. A “nagy fordulat” – ahogy nevezték – azt jelentette, hogy az eddig beléjük sulykolt “vallomásaikat” el kellett felejteniük, és a kihallgató tiszt utasítása szerint arról kellett írniuk, amiben bűnösnek érzik magukat. A jelentésekből kiderül, az őrizeteseket ez a fordulat egytől-egyig idegességgel öntötte el: egyrészt ezt a “gesztust” is egyfajta félrevezetésnek gondolták, és az amúgy már bizonyított, jól képzett és magabiztos szakembereket is bizonytalansággal töltötte el a közel egyéves fogság. Ez a feszültség érzékelhetően csak a későbbiek folyamán, a vizsgálat vége felé oldódott fel, amikor is már rendre visszavonták korábbi vallomásaikat.

A “szocialista törvényesség” sajátosságai

1953. július elején a Vizsgálati Főosztály ismét felülvizsgálta a bányamérnökök ügyét és lezárási javaslatot készített, mely lényegében annyit tudott megállapítani, hogy az ügyben – szakértői véleményen kívül – dokumentum, melyek jogi erővel bírnának, nem állnak rendelkezésre. A felülvizsgálatról készült jelentésben elismerték, hogy a – megfelelő bizonyíték hiányában – letartóztatott szakemberek kényszerítő eszközök hatására (ti. 30–40 órás folyamatos kihallgatás, testi bántalmazás, sötétzárka) tettek beismerő vallomást, amelyet később vissza is vontak.²⁸ Elismerték azt is, hogy a szakértői vélemények több ponton is cáfolhatóak, nem tekinthetőek objektívnek.²⁹Ezért a jövőre vonatkozóan “nagyobb körültekintést” tart szükségesnek a Főosztály szabotázs ügyeknél: “szakértői vélemény, az illetékes szakminiszter, vagy megbízottja feljelentése nélkül őrizetbe vételt foganatosítani nem lehet”. Közel kétévnyi fogva tartást azonban ennyivel nem lehetett – főleg nyilvánosan – megmagyarázni, ezért a Főosztály természetesen gondoskodott arról, hogy megőrizze saját, és a párt tekintélyét. A “szocialista törvényesség” ebben az esetben is sajátos értelmezést kapott, a Vizsgálati Főosztály hátrafelé menekült. 1953. augusztus 14-én – vagyis egy évvel az első letartóztatásokat követően! – tett büntetőfeljelentést Hidas István nehézipari miniszter azzal, hogy a 3 és 5 éves szénbányászati tervek kártevő módon lettek előkészítve.³⁰

A BM Vizsgálati Főosztály látszólag 1953. december 29-én tett pontot az ügy végére, befejezettnek tekintette a vizsgálatot és átadta a Legfőbb Ügyészségnek, csatolva természetesen az általuk készített vádirattervezetet.³¹ Ekkor az addig előzetes letartóztatásban lévő 12 főből 9 őrizetest adtak át. Schmidt Sándor fogsága alatt, 1953. május 31-én meghalt a Mosonyi utcai Rabkórházban. Már 1953. március végén átkerült a kórházba, ahol egy orvosi bizottság állapította meg azt a tényt, hogy betegségének természetéből adódóan hirtelen romolhat az állapota, amely napokon belül a halálához is vezethet. Ennek ellenére a Rabkórházban napi rendszerességgel továbbra is kihallgatták – ti. Keszthelyi József áv. hadnagy –, egészen haláláig.³² Schmidt Sándort az Országos Börtön kimutatása szerint az Új Köztemető 301. parcellájában (6. sor, 24. sírhely) temették el.³³

Kelemen Ferencet 1953. december 7-én szabadlábra helyezték, mert a végül “rábizonyított” valuta-bűncselekmény – idős kora miatt – közkegyelem alá esett.

Márkus György ügye ekkor, vagyis 1953. december végén a többiektől elkülönítve került az Ügyészséghez, azonban januárban már ismét Vargha Béla és társai ügyeként foglalkoztak vele.

