Mese, mesék – Ványáról, aki mindenáron mesét akart írni
– Na nézzük csak, mondta Ványa, s kinyitotta a füzetet az asztalon. – Mi lenne, ha írnánk egy mesét?
– Írjunk – mondta Lenocska, s kényelembe helyezte magát.
Ványa megragadta a ceruzát és belefogott:
“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király…”
Elgondolkozott, a szemét a mennyezetre szegezte, Lenocska meg belekukkantott a füzetbe, átfutotta, amit Ványa írt.
– Ilyen mese már van – mondta.
– Honnan tudod? – kérdezte Ványa.
– Onnét, hogy olvastam.
– És miről szól? – kérdezte Ványa?
– Hát arról, hogy egyszer egy király almáspitét evett, mikor egy falat sütemény cigányútra ment. A királynő hátba verdeste, hogy lecsússzon a megakadt falat, de a király azt hitte, hogy a királynő mérgében üti, s egy serleggel kupán vágta. Erre a királynőt is elöntötte a pulykaméreg, s hozzávágott a királyhoz egy tányért. A király a királynőhöz egy levesestálat. A királynő egy székkel oldalba verte a királyt. A király felugrott, ráborította a királynőre az asztalt, a királynő a királyra a tálalót. A király azonban kimászott a tálaló roncsai alól és odasózott a királynőnek. A királynő a király hajába kapaszkodott, majd kihajította az ablakon. A király a hátsó ablakon visszamászott a szobába, megragadta a királynőt s begyömöszölte a kandallóba. A királynő azonban a kéményen át kievickélt a tetőre, aztán a villámhárítón lecsúszott a kertbe, és az ablakon át vissza a trónterembe. Közben a kiály bedurrantott a kandallóba, hogy aláfüstöljön a királynőnek. A királynő hátulról odalopakodott, meglökte a királyt, mire az beröpült a kandallóba és megpirult.
– Eddig tart a mese – fejezte be.
– Nagyon buta mese – mondta Ványa. – Én egészen másmilyet akartam írni.
– Hát írj – biztatta Lenocska.
Ványa fogta a ceruzát és már írta is:
“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy rabló…”
– Állj! – kiáltott Lenocska. – Ilyen mese már van.
– Nem tudtam – mentegetődzött Ványa.
– Persze, hogy van – mondta Lenocska. – Nem ismered? Arról szól, hogy egy rabló az őrség elől menekülve lóra pattant, de a nagy lendülettől átesett a ló másik oldalára, s lehuppant a földre. Káromkodott egy nagyot, aztán megint felugrott a lóra. De megint csak nem jól számította ki az ívet, átesett a másik oldalra, s zutty, a földre. Megint felkelt, az égre emelte az öklét, felugrott a paripára, megint elhibázta, bumm a földre. Ekkor előhúzta övéből a pisztolyát, a levegőbe lőtt, megint fel a lóra, de olyan erővel, hogy a ló másik oldalán durr, a földre. Lekapta fejéről a sapkáját, a sárba tapodta, megint felugrott a lóra, megint a ló másik oldalán, a földre huppant, a lábát törte. A ló meg elindult. A rabló sántikálva utána bicegett, s ököllel homlokon vágta. Az állat megbokrosodott. Közben odaértek az őrök, elkapták a rablót, s dutyiba csukták.
– Hát akkor a rablóról nem írok – legyintett Ványa.
– És kiről írsz? – kérdezte Lenocska.
– Írok egy mesét a kovácsról – mondta Ványa.
S mindjárt írta is:
“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kovács…”
– Ilyen mese is van – ujjongott fel Lenocska.
– Ugyanúgy? – mondta Ványa, s letette a ceruzát.
