Nincs mit mondanom, s ezt mondom:

hogy hallgatnom erről kell.
Csak annyi se így, hogy mi gondom
művészi fejleményekkel.

Fejlődésekkel. Fehér négyek
– oldalak – alapfehéren.
Négyszöges bekeretezésének
nem áll, ellen se, a lényeg,

Mely van-e. Mert pótdolgokat
– s bambán – bőven cselekedtem.
Akadt. Akadozott. Elakadt.
Ez a mire-megyünk-ketten?

De pótcselekedni? Soha.
A pót: csak a cselekvés tárgya.
(Nincs mit mondanom, s ez a sora,
jut – mire? – hallgatásra.)

Mindent, ami ennivaló:
rágjak csak – és kiköpjek?
ha nem muszáj, éh nem való.
De egyszerűt csak! Ne többet.

S hogy “nem muszáj, ha nem muszáj”,
ennyit hadd változtassak
az állandó-se-n, s N. N. Á.
óhaját a szavaknak,

zárt kör, szavakkal hadd mondjam
– hát mégis? –: de jó lenne,
megsejtés helyett, ó, jaj,
élhetnének rejtezve

a szégyenek, a kapkodás
túlzásai, a szép, ejtő
szívvel-ésszel. A szív, az ész
ne lenne-mit-felejtő,

de mondaná ki épp a szó
azt, mi mondhatatlan-jól
való, képzet, vagy nem való,
meg sem képzett alapból;

az egzisztencialitás:
a tematizálatlan!
A halál nem pótváltozás.
Tett-híja életalakban,

mi készül rá. A gyáva ész
nem tagadással bátor.
Mit tenne bármit az eleve-mi-kész:
egy úr az Egzisztencialitásról.