Balázsi Béla áv. őrnagy 1954. január 13-án készítette el a BM Vizsgálati Főosztályának összefoglaló jelentését Vargha Béla és társai bányamérnökök ügyében, melyet az alábbiakkal zárt:

A 16 hónapos vizsgálat alatt nem tudtuk bizonyítani Vargha Béla és társai tudatos szabotázscselekményüket, [sic!] és azt sem, hogy a kártevést szervezetten végezték volna. Az őrizetbe vételek nem megalapozott vádak alapján és bizonyítékok hiányában történtek. A vizsgálat során elkészített ellentétes szakértői vélemények és a vizsgálat során tapasztaltak alapján az a véleményünk, hogy Vargha Béla és társai a 3 és 5 éves szénbányászati terveket nem kártevő szándékkal készítették el. Ettől függetlenül különböző mulasztások miatt a gyanúsítottakat felelősségre lehet vonni.³⁴

Az Ügyészség újból kihallgatta a tanúkat, illetve a szakértői bizottság elnökét és annak egyes tagjait is. A BM Vizsgálati Osztály által készített és az Ügyészségnek 1953. december végén átküldött vádirattervezet “terv elleni bűntett, kémkedés bűntette és népi demokratikus államrend elleni bűntett” elkövetésével vádolta a 9 szakembert, de vádat csak a letartóztatásukat követő első “beismerő vallomásokkal” (melyeket az ügyészi vizsgálat során egytől-egyig visszavontak), a legújabb szakértői véleménnyel és az állandóan változó tanúk vallomásaival tudták megalapozni. Ezt a jelentést már az őrizeteseknek is odaadták véleményezésre, mely több pontban ellentmondott a szakértői bizottság megállapításainak.

Az ügyészségi vizsgálat első, 1954. február 7-én készült jelentésében leszögezte, hogy a kényszerítő eszközök hatására tett vallomások nem fogadhatóak el, hasonlóképpen az elfogultnak tekinthető, vagy (feltehetően) megzsarolt tanuk vallomásai sem. Az egyetlen használható szakértői véleménnyel legfeljebb a “gondatlanságból elkövetett tervbűntettet” lehetett felmutatni 5 vádlott ellen, azonban ez már az amnesztia hatálya alá esett. Az ügyészség ezért javasolta Vargha, Káposztás, Krupár, Vitális és Hansági szabadlábra helyezését. Megállapította továbbá azt is, hogy a többiek, Déry, Mohi, Dzsida, Heinrich és Márkus tevékenysége nincs összefüggésben a többi bányamérnök ügyével, azonban egyénileg elkövetett “népköztársaság elleni bűncselekmények” megállapíthatóak, de azok súlya és az eltelt idő miatt az Ügyészség nem várt nagyobb büntetést a bíróságtól, mint az addigi fogva tartásukban eltöltött idő.³⁵Az ügyészi jelentés nem felelt meg a BM V. Osztálya (ti. ipari szabotázs elhárítás) elvárásainak sem, újabb vizsgálati terv készült a “szándékosság” bizonyítására: Vargha Béla és 4 társa ügyét a BM Vizsgálati Főosztály 1954. február 16-án visszakérte pótvizsgálatra Ügyészségről, s a BM V/3. alosztálya is megkapta az ügyet tanulmányozásra.

A pótvizsgálat azonban nem hozott újabb eredményt, a BM V/3. alosztálya ezért március 3-án Piros László áv. altábornagyhoz, (ekkor már) Gerő Ernő belügyminiszter első helyetteséhez és Dékán István áv. vezérőrnagy, belügyminiszter-helyetteshez fordult meghallgatásért. Szerintük a “bizonyítékok” elegendőek és mindenáron szükséges Vargha és 4 társa tárgyalása, mert szabadlábra helyezésük “rossz politikai hangulatot fog kelteni a bányamérnökök között”, hiszen egyértelművé válna, hogy ártatlanul voltak őrizetben közel két éven keresztül:

a bírói tárgyalás során természetesen felmerülhetnek zavaró körülmények, de ez még mindig kevésbé rossz politikai hangulatot fog kiváltani, mintha minden tárgyalás nélkül kerülnek szabadlábra a gyanúsítottak.³⁶

A Vizsgálati Főosztály azonban továbbra is az ügyészi véleményt tartotta mérvadónak: szerintük újabb bizonyítékok, melyek a tudatos kártevést bizonyítanák, nem merültek föl. Azonban a két osztály még el nem döntött vitájának közepén továbbra is ott voltak a több mint két éve őrizetbe vett szakemberek.

A Vizsgálati Főosztály 1954. március 11-én készült jelentésében ismételten azt javasolta, hogy Déry József, Mohi Rezső, Dzsida László, Heinrich Henrik és Márkus László bírósági tárgyalását külön-külön tartsák meg 1954. március 25-én. Azonban, hogy az ügyben felhasznált tanúk vallomásait ez véletlenül se befolyásolja, a Főosztály véleménye szerint szükséges, hogy az elsőfokú tárgyalás megtartása után közvetlen a bíróság szűntesse meg az eljárást és helyezze szabadlábra Vargha, Káposztás, Krupár, Vitális és Hansági őrizeteseket.³⁷Dzsida, Heinrich, Mohi, Márkus, Déry esetében az Ügyészség – pontosabban Bakos Pál osztályvezető ügyész – is ügy döntött, hogy az öt szakember ügyét elkülöníti, mert azok “bűncselekménye sem alaki, sem anyagi vonatkozásban” nem áll kapcsolatban Vargha Béla és társai ügyével³⁸ Ezért ezt követően Vargha Béla, dr. Káposztás Pál, Krupár Géza, Hansági Imre és dr. Vitális Sándor előzetes letartóztatottakat a Legfőbb Ügyészség fogdarészlegébe átkísérték és törölték a Vizsgálati Főosztály nyilvántartásából.