– Bizony, hogy van. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kovács. Egyszer, amint patkót kalapált, akkorát suhintott a kalapáccsal, hogy az levált a nyeléről, kirepült az ablakon, agyoncsapott négy galambot, nekivágódott a tűztoronynak, irányt változtatott, betörte a tűzparancsnok házának az ablakát, elrepült az asztal fölött, amelynél ott ült a tűzparancsnok és a felesége, áttörte a falat, s kirepült az utcára. Ott kidöntött egy villanyoszlopot, levert a lábáról egy fagylaltárust, és kupán vágta Karl Ivanovics Suszterlinget, aki egy pillanatra levette a sapkáját, hogy a hűs szellő jobban legyezgesse koponyáját. Miután kupán nyomta Karl Ivanovics Suszterlinget, a kalapács visszapattant, megint leverte lábáról a fagylaltárust, lesöpört a tetőről két marakodó kandúrt, feldöntött egy tehenet, agyonütött négy verebet, s visszarepült a kovácsműhelybe, egyenesen a nyélre telepedett, amelyet a kovács még mindig a jobb kezében tartott. Mindez olyan villámsebesen játszódott le, hogy a kovács nem vett észre semmit, nyugodtan kovácsolta tovább a patkót.
– Hát ha a kovácsról is van már mese, akkor írok egyet saját magamról – mondta Ványa, s hozzálátott:
“Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Ványa…”
– Ványáról is van már mese – ujjongott fel Lenocska. – Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, úgy hívták, hogy Ványa. Ez a Ványa egyszer azt vette a fejébe…
– Várj – kiáltott közbe Ványa. – Én saját magamról akartam mesét írni!
– Rólad is van már mese! – mondta Lenocska.
– Nem létezik! – hüledezett Ványa.
– Mondom neked, hogy van – bizonygatta Lenocska.
– Hol? – kérdezte Ványa.
– Hát itt ni, a papíron, most olvastad. Az a címe, hogy “Mese, mesék – Ványáról, aki mindenáron mesét akart írni”.
Mese arról, hogy Kolka Pankin Braziliába repült, Petyka Jersov meg tamáskodott
Mesélő: Kolka Pankin elhatározta, hogy útra kel, de valami bazi nagy útra.
Kolka: Brazíliába megyek.
Petyka: Hol az a Bazília?
Kolka: Brazília. Brazília Dél-Amerikában terül el, az éghajlata állati forró, sok ott a majom meg a papagáj, mindenütt pálmák, kolibrik, hemzsegnek a ragadozók és a bennszülött törzsek.
Petyka: Indiánok?
Kolka: Olyasmik.
Petyka: És hogy lehet oda eljutni?
Kolka: Repülőn vagy hajón.
Petyka: És te min mész?
Kolka: Repülőn.
Petyka: Honnan veszel repülőt?
Kolka: Kiugrok a reptérre és kölcsönkérek egyet.
Petyka: Ugyan kitől?
Kolka: Ismerek én ott mindenkit.
Petyka: Honnan ismersz?
Kolka: Innen-onnan.
Petyka: Nem ismersz te ott senkit.
Kolka: De igen!
Petyka: De nem!
Kolka: De igen!
Petyka: De nem!
Kolka: De igen!
Petyka: De nem!
2.
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov másnap kora hajnalban elindult hazulról. A repülőtér messze volt, de mert a felhőtlen égen ragyogóan sütött a nap, meg aztán villamosra egy árva fitying nem sok, de annyijuk sem volt, Kolka meg Petyka gyalog vágott az útnak.
Kolka: Mindenképpen eljutok Brazíliába.
Petyka: S fogsz nekem írni?
Kolka: Fogok, sőt, hozok neked egy majmot is.
Petyka: Hát madarat?
Kolka: Madarat is. Milyet akarsz, kolibrit vagy papagájt?
Petyka: Melyik a jobb?
Kolka: A papagáj jobb, az tud beszélni is.
Petyka: És énekelni?
Kolka: Énekelni is.
Petyka: Kottából?
Kolka: Kottából nem. De ha előénekelsz neki valamit, utánad fütyüli.
Petyka: Biztos, hogy hozol nekem papagájt?
Kolka: Biztos.
Petyka: Na és ha nem?
Kolka: Ha azt mondom, hogy hozok, akkor hozok.
Petyka: Nem hozol!
Kolka: Hozok!
Petyka: Nem hozol!
Kolka: De igen!
Petyka: De nem!
Kolka: De igen!
Petyka: De nem!
Kolka: De igen!
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov így társalogva megérkezett a repülőtérre.
3.
Mesélő: A repülőtéren minden nagyon érdekes volt. Egyik gép a másik után iramodott neki, hipp- hopp a levegőbe emelkedett, először alacsonyan szállt, majd magasabban, még magasabban, hogy aztán egy kört leírva végképp eltűnjön a szemhatárról. A földön állt még vagy nyolc darab repülő- gép, készen arra, hogy szintén nekilóduljon és messze szálljon. Kolka Pankin kiválasztott egyet közülük, s az ujjával rábökve így szólt Petyka Jersovhoz:
Kolka: Ezzel a gépmadárral repülök Brazíliába.
Mesélő: Petyka levette a sapkáját, megvakarta a fejebúbját, aztán feltette a sapkáját és azt kérdezte:
Petyka: És odaadják neked azt a gépmadarat?
Kolka: Oda hát. Ismerem a pilótát.
Petyka: Ismered? Hát akkor hogy hívják?
Kolka: Hogy hívnák? Pável Ivanovicsnak.
Petyka: Pável Ivanovicsnak?
Kolka: Úgy bizony.
Petyka: És kölcsönkéred tőle?
Kolka: Kölcsön bizony. Gyerünk, saját füleddel hallhatod.
Petyka: És ha nem adja?
Kolka: Már miért ne adná? Ha kérem, adja.
Petyka: És ha nem kéred?
Kolka: De kérem.
Petyka: És ha begazolsz?
Kolka: Nem gazolok!
Petyka: Fix, hogy begazolsz!
Kolka: Nem fix!
Petyka: Fix!
Kolka: Nem fix!
Petyka: Fix!
Kolka: Nem fix!
Petyka: Fix!
Kolka: Nem fix!
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov futásnak eredt, a pilóta felé.
4.
Mesélő: A pilóta a repülőgép mellett állt, s egy benzinnel töltött lapos edényben mindenféle csavarokat, alkatrészeket mosott. Bőrruhát viselt, s a földön mellette heverő kesztyűje és fejvédője is börből volt. Kolka Pankin és Petyka Jersov odalépett hozzá. A pilóta kivette a benzinből a csavarokat, a repülőgép szélére helyezte őket, újakat tett a benzinbe, azokat is lötykölni kezdte. Kolka nézte, nézte egy darabig, aztán megszólalt:
Kolka: Csókolom, Pável Ivanovics!
Mesélő: A pilóta először Kolkára vetett egy pillantást, majd Petykára, aztán visszafordult. Kolka meg állt, állt, aztán újra megszólalt:
Kolka: Kezcsókolom, Pavel Ivanovics!
Mesélő: A pilóta most először Petykára nézett, aztán Kolkára, majd az egyik lábával a másikat vakargatva, közölte:
Pilóta: Engem nem Pável Ivanovicsnak, hanem Konsztantyin Konsztantyinovicsnak hívnak és semmiféle Pável Ivanovicsot nem ismerek.
Mesélő: Petyka a markába köhintett, Kolka belebokszolt Petykába, Petyka komoly pofát erőltetett magára, s Kolka így szólt a pilótához:
Kolka: Konsztantyin Konsztantyinovics, Petyka Jersov meg én elhatároztuk, hogy Brazíliába repülünk. Nem adná kölcsön a repülőgépét?
Pilóta: Ha-ha-ha-ha! Szóval eltökélt szándékotok, hogy Brazíliába mentek?
Kolka: Igen.
Petyka: Velünk tetszik jönni?
Pilóta: És hogy képzeltétek? Hogy csak úgy ukk-mukk-fukk odaadom a gépet? Nem, nem, te tréfálsz. Ha megfizetitek, jó pénzért elviszlek benneteket Brazíliába. Mennyit tudtok megajánlani?
Mesélő: Kolka kiforgatta a zsebeit, de egy vasat sem talált.
Kolka: Pénzünk az nincs. Nem tetszene elvinni bennünket csak úgy?
Pilóta: Nem, csak úgy nem.
Kolka: Konsztantin Kosztantyinovics! Akar egy tollkést? Nagyon jó tollkés, három élű. Igaz, kettő már csorba, de a maradék teljesen jó és állati éles. Egyszer belevágtam az ajtóba: teljesen átütötte.
Petyka: Mikor vágtál te bele?
Kolka: Mi közöd hozzá? Télen, ha tudni akarod.
Petyka: És miféle ajtót ütött át?
Kolka: Hát csak azt, a fáskamra ajtaját.
Petyka: Az teljesen ép.
Kolka: Akkor nyilván újra cserélték.
Petyka: Nem, nem cserélték újra, a fáskamrán a régi ajtó van.