A vádemeléseket követően, 1954. március 25-én tartották meg a tárgyalásokat Dzsida László, Heinrich Henrik, Mohi Rezső, Márkus György, Déry József ügyében a Budapesti Fővárosi Bíróságon. A vádat a Legfőbb Ügyészség részéről Gáspár Gyula ügyész képviselte, a tárgyalásokon tanúként hallgatták ki többek között Hansági Imrét és Vargha Bélát is. A dr. Jónás Béla vezette tanács mind az 5 vádlott esetében ítéletet hozott:³⁹

Dzsida László – a demokratikus államrend ellen folytatólagosan elkövetett izgatás bűntett miatt 2 év börtönre, és 1000 Ft erejéig vagyonelkobzásra ítélték. A letartóztatástól számított időt beszámítottnak nyilvánították.⁴⁰ Később Dzsida elítélését – hozzátartozójának kérelmére – a Fővárosi Bíróság az 1990. évi XXVI. trv. 1. § (1) bekezdésében írt rendelkezés folytán semmisnek nyilvánította;⁴¹

Heinrich Henrik – szervezkedés bűntette miatt 3 év és 6 hónap börtönbüntetést kapott, vádlott és védője fellebbezett, de a Legfelsőbb Bíróság elutasította a kérelmet.⁴²Az Elnöki Tanács 1957. február 9-én kelt határozatával mentesítette a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól;⁴³

dr. Mohi Rezső – közhivatalnoki állásánál fogva birtokába jutott titkoknak gondatlanul illetéktelen személlyel történt közléssel elkövetett bűntette miatt 1 év és 6 hónap börtönre és 2 év közügyektől való eltiltásra ítélték. Az Elnöki Tanács 1956. július 26-án kelt határozatában mentesítette a hátrányos jogkövetkezmények alól;⁴⁴

dr. Márkus György – hűtlenség és szervezkedés bűntette miatt 3 év és 6 hónap börtönbüntetésre, 5000 Ft-ig terjedő vagyonelkobzásra és 4 év közügyektől való eltiltásra ítélték.⁴⁵1956. március 1-jén szabadult Márianosztráról. A Legfelsőbb Bíróság 1957. május 21-én tartott ülésén Márkust az ellene emelt vádak alól bűncselekmény hiányában, illetve büntethetőséget kizáró ok folytán felmentette.⁴⁶

dr. Déry József – hűtlenség és valutarejtegetés bűntette miatt 5 év börtönbüntetést kapott, vádlott és védője fellebbezett. A Legfelsőbb Bíróság az 1954. június 22-én tartott tárgyaláson a börtönbüntetést 3 év 6 hónapra csökkentette, az így fennmaradó büntetést Márianosztrán, az Országos Börtönben töltötte le.⁴⁷Déry Józsefet 1957. szeptember 28-án, nem nyilvános ülésen határozatban mentette fel a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a hűtlenség vádja alól, míg devizagazdálkodás érdekeit sértő bűntettben továbbra is bűnösnek nyilvánította.⁴⁸

A Vizsgálati Főosztály azonban – eredeti javaslatával ellentétben – a tárgyalás után még nem engedték szabadon Vargha Bélát, dr. Káposztás Pált, Krupár Gézát, Hansági Imrét és dr. Vitális Sándort, mert a Legfőbb Ügyészség mégis vádiratot nyújtott be Vargha Béla ellen. Erre feltehetőleg Déry József elítélése miatt volt szükség, mert hűtlenség bűntettét Déryre csak Vargha “bizonytalan vallomása” alapján tudták “rábizonyítani. Így Vargha ellen is fennállhatott az a vádpont, hogy Déry Józsefnek adatokat szolgáltatott a magyar szénbányászat helyzetéről, aki a vele kapcsolatban álló Chorin Ferencnek kijuttatta azokat⁴⁹Vargha bírósági tárgyalásának kimenetele azonban a Vizsgálati Főosztály jelentése szerint kétséges volt. A hűtlenség bűntettének bizonyítása – melyre a vád is építeni kívánt – egyedül Vargha, Déry tárgyalásán bizonytalanul megtett beismerő vallomásán alapult, de félő volt, hogy saját tárgyalásán ezt visszavonja.