Kolka: Nem, az új.
Petyka: Jobb lesz, ha visszaadod a bicskám. Ez az én bicskám. Csak arra adtam kölcsön, hogy a ruhaszárító kötelet levágd, te meg megtartottad.
Kolka: Hogy-hogy a te bicskád? Talán az enyém!
Petyka: Nem, az enyém!
Kolka: Nem, az enyém!
Petyka: Az enyém!
Kolka: Az enyém!
Petyka: Az enyém!
Pilóta: Na jól van srácok, csípje meg a kánya! Szálljatok be, elrepülünk Brazíliába.
5.
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov repült Brazília felé. Csuda érdekes volt. A pilóta az elülső ülésen ült, csak a sisakja látszott. Minden rendben lett volna, csak a motor zúgott-búgott oly erősen, hogy akadozott a társalgás. S ha lefelé vetettek egy pillantást, a földre – jaj de messze ellátni! – még a lélegzetük is elállt. A lenti világ aprónak, picinykének látszott, és mintha minden fel lenne borigatva.
Kolka: (kiabálva) Petyka! Nézd, milyen foltos a város!
Petyka: (kiabálva) Mi-a-csu-da?!
Kolka: Fol-tos vá-ros!
Petyka: Mi lek- vá- ros?!
Kolka: Mi-a-csu-da?!
Petyka: Hol van itt a Bra-zí-lia?
Kolka: Va-szí-lia?
Petyka: Va-ní-lia?!
Kolka: Meg a fia?
Petyka: Lá-da-fia?!
Kolka: Nem! Dél-Amerika!
Petyka: Lá-da-ha-lom az ud-va-ron!
Kolka: Mi-a csu-da?
Mesélő: Hirtelen zúgni kezdett a fülük, s a gépmadár lassan lejjebb ereszkedett.
6.
Mesélő: Döccent még egyet-kettőt a fűcsomókon, aztán megállt.
Pilóta: Na, megérkeztünk.
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov körülnézett.
Kolka: Látod, Petyka, ez Brazília!
Petyka: Ilyen lenne Brazília?
Kolka: Hát nem látod, hülye?
Petyka: S azok, akik ott rohangálnak, mifélék?
Kolka: Hol? Aha, látom. Bennszülöttek. Vadak. Látod, hogy fehérlik a fejük? Füvekből meg szalmából csinálnak maguknak fejdíszt.
Petyka: Minek?
Kolka: Csak úgy.
Petyka: Te, Kolka, szerintem a hajuk ilyen.
Kolka: Mondom neked, hogy tolldísz!
Petyka: Nem, a hajuk!
Kolka: Nem, tolldísz!
Petyka: Nem, a hajuk!
Kolka: Nem, tolldísz!
Petyka: Nem, a hajuk!
Pilóta: Na, másszatok ki a gépből, nekem fel kell szállnom.
7.
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov kimászott a gépből és elindult a bennszülöttek felé. A benn- szülöttek aprócskák voltak, maszatosak és szöghajúak. Mikor meglátták Kolkát és Petykát, ők is megtorpantak. Kolka előre lépett, felemelte a jobb kezét, és így szólt:
Kolka: Oah!
Mesélő: A bennszülöttek szája tátva maradt, csak álltak dermedten.
Kolka: Vakapád!
Petyka: Mit hantázol?
Kolka: Indiánusul beszélek velük, ha nem vennéd észre.
Petyka: És honnan tudsz te indiánusul?
Kolka: Volt nekem egy olyan könyvem, abból tanultam.
Petyka: Hazudj nagyobbat!
Kolka: Kopj le! Inam pesz!
Mesélő: A bennszülöttek erre elröhögték magukat.
Gyerekhang: Kerete éri jále.
Kolka: Ara teki.
Gyerekhang: Mita?
Petyka: Hagyd őket, menjünk innét.
Kolka: (kiáltva) Piggodrau!
Hangok: (dühösen) Perkilja!
Kolka: Kulmeguinki!
Hangok: Perkilja! Perkilja!
Petyka: Fussunk! Ezek meg akarnak verni!
Mesélő: De már késő volt. A bennszülöttek Kolkára vetették magukat és püfölni kezdték.
Kolka: Őrség!
Hangok: Perkilja!
Tehén: Mu-u-u-u!
8.
Mesélő: Miután a bennszülöttek alaposan elagyabugyálták Kolkát, nagy porfelhőt kavarva elviharzottak. Kolka ott maradt megtépázva, összeverve.
Kolka: (reszkető hangon) Pe-pe-pe-pe-petyka! Jól ki-ki-kiosztottam a va-va-vadakat, mi? Az e-e-egyiket erre, a másikat a-a-a-arra!
Petyka: Véletlenségből nem ők vertek meg téged?
Kolka: Menj már! Nekiveselkedtem, s mint a répát: egy-két-há, egy-két-há!
Tehén: (közvetlen közelről) Mu-u-u-u!
Kolka: Jaj! (Távolodva, futás közben) Jaj! Jaj!
Petyka: (orditva) Kolka! Kolka-a-a-a-a!
Mesélő: De Kolka rohant, amerre a lába vitte, hátra nem fordult volna a világ minden kincséért sem. Petyka meg utána. Futottak, futottak, s csak akkor álltak meg, mikor egy erdőhöz értek.
Kolka: (lihegve) Uff!
Mesélő: Petyka a nagy rohanasban úgy kifulladt, hogy egy szót sem tudott kinyögni.
Kolka: Ekkora állati nagy bölényt!
Petyka: He?
Kolka: Láttad a bölényt?
Petyka: Hol?
Kolka: Hát ott. Amelyik száguldott felénk.
Petyka: Az nem egy tehén volt?
Kolka: Menj már! Tehén! Brazíliában! Brazíliában nincsenek tehenek!
Petyka: És a bölények kolomppal a nyakukban sétafikálnak?
Kolka: Persze!
Petyka: És honnan veszik a kolompot?
Kolka: Az indusoktól. Az indiánok elfogják a bölényt, kolompot akasztanak a nyakába, aztán szabadon engedik őket.
Petyka: Aztán miért?
Kolka: Csak úgy.
Petyka: Nem igaz! A bölényeknek nincs kolomp a nyakukon, és ez egy tehén volt!
Kolka: Nem, bölény!
Petyka: Nem, tehén!
Kolka: Nem, bölény!
Petyka: Nem, tehén!
Kolka: Nem, bölény!
Petyka: Na, és hol vannak a papagájok?
9.
Mesélő: Kolka Pankin egy pillanatra majdnem zavarba jött.
Kolka: Miféle papagájok?
Petyka: Azt igérted, hogy fogsz nekem papagájt, ha megérkezünk Brazíliába. Ha ez Brazília, akkor itt papagájnak is kell lennie.
Kolka: Papagájt nem látok, viszont a kolibrik, azok ott csücsülnek.
Petyka: Ott, azon a fenyőn?
Kolka: Az nem fenyő, az egy pálma.
Petyka: A képeken másmilyenek a pálmák!
Kolka: (dühösen) A képeken másmilyenek, Brazíliában meg ilyenek. Inkább azt figyuzd, milyen állati klassz kis kolibrik.
Petyka: Hasonlítanak a mi verebeinkhez.
Kolka: Hasonlítanak, csak kisebbek.
Petyka: Nem, nagyobbak.
Kolka: Nem, kisebbek!
Petyka: Nem, nagyobbak!
Kolka: Nem, kisebbek!
Petyka: Nem, nagyobbak!
Kolka: Nem, kisebbek!
Petyka: Nem, nagyobbak!
Kolka: Nem, kisebbek!
Mesélő: Kolka és Petyka mögül hirtelen motorzúgás hallatszott.
10.
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov megfordult. Egy furcsa szerkentyű tűnt fel az úton.
Kolka: (rémülten) Ez meg mi?!
Petyka: Autó.
Kolka: Nem létezik! Honnan venné magát Brazíliában egy autó?
Petyka: Azt nem tudom, de ez egy autó.
Kolka: Nem, nem létezik.
Petyka: Mondom, hogy autó!
Kolka: Nem létezik!
Petyka: De, létezik!
Kolka: Nem létezik!
Petyka: Na most már látod, hogy autó?
Kolka: Látom, de a dolog akkor is nagyon furcsa.
Mesélő: Közben az autó közelebb ért.
Sofőr: Hé gyerekek! Leningrádba balra vagy jobbra kell fordulni?