A Főosztály aggodalma nem volt indokolatlan, s “fontos államérdekre” hivatkozva a bíróság Vargha Béla ügyében 1954. április 3-ra zárt tárgyalást rendelt el. A tárgyalás “nem folyt rendben” és ezért “rossz hatást keltett.” A jegyzőkönyvből kiderül, hogy mind Vargha, mind pedig a tanúk visszavonták korábbi vallomásaik “lényeges részét” a tárgyaláson, a felkért szakértők bizonytalanok voltak, érveik több ponton meg lettek cáfolva.⁵⁰Végül a “törvény által megállapított legfeljebb kiszabható 20 évi börtönbüntetés helyett, a hűtlenségben és népellenes bűntettben bűnösnek talált vádlottat 4 évi börtönre ítélték”, mint főbüntetésre, 5000 Ft pénzbüntetésre és 5 évi közügyektől való eltiltásra, mint mellékbüntetésre⁵¹Az ítélet ellen fellebbezés nem történt, 1956-ban az Elnöki Tanács 003/51/1956. számú határozatával Varghát a büntetett előélethez fűződő hátrányos jogkövetkezmények alól kegyelemből mentesítette.⁵² A többi szakembert, Hansági Imrét, dr. Káposztás Pált, Krupár Gézát és dr. Vitális Sándort 1954. április 5-én szabadlábra helyezte a Legfőbb Ügyészség, ugyanakkor mindegyikükkel titoktartási nyilatkozatot írattak alá.

Összegezve: a közel 18 hónapon keresztül folytatott vizsgálatról, elmondható, hogy az ÁVH ebben az esetben sem bűnüldöző szervként tette a kötelességét, hanem egy – a párt (váltakozó) irányvonalának megfelelő – kiagyalt koncepcióhoz keresett és talált “felelősöket”, többek között ezzel próbálva indokolni az erőltetett gazdaságpolitika csődjét. A politikai kurzus időközbeni “új szakaszra” váltása következtében viszont nem az induláskor megelőlegezett végkifejlett zárta ezt a bányaper-ügyet. Az eredeti célkitűzés egy nagyszabású – propagandacélokat is szolgáló – kirakatper megrendezése volt. Ehhez olyan kiszemelteket próbáltak megtörni, hamis beismerő vallomásokra kényszeríteni, akik előéletükből, társadalmi hovatartozásukból és nem mellesleg foglalkozásukból adódóan is rendkívül kemény, határozott – már-már makacs –, hivatásukat eminens szinten művelő (művelni próbáló) szakemberek voltak. Köztük azzal a Schmidt Sándorral, aki a bányamérnökök közül elsőként szerzett Magyarországon tudományos doktori fokozatot. A vizsgálatot lefolytató államvédelmi szervek kádereinek a hozzá nem értése sokszor még a laikus számára is szembetűnő. Noha ez más gazdasági perekben többnyire nem okozott problémát az ÁVH-nak, ebben az ügyben felmerült összetett szakmai kérdések azonban több irányba módosíthatták a vizsgálat menetét. Mi sem mutatja ezt jobban, mint az, hogy a letartóztatás alapjául szolgáló vádak a procedúra során többször és jelentősen módosultak, egyre újabb szálakat – és személyeket – próbáltak az ügybe “beleamalgámozni”. A korszak koncepciós eljárásainak ismeretében alighanem ezek keresztülerőszakolása sem okozott volna nagyobb nehézséget az ÁVH-nak, az 1953 közepén váratlanul bekövetkezett politikai fordulat következtében viszont az addigi

megalomán gazdasági terveket is revideálták. Az eredeti célkitűzés így lényegében okafogyottá vált, s már nem volt “politikai igény” egy látványos kirakatperre. Ehhez képest érdemel figyelmet az, hogy “a szocialista törvényesség helyreállítását” hirdető új szakasz idején sem történt más, mint hogy “futottak a pénzük után”. Némi módosítással, de továbbra is ügyészségi-bírósági statisztériával próbálták legitimálni a korábbi hazug, alaptalan vádaskodások sorát, legalább az addigi fogva tartások időtartamát “indokoló” büntetőtételekkel. Arról nem tudósítanak az áttanulmányozott források, hogy a per, illetve az ítéletek “koncepcióváltásában” mennyi szerepe volt Gerő Ernőnek, aki az ügy kezdetén a hidegháborús magyar gazdaságpolitika főkorifeusa volt, 1953 után pedig egyszerre volt tagja a törvénytelenségek felülvizsgálatát felügyelő szűk körű párttestületnek és miniszterként közvetlen főnöke a Belügyminisztériumba ismételten visszaparancsolt Államvédelmi Hatóságnak.