Kolka: Miféle Leningrádba?
Sofőr: Hogy-hogy mifélébe? Hát Leningrádba! A városba! Melyik úton menjek?
Petyka: Nem tudjuk. (hirtelen elbőgi magát) Bácsi, vigyél minket vissza a városba!
Sofőr: Hogy-hogy? Csak nem a városból jöttetek?
Petyka: (bőgve) De-e-e! A Mohovaja utcából!
Sofőr: (csodálkozva) És hogy kerültetek ide?
Petyka: Ez itt ni, a Kolka! Azt igérte, hogy elvisz Brazíliába, közben meg ide hozott.
Sofőr: Nem Braszilija, hanem Bruszilovo! Te gyerek, hiszen Bruszilovo jóval odébb van, valahol a csilenyi járásban.
Kolka: Csilenyi járás…Chile… Chile… az délebbre lesz, valahol Argentína mellett. Chile a Csendes-óceán partján terül el.
Petyka: (hüppögve) Bácsi, vigyél minket haza…
Sofőr: Jól van, jól van! Üljetek be! Bár Bruszilovo nem itt van, hanem a csilenyi járásban!
Mesélő: S Kolka Pankin meg Petyka Jersov ilymódon autón furikázott hazafelé.
11.
Mesélő: Kolka Pankin és Petyka Jersov némán meghúzta magát az ülésen. Aztán Kolka Petykára pislogott és megszólalt:
Kolka: Petyka! Láttad a kondort?
Petyka: Nem. Az meg mi?
Kolka: Egy madár.
Petyka: Nagy?
Kolka: Nagyon nagy.
Petyka: Nagyobb a varjúnál?
Kolka: Mit képzelsz? Persze! A kondor a világ legnagyobb madara!
Petyka: Olyat én nem láttam!
Kolka: Én viszont láttam. A pálmán üldögélt.
Petyka: Miféle pálmán?
Kolka: Azon, amin a kolibri is csücsült.
Petyka: Az nem pálma volt, hanem egy fenyő.
Kolka: Nem, pálma!
Petyka: Nem, fenyő! Pálmák csak Brazíliában nőnek, itt nem.
Kolka: És mi pont Brazíliában voltunk.
Petyka: Nem. Nem voltunk.
Kolka: De voltunk!
Petyka: Nem voltunk!
Kolka: Vol-tunk, vol-tunk, vol-tunk!
Sofőr: Na, már itt is van Leningrád.
Mesélő: A szemhatáron feltűntek az égnek meredő kémények, majd a csillogó háztetők, s evvel véget is ért Kolka Pankin és Petyka Jersov brazíliai utazása.
Először is, másodszor is
ELŐSZÖR IS nótára gyújtottam és nekivágtam.
MÁSODSZOR IS jön ám a Petyka és azt mondja: “Veled tartok.” Dudorászva útra keltünk.
HARMADSZOR IS, megyünk, hát látjuk ám, az úton ott áll egy ember, de csak akkorka, mint egy játékvödör.
“Hát te? Kiféle-miféle vagy?” – kérdjük. – “Én vagyok a világ legkisebb embere.” – “Tarts velünk.” – “Gyerünk.”
Ügetünk tovább, ám a falatnyi kis ember képtelen lépést tartani velünk. Futva fut, szaporázza, mégis minduntalan elmaradozik. Na erre Petykával felkaroltuk: Petyka a jobb karját, én a balt. Lóg a csipetke a kezünkön, alig éri a lába a földet. Imigyen vándoroltunk tovább, hármasban, fütyürészve.
NEGYEDSZER IS megyünk, mendegélünk, egyszer csak mit látunk: az út mentén, fejét egy fatönkre hajtva, egy ember fekszik, de olyan hosszú, hogy nem látni, hol a lába vége. Közelebb settenkedtünk, mire ő felpattan, s miközben öklével a fatönkre nehezedik, a tuskót tövig nyomja a földbe. Körülnéz a nyakigláb, megpillant minket, s így szól: “Hát ti, kik vagytok, hogy megzavarjátok az álmom?” – “Afféle vidám fickók lennénk” – mondjuk. – “Nincs kedved csatlakozni hozzánk?” – “Dehogy nincs” – mondja a lajtorja, s mindjárt lép is vagy egy húszméterest. – “Hé” – kiált rá a pöttöm. – “Várj meg minket is!” Felkapjuk a törpikét, s szaladunk az óriás után. “Nem, nem” – mondjuk –, “ez így nem lesz jó, kisebbeket lépj!”
A hórihorgas megpróbálja aprózni a lépteit, de hasztalan. Lép egyet-kettőt, s máris hűlt helye.
“Tudod mit” – mondjuk – “a pici üljön a válladra, minket meg kapj a hónod alá.” Felrakja az ösztövér a picurt a vállára, minket meg a hóna alá csap és nekilódul. “Kényelmesen lógsz?” – kérdezi Petykától. “Én igen.” “Hát te?” “Én is” – mondom, s vidáman danolászunk. Fütyürészik az égimeszelő is, és dúdol a mákszem is a vállán.
ÖTÖDSZÖR IS mende-mendegélünk, hát látjuk, hogy egy szamár áll keresztben az úton. Megörültünk, gondolván, hogy most majd szamárháton folytatjuk tovább az utat. Először a lapaj próbálkozott. Átvetette az egyik lábát a szamáron, de az állat alig ért a térdéig. Alig hogy fel akart ülni, a szamár fogta magát, nekiiramodott, a nyakigláb meg amilyen hosszú volt, akkorát esett. Aztán a miniembert próbáltuk felültetni. De alig tett a szamár néhány lépést, a pindur nem győzte a kapaszkodást, és a földre pottyant. Föltápászkodott és azt mondta “Ültessen a colos megint a vállára, Petyka meg te szamaragoljatok.” Felülünk, ahogy a parány mondja, s vonulunk tovább. Fényes a kedvünk, nótázgatunk.
HATODSZOR Is egy nagy tóhoz érünk, a partján kikötve egy csónak. “Na, csónakázunk egyet?” – mondja Petyka. Én meg Petyka kényelmesen elterpeszkedünk a ladikban, de az óriást alig tudjuk begyömöszölni. Összekuporodott, a térdét felhúzta egészen az álláig.
A picike bevette magát az ülés alá, de a szamárnak sehogyan sem jutott hely. Ha a hosszút nem kellene a csónakba telepíteni, beszállhatna a szamár, de mind a kettő nem fér el. “Tudjátok mit?” – mondja a kisméretű –, “Te, horgas, gázolj át a magad lábán a vízen, a szamár bekerül a csónakba, s mehet a menet.” Beültettük a szamarat, a hórihorgas meg belegázolt a vízbe, és még a csónakot is vontatókötélre fogta. Lapul a szamár, moccanni se mer, látszik, hogy életében először ladikázik. De a többiek hangulata virágos: csillog a tó tükre, fütyürészünk. Egetverő útitársunk húzza a csónakot, s dalra fakad ő is.
HETEDSZER IS ahogy kiszállunk a túlparton, látjuk ám, hogy ott áll egy autó. “Hát ez meg miféle szerkentyű?” – kérdi az égig érő ember. “Tényleg, mi ez?” – mondja a mütyür is. “Ez egy autó” – felelem. “Egy gépkocsi” – teszi hozzá Petyka –, “amin tovább robogunk”. Kezdtünk beszállni az autóba. Petyka meg én a kormányhoz telepedtünk, a kicsikét előre ültettük a fényszóróra, de a nyakiglábnak, a szamárnak és a ladiknak sehogy sem tudtunk helyet szorítani. Bevackoltuk valahogy a csónakot, a csónakba beállítottuk a szamarat, minden rendben is lenne, de a lajtorjának még mindig nincs helye. Ha meg őt ültetjük a csónakba, akkor a szamár szorul ki a kocsiból. Ha a szamarat és a nyakiglábot tuszkoljuk be, akkor nincs hová tenni a csónakot.
Egészen búnak eresztettük a fejünket, nem tudtuk, mitévők legyünk, ám a babszem rájött a megoldásra: “A langaléta üljön be az autóba, vegye térdére a szamarat, a csónakot pedig emelje a feje fölé.” Beültettük az égimeszelőt az autóba, a térdére fektettük a szamarat, s a kezébe adtuk a csónakot. “Nem nehéz?” – kérdezte a picike. – “Nem, egyáltalán nem” – feleli a hórihorgas. Beindítottam a motort, s kigördültünk, a messzeség felé. Mindenki pompásan érezte magát, csak az incifincinek esett kényelmetlen ülés elől a fényszórón, a zötykölödéstől hányta a bukfencet, mint a keljfeljancsi. A többiek – fütyültek a világra.
NYOLCADSZOR IS megérkeztünk egy városba, végigfurikáztunk az utcán. Bámul ám a népség, ujjal mutogatnak ránk: “Ez meg mi” – súgják-búgják –, egy szálfalegény csücsül a kocsiban, a térdén egy szamár, s csónakot tart a feje fölé. Ha-ha-ha! S micsoda figura-matyi az ott elől, a fényszórón! Termete mint egy játékvödör! A zötykölödéstől csak úgy hányja a bukfencet! Ha-ha-ha! Egyenesen a vendégfogadóhoz hajtottunk, a csónakot a földre raktuk, az autót beállítottuk a színbe, a szamarat a fához kötöttük, s szólítjuk a fogadóst. Jön is ám, s hajlong: “Mit parancsolnak?” – “Hát izé” – mondjuk neki –, “megszállhatnánk itt egy éjszakára?” – “Hogyne” – feleli s felvezet bennünket egy négyágyas szobába. Én meg Petyka lefeküdtünk, de az ösztövérnek meg a csöpinek semmi sincs az inyére. A termetesnek minden ágy rövid, a kisujjnyinak meg nincs mire a fejét lehajtania: magasabb a párna mint ő maga, úgy hogy csak állva tud odakucorogni a párnához. De mert mindnyájan nagyon fáradtak voltunk, valahogy elhelyezkedtünk és elaludtunk. A nyakigláb végignyúlt a padlón, a prücsök meg felkapaszkodott a párna tetejére, s úgy lepte meg az álom.
KILENCEDSZER IS pitymallatkor felébredtünk, s úgy döntöttünk, hogy folytatjuk az utazást. Egyszer csak megszólal a tökmag: “Tudjátok mit? Eleget vesződtünk evvel a csónakkal meg az autóval. Menjünk inkább gyalog.” “Gyalog nem megyek” – ellenkezik a lapaj –, “gyalog hamar elfárad az ember.” – “Ugyan már” – nevet a pindurka –, “ilyen temérdek legény és elfárad.” – “Igenis, hogy elfáradok” – fújja tovább a magáét a hosszú. – “Egy lovat kéne keríteni.” – “Lovat?! Neked?!” – avatkozott a beszélgetésbe Petyka. – “Alád nem ló, alád legalább egy elefánt illene!” – “Hát pedig elefántot itt aligha találsz!” – mondom –, “Nem Afrikában vagyunk.” Alig ejtettem ki e szavakat a számon, lármát, zsivajt hallunk az utcáról. Rohanunk az ablakhoz, hát látjuk ám, ott vezetnek egy elefántot, özönlik mögötte a nép, lába alatt egy kutya futkos, s ugat torka szakadtából. Az elefánt nyugodtan bandukol, ügyet sem vet senkire-semmire. “Tessék” – mondja az incifinci a langalétának. – “Épp kapóra jön, itt az elefánt. Pattanj föl rá és gyerünk.” – “Te meg ülj a kutyára. Mintha rád szabták volna” – így a nyakigláb. “Úgy van” – mondom –, “a lajtorja majd jön az elefánton, a parány a kutyán, mi meg Petykával a szamáron.” S lerohantunk az utcára.
TIZEDSZER IS leértünk. Petyka meg én felpattantunk a szamárra, a csöppség a kapuban várt, az égimeszelő pedig az elefánt után iramodott. Utolérte, a hátára szökkent, s visszafordította. A kutyuska meg csak csahol, az elefánt sarkában. Ahogy odaért hozzánk, a pöttöm elkapta a kutya nyakörvét, és a hátára ugrott. Így aztán mindnyájan nekivágtunk: elől a nyakigláb az elefánton, mögötte Petyka meg én a szamáron, a sort a kisember zárja a kutyán. Virágos a kedvünk, dudorászunk-fütyürészünk.
Kiértünk a városból, kocogtunk, bandukoltunk, majd nekiiramodtunk. Hogy hová jutottunk, s ott mi történt velünk, arról majd legközelebb mesélek.
Fordította Bojtár Endre